you were easy on the eyes, but looks can be deceiving || Blaise & Jay

Álmomban nem gondoltam volna, hogy majd pont a Roxfort nagytermében találkozom ezzel a szépséggel újra. A sors akarta biztosa, hogy a beosztási után rögtön őt szúrjam ki. Felvette a szemkontaktust, én pedig az ajkamba harapva mosolyogtam rá. Nem bírtam ki! Lehet, hogy ezt a körülötte ülő lányok mind félreértették, de neki szántam és ezt ő is pontosan tudja. Ha nem, akkor pedig magam közlöm majd vele. Ugyanis terveztem, hogy a vacsora után elkapom. Pedig olyan szívesen odamentem volna hozzá már most, hogy átöleljem őt hátulról és ugyanazzal a mély hanggal suttogja a fülébe, amivel nyáron elvarázsoltam. Mégis inkább a saját házam asztalához sétálok, miközben magamban azon gondolkozom, hogy mikor tudnám megközelíteni. Igaz, ötletem sincs merre van a saját klubhelyiségem, vagy háltermem, én mégis azt tervezem, hogy úgy átugrom a kísérgetést és egyből utána eredek a vacsora után.
Úgy foglalok helyet az asztalnál, hogy időnként rá tudjak lesni. Furcsállom, hogy ennyire nem figyel rám, meg nem is eszik. Sokkolta volna a jelenlétem? Nem láttam, hogy mosolyogna. Igazából ha úgy vesszük, akkor hazudtam neki. Összetörtem a szívét, azt mondtam visszamegyek Amerikába, most mégis itt vagyok vele szembe, egy iskolába járunk, így igazából együtt is tudtunk volna lenni. Aznap mikor bevallotta, hogy szeret, akkor igazából bennem is összetört valami. Nem akartam visszautasítani, mégis azt találtam logikusnak, hogyha eltaszítom magamtól, mert féltem, hogy az egész „távkapcsolatunk” hazugságokra épülne. Egyszer könnyebb volt, mint egy életen át kamuzni. Azt meg akkor nem is teszem hozzá, hogy az ő érzései teljesen összezavartak engem is. Most mégis, legszívesebben levenném a kesztyűm és megérinteném, hogy tudjam mi van vele. Mégsem tehetem, nem akarom, hogy ez befolyásoljon. Nem is biztos, hogy örülne, ha belemásznék az érzéseibe, pláne úgy, hogy irányítani sem tudom magam. Áh, sehogy se jó ez! Bezzeg mikor eltöltöttük azt a közös estét… Dupla élvezet volt nekem!
Ugyan a fiún nem láttam volna, hogy olyan nagyon éhes lenne, én úgy ettem, mintha 3 napja éheztetnének. Nagyon is boldog voltam és rengeteget tömtem magamba ebből a finom ételből. Emiatt aztán csak még boldogabb lettem. Mikor végre vége volt a vacsorának. Persze élveztem a többiek társaságát, állítom, hogy már most látom kikkel leszek jóba, mégis inkább a fiú után eredtem. Igyekeztem nem lökdösődni, hanem inkább kedvesen megkérni az embereket, hogy engedjenek előre, mert az egyik ismerősömhöz igyekszem. Nem tudom, hogy pusztán szerencsém volt és kedves emberekkel futottam össze, amiért tényleg el is engedtek, vagy csak szimplán a karizmám segített abban, hogy elengedjenek, de hamar eljutottam hozzá. – Blaise! Jaggia! – Nyáron is sűrűn hívtam így, mert szerintem illet hozzá ez a koreai becenév. Viszont csak hogy biztosra menjek, csuklóját is finoman megfogtam. Most aztán nem szabadul!

