Ma különösen utálta az egyenruháját. Alapból nem nagyon szerette a fazonját. A szoknya neki túl hosszú volt, a talárban pedig úgy érezte magát, mint egy dementor, arról nem is beszélve, hogy eltakarta az alakját. Az egyedüli dolog, ami tetszett neki a házának a színe. Bár a pirosnak örült volna a legjobban, mivel az a kedvence, viszont a zöld meg ment a szeme színéhez. Vagyis ezzel próbálta vigasztalnia magát. Most viszont kifejezetten hátránynak találta az egyenruhát. Abszolúte nem olyan volt, amire egy férfi felfigyelne. Nos a legrosszabb, amit tehetnek vele az az, hogy pontokat vonnak le a házától igaz? Amúgy sem érdekelte ez az egész versengés, így ezzel nem lehetett megijeszteni. Gyorsan átcserélte a szoknyáját egy hasonló színű, bár rövidebb verzióra, és a cipője is magassarkú lett végül. A nyakkendője lazán volt megkötve és a blúza legtetejét nem gombolta be. Nem mutatott semmit, erre külön ügyelt. Bár elkísérték a barátai, a teremben egyedül keresett helyet. Kivételesen nem akarta, hogy bárki mellette foglaljon helyet, jobb szerette volna, ha semmi sem vonja el a figyelmét órán. Magához képest korán érkezett, viszont nem volt elég gyors és az első helyeket már befoglalta pár Hollóhátas. Nem mintha ez különösebb gond lett volna. Mosollyal az arcán sétált oda az egyik padhoz, pont ahhoz, ahol jellemzően a tanára a legtöbbet álldogált és lerakta a könyveit. A döbbent pillantásokra ügyet sem vetett, csak fogta a másik két diák könyveit és ledobta őket a földre. – Mostantól én ülök itt. Higgyétek el, Spade professzor még hálás is lesz, amiért nem a ti rusnya képeteket kell néznie. Komolyan, még nekem is elmegy az életkedvem tőletek, nemhogy neki, aki végig ezt kell, hogy elviselje. – Mondata végén még szemet is forgat. Szerencsére a két diáknak volt annyi esze, hogy nem szálltak vele vitába. Boldogan ült le és talán most az egyszer várta is az órát. Feltűnt neki az a kis extra figyelem, amit a tanáruktól kapott és nem fog hazudni, imádta! Ugyan nem tudja miért érdekelte őt a professzor, de szinte mindegy is volt, mert csak az számított, hogy iránta érdeklődött. Ezt pedig ki kell használnia. Sose volt az az ember, aki különösebben jegyzetelne, figyelne vagy akár felszólalna órán. Jobb szeretett rajzolgatni, vagy beszélgetni másokkal. Szinte bármi, csak teljen az idő. Most viszont csillogó szemekkel hallgatta a tanárát és időnként még kérdezett is. Érezte, ahogyan az ismerősei őt nézik, magában pedig tudta, hogy mindannyian azt kérdezik, hogy mi üthetett belé? Azonban nem állt szándékában az orrukra kötni a viselkedése miértjét. Nem addig, amíg maga sem látja, merre mehet ez tovább. Óra után meg se próbált kapkodni, hogy kimenjen. Igazából nem is állt szándékában elhagyni a termet. Amint az utolsó diák is végre lelépett, csak fogta magát és a padja tetejére ült. Lábait maga előtt keresztezte, és mintha csak egy barátjához beszélni, a manikűrjét kezdte vizsgálni, mikor megszólalt. – Lenne még pár kérdésem hozzád… - kezét hirtelen a szája elé kapja meglepetésségében, mint aki valóban nem akarta letegezni a tanárát. – Elnézést professzor… De olyan fiatalnak néz ki, már szinte elfelejtettem, hogy Ön a tanárom. – Párszor megrebegeti a pilláit, de hamar visszatér a körmeihez, mintha az annyival érdekesebb lenne, mint Nereus.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Egy ideje már felfigyeltem Annamarie Vogel különös kisugárzására. Magam sem tudom, mit találok benne olyan érdekesnek, mégis olyan, mintha mágnesként vonzaná a pillantásomat. Nap mint nap, amikor belép a tanterembe vagy ellibben mellettem a folyosón, különleges érzésem támad. Egyrészről a belső ösztöneim vészjelzőként lebegtetik előttem a legvörösebb árnyalatú zászlót, amit csak el lehet képzelni; másrészről hajt a kíváncsiságom, s lelkem egy kis darabja, mely hasonlóságot vél felfedezni kettőnkben. Hogy utóbbi mi alapján talál minket hasonlónak, azt még egyelőre nem tudnám megmondani. Mindenesetre érdeklődésemet nem próbálkozom teljes mértékben elrejteni a lány elől, ám annyira azért nem is teszem túlságosan egyértelművé, hiszen abból csak félreértések születnének. Úgy vélem, nem lenne helyénvaló, ha mi ketten bármi egyéb viszonyt kialakítanánk az elvárt tanár-diák kapcsolaton kívül. Nem is értem, miért jutott ez most eszembe. Ms. Vogel a mai nap feltűnően más helyet választott magának az órámon, egy olyat, mely a legközelebb van ahhoz a ponthoz, ahol általában időm javarészét töltöm magyarázat közben. S még úgy is, hogy a tanári asztalnak támaszkodtam, tökéletesen ráláttam, s magamban meg is jegyeztem egy-kétszer, hogy az öltözete nem helyénvaló a roxforti dress-code előírásaihoz képest. Ami szintúgy feltűnő volt, az a megszakíthatatlan figyelme, a csillogó pillantása és a szinte már őszinte érdeklődésnek tűnő kérdései… Korábban nem tapasztaltam ilyesfajta lelkesedést tőle, így ez most nagyon gyanúsan hatott. Ám gyanakvásomat megtartottam magamnak, s igyekeztem ignorálni a belső kétségeimet az óra további részében. Szerencsére zökkenőmentesen leadtam a mára tervezett tanagyagot, s az óra befejeztével mindenkit emlékeztettem a jövő heti beadandó dolgozatról. Egyébként őszintén be kell vallanom, nem szeretek beadandókat adni a diákjaimnak, mert nem találom hasznosnak ezt a módszert, de az előírt tanmenet sajnos megköveteli. A diákok szép lassan kihömpölyögnek a teremből, s velük együtt a csacsogás általános zaja is elhalkul. Eközben én a dolgaim összepakolásával foglalom le magam, így egészen addig fel sem tűnik, hogy nem vagyok egyedül, míg meg nem hallom Ms. Vogel hangját. Ekkor kissé meglepetten pillantok fel rá, s szemöldökeim össze is ráncolódnak, ahogy tegeződése eljut a tudatomig. Ám hamar kijavítja magát, így nem teszek rá megjegyzést. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy nagyon közvetlenül viselkedik, a körmeit nézegeti, s érdekesen pillázik rám… De nem tudom hova tenni, hogy ez mégis mit akar jelenteni. Bevallom, az effajta viselkedésmód számomra idegen. – Pedig alig öt perce még úgy tűnt, nagyon figyelmesen hallgatta az órámat – válaszolom, miközben megtámaszkodok a tanári asztal szélén, s karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Nehezen tudom elképzelni, hogy ennyi idő alatt kiment volna a fejéből, hogy én tartottam az előbbi órát és nem valaki más. – Miben tudok segíteni, Ms. Vogel? – sóhajtok fel végül; hiszen az előbb említette, hogy kérdései vannak, nekem pedig az a dolgom, hogy megválaszoljam őket - feltéve, hogy a tantárgyamhoz kapcsolódnak.
