Zorian Gawroński

Azt mondom, nem érdekel, de valójában nagyon is számít. Érzek és érzékelek, mosolygok, nevetek, sírok és szenvedek. Célokat hajszolok, feladom, majd újra kezdem, sokszor elesek, de felkelek és folytatom a menetet. Fejet hajtok, majd öntudatra ébredek, azt akarom, hogy büszke legyél, de nem kapod meg a lelkemet! Sorra eltűnök, de valamiért mindig megjelenek, azt mondom „a te életed…”, mégis fogom a kezedet. Megbirkózok az akadályokkal, sosem halok meg, de bevallom, kellesz, mert nélküled megveszek. Nem vagyok szörnyeteg!

Mindig ellenkezek, ellenállok, panaszkodok, káromkodok, feleselek. Rendszerint bántok másokat, fájdalmat okozok, vért szívok, élősködök a testeden. Cserben hagyom a barátaimat, nem tanúsítok megbánást. Ha kezedet nyújtod, letépem a karodat, ha a barátom akarsz lenni, kihasznállak. Szerinted seggfej vagyok, mire én: "hmm, igen". Sötétségbe burkolózom, titokzatosságba temetkezem, eltűnök és felbukkanok és erre azt mondják: szörnyeteg!

2002, Voronyezs környéke, Oroszország

Anya és apa között ülök nővéremmel együtt a fekete autóban, hatalmas zöld szemeimmel fürkészem az út mellett elsuhanó kopár fákat. Nem tudom, hol vagyunk, de már utazunk egy jó ideje, fájnak a lábaim és az sem segít, hogy mindannyian csinosan vagyunk felöltözve. Persze ez lehet csak az én kényelmemet zavarja úgy igazán. Aztán az autó megáll, előrébb dőlök, hogy kilássak az ablakon és szemügyre vegyem a díszes ajtót, majd anyára nézek, kinek szinte világít a bőre a sötétben.
– Hol vagyunk?
– Ne aggódj, kincsem! Apának el kell intéznie néhány dolgot.
Azzal a lendülettel apára nézek, de a ballonkabátos férfi már rég nincs az autóban. Mi is kiszállunk.
– Igor! Örülök, hogy eljöttél és köreinkben tudhatunk!
Nem értem, miről beszélnek előttünk, pedig hallom a sötét kalapos férfiak beszélgetését, ami azt illeti, meglehetősen tisztán. Azt hittem, anya miatt jöttünk éjszaka, de minél jobban bambulok a minket körbevevő emberekre, kezd félelem ébredni bennem. Belekapaszkodok a nővérem karjaiba. Érzem, hogy a helyet különleges mágia szövi be, lassú léptekkel vonszolom magamat anyám után. Apa eltűnik, a tekintetem pedig egy felénk közeledő nőn állapodik meg.
– Gyertek, megmutatom az általatok kiszemelt villát! – Mint akinek egy mozdulattal tekerik ki a nyakát, úgy nézek fel, hogy anya szemeit találhassam meg, de anya csak elmosolyodik… és ez most az a mosoly. Az, amit nem szeretek látni tőle.