A kesztyű az évek során igazából a részemmé vált. Szinte már meg se tudtam különböztetni milyen az, mikor enélkül érintek meg valamit. Amerikában persze hozzá voltak szokva a srácok, nekik már nem volt olyan különleges és fura, mint itt a Roxfortban. Éppen ezért is lep meg, mikor leülök vacsorázni és egyből elkezdik kérdezgetni, hogy ugyan minek nekem kesztyű? Elsőre fel sem fogom, majd utána esik le, hogy persze, engem itt nem ismernek, nem tudhatják az igazságot.
Egyszerűen vállat rántok és közlöm velük, hogy empata vagyok, viszont így nem tudnak összezavarni mások érzései, hogy véletlenül hozzájuk érek. Szerintem nincsen ebben semmi különös. Bár tudom, hogy nem sokan „élvezhetik” ezen csodás képesség előnyeit, de talán jobb is. Elég nehéz úgy élni, hogy érzed, amit a másik és, közben pedig pontosan meg tudd különböztetni, hogy akkor most melyik érzés melyikkőtöké. Éppen ezért nagyjából csak alváshoz és fürdéshez vettem le a kesztyűket. Meg persze volt az a felejthetetlen este…
Életemben akkor voltam először fiúval. Előtte persze a lányokkal néha összeakadta, de azért nem ugyanaz. Blaise egy teljesen új élmény volt, nagyon szerettem volna elhinni, hogy nem pusztán azért élveztem vele, mert ő ezt érezte. Bevallom mellette is sokáig aggódtam, hogy talán mégis magamon kellett volna hagyni a kesztyűt, de utólag örülök, hogy nem tettem. Így, hogy eltelt némi idő, mióta utoljára láttam, már tudom mit érzek. Azt hiszem… Nem hinném, hogy ennyi idő után is befolyásolni tudna, és én tényleg kedvelem a fiút. Egyértelműen lejött, hogy mikor megláttam nem az idegesség fogott el, hanem az izgatottság. Mint egy kiskutya, aki meglátja a gazdáját az ajtóban és alig várja, hogy lerohanja.
Pontosan ezt éreztem, mikor a vacsora végén odaszaladtam hozzá. Nem érdekelt semmi és senki, csak beszélni akartam vele. Ha kell, este a folyosón alszok, amiért nem tudom hol van a klubhelyiség, de nekem tisztáznom kell vele mi is történt a nyáron. Persze azt nem gondolom végig, hogy ő mit akarhat, tulajdonképpen magasról teszek rá, hogy az elválásunk után neki fáj-e, hogy mégis itt lát vagy sem. Tudom, hogy azt mondtam neki, hogy visszamegyek Amerikába, de nem így lett és ennek igazán örülhetne.
Viszont a reakciója rosszabb is, mint arra számítottam. – De szeretted, hogy így hívtalak. Azt hittem tetszik, mikor koreaiul beszélek hozzád. – Ugyanis akaratom ellenére, néha kicsúszik egy-egy megjegyzés a számon. Most mégsem értettem, hogy miért ilyen velem. – Blaise… - engedem el végre a csuklóját, bár ha menekülni akar, akkor azért újra megfogom. – Nem beszélhetnénk? Kérlek! – Ha ennyire nem örül nekem, akkor ott bizony baj van. Egészen eddig azt hittem, hogy szeret! És én, bár csúnyán leráztam, azt meg kell értenie, hogy nem azért volt, mert nem viszonoztam volna az érzéseket, csak… Bonyolult volt az egész helyzet!