Nem igazán állt érdekében, hogy ő most hosszabb távon bárkivel is romantikus kapcsolatot alakítson ki. Persze jól esett neki, mikor egy férfi pont rá vetett szemet, talán ha elég helyes volt és persze aranyvérű, akkor még egy kicsit flörtölni is hajlandó volt velük, de semmi több. Ki volt jelölve a számára egy férj, úgyis hozzá fog menni. Viszont a tanár úr figyelme még annál is hízelgőbbnek hatott. Volt valami abban, ahogyan kimondta a nevét. Vagyis a családnevét, amin sajnos még egy másik lánnyal is osztozkodnia kellett. Emiatt aztán gyakran hitte azt az elején, hogy valójában nem is neki szólnak, hanem az unokatestvérének, aki Hollóhátas volt. Mostanra viszont tisztában volt vele, hogy bizony rá gondol Nereus. Lehet, hogy csak beképzelte, de szerinte sokkal több kedvesség volt a férfi hangjába, mikor hozzá beszélt. Alig feltűnő, sőt a legtöbb ember számára észrevehetetlen. Neki nem volt az. Igaz, az elején tagadta. Állította, hogy egy roxforti tanárnak ugyan semmilyen érdeke nincs ennyi plusz figyelmet fordítani egy cserediákra, pontosabban rá. Meglehet azért volt, mert köztudottan szerette bántani a nem tisztavérűeket, sőt jelenetet is képes volt rendezni a folyosón, ha úgy tartotta kedve. Mégsem hagyta nyugodni, hogy a professzor nem úgy állt hozzá, mint egy bully, hanem… Mint egy átlagos jó diák, akit a tanár az eszéért, a figyelmével tüntet ki. Általában ezt a kiskedvencek kapják meg, de ő tudta, hogy ilyenről szó sincs, hiszen Nereus óráin is többnyire csak rajzolt. De akkor mi? Egyáltalán minek is figyelt fel erre? Hiszen úgy nem érdekli a férfi, pontosan tudja, hogy kapcsolatuk szigorúan tanár-diák jellegű… Az is igaz, hogy közvetlen környezetében akadt már rá példa, hogy ebből több lett. Talán pont ez az, ami a fejében megmozgatta a fogaskerekeket. Tulajdonképpen az év végén ő elmegy, vissza se jön soha többé, akkor meg miért is ne élvezhetné ezt a kiváltságos helyzetet? Szinte biztos volt benne, hogy a tanára is azért volt vele ilyen aranyos, mert szeretett volna valamit. Messzire úgyse mehetnek el, hiszen Nereus az állását kockáztatja. Számára szinte már tökéletes ötletnek tűnt, hogy kicsit eljátszadozik a férfival, esetleg megszerzi tőle a vizsga kérdéseit, meg persze a helyes válaszokat, aztán még tanulnia sem kell, hogy jó jegyet kapjon. Ezen zseniális terv része volt az, hogy óra után bent marad a tanár úrral és elcseveg vele, természetesen szigorúan a tananyagról. – Minden szavát vissza tudnám mondani már most… De lehet kérdésem a témával kapcsolatba még, nemde? – Arcán aranyos mosoly jelent meg, ahogyan végre ráemelte a tekintetét és nem a körmeivel foglalatoskodott. Bár az arcát nehezen tudta értelmezni, azt hitte Nereus repesni fog az örömtől, hogy kettesben maradhatnak. A tegeződésért ugyan nem szólta meg, amit egy jelnek vett, de mérhetetlenül zavarta, hogy nem kap semmilyen egyéb reakciót tőle, ami arra utalna, hogy valóban érdeklődik iránta. -Becsukhatnánk az ajtót? Félek valaki hallgatózna és… Nem szeretnék butánank tűnni mások előtt a kérdéseim miatt. – A valóságban pedig csupán azt szerette volna, ha tényleg magukra maradhatnának. Így talán a tanár úr is picit fellazul és szabadon flörtölget majd vele.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Ritkán esik meg velem, hogy egy másik emberi lény ilyen mértékben felkelti az érdeklődésemet. Általában kerülni szoktam minden személyes kontaktust, legfőképp’ akkor, ha a másik fél szemmel láthatóan közeledni próbál. Ilyen esetekben hárítom a veszélyt, amilyen sebesen csak lehet. Most azonban úgy tűnik, az örvény magával rántott. Az első néhány napban - Ms. Vogel létezésének felfedezése után -, mindössze diszkréten, szinte tudatomon kívül kezdtem megfigyelni őt. Kíváncsi voltam, hogyan lép interaktusba a többi diákkal, miképpen viselkedik a tanórákon s az azok közti szünetekben. Próbáltam megfejteni, mikor mutatja az igazi arcát, s mikor húz maszkot arra, hogy mások ne érhessék el. Nem hiszek abban, hogy valaki színtisztán csak jó vagy gonosz, ám abban igen, hogy az egyik oldal túlnyomó többségben létezik a lélekben. Érdekelne, hogy vajon Annamarie Vogel szíve melyik oldalt preferálja. Később megállapítottam, hogy Mademoiselle Vogel rendelkezik egyfajta közvetlenséggel, melyet nem csak diáktársai, de tanárai felé is egészen nagy mértékben sugároz. Meglehet, a diszkréciót hírből sem ismeri, ám van valami ebben a nyers szókimondóságban, mely’ ad a lány bájához némi pluszt. S én, csűrt-csavart elmémmel úgy gondolom, ez a nyíltszívű megjelenés tisztábbá teszi őt mindenki másnál. Mindezt összesítve mondhatjuk, hogy érdeklődésem plátói jellegű. Célom nincsen, szándékaim sem igazán; mindössze távoli nézőként kíváncsiskodom, s próbálok egy két lábon járó rejtvényt megfejteni. Ám egy idő után feladtam ennek rejtegetését, s meg is lett az eredménye; mert szinte biztos vagyok benne, hogy a Vogel lány nem azért kezdett el figyelni az órámon, mert hirtelen megtetszett neki az Átváltoztatástan sokszínű témája. Kevesen tudják egyébként, hogy ez egy nagyon is hasznos tárgy, s legalább annyira fontos, mint a Sötét Varázslatok Kivédése vagy a Bűbájtan. – Természetesen – bólintok. A kérdéseket sose utasítom vissza, hisz’ a diákok ezekből táplálkoznak. Nekik különösen nagy szükségük van ilyesfajta eszközökre ahhoz, hogy tudástárukat bővíthessék, nekem pedig pedagógusként az a feladatom, hogy ebben segítsem őket. Úgy döntök, tegeződéséhez nem fűzök hozzá kommentárt, még ha nem is tartom teljesen helyénvalónak; így, hogy időben észrevette és kijavította a hibáját, nincs miért haragudnom. Egyébként sem lenne, de jobb’ szeretem betartani a tanár-diák kapcsolatra jellemző normákat. Következő kérésére kissé felszalad a szemöldököm, ám nem zavartatom magam; felveszem a tanári asztalon pihenő pálcámat és az ajtó irányába intek vele, így az finoman becsukja magát. A zárat nem fordítom el, mert ennek szükségét nem látom, s a pálcát vissza is fektetem a többi holmim közé. Egyébként egy percig sem kerülte el a figyelmemet a lány különös viselkedése. Tudom jól, hogy a kettőnk csevegésének köze sem lesz a tananyaghoz, hiszen korábban sosem érdekelte őt az órám; mégis hajt a kíváncsiság, s úgy fest, hajlandó vagyok tűzbe tartani a kezem, csak hogy megismerhessem az égéssel járó fájdalom édes-keserű ízét. Ráadásul… Én mestere volnék az illúzióknak és átveréseknek, így szemeim épp oly’ könnyedséggel látnak át a legextrémebb csalásokon is, mint más a patyolat tiszta üvegen. S mivel Annamarie Vogel nem tartozik a kertelő típusúak közé, egyértelmű próbálkozásnak vehetem az öltözetét, a szempilla rebegtetést és az ártatlan színjátékot. – Entre de bonnes mains, la beauté est une arme, mais entre de mauvaises mains, c'est un potentiel gâché – ejtem ki a francia szavakat, s ha egy kicsit is beszéli a nyelvet, már értheti, mire próbálok rámutatni ezzel.
Azzal tisztában volt, hogy vele egykorú fiúkat könnyen megszerezhetett magának, ha a szokásos bunkó stílusából visszavett és egy kicsit kedvesebben bánt az illetővel. Kivételesnek érezték magukat, amiért mindenkinek beszól, csak nekik nem. Magában persze jót nevetett azon, hogy milyen könnyű megvezetni az embereket. Néhány kedves szótól a férfiak elájulnak és beveszik, hogy egy olyan lányt, mint őt meg tudnak változtatni… Ami még szomorúbb, hogy egymás hibáiból sem voltak képesek tanulni. Szánalmasnak tartotta őket. Viszont egy tanár teljesen más kategóriába esik. Igaz, hogy Caly esetében annyira könnyűnek tűnt. Nem tudta eldönteni, hogy vajon csak kifelé mutatták ezt, vagy valóban olyan egyszerű lett volna elcsábítani egy oktatót is. Persze emiatt sosem féltékenykedett, mert nem gondolta, hogy ezzel nagyon lehetne menőzni. Igazából ő kifejezetten szégyellte volna, ha egy tanárral jönne össze, mert azoknak semmi hatalma sincs, maximum a diákok felett. Arról nem is beszélve, hogy ő mindig is gazdag férjet akart, mert valakinek el kell látni az ő igencsak extra igényeit. Viszont akkor jön a kérdés, hogy minek megy ebbe most bele? Természetesen mert egy új élmény számára, ami szórakoztatja. Ott a lebukás veszélye, ami még izgalmasabbá teszi az egészet, azon túl, hogy egyébként Nereus az első tanára, aki komolyabb érdeklődést mutat. Ezért is maradna ott óra után kérdezni, viszont az eddigi beszélgetéssel csak az időt húzta, mert ötlete sincs milyen egyéb kérdést tehetne fel. Nem sűrűn érdekli a tárgy, nem hiszi, hogy különösebben hasznos lenne. Az tény és való, hogy figyelt, meg jegyzetelt, sőt kivételesen talán tényleg meg is jegyezte amit leadott a professzor, de nem gondolkozott annyit a szavalás közben, hogy kérdései is legyenek. Közben el is szontyolodik, mikor a tanára nem úgy reagálja le elsőre a szavait, ahogyan azt ő szerette volna. Persze nem tántorítja el, hogy tovább flörtöljön, sőt még rá is segít azzal, hogy becsukatja az ajtót. Ahogyan meghalja a kemény fa csapódását, ismét vigyorogni kezd. Nem érdekli a tanár meglepett pillantása, ezt mindenképpen fél sikernek könyveli el magában. Így már teljesen biztosított a privát szféra, vagyis amíg nem megy el túl messzire, gyakorlatilag bármit megtehet. Ajkába harapva hallgatja végig a mondatot. A francia szavak miatt a hátán végig fut a hideg, persze jó értelembe és már szólna neki, hogy folytassa, hadd hallgassa azt a gyönyörű kiejtést, amire ő sosem volt képes és ezért irigykedik is. Szerencsére még idejében szól a fejében a vészcsengő, így nem szól semmit, de magában szinte könyörög, hogy mondjon még neki ilyen szép dolgokat. -Oh tanár úr, biztos velem van a baj, de… - A padjáról végre leszáll és bűnbánó arccal lép a tanári asztalhoz, amelyre ő maga is rátámaszkodik, persze némileg odébb, hogy azért ne kerüljenek egymás aurájába. – Alig hallom most valamiért. Ugye nem gond, ha itt maradok a beszélgetés végéig? – Az ártatlan pillantása már szinte őszintének tűnik, bár ha Nereus elég okos, akkor mostanra tudhatta, hogy Anna minden csak nem őszinte az emberekkel. – Egyébként sosem pazarolnék el egyetlen lehetőséget sem az életben… - teszi még gyorsan hozzá, mielőtt bármit mondhatna a professzor. Természetesen értette, hogy mire céloz, és arról biztosíthatja őt, hogy nála nagyon is jó kezekben van ez a bizonyos fegyver.