Antonio & Zorian - Searching for what

Nem egész öt perce ülünk a belváros egyik kávézójában.
- Oké, de miért Nápoly?
- Mondtam, egy kis faluban előbb szúrnak ki a helyiek és jelentenek fel, mint egy ekkora városban.
Legalábbis ez volt a koncepcióm lényege, mikor a városba érkeztünk és bár elsőre jó ötletnek tűnt, másodszorra már egyértelműen érződik rajtam a feszengés. Ez nem az én világom, ez nagyon más, mint ahol én nőttem fel, de ha visszamennék a rezidenciánkra, akkor előbb csípnének nyakon, minthogy én lerúghatnám magamról a csukámat.
- Tudod milyen az olasz kávé? - kérdem Isaactól, aki jelenleg az emlékezetkiesése miatt Cédric, csak mert ez a név jutott eszembe, mikor rájöttem, hogy jobban járok, ha nem próbálom elmondani neki, hogy ő eredetileg egy auror (volt) és feltett szándékában állt engem hűvösben tartani. Szóval mikor rájöttem, hogy annyira beverte a fejét, hogy nem emlékszik semmire, akkor bepánikoltam és nagy hirtelenjében összehordtam pár dolgot neki, mint például ezt a Cédric nevet. Csak nézek ahogy kavargatja ujjával a kanalat, amit aztán kavargatja a kávéját.
- Nem szeretem a tejet. - Ülök még mindig az ablaknak háttal és ahelyett, hogy iszogatnám a tök jó kávét, inkább finnyáskodok még egy kicsit. Igen-igen, tudom. Mi a francnak kértem ilyet? Szimplán csak nem tudtam, hogy tejes. A helyzet az, hogy annyira nem foglalkoztat a kávé téma, egy ciginek most jobban örülnék, de nem leszek tapló és nem hagyom itt bent egyedül Cédricet. Inkább a lényegre térek, arra, hogy miért is vagyunk itt, pont itt az olaszoknál az elvegyülésen túl.
- Fogalmam sincs, hol van. Igazság szerint abban sem vagyok biztos, hogy valahol Olaszországban van és nem Angliában. Lehet még mindig Harrynél szunnyad a ruhásszekrényében és az egész elterjedt hír csak egy mese. - A fejemet fogom, de hát jelenleg abban a helyzetben vagyok, hogy ha kicsi is az esély rá, hogy valaha is hozzáérek a halál egyik ereklyéjéhez, akkor is érdemes lenne megpróbálnom utána menni. A kis esély nem nullát jelent, ami jelenleg egészen kedvezőnek hat, legalábbis a pletykák szerint.
A kávé után aztán szedelőzködünk, mert nem kellene sokat egy helyen maradnunk, így is virít rólam, hogy az olasz vér messze elkerült. Cédric már kilépett az üzletből, mikor én elmegyek egy srác mellett, aki történetesen egy újságcikket olvas. Az újság lapján pedig ott virít az a bizonyos köpeny. Megtorpanok, mint aki falnak megy és gondolkodás nélkül hajolok be a srác aurájába, hogy közelebbről is megnézzem a számunkra mozgó, mugliknak meg semmitmondó varázsújságot.
- Ez az a köpeny! - mutatok rá a papírra, amiből a képen kívül semmit sem értek, merthogy olaszul van. Próbálom olvasni a szavakat, de a lengyeltől, orosztól és angoltól messze áll minden szó. - Mit ír? Miről szól a cikk? - válok egy pillanat alatt nyugtalanná és egyúttal lelkessé is, mert úgy érzem, valami nyomra sikerült rábukkannom. Az illem meg sosem volt az erősségem, a szüleim színészi vendéglátó üzleti partijai örökké kiűzték belőlem a jópofizást. Nem az érdekel, hogy ki a srác, hanem azt, hogy mit tud erről a szarról.

Ritka retardált érzékem van ahhoz, hogy elmenjek a legfontosabb információk mellett, amik olyannyira közel vannak hozzam, hogy épp csak ki nem szúrják a szememet. De ezúttal a csodával határos módon megtorpanásra és késztett a köpeny mozgó látványa az egyik srác újságjában. Az a köpeny. Jah, vágom, meg igazából kihallom a kölyök szavaiból is, hogy neki sem kell definiálni a történetet, avagy a pletykát, amit ezek szerint már mindenki tud. Fasza.
