♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
Bevallom mikor a pszichológusom azt mondta, hogy mindenkinek kellenek barátok, akkor majdnem kinevettem. Azt is csupán azért, mert nem nagyon szoktam nevetni. Mikor iskolás voltam, akkor is csak egyetlen egy ember volt, akinél lehet, hogy megvoltak azon érzelmi reakciók enyhe verziói, amiknek jelenlétében azt tudtam mondani, hogy barátként tekintek rá. Mondjuk azt nem tagadom, hogy az évek során valóban ezzel a fiúval jöttem ki a legjobban és lám! Mégiscsak igazat kell adnom a dili dokimnak, mert éppenséggel kellene is nekem a segítsége. Már egy ideje nem láttam, hiszen az akadémián is más szakra jártunk, utána pedig nagyon elfoglalt lettem. Ereklye lopás, gyilkolás, aztán megint ereklye eladás, majd megint gyilkolás. Utána izgi volt a Karkaroff lány halála, de aztán megint csak lopás, öldöklés, lopás… Egyedüli szórakozásom a Karkaroff család kínzása volt. Viszont egy hete nagyjából Aksel számára érkezett egy gyönyörű bagoly, ami az én levelemet vitte. Rögtön két madarat is kapott szerencsétlen fiú, mivel először szokásosan elfelejtettem aláírni. Szerintem ismert annyira, hogy fel tudja ki küldhette, de jobb a békesség. A saját anyám néha nem tud beazonosítani, mikor írok neki. Pedig ő igazán képes lehetne felismerni a kézírásom. Azonban a kezdeti kis szerencsétlenkedésem ellenére megtisztelt azzal, hogy eljött velem egy találkozóra. A legtöbb férfi biztosan kocsmázni ment volna, de én egy kellemes, tradicionális kínai teaházba vittem Londonban. Nem tudtam elviselni azt a mocskot, ami egy kocsmában van, arról nem is beszélve, hogy bűzlik az alkoholtól a hely és az emberek még részegek is. Utóbbi kevésbé zavaró, hiszen egyszerűen csak hidegre tettem volna őket, de jobb szeretem kerülni a feltűnést. Elvégre az én szakmámban – bármelyikről beszélünk is – nem túl előnyös, ha magamra vonom mások figyelmét. Megbújtam az árnyékban, hiszen ebben voltam a legjobb. Már az iskolában is én voltam a csendes gyerek, aki csak elbújva ült és csak akkor beszélt, ha kérdezték. Aksel esetében pont ezért sejtelmem sincs mi oka volt összebarátkoznia velem. Nos legalább nem éreztem magamat olyan egyedül. Nem mintha nem élveztem volna a magányt, de tény, hogy valahol mélyen belül még az én jeges szívem is boldog volt, hogy valaki elvisel. És adott esetben nem csak járni akart volna velem. Máig gyilkos hangulatom támad azoktól a lányoktól, akik megpróbáltak flörtölni velem. Ha tudták volna, hogy nekem abban a pillanatban át sem jön, hogy ők mit is akarnak tőlem… Összetörtek volna valószínűleg, hogy feleslegesen tepertek. Találkozónk előtt pontosan öt perccel előbb érkeztem, de még nem álltam meg a teázó előtt. Illetlenség lett volna azt mutatni felé, hogy már régóta várok rá, ugyanakkor a késés is megengedhetetlen a számomra. Magamban nagyon reménykedtem, hogy a férfi nem fog megváratni, hiszen levelemben kiemeltem, hogy mennyire is fontos számomra a segítsége. Igaz, talán jelentéktelennek tűnik egy sárkány pikkelyét megszerezni, de nekem annál fontosabb volt. Meg én magam amúgy is utáltam várni valakire. A pontosság számomra rettenetesen fontos volt. Biztosan ez is a betegségem része, vagy legalábbis arra szeretném fogni. Ez az öt perc egyébként rendkívül hasznosnak bizonyult. Rengeteg mindent át tudtam gondolni, bár elsősorban azt, hogy hogyan is kéne üdvözölnöm, vagy miket fog majd kérdezni. Egészen biztosan elnosztalgiázunk majd, amiben még partner is vagyok, ugyanakkor kérdéses mennyit kéne elárulnom neki. Legyek vele teljesen őszinte és mondjam el, hogy a Karkaroff gyereket vettem célba? Ő maga is emlékezhet, hogy már az iskolában is csak utáltam és rosszabbnál rosszabb szavakkal illettem őt. Ha igazi barátnak lehet mondani Akselt, akkor nem ítélne el semmiért amit eddig tettem. Mégis inkább úgy döntök, csak finoman és lassan adagolom majd be neki, hogy bizony a hivatalos ereklyekutatás mellett néha illegális ügyletekben is részt veszek. Bár én magam nem tartom ezt olyan rettenetesen nagy bűnnek, hiszen az emberi élet lényege, hogy meghalunk. Csak valaki kicsit korábban, de ők megérdemlik! Azt viszont már tudom, hogy sajnos nem mindenki értene egyet ezzel a nézetemmel. Közben órámra pillantok és látom, hogy egy perc múlva kéne találkoznunk. Végre megállok a teázó előtt és várok. Ajánlom, hogy ne késs Aksel!
A csodás összetalálkozásom Vidarral sok emléket felidézett bennem. Eszembe jutottak a régi évfolyamtársak, a haverok és az ellenségek, a tipikus elitista Durmstrang légtér… Egészen kellemes érzéssel töltött el a dolog, még annak ellenére is, hogy épp egy olyan nyápic juttatta eszembe, mint Vidar. Ezek után viszont az utolsó, amire számítottam, az a két példányban érkező levél volt, amit egyenesen egy régi barátomtól kaptam. Már akkor tudtam, hogy Zakhar volt a feladó, mikor az első levelet elolvastam, pedig azt elfelejtette aláírni. Túl jól ismertem az efféle szokásait, így még arra is számítottam, hogy üzenetét követni fogja egy korrigált verzió. Természetesen hülye lettem volna nemet mondani a találkára, főleg így, hogy felidézésre kerültek bennem azok a bizonyos emlékek. Szívesen cseverésztem volna vele egy kicsit. Bár ő sosem volt az a fajta, akivel bőbeszédű beszélgetéseket lehetett folytatni, de én ennek ellenére láttam benne valamit anno, ami miatt össze akartam haverkodni vele. Kérdeztem, ő válaszolt. Aztán rájöttem, hogyan érdemes vele kommunikálni és láss csodát! Az egyik legfontosabb barátom lett a Durmstrangos évek alatt. A helyválasztása nem volt számomra olyannyira meglepő - egy nyugodt, viszonylag csendes teaház, amit eddig csak hallomásból ismertem. Állítólag kellemes hely, és bőven van lehetőség privát körülmények közt beszélgetni, mindenféle zavaró tényezőktől mentesen. Ráadásul a teájuk is “Isteni!”, ahogy a muglik körében mondani szokás. Röviden és tömören: pont megfelelő Zakhar számára. Mivel tisztában vagyok egykori jóbarátom igényeivel, azt is tudom, hogy utálja, ha valaki elkésik egy megbeszélt időpontról. Éppen ezért biztosra mentem ma reggel, hogy egyetlen másodpercet se késsek, direkt előbb felkeltem, hogy mindenre legyen időm. Drittsekk különösen jókedvűen ébredt egyébként… A sárga egy olyan árnyalatában kocsonyáskodott, amilyet még talán sose láttam tőle ezelőtt. Persze aztán megtudta, hogy lelépek egy kis időre és egyből pirosra váltott, majd sértődötten elbújt a kis odújában. Imádom, hogy ennyire önkifejező! Rivert - a női testbe bújt házisárkányomat - azonban sikerült elkerülnöm valamilyen úton-módon, így neki hagytam egy kis üzenetet a konyhapulton, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy “végre” kámforrá váltam. