Amikor arra kéred, hogy óra után beszéljetek elfogja valamilyen rossz érzés: gondolja, leginkább azért, mert egyetlen szót sem szeretne veled tanórán kívül váltani, mert ha tanórán kívül bármelyik tanár szeretné megszólítani, akkor általában mindig lebasszák, büntetőmunkára küldik és olyasmiket mondogatnak neki, hogy nem tudom mi történt magával mr. Nott, de nagyon rossz az irány amerre halad és Theo az esetek többségében nem kérdezhet vissza, hogy mégis honnan a picsából gondolják azt, hogy rossz az irány amerre tart, hogy miért nem fordul meg senki fejében, hogy egyébként ő pont ezt az utat tűzte ki célul magának.
Úgyhogy amikor végül elcsendesedik a terem és rajta meg rajtad kívül nem marad senki a padok között, vesz egy mély levegőt. Felvértezi magát az ellen ami következni fog, Theo, akármennyire is szereti néha magát annak tettetni, egyébként nem hülye, tudja, hogy valószínűleg a tizenöt oldalas esszéjéről szeretnél beszélni vele, hogy ki akarod fejteni, hogy mennyire irreleváns, vérlázitó és nemzetgyalázó a halálfalókat és az egész második varázslóháború eszméit méltatni és jön az összes propaganda szarság, béke a világnak és hasonló más körmondatok. Fogadni merne, hogy a felét hallotta már az apjától, aki ha végre venné a bátorságot és a fejét kihúzná a seggéből, akkor talán rájönne, hogy egyébként tényleg van ebben az egész vérmániában valami, elvégre egyszer - pont ennyi idősen, mint Theo - ő is benyelte tövig. (És igen, Theo tudja, hogy minden második gondolata az apja körül forog és hát elhihetitek milyen mély hányinger fogja el ettől.)
- Lehetne, hogy gyorsan essünk túl ezen az egészen? - Támaszkodik meg végül hanyagul a tanári asztal előtti asztalon, a csípőjét a szélének dönti, a tenyerei meg a háta mögött tartják, a szemei lustán másznak fel egészen az arcodig és pontosan olyan fejet vág, mint akit egyáltalán nem érdekel az amit mondani akarsz. Igazából tényleg nem érdekli, hogy mit akarsz mondani neki.
<3
Diane S. Byrne and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
“History is not the past but a map of the past, drawn from a particular point of view, to be useful to the modern traveller.”
Mr. Nott & Prof. Blythe
Fél szemem a távozó diákokon, miközben összegyűjtöm a tanári asztalon széjjel heverő könyveket és jegyzeteket. Még nem megy mindez zsigerből, hiszen csupán néhány hete annak, hogy elkezdtem tanítani. Egyelőre szükségem van ezekre segédanyagokra, de azt hiszem, kezdek ráérezni. Pontosítok: éppen megfogalmazódott bennem a naiv gondolat, hogy ez a munka nem is annyira vészes, bizonyos szempontból talán még szórakoztatóbb is, mint a családi művészeti galéria San Franciscoban, olykor egész jó figyelemelterelés is, és legalább a gyerekeim közelében lehetek. Még ha ők ezt nem is tudják. Aztán szembe jött velem az ifjú Theodore Nott esszéje, és igencsak megkérdőjeleztem pár röpke pillanatra, hogy valóban nekem való-e ez az állás? A saját gyerekeimet sem tudtam soha jobb belátásra bírni... Valójában esélyem sem volt erre. És nyilvánvalóan itt sem ez lenne a dolgom, de a jelenlegi politikai helyzet mellett egyszerűen nem fogadhatom el a kölyök írását, legyen benne akármennyi igazság is. Nem beszélve arról, ha Non tudná, milyen felháborítóan pimasz hangvétellel, mégis egyértelműen igencsak jól tájékozottan és szenvedéllyel ír a fia a témában, biztos vagyok benne, hogy kitérne a hitéből.
Felemelkedem az asztal mögül, és enyhén megemelem szépen ívelt szemöldökeimet a fiú unott arcát látva. Megérkezésem után már az első napon a róla szóló híresztelésektől zengett a tanári... “Kifordult magából, kezelhetetlen, veszélyes.” Esküszöm, az volt a benyomásom, hogy a tanárok egy része egyenesen tart tőle. És nem tudtam elhinni. Felfogni. Kicsi gyerekkora óta ismerem. Nem hittem, hogy bárki ilyen módon megváltozhat, amíg a saját szememmel nem láttam. De engem ezzel az attitűddel bizony nem fog megijeszteni. Akad éppen elég olyan személy az életemben, akitől félhetek, a férjemmel az első helyen, de a fiatal Theo Nott ennek a listának a közelében sincs.