- Genius! - pillantok fel rá kerekedő szemekkel, mikor tudatja velem, hogy a köpeny fotóval ellátott cikk a köpenyről szól. Nem baj, tényleg, már megszoktam, hogy mindenki hülyének néz, aztán koppannak, hogy véletlenül néha csurran-cseppen némi agy is a koponyámban. Végigpásztázom saját Pazar poénjától mosolyodó arcát, de fogalmam sincs, ki ez a kölyök, úgyhogy jobb ötlet híját újra a papírra nézek.  
- Jah… én sem szoktam ilyeneket végigolvasni, általában az első három sor köt le. - Meg ami azt illeti, én most az ő figyelmét is ezzel próbálom lekötni, míg kezeim közé veszek a papírt és megpróbálom megérteni, de nem, még másodjára sem tudok olaszul, nem csak elsőre. - Ha fizetek valamennyit, lefordítod nekem? - csapom vissza a papírt az asztalra, de nincs bennem agresszió, inkább csak nyugtalanság, amiért ennyit kell beszélnem valakivel.
Ahogy megemlíti Isaacot, felkapom a fejemet és az üvegfalon keresztül keresem a gyerek elmosódó alakját, de nem sikerül kiszúrnom. És hogy ez miért gond? Nos, aki ismeri őt, az tudja, hogy miért. Egy félhangos lengyel szót elmorzsolva viharzok ki az üzlet elé, gyors lépteimet a kellemes csilingelő hang próbálja meg palástolni, sikertelenül, hisz felkeltem pár vígan italozó ember figyelmét.
- Bazmeg! - anyázok még párat míg a sarokba helyezett kaktusz mögé is benézek, hátha csak ott támadt kedve hugyozni a srácnak, de nem, Isaac egyszerűen felszívódott és ezen valamiért nem tudok meglepődni. Hajamba túrok, fordulok még kettőt, mint akit üldöznek, aztán mérlegelek, hogy mi a franc legyen. Most végigfuthatnék a teljes városon, amit nem ismerek és megkereshetném Isaacot, aki Cédric, de nem fog menni. Egyszerűen csak nem fog menni, tapasztaltam. Múltkor is ő jelent meg a semmiből olyan fejjel mintha mi sem lenne természetesebb. Szóval jah, talán akkor a köpeny dolgot nem kellene elveszítenem, szóval visszamegyek a kávézóba azzal a reménnyel, hogy legalább az olasz csávó nem szívódott még fel, mert ha így lenne, feltehetőleg agyvérzést kapnék.
- Jó, mindegy, majd meglesz. - Szerintem ő is felfogta ezek alapján a testbeszédemből, hogy mi történt, én meg nem akarom hülyének nézni. Térjünk inkább a tárgyra. Arra a tárgyra.
- Szóval… tudsz valamit erről az izéról? - kérdezem miközben leülök vele szembe. Leszarom, ha épp a barátnőjét várja, most ez fontos. Nekem fontos, az infókért pedig hajlandó vagyok fizetni. Mifelénk ez így működni szokott.

Már az iskolai éveim alatt kiirtottam magamból azon tulajdonságomat, hogy mások véleményére, vagy megítélésére jobban adjak, mint kellene. Leginkább semennyire sem foglalkoztat, vagy mozgat meg érzelmileg az, ha mások lenéző, megvető, vagy szánakozó pillantással néznek felém, ellenben a dicsérő szavakat bármikor szívesen fogadom, vagyis fogadnám, de azok valamiért nem sűrűn érkeznek. Tisztában vagyok a saját nyomorék életemmel, azzal is, hol rontottam el és miért kell most menekülnöm ahelyett, hogy drága tányérból drága porcelánkanállal szürcsöljem az aranyporos levesemet.
Hallom kérdését, de addigra már a betűket bújom és nem válaszolok neki. Látja jól, mit csinálok, nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom neki, ezzel együtt pedig sajnálatos módon olyan helyzetben vagyok, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy megelőzzenek. Kell a köpeny, kell minden, ami segítséget tud most nekem nyújtani és ha nem küzdök magamért, senki sem fogja ezt megtenni helyettem.