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt, úgyhogy még egy mosolygós fejet is rajzoltam a cetlire. Remélem ezen is felkapja a vizet és szarul indul a napja, muhaha! Visszatérve a komolyabb témára… Öt perccel a megbeszélt időpont előtt már nagyon közel járok a teázóhoz, így kicsit le is lassíthatok végre - mert előtte szinte futólépésben igyekeztem, hogy ha esetleg történne egy váratlan baleset, legyen időm összeszedni magam és odaérni késés nélkül. Igen, amióta megismertem a lakótársamat, mindig bele kell számítanom az utazásra szánt percekbe az esetleges akadályozó tényezőket is. A nehezebbik úton kellett megtanulnom, hogy bármelyik pillanatban kitörhet egy káosz, ami direkt az én késleltetésemet szolgálja. Mondjuk tény, hogy most nem kell élet-halál versenyt futnom azzal a bizonyos nőszeméllyel… Az kéne még! Végül ahogy azt kiszámoltam, másodperces pontossággal érek oda a teázóhoz, ahol Zakhar már vár rám. Olyan régen láttam már, hogy el is feledkeztem róla, hogy azóta mindketten felnőttünk - így most kicsit elcsodálkozom magamban azon, hogy mennyit változott az utóbbi években. – El se hiszem, Zakhar! Alig ismertelek fel – mondom neki nagy vigyorral, ahogy megállok előtte. – Remélem nem vártál túl sokáig – teszem hozzá, hiszen tudom, mennyire fontos neki a pontosság. Egyébként nem csak ő van így vele, én is utálom, amikor valakire várni kell, szóval megértem a problémáját.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
A késés nálam egyértelmű jelzés volt arra, hogy adott illető nem is gondolja komolyan az egészet. Én még akkor is képes voltam mindenhova időben megérkezni, ha egyébként tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az illető nem kedvel, sőt! Ha engem hagyott hidegen az egész, mondjuk egy kötelező estély, akkor is vettem magamnak a fáradságot és időben érkeztem. Éppen ezért reméltem, hogy Aksel is időben megjelenik, és úgy fest nem kellett benne csalódnom. Furcsa érzések kavarognak bennem, amiket utoljára akkor éreztem, mikor iskolába jártunk. Egyszerre rémisztő és mégis kellemes. Olyan mintha valami melegség töltene el, de utálom a meleget. Mégsem mondanám feltétlenül zavarónak. –Aksel! – szinte már mosolyogva nyújtok kezet neki. Ugyan egyetlen arcizmom sem mozdul, de a szememből ki lehet olvasni valami olyasmit, hogy „jó, hogy itt vagy”. – Szívesen mondanám, hogy te is elég sokat változtál, de a memóriám olyan, hogyha megjegyzek egy arcot, akkor 10 év múlva is felismerem. – A hangsúly azon van, hogy HA valaha megjegyzem. Mivel nem szoktam. – Ne izgulj, egy percet sem! – És emiatt kifejezetten hálás vagyok neki, csak nem mondom ki hangosan. Magam sem tudom miért. Annyi idő telt el, talán ismét kezdek elhidegülni az emberektől. Vagy szimplán érdekesen állok a fiúhoz, hiszen már nem vagyunk iskolások. Ennek ellenére barátságos, sőt, mintha nem is telt volna el semennyi idő, olyan mintha mindig is itt lett volna mellettem. Emlékek tömkelege önt el, ahogyan mosolyog rám és magam sem tudom miért esik ez ennyire jól. – Esetleg menjünk be. Ne itt kint kezdjük mesélni, mert gyanítom ahhoz hideg van. – nyitok is neki ajtót, hogy magam elé engedhessem. Utána persze elkezdek egy kis eldugott helyet keresni, hogy senki se halljon bennünket. Magánügyekről lesz szó, és ha még nem is számolom bele az üzleti tényezőket, akkor sem szeretném, ha a fél társaság hallaná, hogy miről csevegünk. – Ha jót akarsz magadnak, akkor az oolong teát nem kóstolod meg itt. Ellenben a fehér igazán kellemes. – Természetesen csak olyan helyre voltam hajlandó elhozni, amit már én is kipróbáltam. Túl kockázatos lett volna azzal elszúrni az egészet, hogy mégsem lesz finom a tea. Bár tudom, hogy a barátok esetében, ha valami rosszul sül el, akkor sem lesznek egyből mérgesek, de rólam volt szó, így tökéletes estét akartam. Úgy értem, régen láttam már és picit parázok, hogy talán az egyedüli ember, akit valaha barátnak tudtam nevezni, már nem is akar velem olyan szoros kapcsolatban lenni. Hirtelen vág fejbe az, ahogyan ráeszmélek… Én is tudok félni. A tűztől már tudtam, hogy tartok, elvégre gyerekkoromban is traumatizáltak vele, de az sose jutott volna eszembe, hogy egy egyszerű ember miatt is képes lennék félni. Így már némi értelmet nyer az a furcsán jóleső érzés, ami elkapott, mikor újra láttam. Gondolom, hogy ez a boldogság, mert voltam már boldog, de az teljesen más jellegű volt. Ez azért nem olyan, mint Kira Karkaroff halála volt. Elsőre bele se tudok kezdeni a beszélgetésbe, még mindig azon vagyok, hogy pontosan megértsem magamat, meg azt, ami körülöttem folyik. Zavaromat inkább azzal leplezem, hogy az itallapot fürkészem, holott pontosan tudom, hogy fehérteát fogok inni. Elvégre mindig azt iszok.
Sose mondanék nemet egy régi ismerőssel - ebben az esetben baráttal - való találkára. Van valami igazán élvezetes abban, mikor összeülünk és eldicsekszünk a sikereinkkel és felidézzük a kedvenc közös emlékeinket. Ilyenkor kicsit visszarepülök az időben és úgy érzem, ismét a Durmstrang padjait koptatom. Most is hasonlóan hat rám a pillanat, mikor meglátom Zakhart a megbeszélt helyszínen várakozni; mintha megint az a két kölyök lennénk, akik annak idején annyit lógtak együtt. Néhány emlék azonnal be is villan, de ezeket elhessegetem, mielőtt még túlságosan meghatódnék. Semmi kedvem a Szent Mungó detox osztályán ébredni nosztalgia túladagolás miatt. A felém nyújtott kezet jókedvűen fogadom, s ugyan régi barátom arca meg se rezdül, a szemében mosolyra utaló csillanást vélek felfedezni; nos igen, Zakhar mindig is ilyen volt. Annak idején megtanultam, mi mit jelent nála, hogyan beszélgessek vele és hogyan olvassak benne, és ez a képességem most sem hagy cserben. Tudom, hogy örül nekem, legalább annyira, mint én neki. – Nos igen, még mindig úgy gondolom, hogy irigylésre méltó ez a képességed – jelentem ki, az égnek emelve a tekintetemet. Ha legalább feleannyira jó memóriám lenne, mint neki… – Huhh, akkor jó. Siettem, ahogy tudtam – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Ezek szerint megérte jóval korábban felkelnem, mint szoktam. Tudom, hogy Zak nagyra értékeli, ha valaki időben érkezik egy megbeszélt találkára. Hiába telt el jó néhány