- Netalán valami sürgős dolga lenne, Mr. Nott? - Húzom ki magamat magabiztosan, és legyűröm a késztetést, hogy összefonjam a két karomat a mellkasom előtt. - Ne aggódjon, nem rabolom sokáig az idejét - lépek aztán oldalra egyet, hogy az imént összerendezett kupac tetejéről leemeljem az általa írt esszét, és felé nyújtsam. - Nos... dicséretes, amennyi energiát belefektetett ebbe az írásba... Mert félreértés ne essék, bizony nem kerülte el a figyelmemet, milyen alapos kutatómunkát végzett hozzá... Mégis... ez ebben a formában elfogadhatatlan. Szeretném, ha újraírná, lehetőleg ennél jóval objektívebb megközelítéssel. Hétfőig kap hozzá haladékot...
- Köpkő-klub. - Válaszolja egykedvűen rád bízva, hogy értelmezd úgy ahogyan szeretnéd: tényleg fontosnak érzi csak nem akarja, hogy te erre rá gyere, kötelességtudat vezérli de nagyjából annyi kedve van a klub tagjának lenni, mint itt ácsorogni veled egy üres teremben, vagy éppenséggel az egészet csak kitalálta. Nem fogja megkönnyíteni a dolgod, amúgy is mesterévé vált már az érdektelenségnek - ha valakitől (és nem, nem akar megint az apjára gondolni, de senki mást nem tudna most példaként felhozni) hát az apjától egészen sok leckét kapott abból, hogy pontosan milyen az, amikor az embert egyáltalán nem érdeklik bizonyos dolgok.
Megfogja a papír szélét és csak futó pillantást vet annak a címére, úgyis tudja, hogy miről van szó: mindig ugyanerről van szó, az apja, az anyja, Hollyn, a fél iskola és most már te is ezen lovagolsz. Nincs bennetek semmi eredetiség, meg sem tudod lepni. Úgyhogy felsóhajt, kissé csalódottan, mielőtt félrebiccentené a fejét. Egy pillanatig emésztgeti azt amit mondtál neki, átrágja és megpróbálja lenyelni - egy pillanatig tényleg próbálkozik - de aztán a gyomra visszaköpi az információt, mert egyszerűen nem tudja befogadni. Megrázza a fejét és felsóhajt - mintha kettőtök közül ő lenne az idősebb nem pedig te - az esszét pedig visszanyújtja feléd.
- Nem értem professzor. - Lebiggyednek az ajkai. - Szóval azt szeretné, hogy írjak egy új esszét, csak azért, mert a minisztérium tanrendjébe nem fér bele az, hogy másképpen lássunk bizonyos dolgokat? Most akkor nem arra próbálnak itt tanítani minket, hogy legyünk sokszínűek, hogy feltétel nélkül fogadjunk el másokat? - Összeráncolja a szemöldökét, mintha tényleg nem értené. - Ön most mégis azt érezteti velem, hogy mégsem lehetek az, aki akarok, mégsem láthatok úgy dolgokat ahogyan szeretnék, hogy engem nem lehet így elfogadni. - Megnedvesíti az alsó ajkát. - Egyébként meg ön is tudja, hogy ez provokatív témának számít ÉS ha nem szeretett volna személyes véleményeket olvasni a témában, akkor miért nem adott pontosabb utasításokat? Most komolyan azért fog büntetni, mert maga pontatlanul fogalmazott? Tényleg rám akarja hárítani a saját felelősségét? - És nem, nyilván nem fogja újra írni ezt a dolgozatot - amúgy sem fogsz tudni mivel hatni rá, egyikőtöknek sem megy.
:3
Diane S. Byrne and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
“History is not the past but a map of the past, drawn from a particular point of view, to be useful to the modern traveller.”
