The bird and the guitar

A fiú: Édesanyám nagyon gondoskodó volt. Annak ellenére, hogy egyedül nevelt, próbált nekem mindent megadni, s én ezért örökké hálás leszek neki. Próbáltam is segíteni neki, amiben tudtam. Igaz, egy kisgyerek maximum szétszorni tudja a dolgokat, de én azért próbálkoztam. Fiúként - mármint úgy, hogy ezt hitték rólam - sokkal több mindent tudtam elérni még annak ellenére is, hogy nem voltam túl közkedvelt a furcsán lányos külsőmmel és hangommal. S ha mást nem, hát az iskolában nyújtott teljesítményemmel büszkévé tudtam tenni édesanyámat. Mert bár ki nem nézné belőlem az ember, de kiválóan tudok magolni. Tanulni... Csak néhány tárgyál.

A madár: Aki a cuki külsejével el tudtam varázsolni embert, s a fütyülése gyönyörűen hangzott. Könnyen megjegyeztem bármilyen dallamot, tökéletesen adtam vissza. Ezzel szórakoztattam az embereket. Plusz engem nem voltak képesek letörni. Elfogadtam azt, ami vagyok, s pozitívan álltam hozzá. Ha egyszer madár testben ragadok, hát abból is a maximumot fogom kihozni. Plusz tudom, hogy az élet úgy fog alakulni, ahogyan annak kell. Ha pedig elég elszántam keresem, akkor mindenben meglátom a jó dolgot. Ezért volt nehéz megbántani. Ha saját magamba vetet hitem rendült meg, akkor persze el tudtam keseredni, de nem akkor, mikor valaki direktbe be akart szólni. Mert mindig akadtak olyanok, akiknek elég jó voltam úgy, ahogyan.

A társ: Hittem, hogy még ha nem is emberként, de jó partner vagyok. Megnevetettem az embert, s még ha némán hallgatok is, de komfortot tudok nyújtani nekik. Előző gazdám esetében is számtalanszor csak beszélt hozzám, nem várt választ, mert neki az is elég volt, hogy nem ítélkezdtem felette. Mostani gazdám esetében ugyan nem tudja, hogy értem, amit mond, de azzal tisztában van, hogy velem bármit megoszthat. Nálam a titka biztonságban van, sose árulnám el senkinek sem. Egy életen át hűséges vagyok az emberhez, s teljesítem minden kívánságát feltétel nélkül. Mert szerintem ilyen egy jó társ. Aki tud szeretni, s aki ott van a másiknak, bármire is legyen szüksége.

A szégyen: Hogy mindennek ellenére sose tudtam sehova beilleszkedni. Úgy éreztem bennem van a hiba, én nem teszek eleget érte, hiszen sose voltam igazából lány se, fiú se. S ahelyett, hogy önmagamnak is hazudtam volna, meg mindenkinek, próbáltam magamat megszerettetni másokkal. Azt akartam, hogy elfogadjanak, pedig csak be kellett volna illeszkednem. Követni kellett volna a normát, melyre nem voltam képes. S az én szégyenem, anyám szégyene is volt. Bajt hoztam a fejére, nem voltam jó gyermek, mert önző mód azt akartam, hogy elfogadjanak, ahelyett, hogy gondoltam volna másra is.

Az átok: Mert apám is azért hagyott el minket. A születési nemem miatt, amiért én is úgy fogom végezni, mint az édesanyám. Néha magamat hibáztatom, hgy miért nem tudtam eleve fiúnak születni, hiszen világ életemben annak éreztem magam. Valójában nem is az az átok, hogy madárként kell majd élnem, hanem az, ahogyan ez mindenki másra hat. Édesanyámat elhagyta a férje miattam. Az ő sanyarú sorsának én voltam az oka, s most meg már halott. Még csak jóvá se tudom tenni a hibáimat. Eddig kellett volna, de túl gyenge és esetlen voltam ahhoz, hogy bármit tegyek.