év mióta utoljára láttuk egymást, szinte olyan érzés fog el, mintha mindig is tartottuk volna a kapcsolatot. Mintha ez a barátság egyetlen másodpercre se hűlt volna ki. Sajnálom, hogy csak most szerveztük meg ezt a találkát. – Tegyünk úgy – értek vele egyet. Még a hideggel nem is lenne gond, de az ácsorgás… Na, ahhoz még én is lusta vagyok. Úgyhogy, ha már ilyen úriemberesen előre enged, be is tessékelem magam az ajtón. Körbepillantva valami nyugisabb helyet keresek, mert nincs is annál irritálóbb, mint mikor mindenki a te asztalod mellett közlekedik. – Azt mondod? Általában kávézni szoktam, úgyhogy nincs sok tapasztalatom teák terén. Hát igen, River reggeli kávéihoz vagyok szokva inkább, amik legújabb felfedezésem szerint egészen isteniek, bár még mindig bennem van a félsz nap mint nap, hogy egyszer meg fogja mérgezni az egyik adagomat. Sajnos túl jól ismerem, tudom, hogy képes lenne rá. Bár ha jobban meggondolom, egészen esélyes az is, hogy ha túlságosan az agyamra megy, inkább elkérem tőle azt a mérget és egészben felhajtom. Visszatérve a teákra, hiszen most ez az aktuális téma, igazából nem tudom, mire számítsak. Zakhart ismerve annyi biztos, hogy rossz tapasztalatom nem lesz velük. Ha jól sejtem, nem egyszer járt már itt és ezért emlegeti a fehér teát, mint a legmegfelelőbb választást. Az asztalnál ücsörögve feltűnik nekem az a kis kínos csend, ami beáll közénk, és fél szemmel látom, ahogy barátocskám az itallapot nézegeti, holott sejtéseim szerint már réges-rég tudja, mit fog kérni. Ezt felfogom egyfajta tudatalatti jelzésként, hogy itt lenne az ideje kezdeményeznem. De azért adok neki még egy-két percet, hogy meglegyen a látszata annak, hogy mindketten buzgón válogatunk a teázó kínálatából. – Szóval, Zak… – kezdek bele végül, összecsukva magam előtt az itallapot. – Mesélj, mivel foglalatoskodtál mostanában? Az utolsó infóm az, hogy téged is felvettek a Discimus-ra, gondolom azóta azért elég sok minden történt? – kíváncsiskodok egy barátságos mosollyal.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
Nagyon kevés ember tudja igazán felfogni, hogy milyen aspergersnek lenni. Még kevesebben tudják kezelni ezt. Mindenki azt hiszi, hogyha tisztában van, mit is jelent, akkor már tök egyszerű megérteni őket. Segítek, nem az. Mi sem értjük néha magunkat, hát még az, aki nem bírja felfogni, hogy az agyunk nem úgy működik, mint az övék. Sokszor nem értjük a rejtett jelentéseket, nem tudunk a sorok között olvasni és másképp fejezzük ki az érzéseinket. Én adott esetben a sütéssel. Anyám bevált szokása volt, hogyha úgy érezte nem szeretem, akkor elkezdett sírni, majd csak akkor nyugodott meg, ha készítettem neki valami finomat. Nem fogta fel, hogy pusztán azért, mert nem mosolygok rá és nem mondom ki azt a bizonyos „sz” betűs szót, még nem utálom. Bevallom nem akartam megjátszani magam. Mosolyogni, holott amúgy nincs kedvem, ölelgetni az embert, mikor magam is csak éppen elviselem az érintéseket és úgy tenni, mint aki élvezi a viccet, amit lehet nem is ért. Az iskolában viszont mégis akadt egy bátor jelentkező, aki hajlandó volt türelmesnek lenni velem és képes volt arra, hogy felfogja, mire gondolok, mikor mindenki hülyének nézett. Mikor kezet fog velem, akkor is látom, hogy örül nekem. Rajta látszik és mélyen magamban el akarom hinni, hogy valódi. Igen, azt már megtanultam másokon hogyan ismerjem fel a különböző érzéseket, bár mindig gyanakodva álltam az emberekhez, hiszen olyan nehéz volt megmondani, hogy a valóságot mutatták-e. – Ne feledd el, hogy ehhez mennyi gond is társul. – A memória egy dolog. Azt lehet fejleszteni bizonyos mértékig. Viszont az én esetemben egyes dolgokat csak nem lehet megtanulni. Teszem azt, bonyolult számítások. – Miattam nem kellett volna azért futni. – Bár az is tény, hogy én lettem volna megsértve, ha nem ér ide. Mondjuk kérdéses, hogy esetében megbocsátottam volna-e, amennyiben jó magyarázattal áll elő. Azt hiszem erre talán igen a válasz. Magam sem tudom pontosan, nem voltam még ilyen helyzetben. Nem húzom hosszúra a kint ácsorgást, bár nekem személy szerint nincs vele gondom, ahogyan azzal sem, hogy hűvös lenne kint. Valójában mind a kettőt megszoktam már. Mégis inkább beljebb viszem, hogy végre megkezdjük a nosztalgiázást. Magamban ez már félig meg is történt, mikor az előbb kint összefutottunk. Szinte élénken él az emlékeimben, ahogyan először megszólított és hogy én csak kérdőn néztem rá, hogy az összes ember közül… Hogy szúrt ki engem?! Mégis áldom a sorsot érte. – Az oolong teát nem szabadna hagyni, hogy addig ázzon, ameddig ők áztatják… Szóval én a zöldre vagy a fehérre szavazok. Ha a zöldet választod, akkor meg a Henan fajtát javaslom. Sokkal karakteresebb az íze. – Nem mintha tudnám… Vagyis inkább azt mondom, ami az én ízlésemnek jó. Egy idő után néma csend telepszik ránk, amit nehezen tudnék megtörni, így mikor ő szólal meg, akkor csillogó szemekkel nézek rá. Még mindig tudod, hogyan kell velem bánni Aksel! – Nos igen... Mágiatörténetet tanultam. Jelenleg ereklyékkel üzletelek. – Csak így szépen mondom ki, mert az, hogy ereklyevadász vagyok az illegálisabb, mint Imperius-átokkal randira hívni valakit. Vagy legalábbis annak hangzik. Igazából valahol az is, főleg azokkal a módszerekkel, amikkel én is dolgozom. – És neked hogy megy? Mit is végeztél végül? – Rémlik, hogy őt is felvették, ahogyan azt is ki tudom találni, hogy mit tanult, de tegyünk úgy, mintha nem nyomoztam volna le a találkozó előtt.