Mr. Nott & Prof. Blythe
- Hát persze. - Köpkő-klub, hogyne! Tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekel, milyen tervei vannak óra utánra, a kérdésem is inkább költői volt, a válaszáról pedig ugyan fogalmam sincs, hogy igaz-e, de nem is rám tartozik. Ami engem illet, valóban nem szeretném sokáig rabolni az idejét, ugyanakkor sejtem, hogy nem fog tetszeni neki az, amit mondanom kell. Az azonban, ahogyan a szavaimat, és egyben az egész helyzetet kifordítja, ellenem fordítja, egyenesen lenyűgöző. Okos srác, semmi kétség. Kár, hogy az eszét és a tudását olyan módon próbálja kamatoztatni, ami senkinek nem fog a javára válni. Legfőképpen neki nem.
- Őszintén azt gondolja, hogy ez a sokszínűségről és elfogadásról rögtönzött monológ összeegyeztethető azzal, amit az esszéjében taglalt? - vonom fel a szemöldököm, ajkaim szélén apró mosollyal, és azúttal valóban össze is fonom magam előtt a karjaimat.
- Tudja, Mr. Nott, nem az a probléma, hogy másképpen lát dolgokat, saját véleménye van, sőt, még csak nem is az, hogy ezt vállalja - kezdek bele egy kisebb sóhajtás után, majd visszaveszem tőle a házi feladatát, és visszadobom a mappa tetejére. - Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mikor, hol és milyen formában teszi ezt. Aranyvérűnek lenni valóban kiváltság és előny, sok esetben, de meg kell tanulni ezt megfelelően használni, és ehhez méltón viselkedni. A saját érdekében - teszem hozzá nyomatékosan. - Ez az írás most talán még csak annyit von maga után, hogy meg kell mutatnom az igazgatónőnek, és be kell hívnunk a szüleit - és tettem volna egy szívességet azzal, hogy ezt elkerülendő kap egy második lehetőséget. Ám, mint tudja, a roxforti tanulmányainak jó esetben néhány hónapon belül vége, ráadásul elmúlt tizenhét, lassan tizennyolc éves, és hamarosan eljön majd az idő, amikor az efféle provokatív megnyilvánulásokért csakis ön vonható felelősségre, és ilyenért a való életben akár több is járhat egy kis dorgálásnál vagy rossz jegynél. Főleg ilyen érzékeny időkben. - Lépek egyet oldalra, csípőmet a tanári asztal oldalának vetve.
Egy másodpercre sem hatja meg, hogy nem vagy elájulva a kifogásától, az emberek általában nem hisznek neki, mert nem olyan indokokkal áll elő, amit el tudnának fogadni. Ha most egy teljesen más arckifejezéssel taglalta volna, hogy a könyvtárba kell mennie külön órát tartani valami kis szarosnak, akkor máris megenyhültél volna, mert akkor Theo pontosan olyan lenne, mint azt a társadalom elvárja tőle, de az első adandó alkalommal, amikor egy kicsit is kilóg az elvárások sorából, mindenki elkönyveli magában, ő pedig köszöni szépen, de egy pillanatot sem fog azzal tölteni, hogy más embereket győzködjen a saját igazáról.
- Őszintén? - Kérdez vissza és a szemöldöke egy leheletnyit a magasba emelkedi. - Őszintén azt gondoltam, hogy a sokszínűségnek és az elfogadásnak nincsenek határai, nem egy pontosan definiált fogalom. De úgy látszik, manapság már csak az fér bele ebbe a kategóriába ami a nemi identitással vagy a bőrszínnel foglalkozik, minden mást kizárunk belőle. - És tudod mit? Őszintén azt gondolja, hogyha mások felvállalhatják, hogy kit szeretnek, bebújhatnak a bőszínük vagy a társadalomban elfoglalt szerepük mögé, hogy újjal mutogassanak az olyanokra, mint ő, akkor neki is pont annyi joga van a véleményét papírra vetni, vagy hangoztatni, mint azoknak az embereknek, mert ha hiszed, ha nem, ennek a gondolatnak és véleménynek is van egy közönségtábora.