Valahol igazából sejthettem volna, hogy Blaise nem fog olyan nagy örömmel fogadni. Volt egy-két szép közös napunk, én viszont csak ennyit akartam tőle elsőre, meg egy csodás estét. Illetve eredetileg az nem volt tervben. De így alakult és nem bántam meg. Viszont pont azért, mert azt hittem, hogy ő mugli, nem akartam azt, hogy ebből több legyen, mint egy kellemes kis nyári kaland. Milyen lett volna az a kapcsolat? Állandóan csak hazudtam volna neki mindenről. Arról, hogy hol vagyok, hogy miért nem találkozhatunk… Tulajdonképpen az egész életemről! Nem árulhattam el, hogy empata vagyok, hogy valójában varázsló volnék és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent kellett volna megtartanom magamnak. Egyszerűbb volt azt mondani neki, hogy nem fogunk tuni összejönni, mert én megyek vissza Amerikába, ami túl messze van és nem bírnánk a távkapcsolatot. Nem lenne nekem való. Én olyan vagyok, hogyha egyszer valakit megszeretek, akkor közel akarok lenni hozzá és sokat bújnék. Talán még meg is érinteném, de nem úgy, mint ahogyan a legtöbb embert szoktam. Nem… A bőrömet érinteném az övéhez. Ezt pedig nem tudtam volna vele.
Neki mégis el kellett mondania, hogy belém szeretett. A szívem zakatolt, mikor ezt kimondta, bár akkor még nem tudtam, hogy azért, mert még mindig hatással van rám és talán az érzései megzavarták az enyémet. Én meg legnagyobb pánikomban mindent elnyomtam magamban és csak hazudtam. Azért, hogy aztán ne kelljen többet hazudnom neki és lehetőséget adhassak arra, hogy valaki másba szeressen bele, valaki olyanba, aki illik is hozzá.
Az, hogy itt újra találkoztam vele, egyszerre lehet a sors ajándéka, vagy a karma átka. Számomra inkább az előbbi volt, mert így megtudtam, hogy nem mugli, vagyis szabad a pálya, szabad a csók! Viszont a reakcióját figyelve inkább volt átok az, hogy hazudtam neki. De mit tehettem volna? Nem akartam összetörni a szívét azzal, hogy sose vagyok őszinte. Helyette azzal törtem össze, hogy elutasítottam, de a jó szándék vezérelt.
-Miért? Már nem ugyanúgy mondom? – Szerintem nem változott sem az akcentusom, sem a hangom. Akkor meg nem értem, mi a baj a becézgetéssel! Igazán folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk most, hogy tudjuk egymásról, hogy varázslók vagyunk.
-Te most szégyelsz engem…? – nézek rá böbbenten. Mindjárt meghalok! Komolyan ennyire rémes lenne, hogy egy koreaival kavart? Azt hittem, hogy őt az ilyesmi nem érdekli. Emiatt aztán tényleg beszélnünk kellett már. Ha van egy konkrét problémája velem, akkor mondja a szemembe, mert nekem ezek a találgatások így nem mennek.
Mikor elindulna, ismét megragadom, azonban most a kezét és közelebb húzom magamhoz. Fél kézzel átölelem őt, hogy biztosan ne tudjon szabadulni. – Megbocsájtok, azonban nem engedlek el… - kezdek el suttogni, hogy csak ő hallja, majd szabad kezemet a számhoz emelem, hogy a fogammal vegyem le a kesztyűm. Utána persze kiveszem a számból és a zsebembe teszem a ruhadarabot. – És ha nagyon rossz leszel, akkor másképp foglak megérteni. – vetek rá egy kedves mosolyt. Remélem tudja, hogy nem bírnék ártani neki.

A koreai nyelv sok ember számára egyébként idegesítő. És itt most nem csak arra gondolok, hogy bosszantó, mikor nem értik, hanem arra, hogy a nyelvtana egyébként rettenetesen eltér az angoltól. Így aztán sokan feladják annál a résznél, hogy megtanulták a betűket. Olvasni már tudnak, de érti nem képesek. Így aztán néha nehezen oldódom fel annyira mások mellett, hogy merjek koreaiul beszélni. Már csak azért is, mert ugye nem értik a legtöbben, de az esküszöm stresszes, mikor rám ordibál valaki, hogy hagyjam már abba. Pedig én igazán nem akarok rosszat, egyszerűen néha automatikusan jön a koreai.