– Igen, tudom – mosolygok rá, hiszen tisztában vagyok vele, miféle problémákkal jár együtt ez a kivételes tehetsége. Mindenesetre ha nekem ilyen memóriám lenne, biztos tele lenne hülyeségekkel… – Magam miatt tettem. Nem szeretek elkésni, főleg nem egy ilyen fontos találkáról – válaszolom neki, s egy része ennek őszinte is, hiszen tényleg utálok késve érkezni valahova… De valóban, javarészt az ő kedvéért siettem, viszont nagyon szívesen tettem, úgyhogy nincs okom panaszra. Elég hamar eldöntjük, hogy bevonulunk a teázóba, amit egyáltalán nem bánok, mert már nagyon szeretném kipróbálni az itteni kínálatot; ha már kivételesen úgy döntöttem, hogy kávé helyett teát döntök magamba. Teszem hozzá, egy kényelmes helyen ücsörögve sokkal jobbakat lehet beszélgetni, márpedig szerettem volna minél többet társalogni régi barátommal, lehetőleg zavartalanul és teljes nyugalomban. Tudom, hogy az sokat segít neki, ha privát környezetben vagyunk, nem hiába választotta ezt a helyet a találkozásunk helyszínéül. Plusz van egy olyan érzésem, hogy nem egy alkalommal járt már itt, ugyanis most úgy magyaráz az itteni teákról, mint aki az összeset végigkóstolta már. Még mindig nagyon bírom, hogy ilyen. Annak idején elég hamar felfigyeltem az efféle apróságaira, s a többi - átlag ember számára - furcsa szokásával együtt gyorsan meg is kedveltem. Más volt, mint a többi kölyök, de ez engem sose zavart. Sőt, valamiért sokkal komfortosabban éreztem magam az ő társaságában, mint bárki máséban a durmstrangosok közül. – Hmm… Szerintem maradok a fehérnél, ha már ennyire lelkesen ajánlod – célzok ezzel arra, hogy az előbb rögtön ezt javasolta, aztán másodjára is megemlítette. Fogadni mernék, hogy ő is ugyanezt fogja kérni. – Úgy látom, már eléggé kitapasztaltad a helyi kínálatot. Sokat jársz ide? – érdeklődöm, bár a választ már sejtem. De azért szeretném tőle hallani; minél többet beszéltetem - főleg a kedvenc témáiról -, annál hamarabb fel fog oldódni. Ez be is bizonyosodik, mikor egy rövidebb csendszünet után új témát kezdeményezek; ki mivel töltötte a kihagyott éveket. Ez még valamennyire általános témakör, tipikus reunion szokás, de általában élvezettel fejtegetem ki adott személynek a saját oldalamat. Szeretem látni, ahogy meglepődnek, mikor megtudják, mivel foglalkozom, bár Zak részéről nem számítok ilyen reakcióra, hiszen ismer. Tudja, hogy hiába voltam anno rossz kölyök, nagyon szenvedélyesen érdeklődtem a sárkányok iránt. Nem csoda, hogy erre a pályára kerültem végül, hiszen foggal-körömmel küzdöttem érte. – Nahát, tényleg? – pillázok rá csodálkozva. – Oké, muszáj megkérdeznem… Mi volt a legértékesebb ereklye, amivel valaha üzleteltél? – Fogadni mernék, hogy valami nagyon régi, nagyon veszélyes csecsebecse. Talán egy varázstárgy, amit a középkorban használtak utoljára? – Most épp elég jól megy a szekér. Bestiagondozó szakon végeztem, azóta pedig sárkánykutatásban utazom – jelentem ki egy apró nevetéssel. Már megint eszembe jut River, aki ugye felér egy valóságos házisárkánnyal. Épp csak annyi a különbség, hogy ő nem tud tüzet okádni… Legalább is azt hiszem. Ugye nem?? – Érdekes szakma, bár elég veszélyes – fűzöm hozzá. Főleg akkor veszélyes, mikor kiutazunk valahova, hogy testközelből meglessük ezeket a pikkelyes szépségeket. Na, az ilyen kalandokra azért nem árt kötni egy erős életbiztosítást, főleg, ha a lakótársam is velünk jön. De megéri, esküszöm, hogy megéri. Hozzáteszem, kedvelem Rivert. Főleg az utóbbi időben eléggé feloldódtak bennem a dolgok vele kapcsolatban, de ezt akkor se vallanám be hangosan, ha fizetnének érte. Nem-nem, vannak bizonyos esetek, amikor jobb titkolózni. Előbb néznék végig egy fényképes előadást arról, hogyan születnek a félóriások, minthogy bevalljam az érzéseimet Riv iránt.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
-Fontos? – Szemeim csillogni kezdenek, ahogyan ezt kimondja. Annyi év után is fontos voltam neki? – Lehet egy nagyon furcsa kérésem? Inkább kérdésem. – Magamat is meglepem az ötlettel, sőt azt is megkérdőjelezem mindjárt, hogy megvan-e még az ép eszem, hiszen… Hiszen magamtól alig szokásom ilyet tenni. Az a nyomorult pszichológus a hibás! Túl sokat járok hozzá és emiatt biztosan elgyengülök. Tudom, hogy anyám mániája az, hogyha elhidegülök, akkor elküld a fickóhoz, hogy kicsit helyre rakjon. Azt viszont nem érti, hogy nem a terápiák segítenek, hanem az, hogy jobban figyelek az igényeire. Természetesen sose tudnám olyan helyre vinni az ismerőseimet, ahol még nem jártam. Nem tudnám jó szívvel ajánlani nekik és magam is félnék, hogy esetleg emiatt valami rosszul sül el. Kicsit kisarkítva, ha a Karkaroff család is tanácsot kérne tőlem, hova menjenek ebédelni, akkor is csak olyat ajánlok, amit ismerek. A saját hírnevem miatt is jobb, ha így teszek. Ennek megfelelően Akselt is megtisztelem azzal, hogy egy általam jól ismert teázóba hozom. Le se tagadhatom, hogy voltam már itt, hiszen egyből ajánlgatni kezdek neki, sőt elmondom, mit ne igyon biztosan. Az ilyen apróságok másoknak akár zavaró lehet, de én tényleg csak azért mondom, mert tapasztaltam. Nem akarok felvágni a tudásommal, nincs bennem bizonyítási kényszer és nem akarok jobbnak tűnni. Ezek amúgy is csak felesleges feszültséget generálnának. -Nagyon más fogalmunk van a lelkesről… Azért azt mondtam, mert én azt szeretem. De ha egy kicsit karakteresebb ízre vágysz, akkor ajánlom a zöldet. A jázminos verzió nagyon finom! Persze a fehér teljesen más, sokkal… lágyabb. – Emiatt aztán sokan nem kedvelik, mert ízetlennek tartják, ami teljesen helytelen feltételezés! Maximum erősebbhez vannak szokva. Nekem viszont nagyon kellemes volt. – Relatív… Tudod most Londonban van egy lakásom, mert itt van munkám. Szóval mondhatni, hogy sokat, ugyanakkor nem hívnám magam törzsvendégnek. – Nem is hiszem, hogy emlékeznek rám. Átlagos a kinézetem, de ez nem baj, sőt! Azok az embere, akik ilyen egyszerűen néznek ki könnyebben elvegyülnek. Nekem pedig ez nagyon is hasznos. Bár ennek ellenére maszkot hordok munka közben is. Jobb félni, mint megijedni. Közben pedig rátérünk arra, hogy mit is dolgozom. Persze sűrűn megkapom ezt a kérdést, így fel vagyok készülve. – Egy ezüsttőr. Első ránézésre egy ócskaság, de… Nagyon különleges. Nem csak a régisége és kidolgozottsága miatt, hanem… Valami van benne, de nem jöttem rá még mi. – Még mindig ott van a szobámban. Viszont nem merek hozzányúlni, mivel nem megrendelőnek loptam, vagy magamnak. – Sokan ölnének érte. – Nos, technikailag én is megtettem. Remélem az, aki kapja értékelni fogja. -Szóval végül sikerült elérned a célod! Gratulálok! – Őszintén mondom. Még ha most nem is vigyorgok, akkor is örülök, hogy olyat csinál, amit igazán szeret. Mondanám, hogy én is. Igazából mindig is szerettem a mágiatörténelmet. Kevés tárgyak egyike, aminél elég volt a memóriám. Az ereklyék is igazán izgalmasak, szeretek velük foglalkozni. Bízom benne, hogyha egyszer végre magam mögött hagyhatom majd a bérgyilkos énem, akkor csak erre kell majd fókuszálnom, esetleg egy ténylegesen legális üzletet vezethetek majd. – Egyébként… Ha már sárkány… - Nagyon kínos már most áttérni az üzleti részre, de muszáj erről is beszélnem. Persze az is megoldás lenne, ha velem jönne. Sőt talán még jobb is lenne! – Igazából egy pikkelyt kértem tőled… Ez még mindig áll, de… Nincs kedved velem együtt elutazni? – Igazából… Ez nem is olyan rossz ötlet!