A féltékeny: Egyik legnagyobb hibám, hogy túlságosan szeretem az embereket. Ez pedig legtöbb esetben nem talál viszonzásra, de én nagyon is hiszek abban, hogyha eléggé kimutatom a szeretetemet, akkor majd észreveszik, s valamennyit visszakapok. Emiatt pedig hajlamos vagyok kisajátítani az embert. Nem feltűnő, talán tényleg rá se jönnek, csak mikor elkezdenek másokkal is beszélgetni, én pedig morcos leszek. Nem mondom ki, nem mutatom ki, de legbelül felemészt a féltékenység, hogy találtak valaki mást helyettem. Nem szeretem, ha magamra hagynak. Már így sincs senkim, így mikor megtaláltam az új gazdámat, akkor tudtam, hogy nem szabad elengednem, hanem meg kell tudnom őt tartani. Így félek... Nagyon sok dologtól rettegek, hogy elhagy, ha megtudja az igazat, esetleg dühös lesz, amiért eddig nem szóltam neki. Nem vagyok én elég bátor ahhoz, hogy egy nagyobb, s határozottabb lépést tegyek azért, hogy ténylegesen megtartsam a szeretteimet. Azért sincs mellettem már egyik szülőm sem.

Igazából nem tudtam, hogy mi lenne jobb. Egyik oldalról vágytam arra, hogy új gazdára leljek, s valaki végre hazavigyen magával, a másikról pedig elvoltam én az állatkereskedésben. Nem voltak túl nagyok a ketrecek, ezt aláírom, de kaptam enni, inni, és rendszeresen takarítottak. Az embereknél lutri volt, hogyan bántak velem, bár esetemben könnyen elszökhettem volna.
Megboldogult gazdám most biztosan keseregne, ha látna. Ő mindig olyan jól bánt velem, s bár a vérátok miatt én is időnként madárrá változtam, még szeretett. Sokkal jobban, mint a valódi apám. Mondjuk nem nevezhető csak szülői gondoskodásnak, amit ő csinált. Egyértelmű volt, hogy szeretett, még annak ellenére is, hogy tudta jól, valójában nem fiúnak születtem. De úgy fest nem érdekelte. Mindent meg akart tenni azért, hogy az átok miatt ne járjak úgy, mint édesanyám, aki végül egy nimfapapagáj testében ragadt. Szörnyű egy sors, s tudtam rám is ez fog várni majd, de furcsa mód én nem utáltam. Talán madárként több hasznom lesz, mint emberként.
Pedig anyám is rengeteget küzdött azért, hogy ne örököljem az átkát. Gyakorlatilag születésemtől kezdve fiúnak nevelt, úgy öltöztetett, úgy bánt velem, s a különböző mágikus főzeteknek hála, úgy is néztem ki, mint egy igazi kisfiú. Nem mondanám magam férfinak, hiszen 20 évesen még nem igazán lehetek az. De minden hiába volt, hiszen lánynak születtem, így én is maledictus lettem. Bár nem tudtam, mi olyan szörnyű ebben. Számomra nem volt akkora sokk, hogy állatként kell majd élnem, az elejétől kezdve elfogadtam a sorsom.
Azt viszont már kevésbé bírtam elviselni, hogy azért nem fogadtak még örökbe, mert nem vagyok szép színes. Valóban… A tojók inkább szürkés színűek, nálam az az érdekes, hogy fejem legtetején sárgás színű a tollazatom, s orcámat a jellegzetes piros folt díszíti. Ennek ellenére mindenki az élénk sárga nimfákat vitte haza. Milyen szomorú… Pedig egykori gazdám, hogy imádott. Állította, hogy én fütyülök a legszebben, nekem van a leggyönyörűbb hangom, s igazán hűséges vagyok. Azt hiszem nem hiába tudtam – akaratom ellenére – elcsavarni a fejét. Végül meghalt. Az a szörnyű tűzvész… Máig nem tudom, hogy mi volt az, ami miatt kigyulladt a házban a tűz, melybe végül mind a férfi, mind az édesanyám belehalt. Csak én és a komornyik éltük túl. Ez után döntöttem úgy, hogy végleg átváltozom, hiszen előbb vagy utóbb tényleg megtörtént volna, s az egykori szolga volt olyan kedves, hogy bevitt az állatmenhelyre. Mindez 8 hónapja történt, s azóta is lelkesen kezdek bele az éneklésbe, ha meglátok egy potenciális gazdi jelöltet.
Eddig viszont hiába való volt, hiszen lehettem én vicces, meg aranyos az emberek szemében, nem voltam elég szép… Nem mondom, ez már évek óta probléma volt, az iskolában is pont az volt a baj, hogy senki sem tartott elég gyönyörűnek. Túl lányos, de fiú… Nos… Igen? Valahogy úgy…
Viszont ennek ellenére lelkesen próbálkoztam, hittem, hogy a megfelelő ember majd rám fog találni, s számára mindegy lesz tollazatom színe. A szerencse pedig rám mosolygott, mert hónapokkal az érkezésem után, egy házaspár besétált, s egyből elkezdtem nekik táncolni, meg fütyülni. Majd megállapították, hogy kiváló társ leszek a fiúknak, aki imádni fogja, hogy milyen hiperaktív vagyok.