Így mikor Blaise nem bánta, hogy koreaiul becézem, repesett a szívem. Mindig is akartam egy olyan párt, aki ezt megengedi nekem. Most viszont, hogy azt mondja ne használjam, valami összetörik bennem. Nem a szívem, mert azt jobban éreztem volna, de mintha megrepedt volna. – Értem is meg nem is… De vettem nem foglak többet becézni. – A kezdeti kedveskedős énem mintha darabokra hullott volna. Hangom inkább volt hűvös most. Míg az elébb sokkal inkább hasonlítottam egy boldog kiskutyára, addig most egy távolságtartó macska voltam. Nagyon bántott, főleg, hogy tudja mennyire szeretem becézni.
A magyarázkodására csak megforgatom a szemeimet. Még ő lesz ideges? Nekem kéne annak lennem, amiért ennyire elutasító velem, holott én igyekszem vele rendbe hozni a dolgokat. – Hogy oda ne rohanjak… Mintha olyan könnyű lenne velem elbánni. Hidd el, hogy engem aztán nem lehet olyan könnyen elintézni és az életemet is elég nehéz lesz megkeseríteniük. – Nem volt az a mindig pozitív és mosolygós srác, de kifejezetten nehéz volt lelombozni.
Utána persze egyből meg akar szökni, amit én nem hagyhatok neki. Én igenis meg akarom érteni őt és ha… Ha csak ez az egy lehetőségem is van, ha muszáj ehhez folyamodnom, én megteszem! Utálom, gyűlölöm, és csak akkor csinálok ilyet, ha megkérnek vagy nincs más választásom. Közben szerencsére ő is lecsillapodik – vagy inkább belefárad a felesleges próbálkozásba – és így már nekem sem kell olyan erősen tartanom. Kezemmel óvatosan simítok végig az arcán, ahogyan próbálom őt értelmezni.
Rengeteg bánat és keserűség… Legszívesebben itt és most elsírnám magam, ahogyan ezt érzem. Ajkamba harapva kapom el a kezem, ezzel együtt pedig elengedem őt is. – Miattam vagy ennyire szomorú…? – Egoizmus vagy sem, de más nem jutott eszembe. Arról nem is beszélve, hogy muszáj volt tudnom, hogy én voltam-e a probléma forrása.
Torkomat többször meg kell köszörülnöm és nagyokat nyeldekelek, hogy a feltörni készülő könnyeim mégse találjanak maguknak utat. Esküszöm rémes volt átérezni ezt most, pláne a múltkoriak után, ahol tökéletesen átjött mennyire boldog volt.

Nagyon nem szívesen tettem le arról, hogy becézgessem. Ez nekem olyan volt, mintha hátrafelé haladtunk volna a kapcsolatban, ami rémesen hangzott. Tudom, hogy elváltunk némi időre és én utasítottam vissza, de azt ő is beláthatja, hogy jobb volt egyszer hazudni, mint egy életen keresztül. Honnan tudhattam volna, hogy ő is varázsló? Ha csak egy apró jelzést kaptam volna erről, akkor eszem ágában sem lett volna őt elutasítani. Most pedig hogy itt vagyunk mind a ketten, van esélyem javítani a kapcsolatunkon. Én ezt egy égi jelnek fogom fel, hogy igenis egymáshoz tartozunk és ezért találkoztunk újra.
Blaise viszont ahogyan látom, inkább éli meg egy csapásnak. Eltaszít magától, menekül előlem és még a becézgetéssel is le kell állnom azért, mert neki már nem tetszik. Csak halkan morgok az orrom alatt a köszönömére. Nagyon nem szívesen Rainberry! De nem feszegetem ezt tovább, ha ennyire nem bírja már, akkor legyen, nem is hívom többet így. Pedig előtte aztán senki másnak nem járt ki ez a becenév…
A következő pedig az, hogy ne legyek a közelébe. Rémes kifogás az, hogy zaklatói vannak és ezért féltene, hogy engem is fognak. Felakasztom őket az alsógatyájuknál fogva a zászlótartóra, vagy a köpenyüket felkötöm a kviddics karikákra! Bánom is én igazából, de el tudok velük bánni. Engem ugyan nem mernek majd zaklatni és akkor őt sem fogják, ha tudják, hogy hozzám tartozik. Ha egyáltalán így lenne… Viszont akkor is meg akarom védeni, ha már nem járunk. Mégsem hagyhatom, hogy valakit csak random bántsanak.