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Korábbi tapasztalataimhoz mérten furcsának tartom a változást Ms. Vogel viselkedésében. Eddig nem igazán törődött az órámmal, nem szentelt különösebb figyelmet sem a tananyagnak, sem az előadásaimnak; most mégis angyal módjára ette a szavaimat, kérdéseket tett fel és szinte le sem vette rólam a szemeit. S mivel egyik hobbimmá vált a tanulmányozása, azonnal feltűnt, hogy valami más lett. A légkör megváltozott körülötte. S most, hogy a többi diák távozásával kettesben maradtunk, úgy tűnik, már nem is próbálja szemeim elől elrejteni, hogy szeretne valamit. A tartása, az apró gesztusai és a hanglejtése mind arról árulkodnak, hogy ez bizony nem egy átlagos beszélgetés lesz a tananyagról; és mivel engem hajt a kielégíthetetlen kíváncsiságom, hagyom is, hogy elsodorjon az ár. Kérésére még az ajtót is becsukom, mert egyszerűen tudni szeretném, mik a tervei most. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, s minél tovább játszunk, annál kevésbé akarok kilépni belőle. Anyanyelvemen megszólalva el is hintek neki egy apró okosságot, mely’ afféle célzásként szolgálna az ő megjelenésére és ahhoz társuló viselkedésére. Ugyanis ő épp olyan hölgynek tűnik, aki tisztában van az adottságaival és előszeretettel ki is használja azokat. Ezt igazolja az is, hogy szavaim elhangzását követően mellém telepszik, az erre felhozott kifogása pedig átlátszóbb egy üveglapnál, mintha csak tudatni szeretné velem, hogy hazudik. Azt hiszem, flörtölni próbál velem. Kényes szituáció ez, ám nem rémít meg, s a karrieremet egyáltalán nem féltem, hiszen ennél sokkal nagyobbat is kockáztattam már, mégsem buktam bele. Mielőtt azonban megjegyzést tehetnék mondandójára, ő hozzátesz még néhány szót, melyek afféle válaszként szolgálnak a korábbi francia bölcsességemre; meg sem lep, ami azt illeti. Annamarie Vogel nem az a fajta, aki elpazarolja a szépségét. – Feltételeztem, hogy így van – pillantok rá sejtelmesen. Ám úgy fest, hiába ragad meg minden elé táruló lehetőséget, nem nyúl egyenesen értük; inkább körülöttük körözve csap le, akár ragadozó a prédájára. Most is csak kertel, ahelyett, hogy végre kimondaná, mit is szeretne. – Tehát, mit tehetek Önért, Ms. Vogel? – kérdezek rá ismét, hátha ez motiválni fogja arra, hogy hangot adjon a szándékainak. Közben ellököm magam a tanári asztaltól, s kellő távolsággal megállok vele szemben. – Javítson ki, ha tévedek, de valamiért kötve hiszem, hogy tényleg a tananyag érdekli – teszem még hozzá, de hangomban nyoma sincs számonkérésnek vagy felháborodásnak. Nem hibáztathatom azért, mert ez a tantárgy nem tartozik a kedvencei közé, hiszen nem szerethet mindenki mindent. Én például átkok terén voltam mindig is hátrányos helyzetben. A mai napig gyengébben teljesítek ezekből, ámbár úgy hiszem, az illúzióim és az elmeolvasási képességem mellett nincs is szükségem rájuk. Meglehet, ha nem félteném Nereus Spade egészen ártatlan álcáját, még meg is próbálnék olvasni a Vogel lány elméjében, hogy kiderítsem, mire készül most…
Nagyon is igaza volt Nereus-nak abban, hogy a szépség a jó kezekben egy fegyver lehet. Tisztában volt vele, hogy a külseje elragadó. Olyan, akár egy gyönyörű virág, egészen pontosan egy rózsa. Szép, vonzó, viszont igencsak szúrós tud lenni, és aki nem vigyáz, annak mélyen befúródik a bőrébe a tüske. A professzor még szerencsésebb volt, hiszen ő jelenleg még csak azt tapasztalta meg, hogy külsőre mennyire szemet gyönyörködtető tud lenni. Direktbe nem engedte magához még közel. El akarta hitetni a tanárával is, amit a legtöbb fiúval sikerült, hogy képes ő arra, hogy tövisek nélkül virágozzon. Abba még nem volt biztos, hogy a végén meg akarja-e bántani direktbe, vagy csak elengedi és szépen elfelejti a férfit, mikor végez az iskolában. Bár magában egy picikét aggódik, amiért nem azt a reakciót kapta, amire annyira nagyon vágyott. Ennek valahogy úgy kellett volna történnie, hogy mikor letegezi, akkor lányos zavarában Nereus csak kuncog, majd mikor javasolja, hogy csukják be az ajtót, máris felszabadultabb lesz a férfi és könnyedén elkezdenek flörtölgetni. Ehhez képest, nagyon nem ez történt, sőt szinte kezdte azt hinni, hogy rosszul értelmezte a jeleket és jelenleg egy hatalmas hibát követ el. -Megmondtam… Csak szeretnék a tananyagról beszélgetni. – nyel egy nagyobbat, miután ezt kimondja. Gondolataiban annyira elveszett, hogy egy pillanatra elfelejtette megőrizni a hidegvérét, így válaszát már nem azzal a nyugodt és mézédes hangszínnel adta, hanem inkább volt ahhoz hasonló, mint amilyennel a nagyapjának válaszolt, mikor számon kérte. A mai napig emlékszik, mikor megharagudott rá az öreg, amiért egyből elutasította a vőlegényét, holott még csak akkor ismerte meg. Az átlag ember hisztisnek nevezte ezek után, de számára ez inkább pánik volt. Félelem, hogy az, aki szeretetet és figyelmet adott neki, elhagyja. Az ajkát beharapja, majd megköszörüli a torkát. Pár másodpercbe telik neki, hogy összeszedje magát és ismét magabiztosan nézzen a férfira. Bár ismét csalódnia kell, hogy most már a közelségét sem hajlandó elviselni a tanára, ami viszont kifejezetten zavarja. Olyan nincs, hogy én nem kapom meg, amit akarok! Annyi mindent vettek már el tőle, annyi mindenben engedett a családjának, főleg az ikrének, hogy most ezt nem akarja csak ilyen könnyen feladni. A kihívásokat nem szereti, sőt ő inkább a könnyebb utat választja, de a törölközőt is rühelli bedobni. Túl makacs alkat ehhez. -Igaza van. – lép hozzá már csak azért is közelebb, miközben összefonja maga előtt a karjait. Mélyen a tanára szemébe néz, még az sem zavarja, hogy magassarkúja ellenére így is felfelé kell néznie. Számára ez nem fenyegető. – Inkább a beadandóról beszélnék… Szerintem ritka rosszul csinálja a motiválást. Esetleg adhatna valami… Jutalmat annak, aki a legjobban teljesít. – Egy huncut mosoly jelenik meg az arcát, ahogyan ezt kimondja. Igen erős hangsúlyt helyez a „jutalom” szóra, hisz erősen azt szeretné elérni, hogy belemenjen Nereus ebbe. Emiatt aztán tényleg hajtana, hogy ő legyen a legjobb.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Tudom jól, hogy valószínűleg nem ez az a reakció, amire Ms. Vogel számított; hiszen a hozzám hasonló korú tanárok többsége valószínűleg az ajtó csukódásával szabadabban kezdett volna flörtölgetni vele, vagy legalább valamivel több érdeklődést mutatni felé. Én azonban nem szeretnék ilyesmire vetemedni. A módszereim eltérnek a szokásostól, s azt kell mondjam, hatásosabbnak is bizonyulnak. Különben nem lenne az első számú munkám az, ami. A lány egyértelműen tisztában van vele, hogy külseje vonzza a tekintetet, s hogy ezt fegyverként bevetheti bármelyik férfi ellen; épp ezért valószínűnek tartom, hogy ha ő meg akar szerezni magának valakit, meg is kapja azonnal. Azonban az ilyen típusú emberi kapcsolatok nem hosszú életűek, mert a vadászaton és a zsákmány megszerzésének sikerélményén alapszanak, márpedig Ms. Vogel esetében is ez lesz a helyzet valószínűleg. Így hát, mi sem keltené fel jobban a figyelmét, mint egy kis távolságtartás? Gonosz húzás lenne? Hirtelen hangnemváltására képtelen vagyok tartani a semleges kifejezésemet; egy apró, elégedett mosoly húzódik a szám szélére. Nos, ez a morcos lány már úgy hiszem, jobban hasonlít önmagára. Máris szimpatikusabbnak találom, s egészen elszórakoztat a látvány, még ha számára ez nem is oly’ élvezetes helyzet. – Mmm, nem tűnik túl magabiztosnak. Tán nem biztos benne, hogy mire is kíváncsi? – Fejemet félrebillentve várom válaszát. Bevallom, élvezem, ha valakit összezavarhatok vagy elbizonytalaníthatok, hiszen ez is az elme egyik játéka, s nagyon sok információval szolgálhat a másik félről. Ha nincs lehetőségem illúzióval dolgozni, szívesen bevetek ehhez hasonló turpisságokat. Mialatt ő gondolatait próbálja rendezgetni, én diszkréten figyelem az arckifejezését. Megannyi érzést és gondolatmenetet vélek felfedezni benne, s szinte már úgy fest, kiesett a szerepéből; de mintha egy gombnyomással később vissza is találna önmagához. Arcára visszatér a magabiztosság, lélektükrei pedig újra lángra kapnak. Ezúttal nem mozdulok, mikor ismét megkísérel közelebb kerülni hozzám. Ha hátralépnék, távolságtartónak tűnnék. Ha közelebb, akkor valami szatírnak. Így azt hiszem, az egy helyben maradás, és kihívó pillantásának viszonzása a megfelelő reakció erre. – Mégis miféle jutalomra gondol? – kérdezek rá, ámbár úgy sejtem, nem egy falatnyi édességre vagy buksi simire céloz. Sőt, kiindulva a jelenlegi testtartásából, azt hiszem valami kevésbé helyénvaló dolog jár a fejében. Bár az igazat megvallva nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy teljesen rosszul olvastam a jelekben s félreértelmeztem az egész szituációt. Sajnos a célozgatásokat és a kertelést nem mindig értem meg, a szavak mögötti valódi tartalmat nehezemre esik beazonosítani. Flörtölni is csak az egyetemen tanultam meg, de azóta sem kellett túlzottan sokszor gyakorolnom, így nem vagyok benne biztos, hogy úgy menne, ahogy azt elvárnák tőlem.