2012, Durmstrang

Hangosan szólnak a félember nagyságú dobok, mély hangjuk bezengi az egész termet. Nyertünk. Nyertünk a Trimágus Tusán és ezt rohadtul megünnepeljük idehaza is. A győztest dobálják, én meg még néhány „mókus” az asztalokon táncolva verjük lábainkat a dob ütemére, amitől a teljes asztal beleremeg.
Önkívületi állapotban ugrok le aztán az asztalról, míg az egyik srác próbál ösztönző beszédet tartani. Vigyorogva nézek körbe és megakad a szemem azon a fiún, akit már sokszor kiszúrtam. Nem nehéz, ha ő kábé az egyetlen, akin fikarcnyi lelkesedést sem látni, hogy akarna emberek közé vegyülni és bulizni egy jó.
– Hé, Karkaroff! – Azzal a kezébe nyomok egy doboz italt. – Legalább egy kicsit próbáld meg élvezni. – Oroszul beszélek, mert tudom, hogy orosz. Utánanéztem már a dolgainak, máskülönben nem szólítok le csak úgy valakit. Szeretem tudni, ki milyen származású, milyen vérű és úgy összességében mit pletykálnak róla az emberek. Apám ezt rendesen belém nevelte. Leülök mellé a lépcsőre és megitatom a tánctól kiszáradt torkomat. Oké, látom, hogy meglepődött.
– Éltem ott pár évig. Öt éves voltam, mikor apám egyik nap kijelentette, hogy költözünk Voronyezsbe. – De hogy minek? Máig nem nagyon magyarázta ezt meg értelmesen, engem meg igazság szerint nem túlságosan érdekelt. Amúgy sem tudtam volna öt évesen mit kezdeni ezzel a ténnyel, azóta meg már hazaköltöztünk Białystokba. Nézem közben, ahogy a bajnokunk kiélvezi a dicsőséget a terem túlsó felében. Rohadtul irigy vagyok, de felfogtam, hogy túl fiatal vagyok még, hogy én is részt vehessek egy ilyen megmérettetésen.
– Ha csak két évvel idősebb lennék… – hajítom el a kezemben azóta összegyűrt alumíniumdobozt a közeli kukába – én lennék most a helyében. Biztos, hogy jelentkeztem volna! – Imádom az ilyen próbákat. Általában, ha valami hasonlót szervez az iskola és kérdezik, ki akar részt venni, az én kezem az elsők között lendül a magasba. Így nyertem meg legutóbb az úszóversenyt is.
– Na és te? Téged nem vonz az ilyen?
Szűkszavú, roppant nehéz társaság, de mégis, kíváncsivá tett. Annyi titok rejtőzött a szemeiben, hogy maradtam mellette, csendben és sötétben egyaránt. Az első lényeges beszélgetésünk óta aztán éjszakákat dumáltunk át, úgy váltunk egymás barátjává, hogy észre sem vettük.


2017, Białystok, Lengyelország

Nem kapok levegőt. Nincs hová mennem, nem tudok mozogni. Látom a fényes teliholdat besütni a kicsi ablakon, szinte vakít, amíg arrébb nem kúszik az égbolton és a fénye is gyengülni kezd. Újra sötétség telepszik a helyiségre. Nem tudok menekülni.
A sötét csendet robbanás éles hang tépi szét, vörösen izzik a táj, a bőrömet perzselik a lángok, romokat látok, égett hús illata marja orromat. Mozdulnom kell, mennem, menekülnöm… most!  

Riadtan veszem észre apámat a szobában, szinte levegőhöz kapok, ahogy a semmiből megjelenik mellettem.
– Mi van, jól vagy? – néz rám meredtem én pedig alig tudom kiverni a fejemből a robbanás létképét.
– Igen, csak… olvastam.
– A falat nézted.
– Elbambultam – mondom határozottan. Nem vallhatom be, hogy szinte bealudtam és álmodtam, így is volt már, hogy elmegyógyintézetbe akart vinni.
– Mindegy. Úgy tűnik, összejött a lehetőség és mehetünk San Franciscoba. – Költözés. Megint. Azóta ezt hajtogatja, hogy kitettem a lábam végleg a Durmstrangból.
– Minek? – kérdezek ajkamba harapva, mire apám ingerülten megfordul. Bíztam benne, hogy csak baromságokat beszél és nem jön ez ez a pillanat.
– Minek? Azt kérdezed minek? Hogy olyanokkal legyél végre körülvéve, akiket megérdemelsz!
– Úgy érted, akiket TE szeretnéd, hogy körbevegyenek TÉGED. – Pontosítok. Így helyes. Az mondjuk már más kérdés, hogy ezzel csak jobban feldühítem és megkapom a mai adag elkerülhetetlen fejmosást.
Apa az aranyvérűekre gondol, szerintem. Sosem részletezte, hogy milyen társaságokba járkál, vagy kikkel szokott időnként találkozni, amikor közli velünk, hogy most egy kicsit elmegy, mert dolga van. Néha igencsak elcsodálkozok, hogy vissza is jön.
– Mikor megyünk? – Sóhajtok és még fáj, hogy nem tudok most sem mit kezdeni vele és ezúttal is megadom magam.
– Három hét múlva, ha minden jól megy. Viszont Zorian… – Jaj ne. Ezt ismerem. – Anyád most nem tud velünk jönni.
Oké, ezen a ponton jócskán kiakadok, repül egy-két bútordarab, de ez nálunk már csak így megy. Nem igazán fogom fel, miért nem jön anya velünk. Ha már nem szeretik egymást, mondja azt. Régóta akartam már nemet mondani apámnak, gondoltam itt a remek alkalom végre talpra állni. De hát akarni ugye máshol kell.
– Én nem megyek!
– De, jössz.
– Ez a te munkád, nem az enyém!
– Fogadj szót! Olyan emberek közé fogunk tartozni, akik hasonlóak, mint mi!
Elhallgatok. Nem sokáig, de egy kicsit azért megnyerő érzéseket vált ki belőlem ez a gondolat. Egészen addig, amíg nem jut eszembe anya. Így pedig kezdődik megint az egész elölről.
– A-a, Nem megyek.
– Na most fejezd be, különben…
– Csak ha anya is jön! Ő talán nem olyan, mint mi???
– Nem! Ő nem olyan, mint mi!
És itt a vége, ezzel belém fojtja a szót és a fájdalom úgy elnémít, hogy a bútorszétzúzás sem segítene most. Ha azt akarja mondani, hogy a napsütötte Kalifornia nem való egy vámpírnak, akkor rohadjon ketté az apám!
– És a növérem? - De már rég nincs a szobában.


