antonio & theo I.

Azt hiszem szükségem van erre, egy kicsit másra gondolni, miközben elvegyülök a saját körömben. A tágabb körben, ahol barátok és ellenségek vegyülnek, egyetlen, nagyon fontos dolog mégis közös bennük. Ugyanazt vallják, legalábbis nyíltan, ugyanazokon a lencséken keresztül figyeljük a világot. Feketén meg fehéren, egészen egyértelműen és magától értetőden hiszen ez is a természet rendjének része. Mégis, a természetben sok meglepetés rejlik. Múlt tavasszal is az volt, és meglepetés, tényleg, a sárvérűek is pont olyan vöröset véreznek, mint mi. Nem mintha azelőtt nem láttam volna, vagy éppen okoztam volna magam, mégis más volt látni ahogy a saját vérükben fekszenek. Persze ennek semmin sem szabadna változtatnia.
Csak halkabb lettem az elmúlt hónapokban, ennyi történt - halkabb, de egy kicsivel sem gyengébb, és alig kegyelmesebb. Ennyi kevés ahhoz, hogy alapjaiban rázzon meg mindent amikben hiszek - csak ahhoz volt elég, hogy gondolatokat ültessen a fülembe, hogy elmélkedni kezdjek, hogy… nem kellene. Nem kellene ilyeneken tűnődnöm, valahol ezért is vagyok itt, valahol ezért is hallgatom most őket mosolyogva, igazat adva minden kimondott gondolatuknak. Hiszen igaz is, hiszen így is van, hiszen ezt vallom és hiszem teljes meggyőződéssel már gyerekkorom óta.
- Hé... - Pillantok a hang forrása felé, de kicsit sem olyan lelkesen, mint te, sőt, a tekintetem végig is mér tetőtől talpig ahogyan elterülsz a fotelban. Enyhén megítél, mégsem mar beléd, mégis barátként üdvözöl, szinte mintha már várt volna, ahogyan rád is mosolygok. Ettől persze egy másodperc egész kis töredékére megítéltelek a modorod miatt. Nem zavar, hogy elűzted a társaságomat, azt hiszem, amúgy is jobban érdekelne amit te mesélnél, mint bármi amit a csaj mondott volna most. - Mire gondolsz? - És hallgat a mosolyom, ahogyan a figyelmem a tied lesz, veled ellentétben nem kalandozik el, mert most inkább érdeklik az információk, mint bármi más. Bár a tekintetem alapján megvettél magadnak a sárvérűnél, azért tudhatod, hogy ennél kicsit több magyarázattal kell szolgálnod a szándékaidról. Veled ellentétben én nem szeretem felhívni magamra a figyelmet, amikor ilyen ügyekről van szó. Mostanában meg… mostanában pedig eleve ritkábban kötöttem csak úgy bele, még a sárvérűekbe is. Mintha csak azt hinném, szenvedtek már eleget, bár fél éve tart az a különös gyász, nem úgy tűnik, hogy sokat javult volna. Inkább csak nem beszélünk már róla ugyanúgy. Vagy egyáltalán nem is beszélünk róla.

Lehet, hogy a te szemforgatással párosított fintorod azt súgná, hogy karót nyelt vagyok - de erre az én némán ítélkező pillantásom azt felelné, hogy nincs igazad: nem karótnyelt vagyok, csak megválogatom, hogy kik körében lazítok igazán. És bár itt akadnak olyanok, és akár te is egy lehetnél körülük, a helyzet mégsem olyan, hogy önfeledten láthassanak. Bár lehet, hogy egy egészen kevés igazság mégis akad a pillantásodban - mostanában túl sok gondolat kavarog bennem ahhoz, hogy igazán lazítani tudjak. A jövők és döntések, lehetséges utak kusza súlya nyomja a vállaimat, és az, hogy úgy tegyek mintha semmi sem változott volna, a legtöbb energiámat elszívja. De mégis ledobod magad az egyik szabad fotelbe - szóval valamit mégiscsak akarsz tőlem.
Habozol. Habozol, de időt adok neked a gondolatokra, amúgy sem küldhetnélek el, de amíg időt adok. Időt kapok én is az aggályokra. Attól tartok, hogy az elképzelésed sok lenne, hogy tovább növelték bennem a kétségeket - de talán pont ezért kellene meghallgassalak mégis, talán emiatt is kellene segítenem neked, hiszen más hónapok óta szinte tojáshélyakon sétáltam - legalábbis ilyen érzés volt. Lassan felkönyökölök, miközben várom, hogy befejezd amit elkezdtél. Őszintén, nem várok tőled nagy terveket, legalábbis részletesen kidolgozottat nem, meglepnél, ha így lenne. Nem a házadra vall, már megbocsáss, úgy általánosságban. Persze, akadnak kivételek - de az elmúlt fél év során tanusított viselkedésed alapján inkább csak most is a közepébe vágnál, a következményekkel kicsit sem törődve. Csakhogy engem mostanában egyre jobban érdekelnek titokbana azok a bizonyos következmények. Mégis, ahogy beszélni kezdesz, otthonosan terül szét az arcomon egy gonoszan önelégült mosoly. Hiszen a tökéletes ajtón kopogtatsz, ha olyat személyt keresnél, aki nem csak gyerekes rontásokat merne alkalmazni. De az az igazság, hogy mostanában én is csínján bántam a durvábbakkal. - Mit csinált? - Tényleg érdekel, mondjuk azt sem mondtad kiről van szó, de bizonyos hírek alapján lenne tippem. Mégsem kérdek rá, hogy kiről van szó - hiszen a lényeget már elmondtad róla. Csak egy sárvérű.