A nagyapjának mindig is magas elvárásai voltak a családtagokkal szemben. Ez alól Anna sem volt kivétel. A szülei halála után csak rá támaszkodhatott, hiszen őt szerette a legjobban. Viszont azt még tőle sem bírta elviselni, hogy olyan vőlegényt választott, akit nem akart elfogadni. Nem tudott műkorcsolyázni, nem volt helyes és még csak nem is egy kastélyban élt. Ezt fiatalon helyből elutasította, amiért egy jó nagy adag szidás járt. De mi értelme is volt annak, hogy elfogadta a helyzetet? Hiszen a nagyapja meghalt tavaly, viszont a vőlegény megmaradt, ő pedig nem bontotta fel az eljegyzést. Túl nehéz lett volna találni egy férfit, aki minden elvárásnak megfelelne, így egyszerűbb volt, ha megmarad az eredetinél. Viszont őt már évek óta nem látta. Még egy gyűrűt sem volt hajlandó küldeni neki, így ő maga úgy gondolta, hogy szabadon garázdálkodhat, és azzal kavarhat, akivel csak akar. Így jön a képbe Nereus, aki bár feltűnően több figyelmet szentel neki, mint másoknak, most mégis úgy tesz, mintha ez semmi sem lenne. És mégis kit szeretne hülyének nézni? Anna bár egy pillanatra kiesik a szerepéből, de pontosan azért nem akarja feladni, mert úgy gondolja, hogy valami magyarázata kell, hogy legyen ennek. Ezt pedig szeretné kideríteni. A professzor mosolyára felfigyel és hirtelen elönti a méreg, csak úgy, mint miután a nagyapja is kioktatta. – Oh higgye el PrOfEsSzOr… Pontosan tudom, hogy mire vágyok. – A szemei szinte már szikrákat hánynak, ahogyan ezeket kimondja. Viszont nem hagyja, hogy ez kizökkentse a szerepéből, inkább gyorsan rendezi vonásait és ismét az az elbűvölő lány próbál lenni, akinek eddig mutatta magát. Pusztán egy kicsikét bátrabb lesz. Nem tudja pontosan mit jelentett a vigyor a tanára arcán. Talán kigúnyolja, vagy esetleg ennyire aranyosnak találja a zavarát, hogy nem bírt megmaradni annál a fapofánál, amit eddig mutatott. Minden esetre most, hogy kicsit határozottabb, ismét megpróbál a közelébe kerülni, ezúttal sikeresen. Automatikusan is elkezd mosolyogni erre, szinte már sikernek könyvei el, bár ezt már félve teszi, mert attól tart, hogy megint csak belelovalja magát valamibe, aztán Nereus ismét letöri. – Nem tudom. Találjon ki valamit. – vonja meg lazán a vállát. – Bár gyanítom úgyis azt hiszi, hogy majd én leszek a legjobb. – Valójában pontosan tudta, hogy egy Hollóhátas diák kilométerekkel jobb beadandót képes írni. Ennyire azért tisztában volt a képességeivel. – Vagy talán nem is az eszem miatt figyelt fel rám, hanem valami más oka volt? – teszi fel végül azt a kérdést, ami valójában foglalkoztatja. Szemével végig mélyen a tanáráéba néz, egy pillanatra sem kapja el a pillantását. Ebből most nem menekülsz!
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Sosem tartottam magam a flörtök és románcok nagymesterének, sőt, bőven akadt még tanulnivalóm az élet ezen területén. Furcsa, nem igaz? Az átverések szakértőjétől elvárt lenne, hogy különösen az emberi kapcsolatok terén jeleskedjen… Ám én kivételt képzek ez alól. Tudom, mások mit akarnak. Azt is tudom, hogyan adhatom meg nekik - vagy hitethetem el velük, hogy megkapták, amit kértek. Manipulálni is képes vagyok őket. De arról kevés fogalmam van, hogy tőlem, mint személytől mit várnak el. Ha nem kapok egyenes és egyértelmű tájékoztatást erről, vagy nem kutatok a gondolataik közt válaszok után, megeshet, hogy elveszek a célzások közt és inkább meg sem próbálom megérteni azokat. Most azonban más a helyzet; Annamarie Vogel ugyanis azon kevés személyek közé tartozik, aki iránt bármilyen mértékben is érdeklődöm; s hogy minél többet kiderítsek róla, bele is sétálok gondosan kihelyezett csapdájába, hiába ismerem fel annak jelenlétét. De nem kell engem félteni… Nekem is van egy-két trükk a tarsolyomban. Egyiknek hatására sikerül is kilöknöm őt alaposan betanult szerepéből s talán magamra is haragítom őt; frusztrált pillantása legalább is erről árulkodik. – Valóban így lenne? Akkor miért esik ilyen nehezére kimondani? – kíváncsiskodok tovább; elvégre, ha annyira tudná, hogy mit akar, akkor már rég el is árulta volna azt, nem pedig csak kerülgetné azt a bizonyos forró kását. Ha kérdései lennének a tananyaggal kapcsolatban, s ezeket meg is fogalmazta volna előre a fejében, most feltenné őket. Ha pedig hátsó szándékai volnának, azok szerint cselekedne már az elejétől kezdve. Ám a szerephez ezek után mégis egészen gyorsan visszatér, mintha egy pillanatra sem tört volna ki belőle, s mintha őt egy kicsit sem zavarná, hogy a helyzet talán másképp alakul, mint tervezte. Bár terveit nem ismerem, feltételezem, nem ezekre a szavakra számított. – Mmm, nem. Ahhoz, hogy a legjobb legyen, eddig is figyelnie kellett volna az óráimon – mosolyodok el. – Vagy javaslom, kérjen korrepetálást, ha az első helyre pályázik – fűzöm még hozzá, elhintve számára a lehetőséget, hogy több időt töltsön a társaságomban. De természetesen nem emiatt ajánlanám neki az extra órákat. Tényleg jól járna vele, talán még fel is tudna zárkózni. Következő kérdése kissé váratlanul ér, de nem esek pánikba, s nem is mutatok különösebb reakciót rá. Ha valamit tökéletesre fejlesztettem, az a saját érzéseim rejtegetése. Különben nehezen tudnám eladni magam az Árnyember szerepében. Így hát egy rövid hümmögést követően újabb mosollyal díjazom a velem farkasszemet néző, bátor leánykát. – Lebuktam… Mit is mondhatnék, kíváncsi természet vagyok – vallom be végül. – Érdekel, mitől más a kisugárzása, mint a többieknek. – Most rajtam a sor, hogy közelebb lépjek hozzá, s ha hátrálni kezdene, hát addig folytatnám, míg őt meg nem akadályozná a tanári asztal a mozgásban. Ha nem teszi, akkor megmaradok ebben a közelségben, közben nem eresztem a pillantását. – Az az érzésem, hogy… Mi ketten hasonlítunk, Ms. Vogel. Szeretném kideríteni, hogy miért érzek így. Kérem ezt most ne vegye rossz néven, nincs semmiféle ártalmas szándékom.