– Még szép, hogy fontos! A kedvenc barátomra mindig szívesen szakítok időt. – Mosolyom vigyorrá szélesedik. Látom a szemeiben, hogy jól esnek neki a szavaim, még ha ezt az arckifejezése nem is mutatja. Megszoktam már, hogy Zak esetében tényleg a szem a lélek tükre, méghozzá az egyetlen igazi és őszinte tükör ami csak létezhet. Ha egyszer az ember megtanul olvasni belőle, sokkal könnyebben megérti őt és a belső világát. – Hogyne, kérdezz csak – bólogatok némi kíváncsisággal. Általában ha valaki ezzel a kérdéssel kezdi, annak rossz lesz a vége, de bízom benne, hogy ebben az esetben ez nem így lesz. Persze Zaknál sok minden máshogy működik, mint egy átlag embernél szokott. Nem mintha ez engem zavarna, sőt, érdekesnek és különlegesnek találom. Annak idején ez fogott meg benne, ezért szúrtam ki; mert más. Igaz, nagyrészt az Asperger hibájából, de ettől még egyedi. A tea iránti lelkesedése különösen jó tulajdonsága például, és bár ő ezt nem akarja lelkesedésnek nevezni, az én szememben annak számít; hiszen akit nem hoz lázba ez a téma, az nem tudja ennyire precízen megkülönböztetni egyik teát a másiktól, számára mindegyik egyenértékű lesz és unalmas. De Zak igenis ért hozzá, kitapasztalta az ízeket és magához képest egészen buzgón tesz javaslatokat a választást illetően, márpedig ez mi más lenne, ha nem lelkesedés? – Tökéletes lesz a fehér, már akkor meggyőztél róla amikor először felemlegetted. – Mindezt egy bólintással nyugtázom. Tudom, hogy ha Zakhar szerint jó, akkor tényleg jó lehet. Neki azt hiszem kifinomultabb az ízlése, mint az enyém. – Mindenesetre örülök, hogy találtál magadnak egy kedvenc helyet. És hogy tetszik London? Egyet tudok mondani Londonról: a közlekedés baromi szar. Úgy értem, a Mugliknál kimondottan. Úgy vezetnek, mint az őrültek! Piros a lámpa erre gyorsít. Átkelnél a zebrán, erre rád kanyarodik. Bolondok háza, én mondom, főleg az Oxford Street környékén. A Londonhoz tartozó kertvárosok viszont annál szebbek! – Hmm… Lehet, hogy képes elnyelni annak a lelkét, akit megölnek vele – vetem fel, mint első lehetséges teóriát. Fogalmam sincs, honnan jutott ez eszembe, de mindig is ismert voltam a nagy fantáziámról, na meg arról, hogy nem ismerek lehetetlent. Nem hiába kerültem a szakmámba. – Azt meghiszem, habár manapság már nagyon sok mindenért sokan ölnének – vonok vállat. A megfelelő jutalomért néhány boszorkány és varázsló még a legapróbb, legártatlanabb kis varázslényeket is képes levadászni, pedig azok aztán tényleg nem csináltak semmi rosszat… Látszik, hogy a bestiákat jobban csípem, mint az embereket? Előbbiek legalább őszinték és a lelkiismeretük is tiszta. Vagy nincs is nekik. – Igen… Köszi – vigyorgok rá büszkén. – Bár a legnagyobb veszélyt még csak nem is maguk a sárkányok jelentik – teszem még hozzá, – hanem a lakótársam… Na, ő szerintem egy női testbe bújt kínai gömblángsárkány. De tényleg. Mindig arra várok, hogy mikor fog álmomban megfojtani, vagy megmérgezni a kávémat, vagy ilyesmi. Ch! Leszámítva persze azt az egy alkalmat, amikor… Ó basszus, arra nem most kellene gondolnom szerintem. – Hmm? – pillogok rá kérdőn. Sejtem, miről szeretne beszélgetni, de hagyom, hogy befejezze a gondolatmenetet. – Igen, el is hoztam, bár nem igazán tudom, mire is kell ez neked… – Zak ajánlata viszont meglep, fel is csúszik a szemöldököm kissé. – Ó? Persze, bármikor, de mégis hova? És miért? Sok kérdésem lenne még, de csak szépen sorjában.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
-A kedvenced? – Tudom, hogy most csak kérdéseket bírok feltenni neki, de egyszerűen nem tudom feldolgozni a helyzetet. Nagyon örülök, hogy Aksel így áll hozzám, kölcsönös is, hiszen ha van valaki, akit a barátomnak hívok, akkor az ő, mégis annyira furcsa. Már maga az egész helyzet, hiszen én tökéletesen alkalmatlan vagyok a szocializálódásra, így az, hogy találtam egy embert, aki képes arra, hogy a betegségem ellenére nem ítél el és nem vár el tőlem semmit, meglepő. Azonban nagyon is jól esik. – Nem igazán kérdés ehm… Magamtól ritkán ajánlom fel, de… - fél kezemmel átkarolom a vállát, majd a másik kezemmel a hozzám közelebb eső vállát megpaskolom. Utána persze egyből húzódom is el, mert nagyon nem szeretem a testi kontaktust. Megtanultam elviselni, tudom, hogyha ilyet akarok, akkor nekem kell kezdeményeznem legtöbb esetben, viszont nem kedvelem. Kifejezetten zavaró, főleg, ha nem kesztyűben vagyok, mert utána érzem a kezemen a koszt. Jelen esetben ez a kellemetlen érzés elmarad, aminek nagyon tudok örülni. Tartom valószínűnek, hogy azért, mert olyan emberhez értem, aki iránt nem érzek gyűlöletet. Na jó ez így nem teljesen igaz. Olyan emberhez értem, akivel kapcsolatban több pozitív érzést is táplálok. Azt hiszem ezt nevezik ténylegesen barátságnak. Meg talán az is hozzátartozik, hogy hisz nekem, ami nekem ismét egy furcsa dolog. Legszívesebben mondtam volna neki, hogy azért ennyire ne bízzon meg bennem, hiszen én is tudom, hogy nem tartozom a legjobb emberek közé. Bár tény és való, hogy a tea ajánlást tekintve… Nos helyesen tette, ha rám hallgat, mert én aztán tényleg minden apró részletre háklis voltam. Ugyanakkor nem tudhattam, hogy neki mi ízlett a legjobban. Lehet nem is tudta pontosan a különbségeket! Ahogy a legtöbb ember persze. Viszont azt rosszul tette, ha vakon megbízott bennem. Sose ártanék neki, nem is akarom meglátni soha a nevét azon a bizonyos listán, de tény, hogy nem vagyok olyan angyali. Nem örülnék, ha miattam baja lenne. – Ízesített, vagy sima? – Ebbe most már tényleg nem segítek neki! Én úgyis a simát fogom kérni, bár mást még nem igazán próbáltam belőle. Ha valami elsőre ízlik, akkor nehezen veszem rá magamat, hogy változtassak. A szokások rabja vagyok sajnos. – Nem olyan hideg és nyugodt, mint Oroszország… Viszont van egy nagyon finom ilyen cseresznyés mini pitéjük. – bólintok a mondatom végén ezzel jelezve, hogy és nagyjából ezzel minden pozitívumot elmondtam a városról is. – Meg kell tanulnom olyat sütni… - Ezt már némileg halkabba jegyzem meg és leginkább magamnak mondom, bár nem zavar, ha a fiú is hallja. Neki is szívesen sütök, legalább érzi a törődést. -Nos akkor nekem nem kellene félnem, ha véletlenül engem talál megölni az, akinek adom. – Így is már lelketlennek tartanak páran. Sőt szerintem elég sokan. Bár azt hiszem van ebben valami igazság. Egy olyan ember, aki kérdés nélkül megöl másokat, ha azt mondják neki, nem érez megbánást, nem képes empátiát mutatni és nem érzi szükségét annak, hogy bárkitől is bocsánatot kérjen, lehet lelke? Részemről ez kimeríti a lelketlen kifejezést. – Ne is mondd… - Még vajon ő is? Ez igazán elgondolkoztatott, de nem merem megkérdezni. Szemöldököm az égbe szökik, ahogyan a lakótársát említi és el is kezdenek forogni a fogaskerekek a fejemben. Most ezt értem úgy, hogy sokat veszekednek, vagy úgy sárkány, mint… - Khm… A nőkkel csak a gond van. Én éppen ezért kerülöm őket. – Már amikor lehet. És elég jó indokaim szoktak lenni. Leginkább Karkaroff. Kifejezetten imádom őt felhozni, mint ürügy, hogy miért nem foglalkozom a mennyasszonyommal. -Kínába. – válaszolok röviden a kérdésére. Bár én magam is tudom, hogy most kezdünk csak bele igazán majd a beszélgetésbe.