Én azt hittem, pénzen mindent meg lehet venni, de van az a szint, amikor már körülöttünk mindenkinek annyi pénze van, mint nekem, ha nem több is és lefogadom, ennek a kölyöknek is van mit a tejbe aprítania, ha már a szerencse mostanság igencsak elkerül. Attól még, hogy meglehetősen rohanásban vagyok, végigmértem már a srácot első pillanatokban, igaz, azért annyit nem foglalkoztat, hogy kinek a sarja, ha nem pont a helyi auror atyaúristen drága gyermeke.
- Mennyit akarsz? - veszem elő a pénztárcámat. - Lefordítod vagy sem? - Sürgetem meg a szituációt, mert velem ne játsszon ilyen semmitmondó visszakérdezéseket, ha pontosan tudja, miről van szó. Nincs időm, ez a helyzet és nem engedhetem meg magamnak, hogy sztorizgassak, úgyhogy haladjon és jól jönne egy „igen” vagy „nem”.  De oké, vágom, ez így nem fog menni. Elteszem a pénztárcám.
Isaac. Oh, bazdmeg, Isaac. Fordulok kettőt még az utolsó néhány reménysugarammal, hogy megtalálhatom a bolt előtt a kölyköt, de a végeredmény pont az, mint legutóbb, mélyet sóhajtva veszem tudomásul, hogy a srác már megint felszívódott. Ha nem tudnám már, hogy mikre képek, azt hinném, hogy ez is valami összeesküvés elmélet. Mindegy, majd előkerül. Visszamegyek a benti olaszhoz.
- Köszönöm - hangzik tőlem abszolút érzelmek nélküli hangon, ami igaz is, mert lepattan rólam a gúnyos megjegyzése. Nem ismer minket, nem ismeri Isaacot, nem tudja a jelenlegi szituációt miértjét sem, így még csak megsértődni sem fogok azon, hogy ezt mondja rám. Engem ez most pont nem érdekel, ellentétben a köpennyel.
- Oké, figyelj. - Szinte hadarom a szavakat, miközben az asztalon könyöklő kezeim testbeszéde leköveti a szavaimat. - Én el fogok menni azért a köpenyért, mindegy mi van ebben a cikkben. Megszerzem majd mástól, aztán megyek tovább, amíg meg nem tudom, hol rejtőzik. De Olaszországban van, ez biztos. - Nem mondom el, miért vagyok ennyire biztos benne, ha pozitív válaszokat kapok tőle, akkor majd kifejtem, talán.
- Jó, csendben maradok - halovány mosoly jelenik meg arcomon, ami nem ellene formálódik, pusztán csak örülök, hogy minimális szándékot látok az együttműködésre. És nem mellesleg, értettem a célzást.
Hátradőlök a székben és megpróbálok ellazulni, úgy tenni, mintha kényelmesen élvezném az olasz kibaszottul erős nap erejét, amely bal vállamat süti telibe még az ablakokon keresztül is. Most van időm végignézni az embereket. Lengyelországban már rég hülyének nézne itt mindenki, de azért az olaszok ennél drámázóbb nép, valószínűleg senkinek sem tűnt sem semmi az elmúlt öt percből. Itt mindenki lendületes, itt mindenki hangos. Beleolvadni nyilván nem tudok a környezetembe, már csak azért sem, mert a velem szemben ülő srác - akin azért most így olvasás közben rendesen végignézek - százszor több pigmenttel rendelkezik, mint én a legnapbarnítottabb (legleégettebb) San Francisco-i nyaram után.
- Nah? Volt benne valami izgalmas? - kérdezem egyébként kivételesen nem sürgetően, hanem meglehetősen szokatlanul nyugodt hangon, miután felnéz a sorokról. Hangomból kiérződhet a kételkedés is, elvégre van egy sejtésem, hogy talán, talán nem ír semmi konkrétat a cikk, de reménykedni még lehet. Ettől függetlenül sok forrásból hallottam már a köpenyről, úgyhogy én elhatároztam már, hogy szaglászok utána.

Kétség kívül gondolkodhatnék előre, de általában mi a szívemen, az a számon. Ez így van most is természetesen.