- Értem. - Bólint rá. - Szóval habár azt mondja, hogy kiváltságos vagyok, de azért azt állítja, hogy a kiváltságaimnak is vannak határai? Szóval Ön azt állítja, hogy előnyöm van másokkal szemben csak azért, mert a szüleim mind pedigrés, kékvérű család sarjai? Most Ön megkülönböztet a társaimtól a vérem alapján tanárnő? - Balra biccenti a fejét, hogy állni tudja a pillantásod, Theoban már egy ideje semmilyen szégyenérzet nem lelhető fel, egyáltalán nem érdeklik a körülmények sem pedig az, hogy a tettei milyen következményeket vonhatnak maguk után elvégre hamarosan - ahogyan te is említetted - befejezi a Roxfortot, mit számít, ha pár hónappal hamarabb kicsapják? A szülei legrosszabb esetben is kidobják otthonról ő pedig azt tehet amit csak akar. - Nem tudom, hogy nem kellene-e nekem is jeleznem az igazgatónő felé, hogy éppen diszkriminál holott egyáltalán nem fogalmazott pontosan amikor a feladatot kiadta és most csak azért, mert aranyvérű vagyok - amit ön használt fel indoknak, oknak és nem én hoztam fel, tehát kettőnk közül mégis csak ön dobálózik itt a vérminőség kérdésével, nem pedig én, mégis csak ön próbál ezzel sarokba szorítani engem. Persze ennek nyilván nem lenne foganatja, mint említette aranyvérűnek lenni kiváltság, hiszen eltipornak bennünket azért, mert éppenséggel máshogy vélekedünk olyasmikről, mint azt az olyanok, mint maga normálisnak titulálják. - Ő is összefonja a mellkasa előtt a karjait. - Mindazonáltal nagyon kedves, hogy így aggódik. - De akkor sem fogja átírni a dolgozatát, hogyha magát Merlint rángatod le az égből. Csak azért sem.
:3
Diane S. Byrne and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
“History is not the past but a map of the past, drawn from a particular point of view, to be useful to the modern traveller.”
Mr. Nott & Prof. Blythe
Összezárt ajkakkal, enyhén megemelt szemöldökkel, és néha egy-egy apró bólintással hallgatom végig Theo újabb anekdotáját arról, hogy mennyire igazságtalanul bánok vele, hogy ő mennyire meg nem értett, és milyen diszkriminált helyzetben is van. Még egy - nyilvánvalóan hamis - sajnálkozást is sikerül az arcomra varázsolnom egy röpke pillanatra. És közben próbálok nem hangosan nevetni azon, mennyire komolyan veszi magát, micsoda őszinte felháborodással próbálja nekem előadni, hogy szerinte mi fér bele az elfogadásba. Egy percre valóban el is tűnődöm magamban, hogy vajon mennyit gondol ebből komolyan? Hogy vajon képes-e felfogni, mennyire nem férnek meg egymás mellett a diszkriminációról tett állításai, és az, hogy olyan személyeket tart példaképének, akik – sajnos nem csupán a múltban - képesek voltak ölni is azért, hogy bizonyítsák a felsőbbrendűségüket. Vajon eljut-e a kölyök tudatáig mindez, belegondol-e úgy igazán komolyan, milyen súlyos dolgok ezek, vagy ez csupán egy kamaszos hóbort, a szokásos tini lázadás? Nyilván szokásosnak semmiképpen nem nevezhető. De remélem, hogy valóban csak az utóbbiról van szó. Biztos vagyok benne, hogy Non nem viselné jól az előbbit, ha kiderülne, hogy a fia követi a fivére és az apja példáját, és olyan útra lép, amitől mindig próbálta távolt tartani a családját.
- Pedig a feladat mindenki másnak érthető és világos volt, Mr. Nott. A második varázsló háború volt a téma, ön azonban tizenöt oldalon át taglalta a háborúban részt vett halálfalók érdemeit és sikereit. Magasztalta azon boszorkányok és varázslók tetteit, akik pálcájához megannyi ártatlan vére tapadt, akik az alapján szedték az áldozataikat, hogy kiben mennyi mágia található, illetve mennyire tiszta a vére. Tehát nem kellett felhoznom, hogy pedigrés családból származik, hisz eleve ezt a témát feszegeti az írása is. Az egész háború nagyrészt erről szólt, és egészen egyértelművé tette, hogy melyik oldalhoz kíván tartozni. - Ingatom a fejemet, és próbálom elnyomni a hangomban a csalódottságot. Az a Blythe professzor, akit ő ismer, néhány hete csupán, nem érezhet csalódottságot irányába, hisz nem tudhatta, hogy milyen volt Theo korábban. Engem azonban valóban lesúlyt kissé, hogy milyen irányba halad a világunk, ismét, hogy a fiataljaink milyen könnyen megfertőződhetnek ezekkel a régi eszmékkel.