Ahogyan azt sem engedhetem meg most Blaise-nek, hogy elmenjen. Igenis meg kell ezt beszélnünk, mert bőven lenne mit. Viszont nem hajlandó megadnia magát, helyette el akar szökni. Ezt egy öleléssel könnyen lerendezem, majd a képességemet is használom rajta, amit egyébként nem szoktam. Nagyon ritka az, mikor én önszántamból úgy döntök, hogy igenis meg akarom érteni a másik embert. Általában csak jobban összezavarodok, bár időnként hasznos, mikor valamennyit át tudok venni. A másiknak is könnyebb. Az is igaz, hogy ezt csupán néhányszor sikerült eddig, mert sose tanultam meg rendesen használni.
Most ahogyan az arcára simítok, egyből átjön a szomorúság. Talán halványan valami melegséget is érezhetek, de nem tudom ezt pontosan beazonosítani, mert a negatív érzések sokkal erősebbek. Én magam is elszontyolodom, emiatt is eresztem el végül. Muszáj is megkérdeznem, hogy miattam van-e ez az érzés benne, bár már nagyjából tudom a választ. Mégis reménykedem, hogy inkább valami más az oka, de a szavait hallva, csak még jobban elkeseredem. – Mert nem akartam, hogy vége legyen! – Most már én is hangosabban beszélek. – Megvolt a magam oka… Valóban azt hittem, hogy soha többé nem látlak, hogy két külön világban élünk és nem esne nekem jól, ha mindig csak pusmognék, hogy hol vagyok. Igen, vissza kellett volna mennem, de apám azt akarta, hogy itt járjam végig az utolsó két évem. – Próbálok egy mély levegőt beszívni, hogy ezzel is nyugtassam magamat. Nem szabad, hogy a fiú érzései úrrá legyenek az enyéimen és emiatt aztán kikeljek magamból. Vagy hogy elsírjam magam. – Én nagyon szerettem az együtt töltött időt veled! És ha nem az lett volna, hogy esetleg te mugli vagy, akkor sose váltam volna el tőled. Higgy nekem Blaise, én tényleg kedvellek! – Tudom, rossz ötlet, hogy arra kérem ismét bízzon meg bennem. Tisztában vagyok vele, hogy összetört a szíve, de én össze tudom forrasztani. Én tényleg nagyon szeretném jóvá tenn!

Szörnyű vagy sem, de nem értettem vele egyet. Szerintem az, amit tettem a legjobb volt, mert hittem, hogy egyszerűbb lesz neki egyszer hazudnom, mint egy életen keresztül. Mert ki akarna valakinek, akit elvileg szeret mindig füllenteni? Most komolyan… Blaise sem gondolhatta komolyan, hogy ez így élet lett volna. Az én szememben az kevésbé tűnt önzőnek az, hogy inkább hagyom élni, meg esélyt adok neki, hogy egy normálisabb sráccal legyen, mintsem magam mellett tartsam. Ha azt nem számolom bele, akkor ott van az a gond, hogy empata vagyok. Sose fogok tudni úgy hozzáérni, hogy ne félnék attól, hogy esetleg az érzései engem is befolyásolnak. Rendben, néha leveszem a kesztyűmet, de nem vagyok képes egész nap ezek nélkül lenni. A végén az én fejem fájdulna bele, arról nem is beszélve, hogy azt se tudnám, hogy melyikük érzése lenne az övé, vagy az enyém. Ez így nem lenne sohasem jó.
