Isaac Tremblay British Columbia, Canada never be the same
Van hogy csak minden elcsesződik magától és csak állunk, nézünk, szép kerek zöld szemeinkkel csak nézünk szüntelenül, hogy ezt miért kellett, miért pont most, meg amúgy is, forduljon fel minden és mindeki. Oké, azért nem szarik véletlenül a sirály a fejünkre és bármennyire is igazságtalanságnak érzem, hogy újfent az a megtiszteltetés ér, hogy lefejelhetem egy erdei faház poros falécek által burkolt padlózatát, egy kicsit megnyugodva veszem tudomásul, hogy hát igen, "már megint". Már megint túléltem. Elvégre mindenki csak ezt akarja ezen a világon, túlélni, ki-ki mit, egyéni döntés, nekem egyszerre saját magamat, apám őrületét, meg az aurorok oly' kegyes bánásmódját. Van valami irónikus abban, ahogy minél jobban szeretnék egy teával a kezemben nagypapám papucsában a białystoki villánk nappalijában elhelyezett kanapén hátradőlni és nézni valami baromságot a tv-ben, minél jobban vágyok erre, annál jobban cseszem el a dolgaimat. Meg mások dolgát.
Nem mintha elmondhatnám, hogy úgy istenigazán bármire is számítottam volna az elmúlt egy hétben, de arra végképp nem, hogy egy eszméletlen auror srác fog heverni ezen ismeretlen (és marhahideg) faház padlóján és én majd azon fogom törni az agyamat, hogy felébresszem, vagy biztos, ami biztos, inkább leszúrjam és eltemessem, amíg még kvázi ingyen ezt megtehetem. Előbbit egyből elvetetem, de hogy őszinte legyek, meglepődöm, hogy meg se nyikkan, amíg én összeszedem magam annyira, hogy egy keserű nyögéssel az egyik székbe imádkozzam őt. Az én fejemen már alvadásnak indult a vér, ellenben az aurornak ennél keményebb sérülései lehetnek. Vagy csak egyszerű blackout. Kíváncsiságból közelebb hajolok fejéhez, mire megcsap vérének illata és egy pillanat erejéig megfordul emiatt fejemben, hogy kiszolgáljam magam folyékony testszövetéből, viszont a pillanatnyi ingeren kívül nem ragadok le ezen. Túl sok bennem az adrenalin és a beidegződött óvatosság, hogy csak úgy nyakára cuppanjak. Csúnyár fogalmazva: "most nem érdekel ez".
Járok pár kört a faház körül óvatosan, de hamar leszűröm, hogy ez nem az a hely, ahol nagyon ólálkodnának emberek, többek között a faház állapota és fűtöttsége sem erre utal. Tekintve, hogy épp nincs nálam eszkimókabát és pusztán egy kötött pulcsi melegíti mellkasomat, megkímélem magamat a tüdőgyulladástól, s dideregve megyek vissza a házba. Nyilvánvalóan itt legfeljebb a farkasok, meg a medvék fognak engem megenni, ami egyébként nem hangzik jobban, mint aurorokkal és MiM-tagokkal fogócskázni.
Odabent aztán kis híján elcsúszok a deszkák színével tökéletesen megegyző színű varázspálcán. Nem az enyém, természetesen, de egyelőre ez is jól jön. Arra mindenképp, hogy srác nyögésére hirtelen rá szegezzem a pálcá(já)t és egyből tudassam vele, hogy itt ő most rendkívül hátrányos helyzetben van. Pont mint én az elmúlt másfél napban. Szavait alig tudom kiérteni, de azért összerakom őket, ennek köszönhetően pedig felröhögök. - Mindjárt sírva fakadok, hogy nem ismersz meg! Pedig igazán illene - közeledek felé továbbra is a saját pálcáját felé szegezve. A szemembe nézett San Francisco börtönszigetének egyik cellahelyiségében és nem is emlékszik? - Nem egész negyed órája fogdostad a karomat és húztad a pulóveremet! - Így már könnyebb? Ha az a kulcs tényleg használhatatlan lett volna, akkor most ő röhöghetne rajtam és sosem tudtam volna elhagyni a szigetet. Vagyis nem egykönnyen, merthogy az én esetemben a soha sosem egy előnyös kifejezés.