– Igen, a kedvencem – erősítem meg. Egyáltalán nem hazudok, ez nem az a tipikus seggnyalási kísérlet, amit le szoktak vágni az emberek egymás felé; teljesen őszintén állíthatom, hogy mindig is Zak volt a kedvenc barátom, és talán az egyetlen igazi is. Ő nem csak azért lógott velem, mert jó buli volt a társaságomban bajba keveredni, vagy azért, mert gazdag kölyök voltam, őt ezek hidegen hagyták. Ő csak volt nekem mindenféle indok nélkül, de épp ez volt a barátságunkban olyan különleges. Kíváncsian várom, miféle kérdés jutott eszébe, bár mint kiderül, nem is kérdés az… De ami ezután történik, arra aztán pláne nem számítok. Még időm sincsen túl sokat reagálni, máris Zakhar barátom karjai közt találom magam; igaz, csak néhány pillanatig tart és nem is tudom viszonozni ilyen rövid idő alatt. Mégis, teljesen ledöbbent, ugyanakkor a szívemet egészen megmelengeti, mert ez tőle hatalmas lépés. Nagyon sokat jelent. – Hű, Zak… Most aztán sikerült meglepned – mosolygok rá teljes zavaromban, de állítom, hogy csupa büszkeséggel csillog a szemem közben. Őt ismerve ez tényleg annak a jele volt, hogy fontos számára a barátságunk, és én persze… Áh, mindjárt elpirulok!! Szerencsére befelé vesszük az irányt végül, az asztalunk felé robogva pedig el is kezdünk a választásra érdemes teákról cseverészni, amikhez természetesen semmilyen formában nem értek, így rá is bízom magam… Igen, az eddig látottak és hallottak alapján szerintem az a legjobb döntés, ha Zak véleményére hallgatok. Ha ő azt mondja, hogy a fehér tea a legjobb, akkor azt fogom választani. – Mmm… Megpróbálkozom egy ízesítettel. – Rá is bökök az egyikre az itallapon, ami úgy elsőre jól hangzik. Annyira egyébként nem fontos mit iszom, a lényeg csak az, hogy valamivel tudjak bizgentyűzni beszélgetés közben. Szeretem, ha beszélgetés közben tudok mást is csinálni, nem csak egy helyben ülni és nézni a másikat. Az valahogy nagyon természetellenesnek hangzik. – Hah, igen. A cseresznyés mini pitéjük tényleg isteni – nevetek fel halkan. – Ha megtanulod a receptjét, feltétlenül süss nekem is – vigyorgok rá. – Bár szerintem a fahéjas csigánál, amit odahaza Norvégiában sütnek, nincs jobb – fűzöm hozzá. Hát igen, a hazai ízeket nehezen lehet lekörözni. Azokhoz társul egy bizonyos “otthon érzet”, amitől a sütemények édesebbek lesznek, a levesek szívmelengetőbbek, a húsok fűszeresebbek… – Azért inkább ha lehet, ne ölesd meg magad – forgatom a szemeimet. Szerintem igenis van lelke, de ezt inkább nem közlöm vele, mert úgysem értene egyet velem. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem érdemes erőltetni, ez is ilyen téma. Ahogy az is, hogy egyébként mennyien képesek egy életet kioltani a saját céljaik érdekében… Bevallom, engem ez sosem rázott meg annyira, ameddig emberekről volt szó és nem állatokról vagy varázslényekről. Utóbbiakat mindig is jobban kedveltem, s így jobban is sajnálom, ha ők jutnak tragikus sorsra. – Lehet, hogy nekem is kerülnöm kellene őket – bólintok lassan. Bár vannak bizonyos női egyedek, akiket lehetetlenség elkerülni, állítom River is ilyen. Igazság szerint őt mostanában már nem kerülöm annyira, mint az elején, sőt… Hupsz. – Kínába?! – pislogok rá nagyokat. – Mi dolgod van Kínában? – Őszintén? El se tudom képzelni, honnan jött neki ez az egész vagy mit szeretne ott csinálni. Igaz, mindig is szívem vágya volt bejárni Kelet-Ázsiát, na de azt képzeltem, hogy majd sárkánykutatás közben jutok el oda… Ajjaj, Zak… Mégis mi az istenbe fogsz te engem belerángatni?
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
Már-már meghatnak a fiú szavai, mikor közli velem, hogy én vagyok a kedvence. Az a furcsa meleg érzés visszatér a mellkasomba és bár nem tudom pontosan hova tenni, de abba biztos vagyok, hogy a fiú szavai idézték ezt elő. Anno is éreztem valami hasonlóan jóleső érzést, viszont ezt sűrűn ignoráltam, mert a gyűlöletem erősebb volt mindennél. Most is az, viszont valahogy ez a nosztalgikusnak mondható találkozás valamiért most legyűri. Nem tudom miért, talán kideríteni sem akarom, egyszerűen csak elfogadom. Hogy kifejezzem mennyire is örülök neki, meg annak, hogy ilyen fontos barátjának tart, kap tőlem valami ölelésnek nevezhető fizikai érintést. Anyámat persze ennél tovább kell ölelni, szó szerint bújik hozzám a nő, mintha évente egyszer látna, aztán havonta járok haza, ha tudok. Nem tudom miért olyan fontos ez. Ott van a szánk, ha ki akarjuk fejezni mennyire bírunk valakit, nem kell ide érintés. Amúgy is gusztustalan. Mégis, Aksel esetében egész elviselhető volt. Mondjuk én kezdeményeztem így ez logikus volt. -Ezt oszd be az elkövetkezendő 10 évre… - jegyzem meg halkan. Persze viccnek szántam valahol, mert azért ez nem így működött még nálam sem, ugyanakkor nem tudtam garantálni, hogy valaha az életben még kapni fog tőlem egy ölelést. Ugyanis az édesanyámon kívül eddig csak neki adtam. Most először. Senkit nem engedtem még olyan közel magamhoz, hogy azt mondhassam neki, hogy amikor akar, akkor csak bújjon hozzám. Szerintem ilyen személy számomra egyébként nem is létezik. A teákat végre kiválasztottuk és végül ő is rábök egyre, amit nem én ajánlottam neki. Elképzelni nem tudom, hogy milyen lesz az íze, de mosom kezeimet, nem az én hibám, ha nem ízlik neki! Amint megvannak az italok, végre leintek egy pincért, hogy legyen szíves, hozzon nekünk teákat. Egy ilyen hűvös napon egyébként semmi sem lehet jobb, mint egy meleg ital, pláne ha az tea. Én imádom, sokkal jobb, mint a kávé. Bár a forrócsokoládé sem rossz, de azt rikábban fogyasztom, inkább csak készítem. – Hm… Nekem nem is tudom mi hiányzik otthonról. Anya sose tudott sütni… A magam készítette ételeket pedig jobban szeretem. – Nagyon ritkán, szinte soha nem veszek boltból ételt, se süteményt. Minek tettem volna, ha egyszer képes voltam magamra főzni? Eleve undorító, hogy mennyi tartósító szer van ezekben, plusz azt se tudom pontosan, hogy igaz-e ami a dobozan van és azt tartalmazza-e, amit írnak. Egészségtelen. Akkor már inkább magam készítem el, az a biztos. -Nem terveztem. Sok munkám van még, mielőtt békében nyugodhatnék. – Specifikusan az, hogy megöljem Karkaroffot. Nem, addig nem adhatom fel, amíg ő él és virul. Megfogadtam, hogy kiirtom őket és nem fogok meghátrálni, még ha a végén én magam pusztulok is ebbe bele. De ezt neki nem kell tudnia, hiszen félek, hogy aggódna értem. -Azt mondják sokkal egészségesebben tudsz élni, ha kerülöd a stresszt és a férfiak életében az egyik legnagyobb stressz forrás az a nő. – Nem mondom azt, hogy fixen kerülje el azt a lányt, de valóban előrébb lenne, ha nem akaszkodna vele össze. Nem mintha sok tapasztalatom lenne, mert világ életemben kerültem őket ugyebár. Éreztem, hogy meg fogom lepni. Mondjuk tény és való, hogy mégis mi a fenét keresek én Kínában? Mondjuk munkámat tekintve elég sok mindent tudnék. – Munkaügy. – von vállat. – Szükségem lenne egy gyógynövényre, ami természetesen csak ott nő. Viszont elvileg annyira elviselhetetlen a forróság, hogy valami védelem kell ellene. Ezért kell a pikkely. – Készítek belőle bájitalt és a ruháimat azzal itatom át. Ez talán elég védelem lesz és ki is tart addig, amíg megszerzem, ami kell. – Semmi konkrétan veszélyes hely. De szívesen elviszlek, ha akarod.
it's so nice to see you again! i feel kinda nostalgic now...