Valóban elkövette azt a hibát, hogy nem gondolta ki előre e kérdéseit. Sőt igazából nem is nagyon érdekelte a tananyag, az egyedüli indoka, ami miatt most éppen figyelt, az az, hogy a tanára örüljön neki és ezzel is csak elnyerje a tetszését. Mi más is simogathatná jobban az egoját, mintsem az, hogy az a diákja, aki eddig magasról fütyült az egészre, hirtelen elkezd jegyzetelni, sőt mindjárt az első padba ül. Viszont ahelyett, hogy mondjuk néhány kedves szóval viszonozna ezt a gesztust, inkább teszi a hülyét Nereus, úgy viselkedik, mintha egyébként semmilyen szikra nem lenne közöttük, sőt még fel is húzza. Kis híján el is veszíti a fejét, de még idejében sikerül megfékeznie magát és nem úgy vág vissza, ahogyan elsőre akarna. Ha dühös, akkor nem képes gondolkodni, ennek következményében pedig nem figyelne arra, hogy a tanárával beszél, vagy sem, csak szimplán kiabálna vele, hogy mégis mit képzel magáról. Nagyon sokan csak álmodozni tudnak arról, hogy így viselkedjen velük, sőt fizetnének egy olyan lány figyelméért, mint amilyen ő is, viszont a professzor úgy kezeli, mintha ez csak egy átlagos reakció volna. – Nem esik! – Mély levegőt vesz, majd inkább hagyja is az egészet a fenébe. Értelmetlen lett volna a vita, elvégre úgy vette észre, hogy a tanárát ez a gonoszság élteti. Nem mondja, hasonlóan jól érezte magát, hogyha egy férfi szívet darabokra törhetett, Nereus-al is éppen erre készült, de így hogy ezt vele játssza el, már nem annyira vicces. Nem is tudja mennyire szerencsés a férfi, amiért képes magát visszafogni. Következő megjegyzésén már majdnem kiakad, főleg mikor ismét meglátja azt a vigyort, de aztán hamar megnyugszik. – Mármint… Öntől? Magán órákban? Kettesben? – Mert ha esetleg kijelölne valakit mellé, vagy csoportos korrepetálásról lenne szó, akkor esze ágában sem volt ebbe belemenni. Ennyire nem hajtotta az a kis kalandvágy, amely miatt belement volna a kapcsolatba, ha ezt egyáltalán lehetett annak nevezni. Viszont ha arra gondol, hogy csak kettesben legyenek… Máris egy újabb jel, ami arra utal, hogy tanára igenis szeretne tőle valamit. De mivel türelmetlen alkat, így csak rákérdez inkább, mert túlságosan is kíváncsi. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretne magából hülyét csinálni, ha esetleg valamit félreértene. Közeledésére ismét vigyorogni kezd és esze ágában sincs hátrálni. Sőt még az eddig keresztbe tett karjait is leereszti és inkább a háta mögött kulcsolja össze. – Eszembe se jutott, hogy ártani akarna nekem… - Próbálná meg. Esélye sem lenne ellene. Lehet, hogy nőből van, de gyanítja komolyabb kiképzést kapott a harcok terén, mint a tanára. – Valóban hasonlítanánk? Sejtelmem sincs mire gondol Mr. Spade. Viszont ha szeretne jobban megismerni… Én nem állnék ellen Önnek. – Nem mintha valaha teljesen kiismerhetné. Sose mutatta meg senkinek sem, hogy legbelül milyen ember is ő. Ezt nem egy tanára fogja megváltoztatni. – Szóval… Csak korrepetálás mellett szeretne velem kettesben lenni…? – kérdezi kuncogva, mintha már maga a kérdés is nevetséges lett volna.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Úgy gondolom, a nyers szókimondóság még mindig egy sokkal optimálisabb módja a kommunikációnak, mint a kertelés, a célozgatás és a lényeg kerülgetése. Utóbbi egészen frusztrál, főleg, amikor fontos ügyekről van szó. Előfordult már többször is, kevésbé legális karrierem során, hogy kliensem virágnyelven próbálta megfogalmazni kéréseit, s hozzá arckifejezésével igyekezett megerősíteni a szavai mögötti titkos jelentést, ám ezzel mindösszesen annyit ért el, hogy feldühített. Szerencsére az Árnyember szerepében egészen máshogy reagálok az ilyesmikre, mint civilben; olyankor bátran merem ügyfelemnek azt mondani, hogy amennyiben nem fogalmaz érthetőbben, puszta kézzel fogom kitépni a nyelvét, aztán kitűzöm a falamra díszítő elem gyanánt. Igaz, ilyen nem szokott oly’ gyakran előfordulni, de ha mégis, hát kreatívan oldom meg. Most azonban nem vághatom azt Annamarie Vogel fejéhez, hogy ugyan legyen már olyan kedves és egyenesebben közölje, mit is szeretne tőlem, hiszen a diákom. Megvan az esély rá, hogy félreértettem a jelzéseit - ami nálam gyakori hiba. Egy aprócska, győzedelmes mosollyal részemről le is zárom annak kérdését, hogy Ms. Vogel biztos-e a dolgában, avagy nehezére esik-e közölni, mit is szeretne. Úgy vélem, ha valóban ezer százalékosan tisztában lenne vele, mit is akar tőlem, már megmondta volna. Legalább is bízom benne, hogy nem fog tovább játszadozni, mert abból aztán nem sokat fogok megérteni. – Igen – adom meg a választ következő kérdéseire. Nálam jobban senki nem ismeri a tananyagot, s szívesen segítek neki a tanulmányaiban, ha cserébe innentől jobban fog teljesíteni. – De ha ez Önnek kényelmetlenséget okoz, felkérhetem egy évfolyamtársát is, hogy segítsen – ajánlom fel, elvégre vannak diákok, akik nem szívesen töltenének extra időt a tanáraikkal. Nem hibáztathatom őket ezért, hiszen annak idején én is kerültem az ilyesmit, s inkább egymagam bújtam a könyveket, ha több tanulásra volt szükségem. Végül Ms. Vogel úgy dönt, megkímél a találgatástól és inkább egyenesen rákérdez arra, hogy miért is érdeklődöm iránta - s ebből ki is derül, hogy feltűnt neki a változás. Valóban érdeklődöm, ám azt hiszem jó, ha tisztázom, hogy nem egészen úgy, ahogy ő azt talán elképzeli. Bár lehet, hogy így is félreérthetően fogalmazok, vagy talán fizikai közeledésem teszi a helyzetet érdekessé, ugyanis a lány arcán széles vigyort fedezek fel; s még csak meg sem próbál odébb lépni, így a kettőnk közti távolság egészen minimálissá válik. Válaszára elmosolyodom. Valójában bőven akadna félnivalója velem kapcsolatban, hiszen közel sem vagyok olyan ártalmatlan, mint amilyennek tanárként tűnhetek - ám ahogy azt mondtam is, semmilyen formában nem áll szándékomban bántani őt. Ha ismerné a világomat, s tisztában lenne valódi szerepemmel az élet rozsdás szerkezetében, ebből már rájöhetne, hogy hatalmas privilégiumban részesül másokhoz képest. Ugyanis nem sok olyan személy létezik a világon, akinek én önszántamból egyáltalán nem lennék hajlandó ártani semmi pénzért. – Meglehet, igen – felelem hasonlóságunkat illetően. Ugyan nem öntöm szavakba, hiszen nem állíthatom biztosan, hogy így van, de úgy hiszem, hasonló sötétségen osztozunk. – Valóban? Talán Önt is hajtja a kíváncsiság? – Vajon a véla vérem miatt nem akar ellenállni? Vagy valami egészen más oka van? Ki tudja, talán ő is épp oly’ érdeklődéssel fordul felém, mint én őfelé. Kérdése viszont kissé megzavar. – Más mellett is kellene? – Értetlenül pislogok rá. Nem tudom, pontosan mire szeretne célozni ezzel… – Tehát akkor… Heti két alkalommal, kedden és csütörtökön megfelelne Önnek?
Sokan azt feltételezték, hogy mindig őszinte. Annyira nyersen közölte a véleményét az emberekkel, hogy akár tényleg azt hihették, hogy ő nem szeret kertelni. A valóságban viszont ő volt az a személy, akinél azt se szabadott elhinni, amit kérdezett. A szidó szavak mögött időnként csak aggódás az illető iránt. Az ikre esete a legjobb példa. Hiába volt kiállhatatlan vele, ha bárki bántotta a testvérét, akkor nem ismert kegyelmet. Meg hiába ment a nagyapja nézeteivel szembe, attól még valahol csodálta, hogy ellen mert állni neki. Viszont sose volt jó az emberi kapcsolatokban, így ahelyett, hogy kedvesen mosolygott volna mindenkire és megpróbálta volna enyhén közölni a véleményét, inkább durvább volt. Viszont a kemény felszín alatt ő is néha elgyengült. Sose mondta el senkinek mit érez, nem mutatta meg mennyire szenvedett a saját döntései miatt, így aztán senki nem is gyaníthatta, hogy mennyire más tudott lenni, ha egyszer végre leengedte a védőfalait. De kiben is bízhatott volna meg? Hiszen a saját testvére utálta, pontosan tudta, hogyha vele akárcsak egy picikét bizalmasabb kapcsolatba kerül, akkor sebezhető lesz. Most viszont Nereus-nak sikerült egy pillanatra megrepesztenie azt a vastag falat, amit maga köré emelt. Szerencsére azonban nem tartott ez sokáig, gyorsan visszarázódik a szerepébe és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Kivéve azon aprócska próblémát, hogy némiképp felhúzza magát, így a válaszaiból is érezni, hogy mérges. Mégis a tanára egyetlen mondattal képes megnyugtatni. Kicsit olyan, mintha egy jó idomár lenne. Maga sem érti, hogy vajon csak játszik vele a tanára, vagy valóban csak így jött ki a helyzet és nem volt mögöttes szándéka. Különös érzés fogta el, ahogyan próbálta értelmezni a professzort. Nem tudta volna megmondani mi az, mert még sose tapasztalt ilyet, de az biztos volt, hogy nem utálta. – Nem! - Vágta rá rögtön, szinte automatikusan, mikor az évfolyamtársakat említi. – Csakis Öntől akarnék