2023, San Francisco

– Eresszetek már el, mondtam, hogy nem csináltam semmit! – Ami nyilván nem hatja meg az aurorokat, pedig nem éltem a hallgatás jogával a kihallgatáson. Most tényleg kivételesen nem tettem semmit, maximum félrevezető voltam, de teljesen biztos vagyok abban, hogy fülest kaptak és én voltam a legkönnyebb láncszem, aki majd szerintük biztos köpni fog.
– Ez nem egy szokványos dolog, ez kreált vád, előre jól megtervezték, mi? Hogy rohadjanak meg, hát engedjenek már el, maguk seggfejek! – Az ordítozásom és fecergésem ettől függetlenül pont annyit ér, hogy pár perccel később csukódik mögöttem a rácsozott ajtó. Ütök rajta párat, de elnézve a helyet, akkor sem fogom tudni kinyitni, ha megpusztulok. A nyugalom beálla után tekintetem találkozik egy fiatal auroréval.
– Ha apám erről tudomást szerez, maguknak annyi! Úgyis kifizeti a váltságdíjat, hallod? – mutogatok a srácnak ingerülten és leszarom, hogy jól szórakozik rajtam. Én nagyon nem szórakozok jól. Kicsinálom az összeset!

Estére aztán csillapodnak a kedélyek. Csak ülök egy ideiglenes cellában és várom, hogy végre elaludjak, de istenemre mondom, irtó kemény a föld. Az sem segít, hogy tízpercenként beszélgetést akar kezdeményezni a szomszéd cellában rothadó fazon.
– Psszt… Figyu!
– Kussolj már, aludni akarok!
– Te is tag…
– Mondom, hogy kussolj!
Ingerült vagyok és nincs kedvem ezzel a fickóban társalogni, már harmadjára próbálok meg elaludni, most meg még a hold is besüt azon a kis ablakon! Kifejezetten szemvakító a fénye, végig szántja a pofámat, de szerencsére nem tart sokáig. Legalább eszembe juttatja, hogy telik az idő.

Másnap aztán tényleg jön az apám. Hallom a lépteit, felismerem őket hiába távoliak még a neszek. Széles vigyor jelenik meg arcomon és a jellenleg munkára osztott csőszömre pillantok.
– Mondtam, ha eljön az apám, nektek annyi! – Nyilván átvitt értelemben, a munkájuknak annyi egy életre.
– Nem jön senki.
– De bizony, figyelj csak… - nézek vigyorogva az egyetlen szuperbiztonságos ajtó felé, pár perc múlva pedig egy másik auror hangja jelent, hogy engedje be a „vendéget”. Felnevetek.
– Hogy?? – néz rám kikerekedett szemekkel az auror, miközben az ajtóhoz lép, hogy kinyissa azt.
– Jó a hallásom. – Néha túl jó, anyámnak hála. Van, hogy átok, de van, hogy jól jön, mint ahogy most is.
Apám úgy lép be a cellákhoz, mintha valami kiskirály lenne. Irritál, de örülök, hogy itt van, így a rácsokhoz lépek.
– Apa! Én rohadtul nem csináltam semmit, ezek itt be akarnak sározni és…
– Nyugi kölyök, tudom, hogy ártatlan vagy. – Az mondjuk ironikus, hogy én meg tudom, hogy ő meg nagyon nem, mégis ő van szabadlábon és nem én.
– Engedj ki! – kérem szinte elcsukló hanggal, a zárat is elkezdem feszíteni, de apám nem mozdul. Nem_csinál_semmit!
– Nem.
– Tessék? – Ha létezik instant agyvérzés, már tudom milyen.
– Én nem tudlak innen kihozni.
– Mi van? Most csak szivatsz!
– Mindent megteszek, hogy mihamarább bebizonyítsam az ártatlanságodat, de a pénz most nem megoldás, sajnálom.
Kurva életbe! Csak állok tátott szájjal az öregemre meredve és legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben. Eddig mindent el tudott intézni, engem meg itt hagy? Viszont még mielőtt pánikba eshetnék, ő tesz egy lépést felém, szinte összesimul testünk, amit csak a rács választ el.
– Addig is légy erős. És légy résen! – artikulálja fülembe a szavakat rideg hangjával és ekkor lép csak hátrébb. Ujjaimmal szorítom a rács anyagát, mely kis híján hajlani kezd haragomtól. Szemeim szikrákat szórnak, felüvöltök, de mindez már mit sem ér, apám eltűnik, az a bizonyos ajtó pedig megint zárul.