- Hadd tegyem még hozzá: az nem diszkrimináció, ha nem toleráljuk a diszkriminációt. A sokszínűség elfogadásának eszméihez nem csak a nemi identitás, a bőrszín, vagy a vélemény szabad megformálásának elfogadása tartozik hozzá, hanem a varázstalanok és azok leszármazottjainak elfogadása is. És ha magában úgy is véli, hogy valamilyen értelemben felettük áll - amihez természetesen joga van, hisz a vélemény szabad - ám senkinek nincs joga olyan tetteket elkövetni varázsló társaik vagy varázstalanok ellen, mint amiket az esszéjének szereplői elkövettek ellenük, pusztán azért, mert felsőbbrendűnek tartották magukat. - A mondat végére érve leeresztem a kezemet, és kissé oldalra billentett fejjel fürkészem a kölyök arcát.
- És csak hogy tisztázzuk: nem áll szándékomban “sarokba szorítani”, Theodore. Legfeljebb jó belátásra bírni, mert hiszek abban, hogy több van önben annál, mint amit most kifelé mutat. Okos fiú, nem kétséges, ahogy az sem, hogy akár sportot is űzhetne a szavaim kiforgatásából. A határán van annak, hogy eldöntse, mit akar kezdeni az életével, és milyen varázslóvá akar válni. Én azt ajánlom, hogy alaposabban gondolja végig, hogy mit szeretne, függetlenül a szüleitől, vagy a barátaitól, csakis önmagáért. - Mert láthatóan jelenleg hadilábon áll az egész világgal. Ami valahol még normális is ebben a korba. De ha képes volna csak rövid időre levetni ezt az állandó haragot, és befelé koncentrálni, talán könnyebben megtalálná a saját hangját, a valódi hangját. Persze távol álljon tőlem, hogy hegyi beszédet tartsak neki, éppen én, miután nekem majdnem húsz évbe telt megtalálnom és követnem azt a bizonyos hangot.
- Sajnálom professzor asszony, de egyértelműen nem vagyok mindenki más.- Máshogy értelmezte a feladatot, kihegyezte arra, amiről senki nem mer szót ejteni és akkor most ezért bünteted, ugye? Mert egy kicsit máshogy látja a világot, mint azt beléjük verte a társadalom. Azért mert az összes könyv gyilkosnak könyveli el azokat a halálfalókat, nem létezhet senki aki egyetért azzal amiért harcoltak? - Akkor most jön az a rész, hogy ettől a tizenöt oldaltól bűnrészessé váltam? Nem hív aurorokat, hogy tartóztassanak le? - Fintorog nagyképűen. Bárcsak lenne benned annyi, hogy megtedd. Bárcsak több lennél annál, mint aki úgy bújik meg a győzelem és a jó oldal köpenye mögött, hogy semmit sem tett érte. Bárcsak képes lennél belátni, hogy ez az egész nem lehet ennyire fekete és fehér. De kár ilyesmit még csak megpróbálnia megmagyarázni is, ugye? Számodra Theo nem több egy lázadó kölyöknél aki provokatív témát választott. Talán nem is több ennél.
Semmit mondó arckifejezéssel hallgat, ha azt várod, hogy magába fog ezek után szállni és elszégyelli magát, sokkal erősebb érvekkel kellene próbálkoznod. A nagyapja egy gyilkos és megannyyi történetet mesélt arról neki, hogy milyen világelképzelésük volt, hogy miért harcoltak és, hogy milyen tetteket hajtottak végre annak érdekében, hogy a világot egy jobb hellyé tegyék. Az apja szentnek tetteti magát, de benne is ott csírázott mindez évekkel ezelőtt, ami most benne is éledezik: sőt azt is meg merné kockáztatni, hogy az aranyvérűek nagy része felült már legalább egyszer erre a vonatra.