Viszont most utána jöttem, mert hiszem, hogy az égiek hozták velem újra össze. Ez egy jel, hogy nem szabad őt elengednem, helyette viszont ő lök el magától . Ennek aztán végképp semmi értelme sincs. Mégis miért tenné?! Ha valóban szeretett, akkor most ő maga is a karjaimba vetné magát. Megbántottam, értem én, de aznap az én szívem is összetört, mikor el kellett válnom tőle. Ő miért nem képes úgy felfogni ezt, mint én?
Fejben már-már könyörgök neki, de kifelé csak az látszik, hogy hiába akar elmenni, én nem hagyom neki. Erőszakosnak tűnhetek, pedig nem szoktam az lenni. Én voltam mindig az a srác, aki a házamból a legkevésbé akart verekedni, vagy balhézni. Még kviddicsbe is az egyik legnyugisabb posztot kaptam. Most mégis, a szerelmi bánatom annyira elvakít, hogy akarata ellenére ölelem magamhoz, és nem is foglalkozom azzal, hogy mennyire fájhat neki ez most. Csak arra gondolok, hogy nekem jó legyen, így még azt a szabályomat is megszegem, hogy nem használom másokon az erőmet. Miután megérzem azt a mérhetetlen mennyiségű fájdalmat és szomorúságot, végre én is észbe kapok és elengedem.
Blaise érzései miatt én is küszködök a könnyeimmel, amiket mond nekem pedig csak rosszabbítanak a helyzeten. Szinte megfulladok a könnyeimtől a gombóctól, ami a torkomban van. – És az mit segített volna rajtam, ha mugli vagy?! Mondd te hazugságban akarnál élni? Jobb lett volna, ha egész életedben rejtegettem volna előled, hogy varázsló vagyok? Ha csak sejtettem volna, hogy nem mugli vagy… Hidd el akkor nem játszom ezt el! De pánikoltam… Nem tudtam mit mondjak, vagy mit tegyek, hogy minél kevesebbet ártsak neked. Esélyt akartam adni neked, hogy boldog légy. Lehet, hogy nem velem, de mással. – Felőlem ha mással lett volna boldog az is jó lett volna, csak éljen olyat életet, amilyet akar. – Jó, akkor te mit akarsz, hm? Mondd el mit szeretnél Blaise!

Mióta tudom, hogy én… Szóval, hogy nem pont az átlagosnak megfelelően élek, és nem pont a női nem vonz, azóta nehezen engedek közel magamhoz bárkit. Melegnek lenni nem gáz, viszont még most is kockázatos ezt hangosan kimondani. Az elején még én is rejtegettem, el akartam hinni, hogy ez csak átmeneti, azért van, mert már unom, hogy a haverjaim azt akarják, hogy minden lányt megfektessek, de nem… Én igenis a fiúkat kedvelem. S amint erre végre rájöttem már ki mertem mondani. Minek titkoljam? Attól még az maradok, csupán hazudok magamnak, a családomnak és a barátiamnak is, ha az ellenkezőjét állítom. Inkább akkor ne szeressen egyik régi ismerősöm se, de nem fogom eltitkolni. Kivéve a család elől, de… Nekik mit mondhatnék?
Én vagyok az egyedüli fiú gyermek, nekem kéne továbbvinni a család nevét, de nem fog menni, mert pont nem fogok egy csajt sem elvenni. Nem hiszem, hogy kiutálnának, nem olyanok a szüleim. Viszont most még nem is akarom, hogy megtudják mi a helyzet. Egyedül a nővérem tudja és ez rendben van így.