Ez a második estém. Azt hittem, egy sem lesz. Újra jön az idegesítő telihold, ám ezúttal legalább nem pofázik a szomszéd fickó, aki ezek szerint szintén MiM-tag. Valószínűleg itt mind azok vagyunk. Mindegy, a lényeg, hogy most egészen csend van. Aludni próbálok, ezúttal a jobb oldalamra fordulok, hátha így kevésbé tűnik keménynek a föld, de így is megnyomja medencecsontomat valami. Kotorászni kezdek azon a ponton, ám egy hideg, fémes érzésre riadok fel ülőhelyzetbe. Egy kulcsot húzok ki a zsebemből. Sosem láttam ezelőtt még, szóval nem hozzám tartozik.
Felnevetek, de csak hallkan, nem akarom felzaklatni az őrt. Apám dugta a zsebembe, mi? Mikor közelebb lépett a cellához. Király! Feltápászkodok és halkan a kulcslyukba helyezem a megszerzet drágaságot. A mosolyom viszont eddig tartott.
– Francba! – taszítom meg a továbbra is zárt cellaajtót. Gratulálok Öregem, sikerült egy rossz kulcsot a zsebembe csempészned!
Ezek után újabb órákba telik, hogy megpróbáljak csakugyan valahogy elaludni, merthogy még az alvás is jobb, mint saját gondolataimmal együtt szépen lassan megőrülni. Ezúttal sikerül is elszenderednem.

Hangok, megint. Rezzennek a szempilláim, de hiába érzékelek valamit, a testem kijelenti, hogy ő aludni akar. Ezúttal azonban úgy tűnik, valóban mozgolódás történik a távolban, az auror kölyök is felébred, mire én magam is kómásan felülök. Szavakat hallok, dühöseket, valaki félve kiált, mielőtt…
Szinte beszakad a dobhártyám a hirtelen tompa hasító hangtól, a detonáció lökéshulláma következtében testem a cella hátsó falának csapódik, a fejemet beverem és elhomályosul látásom. Fülem sípolása tart magamnál, próbálom eltaszítani magam a földtől, hogy felálljak. Ekkor fogom fel, mint látok: leginkább semmit. A füst és a por a láthatóságot minimálisra csökkenti, érzem, hogy vérzik a fejem, köhögni kezdek, miközben megközelítem a cella rácsos ajtaját, ami… nincs ott. A falak romokban, aurorok kiáltása hallatszik, majd megjelennek a lángok is. Mintha csak álmodnék.
Aztán beindulnak az ösztönök.
Már jönnek az őrök, mikor kikaparom magam a romok alól. Nem tudom, merre visz a lábam, csak megyek amerre kevesebb lángot látok. Átugrom azon a srác elesett testén, aki tegnap annyit pofázott, rohanok és úgy tűnik, gyors és fürge vagyok az aurorokhoz képest. Ha meg akarnám menteni a társakat, azzal magamat hátráltatnám, szóval nem foglalkozok olyanokkal, mint segítségnyújtás. Csak magamra koncentrálok.
Kis híján rám dől a börtön fala, mikor megérzem a nedves füvet talpaim alatt. Kijutottam, de ahhoz a szigetről is ki kellene jutnom valahogy, viszont nincs sok időm gondolkodni, hogy merre menjek: le a sziklás domboldalon, vagy pedig le a sziklás domboldalon.
Lecsúszok a sziklákon, van, hogy esek és végigszántom az oldalamat, de minden mellékes, mikor úgy érzem, követnek. Túlélve a meredek részt, a viszonylag sík, fás területen futni kezdek amilyen gyorsan csak bírok. A lábaim visznek, az akaratom viszont gyorsabb akar lenni, mint amire képes testem, úgyhogy szinte könyvbeillő retardáltsággal tanyálok el egy léggyökérben és fejelem le a tűlevelek borította földet. Lépteket hallok visszhangozni a földben, magam elé nézek, látom a kulcsot, azt a kulcsot, ami kiesett a zsebemből, de már nagyon közel vannak, túl közel, úgyhogy reflexből nyúlok előre azért a kibaszott kulcs után és…    