Eleresztek egy szórakozott nevetést a kijelentésére. Bizony, nála egy ölelés hatalmas szó; nem is emlékszem, hogy kaptam-e tőle valaha ezelőtt… Hmm, szerintem nem. Sőt, biztos, hogy nem. Azért az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni, főleg ha róla van szó. Természetesen nem csapok ebből parádét, s nem is kezdem el ecsetelgetni, hogy ez micsoda hatalmas lépés a részéről, mert nem hiszem, hogy ezzel sokat segítenék a helyzeten. Csak rontanék vele, az az igazság. Úgyhogy csendben elfogadom, s csak képzeletben ünnepelek. Most egyébként is dolgunk van; meg kell beszélnünk egy csomó mindent néhány csésze tea társaságában. Nem sokáig válogatok az ízek közt, nagyjából azonnal elfogadom azt, amit Zak ajánl, elvégre ő a szakértő; még ha ő nem is tartja magát annak, nálam biztosan többet tud erről a témáról. Kicsit furcsa nekem egyébként ez a helyzet, hiszen eddig leginkább River csodás kávéján éltem, az a napi koffein forrásom, s meg is vagyok vele elégedve tökéletesen - még ha ezt neki sose árulnám el. Tudom, hogy állandóan felhozom, de még mindig tartom magam az álláspontomhoz, miszerint Riv egy nap meg fogja mérgezni a reggeli kávémat… Csak azt várom, mikor kerül már erre sor. Paranoiás lennék? Nem. Ha arról a nőszemélyről van szó, bármi lehetséges. – Hmm.. Hát, van valami hagyományos recept amit otthon tanultál és szívesen készíted? – kíváncsiskodok. Úgy értem, biztos van valami orosz kaja amit szeret magának kotyvasztani. Még ha nem is a családjától tanulta. Bár igaz, ez háztartástól függ leginkább. Ha nem főznek otthon a szülők, a gyerek sem tanulja meg. Ha viszont igen, esélyes, hogy a kölyök elles néhány trükköt és érdeklődni is kezd. – Jó. Hiányoznál, ha elpatkolnál, úgyhogy vigyázz magadra – teszem még hozzá a biztonság kedvéért, hogy tudja, nem csak általános aggodalomból figyelmeztettem az előbb. Őszintén mondom, hogy hiányozna a társasága és talán én sajnálnám a legjobban, ha valami baja esne. Igaz, sokáig távol voltunk egymástól és megszakadt a kapcsolat, de sose feledkeztem meg róla. Elvégre nagyon fontos barátom volt már a Durmstrangban is. – Igen, ugyanakkor tanulmányok kimutatták, hogy a női nem iránt vonzódó férfiak képtelenek életben maradni nők nélkül – jegyzem meg. – Ördögi kör, nem igaz? – mosolyodok el. – Egyébként kényszerlakótársi viszonyban vagyunk, mert így oldotta meg a munkáltatónk, úgyhogy nincs sok választásom… – És amúgy is, már túlságosan hozzászoktam a jelenlétéhez. Így azért nehéz lenne megválnom tőle, még ha halálra is irritáljuk egymást napi szinten. Ki tudja, most is min töri a fejét. Remélem nem nyúzza Drittsekk-et! Ha már a házi kedvencemnél tartunk; úgy fest, valahogy rá kell vennem Rivert, hogy legyen kedves vigyázni rá, ameddig távol leszek. Mert hát, hülye lennék elutasítani egy utazást Kínába. – Hmm, így már értem – bólintok a pikkelyt illetően. Így már tiszta sor, hő ellen tényleg jó alapanyag egy sárkány pikkelye. Hiszen, náluk jobban senki és semmi nem tudja kivédeni a forróságot. – Igazából nincs okom nemet mondani erre. Ki tudja, lehet, hogy menet közben bele is futunk egy élő kínai gömblángsárkányba. – Ennek gondolatára felcsillannak a szemeim. Milyen izgi már! Az eszembe se jut, hogy ha esetleg tényleg látnék egyet, valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit látok…
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I was always horrible at emotions. I will probably never understand them. But you still got my back and stayed with me. I think I kinda... You know... Not hate you.
10 év… Hosszú idő sok ember szerint. Viszont ha arról van szó, hogy én egy ölelést kezdeményezzek, akkor rövid. 10 évente egy ölelés túl sűrű. Kivéve, ha anyám kéri tőlem, mert ott az is meglehet, hogy 10 percenként kér egyet. Kérjen apától! Mire van férje? Nem mintha nekem sokkal jobban menne majd. Azt sem értem, hogy minek kell erőltetni ezt a házasságot, ha egyszer… Mindannyian tudjuk, hogy nem hogy nem vagyok képes szeretni, de még gyereket se tudok neki adni. Teljesen felesleges ez az egész. Nem tudom, hogy Aksel egyébként tényleg vette-e a – részben – poénnak szánt megjegyzésemet, de annak nagyon örülök, hogy nem kezdett el cukkolni az érzékenységemmel. Nem tudom, hogy valaha éreztem-e ekkora hálát valaki iránt. Mármint a családomon kívül. Hiszen nekem rajta kívül nem voltak barátaim. Akit a szüleim rám próbáltak erőltetni, az sem jött igazán össze, mert utáltuk egymást. Most akár mondhatnám azt, hogy ritkaság, ha valaki nem gyűlölök, de nem az. A legtöbb emberhez egyébként neutrálisan állok hozzá. Kevesen kapják meg azt a kiváltságos helyzetet, mint a Karkaroff család, hogy tiszta szívből – amennyiben van ilyenem – utálom őket. Viszont ők most nincsenek itt. Csak és kizárólag a gyerekkori barátom és én vagyunk a teázóban, ahol készülünk elfogyasztani egy pár csésze üdítő teát. Nyilván azt választja, amit én, pedig igazán nem szerettem volna befolyásolni a döntését. Talán egy nagyon picikét… De nem olyan irányba, hogy fixen mit válasszon, hanem hogy mit ne igyon biztosan! Következő kérdésére akár fel is nevettem volna, ha képes lennék ilyesmire. Tanulni…? Kitől? A bejárónőtől? Mert anyámtól aztán biztosan nem! Úgy csináltam, mint ahogyan minden új dolgot, amit nem értettem. Leültem egy könyvvel a kezemben és addig nem álltam fel, míg meg nem értettem minden szavát és be nem magoltam. Ez az első pár alkalommal még nem volt elég, de szerencsére a muglik által olyan nagyon kedvelt internetnek meg videóknak hála, már könnyebben ment. – Hagyományos…? Nem hiszem, hogy tudok olyat… Ellenben a kakaós kevertem mennyi. Főleg baracklekvárral. – Sárgabarack, hogy egészen pontos legyek. Bár a málna is remek párosítás tud lenni a csokoládéval. Bár azt inkább a rizspudingomhoz raknám. Esetleg még a brownie-hoz, de azt meg mégiscsak jobb házi karamellaszósszal kínálni… Na igen, ennyit tesz, hogy évek óta sütök. Ki se nézné belőlem az ember, hogy mikor átjönnek hozzánk, akkor az a finomság, ami várja őket az én kezem munkája. Pedig ebbe semmi furcsa nincsen. -Ezt nem ígérem… - Pusztán azért, mert a munkám is életveszélyes, meg hát… Kirill Karkaroff sem éppen arról híres, hogy hagyja magát nyugalomban levadászni, aztán meg önként és dalolva válallja a halált. Persze ez nem is baj, hiszen így odalenne az izgalom. -Nem érdekelnek a nők. – vonok vállat egyszerűen. Egyik nem sem érdekel. Én jól megvagyok egyedül is. Kell a halálnak egy párkapcsolat! Mindent túlbonyolít és a vége ugyanaz marad. Vagy meghal az egyik, vagy szétmennek. Kell nekem ez egyáltalán? – Meg is ölheted. – mondom ki igazából gondolkodás nélkül. Lebuktam volna? Remélhetőleg be tudja annak, hogy igyekszem viccelődni, csak éppen nem tudok. Felvetésére kipattannak a szemeim és enyhén megrázom a fejem. – Én remélem, hogy nem. Utálom a tüzet. Gyűlölöm… - Egyesek szerint egyenesen félek tőle, de mivel nem vagyok tudatában ezen érzésnek, így nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a tényt. - Az rendben van, ha mondjuk jövő héten indulunk?
it's so nice to see you again! i feel kinda nostalgic now...