Úgy érzem magam, mint akit hátulról leütöttek volna egy kalapáccsal, aztán pedig otthagyták volna az úton és áthajtott volna rajta egy kamion, ami valami nagyon nehéz árut szállíthatott, hogy ennyire fáj minden izmom. Mikor magamhoz térek, akkor csak ennyit bírok érzékelni. Szemeimet még csukva tartom, bevallom jól esik egy picikét pihenni. Úgy érzem, hogy kimerült vagyok, mint aki most futotta volna le a maratont és csak aludni akar. Viszont az nekem is feltűnik, hogy a pozícióm az minden csak éppen nem kényelmes. Ez viszont elég erőt ad nekem, hogy mégiscsak küzdjek és megpróbáljak ébren maradni. Nagyon nehéz a fejem. Csak lógatom lefelé, olyan, mintha a nyakamban lévő izmok egyszerűen nem akarnának nekem engedelmeskedni és nem is bírom felemelni a fejem. Viszont valamit muszáj tennem, tájékozódnom kell és csak a szememre tudok hagyatkozni, hiszen a fülem is sípol, így alig hallok bármit. Lassan kinyílnak a szemeim és az első dolog, amit látok az egy paca. Párat pislogok lassan és enyhén élesedik a kép, így már látom, hogy előttem fapadló van. Remek, ez sokat segített! Nagyon nehezen végre összeszedtem minden erőmet és elkezdem megemelni a fejem, mire iszonyú fájdalom hasít belé és én felnyögök. Mély levegőt szívok be és lassan fújom ki, ahogyan igyekszem enyhíteni a fájdalmamat. Ekkor hallom meg, hogy valaki van itt rajtam kívül, valami kis suttogás üti meg az egyébként még mindig sípoló fülem, így lassan ismét megpróbálok felnézni. Ezúttal sikerül legyőznöm a fájdalmat, azonban… Szinte teljesen felesleges volt, hiszen minden érzékszervem használhatatlan. A látásom homályos, nem tudok rendesen fókuszálni, így fel se ismerem a fickót, aki előttem van. Vagy úgy alapból nem ismertem? Közlöm is vele a tényeket, miközben próbálom azért összeszedni magam. Szemeimet ismét becsukom és lehajtom a fejem. Magamnál vagyok és csak néhány mély lélegzetet veszek. A csilingelés a fülemben enyhül és mikor újra felnézek már tisztább a kép és nem szédülök annyira, mint előtte. – Tessék? Én? – értetlenül nézek a velem szemben álló srácra. Próbálok kutakodni az emlékeim között, de semmi nem ugrik be. Mármint úgy… semmi… Az egy dolog, hogy nem tudom hol vagyok, de az előtte lévő eseményeket sem tudom felidézni. – Ne haragudj, de tényleg nem emlékszem! Nagyon durva voltam? Mit tettem? Egyáltalán hol vagyok? – Csak ekkor nézek jobban körbe. Nem rémlik nekem ez a ház, bár azt hiszem az lett volna meglepő, ha ezek után egyáltalán bármi beugrana. Igazából nem nagyon várok válaszra tőle, mert lefoglalnak a saját gondolataim, amik jelenleg egy vészjelzés szerűt írnak ki, miszerint nincs megjeleníthető emlékkép. Gyerünk, gondolkozz! Mi az utolsó dolog, ami beugrik? Akárhogy próbálkozom, nem megy. Fejemet megrázom. – Én… elfelejtettem… - Sokkal inkább magamhoz intézem a szavaimat, egy pillanatra teljesen el is feledkezem, hogy előttem áll valaki, aki a jelenet alapján esetleg tudja is mi történt. Miután ez végre nekem is leesik, csillogó szemekkel fordulok felé. – Te ismersz engem ugye?! – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ismer, vagy legalábbis találkoztunk már, hiszen meg volt sértve, hogy nem ismerem fel. Talán egy barátom? Bárki is az, igazából mindegy. Jelenleg ugyanis kettőnk közül ő többet tudhat rólam, mint én magamról.
You brought me out of my shell, put me under your spell. Now I'm walking a straight line to you. I'll never surrender, You're my pain and pleasure all together. I'm confused.