tanulni. Másokra úgysem figyelek. – S ezúttal talán valódi volt a mosolya. Ezzel ismét meglepi saját magát, így inkább csak az ajkába harap és egy pillanatra el is kapja a pillantását. Mi a fenét művel?! Milyen varázslat ez? Egy pillanatra felmerül benne, hogy talán véla lenne, amiért ennyire furcsa érzéseket kelt benne, de hamar letesz erről az ötletről. Annyira nem befolyásoló, hogy ne tudna még ésszerűen gondolkodni, csupán néha elkalandozik. A férfi közeledése és mosolya viszont csak egyre jobban erősíti benne, hogy igaza van és valójában tetszik tanárárnak. Elégedetten veszi tudomásul, hogy még a Roxfort egyik professzorának is el tudja csavarni a fejét, ha akarja. Ennek ellenére mégis nehezebb eset, mint azok, akikkel eddig kikezdett. -Hívja, aminek akarja… Kíváncsiság vagy kalandvágy… Nincs olyan nagy különbség. – vonja meg a vállát lazán. Szerinte mind a kettő izgalmat feltételez, plusz mindegyik feltétele, hogy jobban megismerjék egymást. Igaz, ötlete sem volt, hogy milyen közös vonásuk lehet. De ezt a „korrepetálások” alkalmával majd kiderítheti. – Nem tudom… Szeretne velem kettesben lenni más ürügyből is, nem feltétlenül csak azért, hogy tanuljunk? – Magában hatalmosat sóhajt, hogy ennyire a szájába kell rágnia mindent. Valahol cuki, hogy ilyen értetlen… Valahol pedig csak felbassza az agyamat. -Csak kettő? – lép ismét közelebb Nereus-hoz, hogy ujjait finoman végighúzza a vállától a mellkasáig, hogy aztán összecsippentsen egy hajszálat – akár volt rajta akár nem. Ezek után pedig úgy tesz, mintha eldobná, de hátrébb már nem lép tőle.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
– Nem? – billentettem oldalra a fejem, mintha meglepett volna a válasza; ám egy pillanatra sem lepett meg. Sőt, mélyen legbelül csalódtam volna, ha elfogadja az általam nyújtott lehetőséget és inkább egy diáktársától kér segítséget a tanuláshoz. – Megtisztel, Mademoiselle Vogel – tükrözöm mosolyát, mely most egészen valódinak és őszintének tűnik. Úgy fest, most sikerült megolvasztanom a vastag jégpáncél egy rétegét a szíve körül. Vagy lehetséges, hogy valójában fordítva történik? Meglehet, egyenetlen ritmusú szívverésem csak és kizárólag az ő hibája? Igyekszem visszafogni magam, s nem áskálódni a gondolatai közt, pedig szívesen megtenném, mert pillantása tökéletesen elrejti előlem az igazságot; azt, hogy mégis mit gondol most… Rég volt már, hogy ennyire szerettem volna valaki tudatában kutakodni. Úgy értem, önszántamból, hátsó szándékok nélkül. Próbálok a régi módszerekhez folyamodni, s a testtartásából és az arckifejezéséből olvasni, ám olyan ő, mint egy Oscar-díjas színésznő, kiben megbízni egészen lehetetlen, mert senki sem tudja, mikor játszik szerepet és mikor adja önmagát. Ám bízom az ítélőképességemben, s hiszem, hogy nem hiába vagyunk most ebben a helyzetben. Bizonyára nem csak én érzem azt, amit. – Igaza van, ezek csak szavak. Jelentéktelen kifejezések, amik arra szolgálnak, hogy palástoljuk velük az igazságot – értek vele egyet, s egy bólintással meg is erősítem állításom, hiszen nevezzük bárminek is a közeledés okát, a tényen nem fog változtatni; hogy közeledünk, akár két mágnes mely egymás vonzásterébe sodródott. – Ó, nos… – A válasz igen lenne, ám ez nem ilyen egyszerű. Vannak határok, melyeket nem léphetek át még úgy sem, hogy egyébként mesterien meg tudnám úszni. – Egyelőre erre nem adhatok választ. Nem lenne helyénvaló – felelem végül, ám pillantásom sokat sejtet. Talán azt próbálom sugallni vele, hogy szeretnék igent mondani, de nem tehetem meg. Apró, normális esetben teljesen ártatlannak tűnő gesztusát figyelemmel kísérem, ám arcizmaim meg sem rezdülnek, ahogy a láthatatlan hajszálat eltávolítja az ingemről. Igaz, a flörtölés nem az erősségem, sokszor fel sem tűnik, mikor valaki így próbál kommunikálni velem, ám azt tudom, hogy Ms. Vogel mozdulata minden volt, csak nem ártatlan. Ha az lett volna, most eltávolodna, de nem teszi. Csak áll előttem, vészesen közel, s áthasítja a lelkemet hideg pillantásával, mely’ tudom, hogy kísérteni fog álmaimban. – Úgy gondolja, hogy több figyelemre lenne szüksége? – vonom fel jobb szemöldökömet kérdőn, s akár csak ő, én is tartom magamat ebben a legkevésbé sem tisztes távolságban. Meglehet, ezzel teljesen el is oszlatok most benne minden kétséget - ha egyáltalán volt neki. Furcsa, de nem zavar a közelsége. Máskor automatikusan hátrébb lépnék, vagy találnék valami kifogást, amivel elhagyhatom a helyszínt, de ő nem vált ki belőlem efféle reakciót. Sőt, szinte kihívás elé állít; amelyikünk tovább bírja ezt az alig néhány centiméteres távot anélkül, hogy ellépne, az nyer. Nem vagyok egy versengős típus, de eszem ágában sincs feladni. – Figyelmeztetnem kell, Ms. Vogel – szólalok meg alig néhány pillanatnyi csend után, s néhány szőke fürtjét gyengéden átsöpröm a válla mögé. – Ha egyszer hagyja, hogy az örvény magával ragadja, nehezen fog kimászni onnan… Il serait plus sage de courir, pendant que vous le pouvez encore… – fűzöm hozzá a végét franciául, egy egészen lágy hangszínt megütve. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy figyelmeztettem.
Persze, hogy megtisztellek! Tudod mennyien ölnének a társaságomért? S talán éppen ezért volt neki olyan furcsa, hisz ő maga könyörög lassan a tanára figyelméért. Hozzászokott ahhoz, hogy körbe rajongják és még ha csak a haját dobja hatra, akkor is rengeteg szempár szegeződik rá. Most viszont már szinte megalázónak hat, hogy ennyire ugrik minden lehetőségre, amelyet a professzora kínál neki, hogy kettesben lehessenek. Viszont valami furcsa érzés kevereg benne, ami miatt nem tud megsértődni, hanem… Sokkal inkább érzi azt, hogy ez a normális. Számára Nereus olyan, mint egy rejtvény. A viselkedése, a szavai… Mind megfejtésre várt, azonban ő messze nem hasonlított a Hollóhátasokra. Ebben sem. Utálta, ha valami túl volt bonyolítva. Egy férfinak kell udvarolnia a hölgynek, sőt neki kéne kifejeznie a rajongását, nem pedig fordítva. Viszont nem érzi azt, hogy haragudna. Egy picikét mintha felszabadultabb lenne. Kislány kora óta nem fejezte ki ennyire nyíltan az érzéseit. A mosolya is már-már őszinte volt, még önmagát is meglepte vele. Mégsem fogta magát vissza. Nem teljesen. Elvégre úgy festett, hogy ez használ a tanára ellen. Viszont nem tagadta azt sem, hogy nagyon szívesen nézett volna a fejébe. Tudni akarta, hogy mik a valódi gondolatai, hogyan is áll hozzá pontosan. Hajtja a kíváncsiság és ha nem félne attól, hogy emiatt bajba keveredik, akkor használná is a képességét. Viszont egy tanár messze nem olyan, mint egy diák. Sokkal több a kockázat, amelyet ő magam sem mer bevállalni, bármennyire is legyen vakmerő. -Spade professzor, maga olyan okos férfi… Szóval ha ezeket ennyire jól tudja, akkor minek is próbálkozik ilyen olcsó trükkökkel? – dönti oldalra a fejét, ahogyan kérdőn pislog rá. – Játsszunk nyílt kártyákkal inkább… Ne nehezítsük meg egymás dolgát… Kérem? – Az utolsó szót rendkívül édesen mondja. Mintha csak apukájától kérne egy új ruhát. Régen volt már, nagyon régen, mikor ilyen aranyosnak próbált tűnni. A férfi előhozza azt az énjét, amelyet évek óta nem mutatott senkinek és nem hiába. Gyengének tűnne tőle, kihasználhatnák emiatt, így nem is mert senkivel sem így viselkedni. Mégis Nereus mellett… Nos nem érzi azt, hogy megbízhatna benne, senkiben sem tudna, de ha ez kell ahhoz, hogy tanára szimpatizáljon vele, úgy képes a kedvéért egy kicsit engedni neki. Következő mondatára ledöbben és még szája is tátva marad. – Szerintem ezen ponton már majdnem mindegy, mi helyénvaló és mi nem… Professzor. – Nagyon utálta így hívni most már. Egyértelmű volt, hogy ez már minden csak nem egy ártatlan tanár-diak beszélgetés. Éppen ezért meri meglépni, hogy az udvariasnál is közelebb lép a férfihoz. Hozzáér, de végül nem hátrál. – Az összes figyelmére szükségem lenne… - pislog rá ártatlanul, ahogyan élvezi a helyzetet, miszerint Nereus sem akar elmenni mellőle. Szívesen hozzáérne újra. Igazából legszívesebben átölelné a férfit, de tudja, hogy nem az lenne a válaszreakció, mint amit ő szeretne, így inkább csak mélyen a tanára szemeibe néz. A hirtelen jött mozdulat miatt egy pillantra megfeszülnek az izmai, azonban amint rájön, hogy csupán ártatlanul – mondjuk, hogy az – csak a haját söpri odébb, ismét megnyugszik. Sőt a francia szavakat hallva… Kellemesen felsóhajt és egy pillanatra lehunyja a szemeit. Ha meghallja ezt a nyelvet, akkor szinte elveszíti a fejét. Egyszerűen imádja hallgatni. - Je ne voudrais jamais te fuir… - mondja szitte suttogva. Viszont amint kimondta, észbe kap és pillantását ismét a férfira emeli. Legszívesebben kérlelné, hogy beszéljen még franciául, de nem meri. Ugyan most már tudja, hogy nagyjából hányadán állnak, de még így is… Nem szabad, hogy ennyire elkalandozzon. Emiatt aztán egy lépést hátrál is, hiába nem akart távol kerülni tőle.