Már szinte szétrágtam a ketrecemet türelmetlenségemben. A gazdám nem szokott ilyen későn jönni, de most biztos valahova elmászott. Ezzel nem lenne baj, ha engem is vitt volna. 4 éve vagyunk együtt, mármint… Azóta vagyok a madara. Az elején még ijesztő volt, minden annyira új volt, s hozzá kellett szoknom a nagyobb ketrechez, meg ahhoz, hogy minden nap kivett simogatni. Ezzel önmagában még nem is volt gond, hiszen imádtam, ahogy kényeztetett, viszont a kapcsolatunk nagyon különös volt. Előző gazdám nem titkolta mennyire kedvel, a mostani viszont csak a madár énemet látta. Nagyon furcsa volt, hogy nem én ugrottam neki – bár ha éppen zenélt én vele együtt énekeltem, s elszórakoztattam, vagy éppen próbáltam felvidítani, ha rossz kedve volt – hanem kvázi engem szolgált. Nagyon bizarr volt.
Abba viszont biztos voltam, hogyha másképp is, de szeret. Mert mindent megosztott velem, elmesélte minden napját, velem tanult, hozzám beszélt, s az elején lévő nyelvi nehézségek ellenére, mostanra már egészen jól megtanultam angolul. Eddig csak néha-néha kellett használnom, hiszen hiába éltem itt már évek óta, mesterem szintén japán volt, így vele is inkább anyanyelvemen kommunikáltam. Most pedig már nem kell beszélnem, pedig néha nagyon szeretnék. El akarom mondani ennek a fiúnak, hogy mennyire imádom. Igen, halálosan beleszerettem a kis gazdámba, nem úgy, mint az előzőbe. Ő más volt. Nem tudtam pontosan hogyan, de éreztem, hogy messze másmilyen érzések kötnek ehhez a sráchoz.
Talán akkor kezdett nyilvánvalóvá válni számomra is, mikor elkezdett puszikat adni nekem. Ha képes lettem volna rá, akkor arcomon lévő piros foltjaim csak tovább vörösödtek volna. S mikor beteg voltam, ő a karjaiban tartott, így aludt velem, majd minden apró mozdulatomra felkelt megnézni, hogy jól vagyok-e… Megmelengette picike szívemet. Nem mondom, hogy soha senki nem szeretett ennyire… De soha senki nem szeretett így, s ez az igazán nagy különbség.
Ezért is fájt nagyon, mikor valaki mást szemelt ki magának. Nem tudom mennyire jött át a nézésemből – tekintve, hogy kevés arcmimikával rendelkezek madárként, s csőröm kialakítása miatt úgy néz ki, mintha mindig mosolyognék – de lelombozott. Nem tetszett, hogy valaki más jön be neki, csak azért, mert őt látta emberi alakjában. Meglehet mondjuk, ha rájönne, hogy én mi is vagyok, akkor már nem is kellenék neki. Viszont azt sem akarom elviselni, hogy mikor végre találok egy férfit, akit én is igazán tudok szeretni, az nem elég, hogy elhagyna, de még szenved is a viszonzatlan szerelemtől. Ő többet érdemelne, sokkal jobbat.
Meglehet nem járok majd szerencsével, talán gyűlölni fogja azt, aki vagyok, de muszáj elmondanom neki. Ha úgy kívánja, később tényleg nem leszek más számára, csak egy egyszerű házikedvenc, de úgy érzem itt az ideje, hogy – hacsak egy kis időre is – de visszaváltozzak emberré. Muszáj neki elmondanom, hogy mennyire szeretem, s mennyire szívesen megmutatnám annak a személynek, aki nem hajlandó felfigyelni rá, hogy ő egy igazi főnyeremény. Elvégre mindig gondosan ügyel arra, hogy olyan tápot kapjak, ami megfelelő, mindig kapok jutalom falatot és… Nos az kissé zavar, hogy annyira ügyel az egészségemre, hogy monstert nem kapok tőle… Pedig esküszöm nem halnék bele!