- Ne aggódjon, nem tervem megváltani vagy romba dönteni a világot. - Rántja meg a vállát egykedvűen. - Ahogyan ezt a dolgozatot sem fogom újra írni. Adjon rá egy trollt, ha úgy tetszik, de nem fogom csak azért átfogalmazni, mert nem ért velem egyet. - Jobbnak látja ezt tisztázni. - És ha be akarja hívni a szüleim, javaslom az anyámnál próbálkozzon, az apámnak nem fogja megugrani az ingerküszöbét az eset. - Vigyorodik el krokodilvigyorral. - Egyébként meg ajánlanék önnek egy könyvet. Egy svéd varázsló műve, ami azt taglalja, hogy mi várható az elkövetkezendő száz évben, ha tovább hígul a varázslóvér: gondolom nem számít spoilernek, hogyha azt mondom ezer év múlva nem leszünk ennyien. - De ez csak egy svéd varázsló gondolata, aki kicsit mélyebbre ásott a genetika berkeiben és próbálja megtalálni a génmódosulást ami a varázslót varázslóvá teszi. Ez is csak egy tézis, amiben az emberke vagy hisznek vagy nem.
“History is not the past but a map of the past, drawn from a particular point of view, to be useful to the modern traveller.”
Mr. Nott & Prof. Blythe
Na igen, ebben egyértelműen kiegyezhetünk: Theo Nott nem mindenki más. Ha mindenki más volna, eleve nem kapott volna második esélyt tőlem. Mulciberék, Graves-ék vagy Munterék gyerekei esetében nem kérdőjeleztem volna meg, hogy egy ilyen esszé megírásakor mi járhatott a fejükben. De ő a gyerekkori barátnőm fia, akiről biztosan tudom, hogy nem ilyen elvek alapján nevelték. Persze tisztában vagyok vele, hogy az idők változnak. Az, hogy én most itt állok, erre a leginkább kézzelfogható bizonyíték. Tudom azt is, hogy Corban és a követői egyre többeket megnyernek maguknak, és azok, akik eddig csak óvatosan, titokban vallottak elitista elveket, azok is egyre bátrabban merik hallatni a hangjukat. De kétlem, hogy ez Nonra és a családjára igaz volna. Eddig legalábbis kételkedtem ebben.
Elfolytok egy mosolyt, és csak összeszorítom az ajkaimat, mikor a fiatalember közli, hogy nincs a tervei között a világ leigázása. Valahol még mindig úgy érzem, úgy látom, hogy ezt az egészet nem gondolja igazán komolyan. De túlságosan is jól ismerem azt a fajtát, akik pontosan így gondolkodnak, és terveik között szerepel, sőt, nyilvánvalóan akár képesek is volnának “romba dönteni a világot”. Ha nem Ann Blythe-ként, hanem Diane Byrne-ként állnék most itt, talán még mesélhetnék is erről bővebben Theonak. Felvilágosíthatnám, hogy azok a személyek, akiket példaképének választott, akiket követni óhajt, mikre képesek. Mesélhetnék neki arról, hogy milyen varázsló is valójában Corban Yaxley, akit az esszéjében ő is említett, többször is. Elmondhatnám, hogy nem csak a múltban volt felelős ártatlanok eltűnéséért, erőszakért, kivégzésekért, hanem a jelenben is, hogy ő az, aki a Roxmortsban történtek hátterében állt, és sok más olyan ügy mögött, amelyek még a sajtóig sem jutnak el. Részletezhetném, hogy milyen az, amikor egy ilyen ember a családod része, milyen személyesen megtapasztalni, ahogy miatta a szeretteid életére törnek az otthonodban, milyen, ha kockára teszi a gyerekeid életét. És milyen ennek ellenére hátra hagyni őket, eltűnni, magukra hagyni őket, csak hogy megvédj sok más ártatlan életet. Köztük aranyvérűeket. Mert ez az egész valójában nem is a mágusvér megőrzéséről szól, sokkal inkább a hatalomról és becsvágyról.
De természetesen nem mondok semmit. Ha önmagam lehetnék, akkor sem mondanék semmit. Nem az én dolgom. Tényleg muszáj lesz behívnom a gyerek szüleit, és rájuk bízni ezt. - Rendben van, pontosan ezt fogom tenni. - Veszek egy mély levegőt, és kiengedem az ökölbe szorult kezeimet. Eddig a pillanatig észre sem vettem, a körmeim időközben milyen mélyen a tenyerem bőrébe vájtak. Újra magamhoz veszem Theo írását és egy pennát, majd egy sóhajjal ráfirkantom a tetejére a kért T-betűt. - Őszintén sajnálom, hogy nem tudtam jobb belátásra bírni, Mr. Nott. Az édesanyja minden bizonnyal meglehetősen csalódott lesz, hogy ismét be kell fáradnia... - Nem tudom magamban tartani a megjegyzést, pedig valószínűleg jobban tenném.