Isaac Tremblay British Columbia, Canada never be the same
Azért meg kell hagyni, ez elég para. Teljesen új helyzetben találom magam, pedig fenyegettem már meg aurort. - Ki más? Vagy tán szerinted van még valaki itt bent? - Nem mozdítom a rá szegezett pálcát, de én nevetne nézek körbe a kis faházban. Látom rajta a teljes értetlenséget és a bágyadt, reggeli tekintetet, amit azért meg tudok érteni, mert nagyjából én is ennyire hasznavehetetlen vagyok reggelente, mint most ő. Leszámítva, hogy nem reggel van és egy kicsit vérzi a feje. Elsőre amúgy én sem tudtam, hol vagyok, mondjuk most sem nagyon vagyok ezzel képben, de legalább volt időm kissé körbenézni vele ellentétben. Ettől függetlenül ő egy auror, aki az imént nagyon szívesen toloncolt volna vissza a ketrecembe és gyönyörködött volna bennem, mint valami állat, úgyhogy nem nagyon sajnálom áldott lelkét.
Aztán a kérdéseire én is megfagyok, szemgolyóim ugrálnak ide-oda és értetlenül pislogok párat. Most mi a szar van? Akadjak ki, amiért azt hiszi, hogy hülye vagyok és bármivel meg tud etetni, vagy tényleg annyira beütötte a fejét, hogy semmire sem emlékszik. És ha az utóbbi akkor mi a szart csináljak vele? - Hát eléggé. De túléltem és ahogy látom, te is. Ha nem jössz velem, könnyen a romok alá kerültél volna - próbálok kétesen fogalmazni, mert nem tudom eldönteni még mindig, hogy most csak szivat, vagy mi van. Félek tőle, baszki, ez a helyzet. - Jó, akkor mondd, hogy mit tudsz. De ha hazudsz… - tartom nyakához a pálcát annyira, hogy annak hegye homorúvá horpasztja bőrét azon a ponton, ahol hozzáér. Szinte az összes fogaskereket látom a fejében nyikorogni. - Nem emlékszel? - Teljesen hitetlennek hallatszik, amit mond, de szemeimmel folyamatosan pásztázva a vonásait egyre jobban elhiszem, hogy nem szórakozik velem. Leengedem a pálcát és mélyet sóhajtok. Még hajamba is túrok, mintha ez segíthetne ezen a nyomorult helyzeten. Mit kezdjek így vele? A nyakamon nem maradhat. - Mi? - ösztönösen kapom vissza rá a fejem a kérdésére, mely még nem igazán jutott el az agyamig, ellenben ezúttal látok szemeiben valami különlegeset, ami nem hagyja, hogy csak úgy elvegyek róla a tekintetem. - Igen. - Ez egy mentő válasz, mert valamit mondanom kell. Megköszörülöm a torkomat és újra felsóhajtok. Nem hiszem el, komolyan!
Oké, akkor most teszem pár lépést az ablak felé, aminek során sorra jajdul fel a padlózat. A teljes agyam zsibbad a fáradtságtól, de most észnél kell lennem és gondolkodnom kéne. Csípőre teszem a kezemet és inkább kinézek az ablakon keresztül a semmibe azt remélve, hogy így kevésbé tudja leolvasni arcomról a gondolataimat. - Együtt jutottunk ki abból az égő pokolból. Barátok vagyunk, vagy mi… - Nem, még mindig nem nézhetek rá, mert nem vagyok egyébként egy jó hazudó, úgyhogy kerülöm a lebukás esélyét. Úgy vagyok vele, hogy próba szerencse, ha ezt beveszi akkor király, ha nem, akkor igazából tök mindegy, mert vagy meg kell ölnem, vagy ő kerekedik felül rajtam és értesíti a világ összes aurorját, hogy itt vagyok. Igazából kinézem belőlük, hogy megetetik velem az amnéziájukat és így csípnek nyakon újra. De ha nem… - Azt legalább tudod, hogy hogy hívnak? - De hogy a francba tudnám kideríti, hogy hazudik-e vagy sem?