Ha vannak is kétségeim a szándékait illetően, azt nem mutathatom. Nem engedhetem meg magamnak egy ostoba sárvérű irányába az együttérzés legkisebb jelét sem. Talán pont emiatt kellene igent mondanom neki, mert haboznék, mert a legnagyobb problémám mégsem a tervek hiánya, mert kételkedek, mert megkérdőjelezek már régen igaznak tanult  dolgokat, tettek miatt érezném rosszul magam, amiknél máskor sokkal rémesebbeket is műveltem. Mintha nem is én lennék, mintha magamra sem ismernék, egyes napokon egyenes undorítónak hat, másokon az hát undorítónak amit megtennék, vagy amit képes voltam megtenni. Néha nehéz a tükörbe nézni,  néha tükör nélkül is látom. Pedig ez nem az az igazság amit tanultam, amit természetesen fogadtam el. Ez az az igazság ami fél éve kísért és követ bárhova is menjek. De nem mondhatom el senkinek sem. Bármi is ez, késő lenne hallgatni rá, hiszen nem ez az út amin elindultam, amit magamnak törtem fel, amit választottam. Amit gondoltam és alakítottam, erre építkeztem, nem hagyhatom, hogy egyetlen esemény, legyen bármely szörnyű is, elemében forgassa fel minden eddigi munkámat, értelmetlenné téve a célokat, megkérdőjelezve a módszereket, egyszerűen hazugnak állítaná be a fél életem és engem is, vagy annál is rosszabbnak.
El kell űznöm ezt, legyen bármi is. Igent kell mondanom neki, azt tennem amit régen újra, talán az majd kiveri a fejemből ezt a hülyeséget. Egy próbát mindenképpen megér, ezért is mosolygok rá azt üzenve, hogy érdekel. Persze, hogy érdekel, hiszen ez az ami egészen természetes; csak egy kérdést teszek fel: mit csinált. A válasz viszont nem teljesen kielégítő, hiszen tudom ki a barátnője. A Shelby lány. Ha engem kérdezne nem érné meg, de nem ez volt a kérdés, ehhez a kérdéshez már rég késő. Az a lány olyan mint egy múltból maradt ereklye neki, azt hiszem rajta kívül semmi sem az benne ami volt. Ez a részlet nem segít a meggyőzésemben, de jókor keresett meg, ez a szerencséje. - Rendben. - És gonoszra vált a mosolyom, bár nem értek egyet a történetével, csak abban, hogy meg kell védenie a büszkeségét - abban már kevésbé, hogy pont amiatt-e aki miatt. - Intézzük el a sárvérűt. - Lassan kiiszom a poharam tartalmának a végét, a gondolataim már arra szaladnak, hogy mit tegyünk vele. Theodore nem gyerekeded átkokat akar, én meg… hát ez bonyolult. De talán majd akkor és ott egyszerűbbnek fog hatni minden, szinte már ösztönösnek akár. Különben is, Nottnak nagyobb hajlandósága van arra, hogy elvigye a hátán az esetet, még talán az imidzséhez is hozzásegít. Összességében… annyira sokat nem veszthetek. Véget kell vetnem a bennem lévő ellentéteknek; azt pedig jobb a gyökereknél kezdeni.

Különös, hogy alig egy éve esélytelen lett volna, hogy ez a beszélgetés megtörténjen köztünk - ugyanakkor közel egy éve haboznom sem kellett volna ha egy nyamvadt sárvérű elveréséről van szó. Most meg itt vagyunk, pont ő kér meg erre és pont én habozok mégis egy keveset. Egy egészen keveset, ami még nem is túl gyanús, lényegében amikor meglátom az esélyt arra, hogy nem biztos, hogy büntetéssel végzem, igent mondok. Talán pont erre van szükségem, hogy rendbetegyem a gondolataimat, meg őszintén, mit is veszíthetnék úgy igazán? Álmatlan éjszakáim már most is akadnak. Nem pont egy senki sárvérű miatt kellene több is akadjon, igazából ez az egész többről szól. De szándékosan nem akarom érinteni a részletek, attól félek, mit találnék az egész mélyén. Magamat vagy valaki egészen mást? Az igazán rémisztő gondolat az, hogy mi van, ha nem én leszek ott?
- Pontosan. - Sóhajtok, ahogyan a cigisdobozért nyúlok, mert arra számítok, hogy ez az én részem lesz nagyjából mert… őt az elmúlt időszakban nem igazán érdekelték az olyan részletek, hogy rajtakapják-e vagy sem, sőt, innen nézve már határozottan úgy tűnik, pont erre a fajta figyelemre éhezik. Fogalmam sincs miért jó ez neki, de biztosan… van oka rá? Bár egy griffendélesről beszélünk, gyakran bennük találom a legkevesebb számomra érthető logikát. Nem véletlen, hogy az ő házát kedvelem a legkevésbé. De ez most többről szól, minthogy milyen értékeket képviselne. - Semmi miatt nem csapnak ki, ha nem marad nyoma. - De ő meg azt akarja, hogy nyoma maradjon. Vagy ha rugalmasabban kezelné a gyengélkedőre kerül dolgot… akkor a gonosz mosolyom azt súgja, hogy vannak ötletem. - Vannak elátkozott tárgyak amik képesek pokoli fájdalmakra, amiknek a nyomai eltűnnek. Már a testről. - Másképp viszont biztosan kísérti még az illetőt. És azt nem mondom, hogy van a tulajdonomban ilyen, de remélem van olyan okos, hogy ráérez, nem csak a levegőbe beszélek, miközben én is rágyújtok az ajkaim közé helyezett szálra. - Máshonnan nehezebben, mert tényleg képesek kegyetlen mértékű szenvedést kelteni, főleg ha nem csak egy-két pillanatig hordják őket.