- Hmm... - Felegyenesedve a dolgozatról egyenesen a fiú szemeibe nézek. - Feltételezem, svéd varázsló alatt Gunnar Berglund magigenetikusra utalt, és a két éve megjelent, A mágusvér jövője című könyvére. Igen, olvastam. Ahogy sok más művet és kutatást is a témában. - Magamban keserűen teszem hozzá, hogy mondhatni ezeken nőttem fel Corban mellett. - Ám érdekes módon a téma egyik szakértője sem állítja, hogy megoldás volna a problémára, ha varázsló varázsló ellen fordul, és egymás vérét vesszük. - Esetleg erről is eldiskurálhatna egy kicsit az új kebelbarátaival a következő neo-halálfaló szülinapi zsúron, vagy egyéb összejöveteleiken, amikor az efféle okosságaikat megosztják egymással. De ezt a gondolatot már inkább megtartom magamnak. Egyértelmű, hogy ma itt Theodore-ral nem fogunk egyről a kettőre jutni egyébként sem.
Egy leheletnyi megkönnyebbülést és egy kis diadalt érez annak nyomán, hogy végül beleegyezel a kérésébe és ráfirkantod a T-t a dolgozatára: nem tartja fairnek, mert az írása, még ha bicskanyitogató is, érdemelt volna egy V-t, de az imidzsébe amit építget, nem fér bele, hogy nálad kuncsorogjon jobb jegyekért: a szegény, hányatatott sorsú gyerek képébe nem fér bele, hogy téged győzködjen, ehhez arra van szüksége, hogy inkább te is áttaposs rajta - ti felnőttek olyan furcsák vagytok, úgy akartok segíteni neki, győzködni őt, hogy közben nem is igazán akarjátok sem megérteni sem kisegíteni abból a helyzetből, amibe került. Elvárjátok, hogy megértse mindazt, amit mondtok, de soha, egyetlen alkalommal sem akartátok ti megérteni őt. Na nem mintha könnyű lenne a bizalmába férkőzni, nem mintha elmondaná neked, hogy mi bántja, ha kérdeznéd, de azért mégis nevetségesnek tartja, hogy míg sokkal felnőttebbek vagytok nála mégis gyerekesen viselkedtek.
- Ne aggódjon anyám miatt professzorasszony, csak a maga kedvéért fog úgy tenni, mint aki aggódik. - Mosolyodik el gúnyosan. - De gyanítom inkább lesz ideges, mint csalódott. Felborítja a borzasztóan fontos életét, hogy ide kell jönnie . - Fintorog, mintha nem érdekelné a dolog, pedig Theot igazán nagyon bántja, hogy az anyja, aki támasza volt, az egyetlen szülő akire támaszkodhatott, szintén eltávolodott tőle. Theo egyedül maradt amikor szüksége lett volna rájuk. - Majd megígéri magának, hogy beszél velem, de igazából nem fog. Elő fogja adni, hogy mennyire sajnálja, hogy fogalma sincs mi történt, hogy nem tudja miért lettem ilyen, de egy pillanatig se higgye majd el amit mond, mert anyám remek színésznő és pontosan tudja mi váltotta ki ezt a hatást, csak szereti elfelejteni. - Rángatja meg a vállát nem törődöm módon: túl sokat beszél, de egyszerre dühös a világra, rád és az anyjára.
Állja a pillantásod, a feje félrebiccen ahogyan próbálja visszatartani a vigyorát: egyébként elégedettséget érez. Írt egy jó esszét - még ha te be sem fogod látni, Theo tudja, hogy jól sikerült az írása - és tulajdonképpen nem csinált semmi rosszat: mondvacsinált indokkal hívod be az anyját, aki persze majd sajnálkozni fog neked, de tényleg nem tesz semmit az ügy érdekében. Nem tud tenni semmit. Theo meg majd ír egy szép levelet a nagyapjának, elküldi neki másolatként a szöveget és bezsebeli azokat a dicséreteket, amit az apjától soha nem kapott meg. - Igaza van, de tudja, mint ahogyan én sem írhatok bizonyos dolgokat le az esszémbe, úgy ők sem vethetnek papírra más elméleteket. - Vigyorodom el sötéten. - Attól, hogy nem mondják ki, még nem jelenti azt, hogy nem gondolnak rá. - Rángatja meg a vállát. - Akar még valamit, vagy mehetek? -
“History is not the past but a map of the past, drawn from a particular point of view, to be useful to the modern traveller.”