Őszintén sejtelmem sem volt, hogy kívülről hogyan festhettem. Legbelül úgy tudtam magamat elképzelni, mint egy bolond. Egy fiatal srác – mert ennyire azért tisztában voltam magammal – aki legalábbis másnaposnak nézhetett ki, vagy még inkább úgy, mint akit bedrogoztak, aztán csúnyán beütötte a fejét és most azt sem tudja fiú-e vagy lány. Vagyis esetemben inkább az volt a kérdés, hogy ki is vagyok. – Nem tudom… Van? –Őszintén kérdezem, mert jelenleg semmit sem értek. Kezemet finoman meg is mozdítom, hogy legalább tudjam, hogy mennyire erősen vagyok kikötve. Eléggé. Ez a srác tudott valamit! Mondjuk ha tényleg olyan durván bántam vele, akkor elhiszem, hogy nem volt kedve arra várni, hogy mikor kelek fel és esek neki megint. Tényleg olyan durva lettem volna? Nagyon szégyellem most magam. -Romok? Milyen romok? – Ezek szerint ő most megmentett? De ha ez így is volt, akkor én miért támadtam volna meg? És akkor miért vagyok kikötve? Biztosan csak egy félreértés volt az egész. Lehet, hogy támadásnak vélt egy olyan mozdulatot tőlem, amit valójában nem annak szántam. Az is lehet, hogy részeg voltam… Igen! Akkor könnyen meg tudnám magyarázni, hogy miért érzem magam ilyen rosszul. Azon túl, hogy valószínűleg bevertem a fejem… Aztán hirtelen nekem esik. Egy pillanatra meg is ijedtek, de amint megérezem, illetve nem érzem a fém hűvös érintését, felvonom a szemöldököm. – Akkor fejbe vágsz egy darab fával…? – fejezem be helyette a mondatát. Egyszerre akartam nevetni és sajnálni is. Értem én, hogy egy ilyen elhagyatottnak tűnt helyen nem talál majd valódi fegyvert, de egy bottal nem igazán tudott megfenyegetni. Szinte biztos voltam benne, hogy komolyabb kárt nem tudna bennem tenni vele. Fejemet nagyon lassan rázom meg. – Nem… Akárhogy próbálok emlékezni, minden homályos. Ha pedig még tovább kutakodom, akkor olyan, mintha egy falba rohannék. – Az arcom hirtelen grimaszba rándul. – Arról nem is beszélve mennyire fájdalmas. – A fejem még mindig lüktet, sőt olyan, mintha folyamatosan kalapáccsal ütögetnék. Egy perc nyugtom sincs. Viszont neki sincs ideje túl sokat gondolkodni, inkább bombázom is a kérdéseimmel, miszerint ő biztosan ismer. A magyarázata ellenben nem igazán passzol bele a képbe. A fejemben az összes fogaskerék elkezd forogni, ami ismét csak fájdalmat okoz. Éppen, hogy sikerült kitisztítani a hallásom és látásom, de megint megszédülök. Mély levegőt szívok be és lassan fújom ki, ezzel is próbálom enyhíteni a fájdalmat. – Nem… Mondom, semmi sem rémlik. Minden egy nagy paca, sötétség és semmi más. Mint mikor újra kell indítanod a számítógépet, de minden mentésed elveszett. – válaszolom meg kissé túl kapkodva is a kérdést, ahogyan gondolkozom. – De várjál, én ezt nagyon nem értem! Barátok vagyunk, és együtt jutottunk ki valami tűzből, ami valami romoknál volt, ami rám is eshetett volna. Viszont én meg elkezdtelek rángatni, tulajdonképpen miért is…? – Emelem rá a tekintetemet, hogy kapjak tőle választ, de még mielőtt megadhatná folytatom. – Arról nem is beszélve, hogyha barátok vagyunk, akkor miért vagyok kikötözve? Összevesztünk? Bántottalak? Vagy ez valami csíny? – Nagyon fáradt vagyok és nem tudok rendesen gondolkodni. Az is lehet, hogy félreértettem, vagy tényleg csak valami tréfa az egész, viszont nekem ez így nem volt logikus. Márpedig meg akartam érteni, mert jelenleg elveszettnek érzem magam. Ahogyan ezeken gondolkodom, az ajkamba harapok. Legszívesebben elsírtam volna magamat.
You brought me out of my shell, put me under your spell. Now I'm walking a straight line to you. I'll never surrender, You're my pain and pleasure all together. I'm confused.