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Egy valaki volt egész életemben, aki a mostanihoz hasonló szintű érdeklődést váltott ki belőlem; s annak a történetnek kellemetlenül lett vége, mondhatni olyan nem várt befejezést kapott, mely’ örökre megsebezte nem csak az én lelkemet, de nagy eséllyel a másik félét is. S nem csak a lelkemen húzódtak azok a bizonyos sebek; fizikai valójuk itt-ott megmaradt a testem egy-egy szegletén, hogy a tükörbe nézve minden nap emlékeztessenek az emberi kegyetlenségre. Mert lássuk be, az emberek kegyetlenek. Egytől egyig. Az a nap gyakran visszakúszik a tudatomba, kísért, emlékeztet és megpróbál magával rántani a mélységbe, ám én inkább erőt merítek belőle és megszilárdítom vele az emberi faj iránti unszimpátiámat - fogjuk rá, gyűlöletemet. Habár tudom, hogy van néhány kivétel, egészen kevéske, de van, aki megérdemli az életet. Természetesen ez csak az én véleményem, így megeshet, hogy nem a szokásos emberi morálok szerint válogatom össze azokat, akiknek én szíves örömest megadnám a jólét jogát; például itt van Annamarie Vogel. Elég ideig figyeltem már őt ahhoz, hogy tudjam, nem képviseli azon jószívű, ártatlan fiatalok sorát, akik csupa szív és szeretet módjára bánnak a diáktáraikkal; sőt, ő mesterien űzi a szúrós pillantások és bántó szavak művészetét, s ki tudja, mi egyébre képes még. Eddigi megállapításaim alapján Ms. Vogel egy önző ember. S nem tagadom, én magam is az vagyok, meglehet ez az a közös pont, ami annyira felkeltette a figyelmemet. Habár nem ez az egyetlen, amit kiemelnék, hisz’ úgy sejtem, megannyi sötét folt tarkítja az ő szívét is. – Feltételeztem, hogy élvezi az efféle macska-egér játékot – közlöm egy alig észrevehető félmosollyal. Nem nehéz kitalálnom, hogy a lány szereti a figyelmet, s az azzal járó minden kiváltságot. – Hmm? – szemöldököm alig észrevehetően feljebb szalad, majd néhány pillanat erejéig csak némán, enyhén félrebillentett fejjel pillázok a kishölgyre. Lehet, hogy ismét kimutatkozik, mennyire pocsék vagyok romantika terén? Avagy ezúttal ő az, aki hibát vétett? – Ezt most nem egészen értem. Eddig nem nyílt kártyákkal játszottunk? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért. Elvégre sosem lehet elég biztos benne az ember, hogy mit akar a másik. Bevallom, amikor ilyen helyzetekbe kerülök sokszor butának érzem magam; pedig megvan a magamhoz való eszem, s az élet majdnem minden más területén kiemelkedő a teljesítményem, mégis, az emberi kapcsolatok terén sosem jeleskedtem. A szociális képességeim még bőséggel fejlesztésre szorulnak, különösen azok, melyek a flörtölésért és párkapcsolatokért felelősek. Természetesen néha valahogy mégis sikerrel járok, főleg amikor merő véletlenségből épp olyasmit mondok amit a másik hallani akar… Azt hiszem a mostani is egy ilyen pillanat, látván Annamarie Vogel meglepetéstől elváltozott arckifejezését. – A könyveket sem a középső oldaluktól olvassuk, Ms. Vogel; ha már most tudná, mi lesz a történet vége, el sem akarná kezdeni – jegyzem meg, kikerülve a konkrét válaszadást. – Így erre a kérdésére nem felelhetek most rögtön; de hajlandó vagyok megédesíteni Önnek ezt a patthelyzetet; ha kettesben vagyunk, tegeződhetünk. És… – Fél füllel hallgatózva épp észreveszem néhány cipő kopogásának hangját az ajtó túloldalán. – Szólíthat Nereus-nak. Ez kezdetnek szerintem teljesen fair ajánlat, s ha ő valóban szeretne tőlem valamit, akkor el fogja fogadni. Főleg mert a tegeződés és a közvetlen megszólítás alapjáraton sokat erősít egy kezdetleges emberi kapcsolaton, feltéve persze, hogy közös megegyezésen alapul. – Ennyire rossz volna a helyzet? – teszem fel a kérdést, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy a tanulmányi eredményei romlottak és ezért van szüksége a segítségemre; pedig úgy érzékelem, a szavak mögötti titkos tartalom egészen másról szól. S ebben az értelmezésben kérdésem így szólna: tényleg ennyire vágyik minden figyelmemre? Korábban is feltűnt már, most azonban sikerült megbizonyosodnom róla, hogy ha franciául szólalok meg, az különös hatással van rá; ebben a pillanatban is csak lehunyja a szemeit, mint aki teljesen elvarázsolódott. Hmm, vajon a véla vérem műveli ezt vele, vagy tényleg csak a francia nyelv tehet róla? – Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legbölcsebb döntés – sóhajtok, egy aprót mosolyogva közben, s meghagyom köztünk azt az egy lépésnyi távolságot, melyet ő kreált. – Ám legyen.
Normál esetben mostanra már biztosan dühöngött volna, hogy vele ugyan ne szórakozzanak. Mondják meg neki kerek perec, hogy működhetne-e a dolog vagy sem. Viszont a tanárával szemben erre még ő sem volt hajlandó. Megjegyzésére csak halványan elmosolyodik. Inkább nem mondja ki, hogy mit gondol. Valójában élvezte a macska-egér játékot, különösen akkor, ha ő volt a macska. Szeretet eljátszadozni másokkal, amíg meg nem unta őket. Utána csak elhajította az embert, mintha már csak egy ócska tárgy lenne és kereste a következő áldozatot. Szerette volna azt hinni egyébként, hogy azt megtapasztalta már, milyen egérnek lenni, hiszen a családi elvárásoknak mindig meg kellett felelnie, de az messze nem ugyanaz volt. S most felmerül benne a kérdés, hogy tulajdonképpen mi van akkor, ha hagyja Nereus számára, hogy egy kicsit dominánsabb legyen? Elnézi neki, amiért nem akar egyből udvarolni, hanem inkább próbál nehezen kaphatót játszani neki. Végül az enyém lesz úgyis, nem? Nem tud nekem ellenállni. Érzem. Viszont az értetlensége most már kezd némileg bosszantó lenni számára. Halkan sóhajt, ahogyan szomorúan pislog rá fel. – Én úgy érzem nem… Maga is megmondta… Olyan szavakkal dobálózunk, amik palástolják az igazságot. Mi értelme van ennek? Nem egyszerűbb mindjárt az elején őszintének lenni? – Kérdi ő, aki e pillanatban is próbálja elrejteni az önös céljait. Nem szeretne mást, csak egy kis kalandot és figyelmet, amelyet a professzortól meg is kaphat. Nem csak Caly az egyedüli, aki képes megszerezni magának egy tanárt, bár ezt sose irigyelte tőle. Most mégis… A sok sárvérű és félvér között Nereus a legígéretesebb jelölt arra, hogy ne unalommal telve töltse el a Roxfortban ezt az egy évet. Viszont folyamatosan ellenáll neki és most már egyenes választ sem ad neki. Helyénvaló… Megáll az eszem! Mintha érdekelne itt bárkit. Ő ugyan nem bánta volna, ha az egész iskola megtudja, hogy kavarnak. Hiszen odahaza se rúgták ki azt a párost, akikről tudott, akkor egy ilyen helyen, ahol se az igazgató, se a tanárok nem voltak valami határozottak és szigorúak, ki tenné szóvá a kettejük közötti viszonyt? Nem találta logikusnak ezt a lépést, sőt a magyarázat meg még annyira sem tetszett neki. – Ez egy módja annak, hogy valakit rávegyünk az olvasásra. – forgatja meg a szemeit. – Te tudja Tanár Úr én hogy választok könyvet? – kérdezi, miközben hátradobja a haját. – Mindig elolvasom az utolsó mondatot, hogy tudjam, érdemes-e időt szánnom a teljes történetre. – von vállat mosolyogva. Ez pedig egyébként igaz volt. Utálta olyasmire szánni az időt, ami nem okozott neki szórakozást. Most sem szeretne feleslegesen bájologni a tanárának, ha úgyse lesz belőle semmi. De mintha az elméjében olvasott volna Nereus, következő szavaival egy kicsit kellemesebben kezdte magát érezni. – Lekötelezel… Nereus. – mondja ki halkan, ahogyan figyeli a kint sétálgató diákok hangját. Tulajdonképpen lassan kezdődik a következő óra… Neki is meg kéne jelennie majd. – Akkor azt hiszem jobb, ha te is Annának hívsz. Amúgy is utálom a magázódást. Főleg egy ilyen fiatal tanárral szembe. – kezd el kuncogni. Szemeit ismét csak megforgatja, viszont ezúttal félő, hogy még kis is esnek a helyéről, ha ennyire látványosan csinálja. Sokkal felszabadultabb lett. – Szörnyű, sőt rettenetes. Éhezek a tudásra… Vagy inkább… valami másra. – finoman végigvezeti tekintetét a tanárán, ahogyan végül ismét a szemébe néz és egy ártatlan mosoly jelenik meg az arcán. S utána mintha csak transzba ejtenék, lehunyja szemeit és hallgatja a francia szavakat. Gyönyörű… Viszont nem engedi meg magának, hogy túl sokáig tartson ez az élmény. Nem kalandozhat el, pont most nem. – Bölcs? Egészen biztosan nem… De nem feltétlenül mondanám rossznak. – köszörüli meg a torkát, ahogyan lassan visszasétál az asztalához. – Mennem kellene… Le fognak szidni, ha elkésem. – Ha pedig nem állítja meg a férfi, úgy össze is pakol és csak utána néz fel rá ismét. – Egyébként… Nagyon szép a franciád. Hol tanultad? – Ő is arra vágyott, hogy így beszéljen, de a Durmstrangban sose tudták ennyire jól oktatni.