- Mi van, arab vagy? - kérdezek vissza a kérdésére, mert nem akarok hátrányos helyzetbe kerülni. Nálam ezek az alkudozások nem igazán mentek sikeresen, de mondjuk úgy, hogy ha okos akarok lenni, akkor a jelenleg zsebemben lévő pénz töredékét mondom, így nem fog kelleni sokat fizetnem neki. Amúgy meg nekem is a szüleim mindig fizettek gyerekként az olvasásért cserébe, csak nem pénzzel, hanem kakaóval. Nálam bevált. Az alkudozás hátránya jelen állás szerint viszont az, hogy ha meg túl kevés pénzt mondok, akkor azt fogja gondolni, hogy nem vagyok elég tehetős a társaságához, úgyhogy egy szép russian roulette játékba kerültünk. Én pedig mérlegelek.
- 40 euro megfelel? - nézek vissza rá szúrós szemekkel, nem akarnék erre költeni, de értem én, így működik a világ. Kurva drága pár oldal elolvasásáért, de azt mégsem engedhetem, hogy csórónak nézzen.
Halvány fogalmam sincs, hogy mit mondott, leginkább egy kígyó nevére emlékeztet engem a szó. Mindegy, szivasson csak. Ha tudnék olaszul nem baszogatnám a cikkel, hanem vennék egy újságot és beletemetném magam.
Van egy gyors futásom, de hamar belátom, hogy fel kell adnom Isaac keresését. Majd előkerül. Még meg is köszönöm a srácnak azt a hatalmas cselekedetet, amit értem tett jó pénzért, majd megosztom vele a terveimet. Nem tudom ki ő, de nem tűnik rám veszélyesnek. Másokra lehet az, de itt Olaszországban nem hiszem, hogy keresztül tudna tenni a családomnak. Igazából nekem már annyi rosszakaróm van, hogy tök mindegy plusz mínusz néhány.
- A szarkazmusod történetesen pont az. - Mármint biztos. Egészen reflexszerűen vágom vissza neki a szavakat, ha nem érdekelne most egy köpeny, esküszöm, hogy élvezném is ezt a beszélgetést. Aztán persze csak kiderül, hogy mégis érdekli őt is, pláne, ha ennyire közel van az a nyamvadt textil.  
- Londonból jöttem idáig érte. Vannak Angliában kapcsolataim és informátoraim. - Ez egyébként igaz, mondjuk kissé felnagyítom ezáltal a valóságot és fontosabb embernek tüntetem fel magamat, mint eredetileg vagyok, de kezdetnek elég ennyi információt megosztanom. Hagy ne elemezzem neki családfámat és kapcsolati hálóimat, miközben jelen pillanatban még abban sem lehetek biztos, hogy nem szúr le a következő percekben.
És most ő következik. Én megadtam a történet alapját és célját, ráadásul még csendben is maradok, míg ő olvas. Lesem az ablakot, hátha mégis valami csoda folytán meglátnám Isaac fejét, de ez hiú ábránd. Ellenben egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy az olasz emberek elég furák.
Szavait hallva közelebb hajolok a cikkhez és követem ujját, amíg az meg nem állapodik egy betűn. Próbálok visszaemlékezni, minek során a fülem felett kezdek masszírozni a fejbőrömet.
- Hmm… - Hol hallottam én erről? A srácra pillantok, látom, hogy nála is járnak a fogaskerekek. Hogy őszinte legyek, halvány fogalmam sincs, kié lehet ez az álnév. Viszont!
- Feltételezem most, hogy még az újságban is megjelent a köpeny híre, igyekeznek elrejteni valahová, legalább addig, amíg mindenki megkeresi ezt a bizonyos… kétbetűs személyt az aurorságon. - Most marhára jól jönne, ha lenne helyismeretem. Lássuk csak, olyan sok közös van bennem és a köpenyben…
- Hol lennék hát, ha köpeny lennék? - játszok ujjaimmal az államon. Feltehetőleg lógnék az akasztón, ami eléggé kísért engem a valóságban is, de… - Tegyük fel, én bevágnám egy ruhásszekrénybe. Vagy a Vezúvba. - Ki az, aki bemászna érte a Vezúv kráterébe, de komolyan? De azért nézek a helyi srácra, hátha jobban megszakérti a helyzetet, mint én.