Ellenben a férfiakra másképp tekintek mióta ezt tudom. Azt hiszem logikus, hogy miért. Nem tudom, hogy kinek a közeledése nevezhető ártatlan barátkozásnak, és kié flörtölésnek. Az egyetlen ember, aki eddig tetszett és tisztán látszott rajta – mert lássuk be, tényleg ordít róla – hogy szintén nem a heterók sorát erősíti, az Blaise volt. Egy gyönyörű fiú, szinte már szobornak lehetett volna nevezni, annyira tökéletes volt. Éppen ezért elismerem, hogy hülye voltam. Harcolhattam volna érte keményebben is, megpróbálhattam volna a távkapcsolatot, akár burkoltan érdeklődhettem volna, hogy varázsló… De nem így lett. A múltat nem tudom megváltoztatni, a jövő pedig örök kérdés marad, de a jelenemet én alakítom. Most pedig igenis rendezni akarom az életemet, vagyis… Szeretném visszakapni. Képes lennék ezért bármit megtenni, de tényleg! Ha kell egy baziliszkusszal is megküzdök, vagy küldjenek rám sárkányokat, engem nem érdekel, csak hadd kapjam vissza.
Emiatt aztán erőszakosabb leszek, nem engedem neki, hogy elhúzódjon, sőt szorosan ölelem magamhoz, hogy meg se tudjon szökni. Még meg is érintem az arcát, amit alapból sose tennék! Ez sem volt éppen egy csodás ötlet, szinte meg is bánom, ahogyan megérzem a bánatot és keserűséget. A szavaim pedig… Amiket mondok neki csak még jobban fájhatnak. Az szemeiből folyik a könnye, végig azon az édes és szépséges arcán… Még ez sem tudja elcsúfítani, bár gyönyörködni sem tudok benne, hiszen miattam van ez.
Nagyot nyelek, ahogyan hallgatom őt. Magam is a sírás szélén állok, de mégsem engedem magamnak, hogy ennyire gyenge legyek. Nem fogok pityeregni azért, mert kikosaraztak. Még akkor sem ha… Ha egyébként pont az az ember volt, aki miatt kész lettem ezernyi zaklatót elviselni és már most leszerepelni a diáktársaim szemében. Érted megérte volna Blaise! Nem is tudod mennyi mindent megtennék érted még most is, hogy így elküldesz.
-Sajnálom… - mondom szinte suttogva. Hangomon érezni, hogy rekedt, mintha egészen eddig kiabáltam volna pedig… Hiába akartam nem tettem. Nem érdemelte meg. Engem sem igazából. – Gondoltam velem nem lehetsz boldog. Ez be is bizonyosodott. – tárom szét a karjaimat. Nem tudok mit mondani erre. Ha ő valóban úgy érzi, hogy megbántottam – amit nem tagadok – és még csak új esélyt sem akar adni nekem, akkor értelme sincs ennek a veszekedésnek tovább. Én megpróbáltam, de úgy fest a sors kegyetlen velem, ahogyan mindig is és nem adja vissza nekem azt, amire vágyok.
Jobb is ez így. Blaise nem érdemelnek egy olyan férfit, aki ki tudja mennyi időn belül lesz lelki roncs, amiért nem tudja irányítani a képességét. Továbbá természetesen egy hazudozó és seggfej srácot sem érdemel. Mert hát… Mi mást is gondolhatna most rólam? – Nem nyaggatlak tovább. Te éled az életed és én is a sajátom. De egy valamit jegyez meg…! – Mély levegőt veszek, ahogyan ismét egy kicsit közelebb lépek hozzá. – Sose foglak elfelejteni Blaise Rainberry… - Túl kedves vagy a szívemnek.
Elhajolok tőle, párat hátrébb is lépek tőle, ahogyan egy ideig magam elé bámulok. Nem is tudom mire várok. Arra hogy reagáljon, hogy rájöjjön, hogy nem is annyira jó ötlet ez az egész vagy csak… Vagy egyszerűen azt szeretném, ha ő zárná ezt le és menne el elsőnek. Mivel én nem tudom csak így itthagyni. Még egyszer nem.