Screaming at the sunshine, singing in the rain Sugar on the blood cells, carbon on the brain
anna & nereus
Az élet bizonyos területeihez egészen ostoba vagyok - ez most meg is látszik, ahogy Annamarie Vogel és én épp egymás iránti “kimondatlanul kimondott” érdeklődésünket ecsetelgetjük; számomra már az is, hogy burkoltan utaltam rá, egy hatalmas és magamhoz képest őszinte, nyílt lépés volt. Meglehet, számára butaságnak tűnik, sőt, talán idegesíti is, hogy nem vágom hozzá azt, hogy “figyi csinos vagy, szép vagy, akarsz kavarni?”; meglehet, ő ilyen bánásmódot várna el, de ez nem én vagyok. Még ha nem is volnék esetlen ezen a téren, akkor sem ebben a stílusban vezetném fel szándékaimat. Ennél azért több úriemberség és önbecsülés szorult belém. – Ms. Vogel, ha azt várja tőlem, hogy üres, illetlen szavakkal dobálózzak, csalódást kell okoznom – sóhajtok fel. – Nem az itteni tini fiúcskák egyike vagyok, ezt ne felejtse el. Meglehet, tanárként nincs alkalmam részt venni a diákok mindennapi életében, azért itt-ott elkapok egy-egy mondatot a beszélgetéseikből, néha szemtanúja vagyok a mindennapi drámáiknak. Hozzá kell tennem, én is voltam tinédzser, nem is olyan régen. Tudom, hogy megy köztük az ilyesmi. Elég egy rosszfiús vigyor vagy egy szoknya libbenés, s máris egymásra csorgatják a nyálukat, hiszen testüket fűtik a hormonok, tele vannak kidolgozatlan vágyakkal és impulzív gondolatokkal, amiknek nehezen tudnak ellenállni. Bevallom őszintén, én már akkor sem éreztem ugyanezeket, amikor én voltam ebben a korban. S ha előéletem nem is alakult volna olyan tragikusan, ahogy, valószínűleg akkor is ugyanígy álltam volna hozzá. Az olvasásra tett megjegyzésére elmosolyodom. Egy könyv esetében ez valóban kivitelezhető, eldöntheti, hogy el akarja-e olvasni az egész történetet a legutolsó sor alapján, azonban a való élet közel sem ilyen egyszerűen működik. – Való igaz, ez is egy módja egy könyv megítélésének… – Eleresztek egy halk nevetést. – Azonban a könyvek előre meg vannak írva, lapjaik véglegesek, soraikat nem lehet megváltoztatni. A történet vége minden esetben ugyanaz lesz. Az élet viszont nincs előre megírva, Ms. Vogel, így hiába tennék ígéretet, hogy mi fog történni kettőnkkel egy hét múlva, vagy akár egy év távlatában. A jövő képlékeny, s hogy mi lesz velünk, mi lesz Önnel… Azt nem tudjuk itt és most eldönteni – csóválom fejem. Ismerem magamat, ismerem érzéseim lassúságát és furmányos működését, így nem állíthatom biztosan, hogy Annamarie Vogel egy nap sajátjának tudhat, főleg, ha türelme véges. Annyit ígérhetek, hogy több időt töltök vele. Mégis, némi édesítőként felajánlom a tegeződés lehetőségét, természetesen csak kettőnk közt, privát körülmények közt; de úgy fest, már ezzel is sikerül leköteleznem őt. – Szóval Anna, hmm? Tetszik. – Jobban illik hozzá. – Nos igen, nehéz lehet. De azért kérlek az órákon próbáld meg – mosolygok rá. Egyébként megértem, hiszen a kettőnk közti korkülönbség tényleg elég csekély ahhoz, hogy egyszerű tanárként tudjon kezelni. A kisebbeknek még megy, egészen jól, de minél nagyobbak, annál kevésbé képesek rá. Következő szavaira, s félreérthetetlenül félreérthető pillantásaira ismét zavarodott pislogással felelek, s még félre is biccentem a fejemet kissé. Vajon rosszul érzékelem, vagy most tényleg arra céloz, hogy… – Rendben, akkor jövő hét keddtől kezdhetjük is, igaz? – Úgy döntök, hogy inkább nem kockáztatok meg egy kínos szituációt és figyelmen kívül hagyom az erős célozgatását, hátha csak félreértettem - annak ellenére is, hogy szerintem félreérthetetlen volt. Francia szavaim láthatóan nagy hatással vannak rá, habár nem egészen értem, miért… Félő, hogy a véla vérem tehet róla, legalább is erre tippelnék, hiszen önmagában a francia nyelv nem hinném, hogy annyira különleges lenne. Bár lehetséges, hogy csak számomra tűnik átlagosnak, mivel franciák közt nőttem fel. – Meglátjuk. – Kíváncsian figyelem mozdulatait; ahogy visszatér az asztalához, s pakolni kezd. – Igen, azt hiszem az lesz a legjobb – értek egyet vele, s én magam is elkezdem az asztalomat rendezgetni. Kérdését hallva ismét rápillantok. – Tudom, nem látszik rajtam, de a francia az anyanyelvem – válaszolom, s egy aprót sóhajtok. Megannyi emlék… Megannyi csalódás. – Nos, Anna, ha nincs több kérdésed, akkor el is engednélek – intek az ajtó felé. – Találkozunk még.
-Nem is erre gondoltam… -morogja az orra alatt. Egyszerűn csak szerette volna azt hallani, hogy kedveli, vagy tetszik neki. Nem kell ide illetlenség neki, az nála sem nyerő, hiszen a királyi bánásmódot kedveli ő is. Viszont amit sokan nem tudtak, hogy sokszor azért harcolja az egyenes választ az embertől, mert muszáj neki a megerősítés. Folyamatosan az van benne, hogy igazából senki sem kedveli… Viszont még ha hazudnak is neki, akkor is jobban esik neki, hogy azt mondják nincs vele semmi baj, hogy csinos és lehet szeretni. Csak el akarom hinni, hogy igaz. Bár legbelül tudtam, hogy nem az. – Egyébként meg… Jobb is, hogy nem vagy. – Nem hiába nem bírt megmaradni sokáig a korosztályába tartozó fiúk mellett. Idegesítették egy idő után, főleg mikor „új szintre” akarták helyezni a kapcsolatukat. Mintha egyébként értek volna annyit, hogy ilyet tegyen értük. Még a járás is csak a kivételeseknek adatott meg. Most pedig Nereus-nak tálcán kínálkozik fel a lehetőség, hogy az ő figyelmét élvezhesse, mégsem vágyik rá annyira, vagy… Igazából már nem is tudja. Jelenleg csak egy kiskutyának érzi magát, amit ha túl sokáig szekálnak és elkezdene eltávolodni, azonnal kap valami kis jutalmat, hogy visszamenjen. És az a baj, hogy működik! Talán tényleg annyira el van keseredve, hogy senki sem kedvelheti már, hogy a legapróbb szeretet kimutatásra is ugrik. Elvégre a nagyapja már egy ideje halott, azóta pedig senki nem volt vele olyan kedves és gondoskodó. Pedig hihetetlenül vágyott rá. Mélyet sóhajt a professzor megállapításán. Sajnos igazat kell adnia neki, de ezt nem ismerné be sose. Hiába akarja tudni, hogy Nereus jelenleg mennyire akar vele lenni, s ki akarja vele mondatni, hogy járjanak akkor, de semmi garancia nincs arra, hogy ennek jó vége lesz. Így aztán fel is adja ezt az erőszakoskodást – legalábbis mára – mert a végén ezzel rontaná el az összes esélyét. – Egy év? – Ezen azért maga is meglepődik. Ennyire komolyan gondolnád? Mert ő azért nem egy életre szóló partnert akart most találni, csak egy kis kalandot. Azt se tudja, hogy jövőre végül eljegyzik-e rendesen vagy sem. A kapcsolataiban is csak annyit tervezett el, hogy amíg nem idegesítik az ágyas jelenetekkel, addig maradhat a férfi. Utána már kihajítja az ablakon. Megállapítására viszont nem tudja visszafogni magát és halkan kuncogni kezd. – Nincs benne semmi extra. – Bár tény és való, hogy imádta a saját nevét. Olyan elegánsan hangzott, viszont ha becézték, akkor olyan kis aranyos volt. – Ígérem, senki nem fogja soha hallani, hogy tegeződünk. – Viszont azt már biztos, hogy magában tudja tartani, hogy egy tanárukkal kavar. Pláne nem a lányok előtt. Anton viszont jobb, ha nem is sejti. Még a végén ezt is tönkreteszi az életében. Viszont nagyon nem szereti, hogyha csak egy kicsikét is félreérthető dolgot csinál vagy úgy néz rá, akkor a férfi azonnal elkezdi másfelé terelni a szót. Csak egy mélyet sóhajt és próbál egy halvány mosolyt erőltetni magára. –Igen, persze. – Hiába volt az a kis kedveskedése a tegeződéssel, úgy fest még mindig nem lehet annyira bátor. Látszik, hogy a tanárát zavarja, pedig igazán nem akar ő semmi rosszat, csak egy kicsit játszadozik. Ő lenne az utolsó ember, aki belemenne ilyen jellegű dolgokba. Az ideje pedig lejárt, a diákok rohanása is mutatja, hogy bizony hamarosan kezdődik a következő óra, amiről neki sem szabadna elkésnie, hiába unja halálra magát. Így szomorú búcsút vesz a tanárától, valahol egyébként azt akarja, hogy visszahúzza és kérje meg, hogy lógja el az órát, de ez nem történik meg. – Oh… Adhatnál nyelvleckéket is. – kacsint rá egy mosoly kíséretében. – Biztosan, hiszen muszáj bejönni órára… Nem mintha nem örömmel tenném az esetedben. – Meg is indul az ajtó felé, kivételesen nagyon is boldogan fog kisétálni a teremből, ezt pedig nem próbálja meg elrejteni. Azonban még mielőtt kilépni még visszafordul. - Au revoir Nereus!