Isaac Tremblay British Columbia, Canada never be the same
Kezdem kapizsgálni, hogy nagyon nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejtettem még mielőtt magához tért volt Isaac. Semmit nem ért, a reakciójából köszönhetően pedig én sem, kérdezzük egymást, de kérdésekre is csak kérdések jönnek oda-vissza. Itt állunk egymás előtt és hiába van ő kikötözve, én meg rá szegezem a pálcámat, jelenleg talán kimondható, hogy egyikünk sem okosabb a másiknál. Nem minden kérdésre válaszolok, aminek nem az az oka, hogy meg sem akarom hallani, hanem pusztán vagy túl hosszú lenne ezt most így hirtelen kifejteni, másrészt meg nem vagyok hirtelen teljesen biztos abban, hogy az őszinteség a kifizetődő számomra. Azért annyira nem ütöttem be a fejemet, hogy egy emlékvesztett auror szájába rágjam, hogy igazán megbilincselhetne, csak mert úgyis az volt a terve. - Mindegy, felejtsd el… - mondom inkább, mintha nem is lenne fontos az elmúlt két nap, pedig nagyon is az. Egyúttal halványan felfelé rezzen meg szám egyik sarka saját magam hülye kijelentésétől, amiért ilyen kérek egy amnéziástól. Nem lesz nehéz dolga, mondjuk úgy.
Vágom, hogy nem tud semmiről, de azért megfagy bennem a vér attól, hogy a varázspálcát sem ismeri fel. Ezen a ponton egyszerre hullik le rólam minden aggodalom, tekintve, hogy hát tőle aztán nem kell tartanom, másrészt viszont kezd megfogalmazódni bennem egy olyan gondolat, hogy lehet itt kellene hagynom őt, amíg ez lehetséges, mert különben az elkövetkező időszakom másból sem állna, minthogy definiálom a leviosat, mint valami óvodásnak. Nem szoktam bőgni, ha egyedül maradok, nincs sok bajom a magánnyal, bár tényleg inkább érzem magam társasági embernek, de azért most jobb ötletnek tűnik végig cipelnem a seggem Amerikán, mintsem, hogy a „miért, mi, hogyan” kérdésekre adjak nonstop válaszokat. Mindenesetre lazábbra veszem a mozgásomat, mert hacsak nem most etet meg a hazugságaival jóllakottságig, annyira nem úgy néz ki, hogy tettre késznek kellene lennem. - Lehet hatásos lenne! - felelem és el is gondolkozok azon, hogy fejbe verjem, de egyrészt nem kellene eltörni a pálcát, másrészt meg a végén még minden emlékkép a helyére kerülni és akkor most szarban lennék. - Falba… rohannál? - ismétlem meg szavait nagyokat pislogva, mert én sem értem. Vagyis de, kapizsgálom, de azt nem tudom, hogy most esetleg arra gondol, hogy rohan… márpedig rohant, mielőtt beállt volna a feketeség nála. Meg egy kicsit nálam is, de ez már részletkérdés.
Viszont még szkeptikus vagyok. Felteszek még pár kérdés, ha telibe megjátssza ezt azt egészet, akkor úgyis ügyesen kitér a béna kérdéseim elől, de nem érzem, hogy átverne. Szerintem ez nagyon is komoly és a sebe is arra enged következtetni, hogy egy bizony kibaszottul valós. Az mondjuk jó kérdés, hogy honnan tudja mi az a számítógép és miért beazonosíthatatlan nála egy varázspálca. Én nem értek az emberi agynyúlványokhoz és eszemben sincs biológiába merülni. Ez az egész csak olyan… „mi a fasz?” szituáció.
Alapvetően több ellentmondás van most a szavaimban, például, ha barátok vagyunk, miért van kikötözve, vagy ahogy ő is kérdi, miért is rángatott ő engem? Két válaszon gondolkodom: vagy tettetem a hülyét és eljátszom, hogy nem vagyok gondolatolvasó – merthogy tényleg nem vagyok az –, így én nem tudom megmondani, hogy ő mit miért akart csinálni, mielőtt a számítógépe újraindította volna önmagát engedélykérés nélkül. A másik pedig az, hogy kitalálok valami újabb baromságot, amivel erősítem a kettőnk közti sosem létező barátságot. Nyilván a nehéz utat választom. Nyilván… - Mert ellenem fordítottak téged. - Gratulálok Zorian, ez aztán a klisés szöveg, de legalább lehetek primadonna egy tökéletesen elcseszett venezuelai drámasorozatban. - Nem tudom! Ha tudnám, nem félnék most így tőled! Rám támadtál, olyan volt, mintha valami megszállt volna. Gondolom így akartak minket egymás ellen fordítani. – Én is meglepődöm, hogy mennyire gyorsan és már-már hitelesen tudom ezt előadni, de végül is gondolnom kell a jövőre, arra, hogy majd úgyis kiderül, hogy ő egy auror és akkor majd lesz egy érvem, hogy miért ne támadjon rám. Mert manipulálni akarják! Mint ahogy én is most őt, mint ahogy apám is engem, ahogy a pénz apámat, ahogy a világon minden kényelmes és jól csengő ígéret bármelyikünket a Földön. Egy kicsit szarul érzem magam, hogy hazudok neki, de ha úgy vesszük, ezzel egy barátságot is ajánlok neki, meg lényegében megmentem attól, hogy itt maradjon egyedül, emlékek nélkül, közel mugliként. - Megígéred, hogy nem fogsz rám támadni ezentúl? - És mielőtt azt gondolná bárki, hogy még mindig csak játszom magam, ez kivételesen egy őszinte kérdés tőlem, már csak azért is mert hatalmas, aggódó szemeikkel lépek közelebb hozzá újra és várom meg a válaszát vele szemben, ám a testbeszédem arra utal, hogy szándékomban áll eloldozni őt.