Arcizomzatom erőteljesen mimikát vált, ahogy semleges hangon vágja hozzám, hogy nem arab, hanem zsidó vér folyik az ereiben. Pislogok kettőt "miafasz" stílusban, viszont a beszélgetés pörög, így én is azonnal hozom is a talán nem túl átgondolt, de tőlem kétségkívül őszinte választ.
- Oh sajnálom. - Nincs semmilyen gúny, se megvetés, persze elismerés és gratuláció sem a hangomban, én is semleges vagyok, a válaszom pedig egyszerűen betudható annak, hogy lengyel vagyok és nálunk a történelem elég sokat foglalkozik a zsidókkal, akiknek elég rossz volt az elmúlt század első felében. De nyilván azért merek ilyet mondani, mert azért én sem vagyok vak és a zsidók nem így néznek ki. Nem elég nagy hozzá az orra. Én sem vagyok nigériai például, pedig lehetnék.
- Úgy látom, van azért, amiben egyetértünk - vigyorodom el és ténylegesen élvezem a szócsatánkat. Aztán ő elolvassa a cikket, én meg elmondom neki, ami én tudok arról a nyavalyás köpenyről, ami úgy megkönnyítené a rejtőzködésemet, hogy soha többé nem kellene aggódnom az auroroktól. Ez pedig marhára jól hangzik!
De hogy hol van most az a cucc… nem tudom, fogalmam sincs, ez lenne itt a rejtvény, amit meg kellene fejtenem és ha ő nem tart velem, akkor én egyedül folytatom a már megkezdett akciót. Aztán átveszi tőlem a hangos gondolatmenetet és én közelebb hajolok hozzá, hogy minden egyes szavára figyeljek, elvégre ő van itthon, ő bizonyára jobban ismeri a környéket arabként, zsidóként, vagy történetesen talán esetleg olaszként.
- Oké, akkor Pompei - csapom össze a két kezem, mire megint néhány kávéjába belezúgott olasz felénk tekint pár másodperc erejéig. Felállok, mint aki jól végezte a dolgát és mint aki vagy hét eszpresszó után kilő a munkába. - Jössz? - Most? Most! Mikor máskor, minden perc számít. A kérdésemben viszont egyértelműen hallatszik, hogy ha nem jön, én akkor is megyek, de miért ne jönne, ha eddig is partnerem volna a gondolatmenetben, úgyhogy vehetjük a kérdést amolyan "mehetünk?" érdeklődésnak is. Az meg hogy kié lesz a legvégén a láthatatlanná tévő köpeny, majd lemeccseljük.
Ha jön, ha nem, én az ajtó felé pillantok azzal a szándékkal, hogy megindulok abba az irányba, mikor meglátom az utca túloldalán kavargó társakam, kivel előbb még együtt ittam azt a tejes vackot.
- Oh baszki! - Szapora léptekkel indulok meg kifelé, az ajtó csak úgy lendül magam előtt. Ezúttal nem akarom elveszíteni Isaacot, úgyhogy nagyban kalimpálok neki, hogy észrevegyen és ne tűnjön el abban a pár másodpercben, amíg odaérek hozzá. De ezúttal sikerül elkapnom.
Elmagyarázom neki, hogy most lelépek kicsit, de megbíznám őt is egy feladattal, így mikor este (gondolom este) újra találkozunk, akkor összegezzük a mai napunk eredményeit. Vagyis, hogy váljunk szét és egyszerre két területen szaglásszunk.
- Merre? - kérdezem már visszatérve az olaszhoz. - Izé, van nekem egy zsupszkulcsom. A magam részéről nagyon támogatnám, ha nem zötykölődős busszal mennénk - Mutatom fel a kulcsot, ami egy sima kulcs, semmi több első ránézésre. Ezt még apámtól kaptam mikor San Franciscoban volt lecsukatva. És hát nem a börtön ajtaját nyitotta. Úgy beszélek, mint egy sznob, aki nem akar buszozni, a valóság mondjuk az, hogy amennyire lehet, kerülném az emberek tömegét. Szóval mi sem jobb ötlet, mint egy híres turistalátványosság közepén elkezdeni titkos alagutakat „ásni”, nem? Király.