Olyan szép és lányos az arcod... De ez nem illik egy fiúhoz!

Nos izé... Az úgy van, hogy minden varázslat ellenére is vannak elég nőis vonásaim még. Ilyen például az arcom, meg a szemeim, melyek származásom ellenére elég nagyok. S valóban, ha hosszabb hajam lenne, akkor... Tényleg lánynak néznék ki, hiszen az is vagyok eredetileg, bár én magam sose éreztem így. A testalakatom is inkább már fiús. Nem vagyok óriás, bár tény, hogy magasabb vagyok, mint az átlagos lányok... Ez már a fiúk között is elfogadott, de gyanítom csak a hormonok miatt lettem ilyen szép nagy termetű. Egyébként a nőkre jellemző vékony, s kecses alkatom van, melyen az izmok sem úgy és olyan mértékben jelennek meg, mint a pasikon.

Néz már, hogy öltözködik! Mutogatja mennyi pénze van...

Valójában nem nekem van sok pénzem, hanem a gazdámnak. Egyáltalán nem kívánok kitűnni mások közül, egy fehér bő póló, s melegítőnadrág egy pár tornacipővel is elég lenne nekem. Viszont a gazdám elhalmozott mindenféle jóval, vagyis az előző... A jelenlegi azt se tudja, hogy ember vagyok. De talán jobb is így, addig nem fog venni nekem mindenféle extra cuccot. Nem is kell!

A hangod elég idegesítő...

Pedig annyiszor megdicsérik, hogy milyen szépen énekelek... Igaz, olyan a hangom, mint egy mutálás előtti fiúnak. Nehéz eldönteni, hogy akkor én most lány volnék-e vagy sem? De szerintem amúgy szép, meg tényleg szokták szeretni...

Maradnál inkább mindig madár, akkor legalább aranyos vagy!

Amúgy is van bennem egy kis bizonytalanság. Ez talán elsőre nem látszik a kiállásomon, mert mindig egyenes háttal sétálok, de félek a gyűlölködéstől, hogyha megtudják, hogy ki, vagyis... Mi vagyok valójában, akkor már másképp fognak rám nézni. S itt nem arra gondolok, hogy maledictus vagyok-e vagy sem. De tény és való, hogy nimfaként talán többen szeretnek, hiszen egy buta kis papagájnak hisznek, aki szeret fütyülni.