Mr. Nott & Prof. Blythe
Miután a kérése szerint leosztályozom az esszét, esküdni mernék, hogy megkönnyebbülést látok a fiú szemébe. Mintha kezdettől fogva ezt akarta volna. Amit őszintén kétlek, mert egyértelmű, hogy tényleg rengeteg munkát fektetett ebbe a házi feladatba. Senki sem dolgozik ennyit valamin, csak azért, hogy az erőfeszítéseit végül értékelhetetlennek minősítsék. Nem értem őt, tényleg nem. El sem tudom, képzelni, hogy mi járhat a fejében, de az világos, hogy valami nagyon nincs rendben odabenn. Valami nagyon félrecsúszott, és segítségre lenne szüksége. Talán minden cselekedete pontosan ez: egy segélykiáltás. De én ennek sajnos nem vagyok szakértője. Szeretnék, de őszintén fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki. A saját életemet sem tudom rendbe tenni, épphogy csak a felszínen tudok maradni, és nem fulladok bele a saját káoszomba. Erre nem én vagyok számára a legmegfelelőbb személy. Abban bízom, hogy megoldást jelenthet, ha szólok az anyjának. Ám sajnos, amint megemlítem őt, és Theo rám szabadítja a vele kapcsolatos gondolatait, rájövök, hogy ez a helyzet ennél jóval bonyolultabb.
- Én ezt erősen kétlem. - Már hogy Non csak tettetné a fia iránti aggodalmát. Én nem így ismerem Nont. De Ann Blythe persze nem ismerheti a fiatalember édesanyját, pláne nem olyan jól, hogy véleményt nyilvánítson, így hát nem mondok többet, csak elfojtok egy sóhajt. Közben kihúzom magam, miután visszahelyezem a leosztályozott esszét a többi tetejére, és enyhe értetlenséggel fürkészem a fiú tekintetét, miközben ő beszél. Rhiannon pontosan tudná, miért viselkedik így Theo, csak elfelejti? Tényleg a legkevésbé sem értem ezt. - Nézze, Mr. Nott... Én nem tudom, mi történt magával, és nyilvánvalóan nem is én leszek az, akivel ezt megosztaná. De ha nem veszi zokon, hadd adjak egy tanácsot: beszéljen valakivel. Az édesanyával, vagy mással, mindegy. Valakivel, akiben bízik. Kérjen segítséget, ossza meg valakivel, ami a szívét nyomja, mielőtt az még inkább elhatalmasodna magán - kérem a fiút halkan. És nem tudom, miért teszem, miért avatkozom bele, miért mondok bármit is. Talán mert részben magamat látom benne. Fiatalon, keserűn, apámat gyűlölve, anyámat gyászolva, vele együtt a fiatalságomat is, az egész életemet, amit oda dobtak Corbannek, a megkérdezésem nélkül. És visszatekintve már látom, milyenné tett ez a keserűség. Talán nem lettem ilyen az egész világ ellen lázadó kamasz, mint Theodore, de elfordultam mindenkitől, bezárkóztam a saját világomba, és emiatt a saját gyerekeimet sem tudtam kellőképpen szeretni vagy megóvni. Ha hagyjuk ezeket az érzéseket csak gyűlni, ha nem beszélünk róla, csak elfojtjuk, az sosem vezet jóra. - Tudja, én őszintén úgy gondolom, hogy maga igazán okos fiú, Mr. Nott. Nem csak okos, de precíz és kitartó is. Az, ahogyan ezt az esszét megírta, ezt szintén egyértelművé tette. És ha úgy vesszük, szép dolog, hogy mindenáron kiáll az elveiért. Nem kétlem, hogy egyszer még sokra viheti. De nem ártana minél előbb rendbe tenni, és összehangolni azt, ami itt van, azzal, ami itt található – mutatok előbb a saját fejemre, majd a szívemre, természetesen rá értve. - Mert amíg ezt nem teszi, a feszültség csak tovább fog gyűlni magában, ez pedig nagyon veszélyes - pillantok a szemeibe komolyan. - És nem, nem szeretnék mást. Nyugodtan elmehet – legyintek az ajtó felé, majd felnyalábolom az asztalról a papírokat, hogy azokkal együtt én is visszavonuljak.