Kanada, Brit Kolumbia

Teljes tüdőmből köhögöm fel a belélegzett füstöt, aminek következtében a leheletem odébb fújja a faház padlózatán felgyűlt porréteget. A testem sajog, de heves szívverésem elég erőt ad ahhoz, hogy megpróbáljam kitalálni, hol is vagyok. Faház. Irtó hideg van. Erdő. Halvány fogalmam sincs, hol vagyok, és hova hozott a kulcs, amely mint kiderült egy zsupszkulcs volt. Nem túl fantáziadús, de a célját elérte.
Az viszont jobban felkavar, hogy a sok évvel ezelőtti látomásaim egészen pontosan megvalósultak. Felkuporodok, testem viszont kis híján ugrik egyet, ahogy meglátom a mellettem fekvő férfit, a srácot, azt az aurort, aki követett. Pálcámat keresem, de hamar rájövök, hogy esélytelen, már régen elvesztettem, szóval elővigyázatosságból arrébb csúszom. Nem mozdul. Megrúgom, de semmi, eszméletlen. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt az elmúlt két nap után először igazán megkönnyebbülve.
Fogalmam sincs, mi a franc történt velünk, miért fogtak el hirtelen annyi Magic is Might tagot és miért bizonyult jó megoldásnak a börtön egy részlegének felrobbantása, de ez az én esetemben abszolút mindegy. Szabad vagyok, vagy sem? Az auror remélhetőleg tud majd nekem információkkal szolgálni.
Míg eszméletlen, fogom a testét és kikötözöm a faház egyik székéhez. Így közelről végignézve őt, még ismerősebb az arca, nem találkoztunk, csak a börtönben, de meg kell hagyni, nagyon fiatal és lágy vonásokkal rendelkezik.
Kis idő után aztán kezdenek nyílni szemei. Elő lépek, kezemben az ő pálcájával, amit felé szegezek.
– Ha csak megmozdulsz, az összes végtagodat eltöröm!

Szőke haj, beesett arc, zöld szemek, sápadt bőr. Mintha a testem sosem kapott volna kellő napfényt és ez csak elsőre hangzik baromságnak. Anyám kiskorunkban úgy védett minket a leégéstől, mintha bennünket is ugyanannyira bántana a nap, mint az ő vámpír testét.
A helyzet az, hogy ha rám nézel, elsőre nem tudod eldönteni, hogy egy csóró szovjet lakótelepi dohánytól és vodkától bűzlő csávó vagyok, vagy pedig igenis van mit a tejbe aprítanom. Talán utóbbiról márkás ruháim árulkodnak, de az alatta lévő cafatnyi test egy teljesen másféle embert sugall. Nagyjából ez is lennék én. Aranyvérű, elitista család sarja, aki amúgy már rég túllát szülei mosolyán és rájött, hogy marhára nincs neki lényegében semmije, legfőképpen nem saját, önálló akarata és döntési joga.
Na nem mintha mostanság olyan sokat láthatnál. Főként éjszaka mozgom egyik üres házból a másikba, országhatárokon keresztül, franc se tudja meddig még, de jó érzékszerveimnek hála, hamar tudomást szerzek a fenyegésről.
Tekintetemben lidérci nyúzottság virít, ha nem éppen heves érzelmeimtől szikráznak szemeim. Sosem tudtam és nem is akartam elrejteni az érzéseimet, pontosan tudod, mikor fáj és mikor vagyok boldog.