– Uhh, ha tovább emlegeted ezeket, meg fogok éhezni – csóválom a fejem egy apró nevetéssel. Sajnos már késő egyébként, Zak házi süteményeire gondolva már érzem is, ahogy a desszertnek fenntartott külön egység a gyomromban lassan lángra lobban, s szinte csorogni kezd a nyálam az elképzelt édes ízekre. Ezek után szinte csalódás lesz teát inni egy jó pudingos süti elnyammogása helyett, de azt hiszem most az egyszer ki fogom bírni. – Késő bánat… – fűzöm még hozzá. Ennyi volt, most már csak a sütikre tudok gondolni. Francba, én és a hülye éhenkórászságom. Elgondolkodok azon, hogy talán meg kellene próbálnom rávenni Rivert egy kis sütögetésre - ami alatt azt értem, hogy ő sürög-forog a konyhában, én meg elsörözgetek a kanapén ameddig rá várok. Na jó, annyit megtehetek érte, hogy a kezébe adom az aktuális hozzávalót, ami kell neki. Meg talán kimérem neki. Oké, ha nagyon jó kedvemben talál, még segítek is neki valamennyit. De mi van, ha elrontja és borzasztó lesz?… Tudjátok, mit? Inkább sürgök-forgok én, ő meg csak iszogassa a kis borocskáját, vagy akármijét a kanapén. – Zak… – Nézek rá kissé szúrósan, de amúgy nem vagyok ténylegesen mérges rá. Csak nem szeretnék értesítőt kapni a temetése időpontjáról, ennyi. Jobban örülnék, ha még sok ilyen találkozót megejthetnénk, mielőtt elpatkolok öregedésben - vagy sárkány által. – Legalább próbáld meg, rendben? Ennél többet egyébként sem kérhetnék. Ha már próbál vigyázni magára, attól is sokkal nyugodtabb lesz a lelkem, mert tudom, hogy nem fog szándékosan a baj után menni. Bár ő sosem volt ilyen szerintem… De nem tudhatom, hiszen nagyon rég nem beszéltünk már. Ki tudja, miféle fordulatokat vett az élete azóta. – Addig örülj… Könnyebb szót érteni egy kákalaggal, mint a nőkkel – forgatom szemeimet. Ha River egy kákalag lenne, talán nem lenne ilyen bonyolult a közös életünk. Bár… Akkor nem lenne olyan mókás sem, ezt elismerem. – Bevallom, megfordult már a fejemben párszor – nevetek fel. – Számítok rá, hogy egy nap meg fogja mérgezni a reggeli kávémat… De jelenleg jól szórakozok rajta, úgyhogy életben maradhat még. – Igazából ismerem magamat, tudom, hogy nem lennék képes ténylegesen megölni őt. Elképzeltem már, ez tény, legalább hatszor megetettem már egy sárkánnyal fejben csak az elmúlt egy hónap alatt, de nem tudnám megtenni a valóságban. Ahhoz mégiscsak túl fontos… – Nos igen, megvan az esély rá, hogy nem élnénk túl azt a találkozást – bólintok. – Mindenesetre fantasztikus lenne távolról megfigyelni egyet. Még talán le is fotózhatnám. – Hogy aztán River orra alá dörgölhessem. Áh! Muszáj találnom egyet, ennyi. Megvan a cél. – Tökéletes. Még meg kell beszélnem a kedves lakótársammal, hogy nem leszek otthon, na meg a főnökömnek is szólnom kell, de benne vagyok. Menjünk jövő héten.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
i was always horrible at emotions. i will probably never understand them. but you still got my back and stayed with me. i think i kinda... you know... not hate you.
447
-Most jönne az a rész, ahol elnézést kérek és kedvesen felajánlom, hogy amúgy rendelj süteményt is, igaz? - Mert én nem akadályozom meg, ha úgy tartja kedve persze kérhetünk mellé valamit is. Mondjuk matcha krémtortát vagy epres habpuffancsot. De felőlem mochit is kérhet, tényleg rajta áll, én itt mindent szeretek. Bár a saját főztöm a legjobb, azért ki tudok békülni a bolti dolgokkal is, ha megfelelő a minősége. – Ne haragudj. – zavaromban megvakarom a tarkómat, s másfelé nézek, bár arcomon nem tükröződik, hogy ez, hiszen nem kezdek el pirulgatni, csak a szokásos unott arcot vágom. Merev vagyok. Mindig is az voltam, s már el is kezdtek azzal szórakozni a többi aranyvérű családban, hogy az ereimben is jég folyik, amiért ilyen hűvös jellemem van. Bárcsak így lenne! Komolyan mondom, akkor lehetne mire hivatkoznom, miért vagyok ennyire érzéketlen, hiszen úgy fest az asperger nem elég nyomós indok. Mondjuk senki sem érti meg őket pontosan, s én is azon belül egy igen ritka faj lehetek, vagy nem is tudom. -Aksel…? – nézek rá – mondhatni – kérdőn, holott pontosan tudom mit akar mondani. Nem akarja meghallani azt a hírt, hogy elpatkoltam. Pedig egyszer sajnos el fog jönni ennek az ideje is, s azt már nem én döntöm el, hogy egy 50 év múlva lesz, vagy 50 óra múlva. – Elhiheted, nem szeretnék direktbe meghalni, de a munka… - megrázom a fejem. Azt hiszem ennyiből is értheti, nem túl biztonságos. Bár lehet emiatt is vonz, a kaland, mely az év jeges véremet is képes egy kissé felpezsdíteni, mely az én nyugodt szívemet is zakatolásra készteti. Bár mindig azt mondom, hogy szeretnék egy nyugodt életet élni – ami így is van – képtelen vagyok tagadni, hogy szeretem a kalandokat is. Néhány munka valóban olyan, hogy csak intézzem el és kész… Néhány pedig olyan, hogy azt kívánom, bár sose lenne vége. -Szóval azt mondod, hogy ne is próbálkozzak beszélni a menyasszonyommal…? – Nem mintha olyan sűrűn tenném. Sőt kifejezetten örülök, ha el tudom őt kerülni, elvégre csak egy megszállott hisztis liba, aki komolyan elhiszi, hogy nekünk van közös jövőnk. Ha nem anyám jelölte volna ki, akkor már egészen biztosan megöltem volna. – Üzenem neki, hogy ne tegye, mert még szükségem van rád… És nem csak a munka miatt. – elfordítom a tekintetem, mert ő pontosan tudja, hogy talán életem egyik legérzelmesebb mondatát hallotta most tőlem. Ennél többet se fog, s ezt is csak most egyszer, soha többet. -Te nyugodtan fotózd, én meg addig jó messze megállok gazt szedni valahol. – forgatok szemet. Tudom, hogy a megszállottjuk, örülök is neki, hogy ennyire lelkes, csak nekem ne kelljen a közelükbe mennem. Hamar elkapna a pánik, azt pedig senki sem szeretné látni, ezt garantálom. – Mindig elfelejtem, hogy a főnökökkel kell egyeztetni. Nekem nincs, szóval nem is tudok.
Bevallom mikor a pszichológusom azt mondta, hogy mindenkinek kellenek barátok, akkor majdnem kinevettem. Azt is csupán azért, mert nem nagyon szoktam nevetni. Mikor iskolás voltam, akkor is csak egyetlen egy ember volt, akinél lehet, hogy megvoltak azon érzelmi reakciók enyhe verziói, amiknek jelenlétében azt tudtam mondani, hogy barátként tekintek rá. Mondjuk azt nem tagadom, hogy az évek során valóban ezzel a fiúval jöttem ki a legjobban és lám! Mégiscsak igazat kell adnom a dili dokimnak, mert éppenséggel kellene is nekem a segítsége. 