Azok a szemei… Brutálisan kék szemei vannak és azt érzem, hogy beszippantanak, bekerülök egy hatalmas kék világba, tele drágakövekkel, fénylő gyémántokkal, amelyek íriszeinek ragyogását szimbolizálják. Másodperces álmok ezek talán, nem tudom, de feláll a szőr a kezemen, ahogy felfogom, hogy elkalandoztam kis ideig. Szóval akkor mi? Ja igen, eloldozás. - Ne haragudj! - szökik elő belőlem alig hallhatóan a bocsánatkérés, szinte suttogom, miközben mögötte állva a pálca segítségével fokozatosan lazítom el a csomókat csuklója körül. Bocsánatot kérek, mert kikötöztem, de valójában azért, mert hazudok neki. De ez neki is kifizetődő, jelenleg biztosan. Nekem pedig lényegében nem volt más választásom. De, persze meg is ölhettem volna, végtére az mindig egy opció, viszont nem vagyok olyan, aki élvezné, hogy kiolthatja mások, ártatlanok életét, hiába gondolja ezt rólam a fél auror sereg.
Értem én, hogy nagyon beverhettem a fejem, tekintve, hogy semmire sem emlékszem, de azért a felfogóképességemmel még nem lesz baj. Vagyis nem ennyire. A fiú magyarázata nagyon homályos, tele logikai hibákkal, amik nekem feltűnnek. Nem akarok kételkedni a szavában, jelenleg ő az egyedüli, aki információval tud szolgálni nekem, és valahol mélyen magamban érzem, hogy ő nem egy rossz ember. Éppen ezért faggatom tovább, hogy végre nekem is tiszta legyen a kép, mert valóban nem emlékszem semmire. Lehet, ő pedig ezt nem akarja nekem elhinni, pedig így van. Eléggé nevetséges egy helyzet, hogy csak nézünk egymásra, próbáljuk megérteni a másik helyzetét, közben pedig csak még jobban belekeveredünk a saját gondolatainkba. Mondatára veszek egy mély levegőt és picit elkezdek nyüszögni is. – Rossz poén volt… - Ha nem tűnt volna fel neki, akkor így is már mindent elfelejtettem, nem akarom még ezt is! Ezzel a mondatával csak annyit ér el, hogy még kíváncsibb leszek. Közben elkezd egy bottal hadonászni, mintha legalábbis valami igen komoly fegyvert tartana a kezében. Látom is, hogy lefagy, mikor annyira nem rémiszt meg a fadarab. Mit gondolt, hogy meg is vakultam, mikor bevertem a fejem? Tény, hogy kezdetben homályos volt a látásom is, de mostanra már kitisztult és hát ha akartam volna se tudtam volna összetévesztené a fát valami féle fémmel. Főleg mert mikor a torkomhoz nyomta, rájöttem, hogy nem is éles. Ennek megfelelően meg nem tudtam nagyon félni tőle, maximum attól, hogy fejbe vág, ami amúgy nagyon fájt volna. Főleg, mert még mindig hasogatott az agyam is, pláne miután még gondolkodnom is kellett. – Hatásos? Nem hiszem, hogy attól emlékezni kezdenék… - Vagy ha igen, akkor könyörgöm, sújtson le rám! Egyébként tényleg rettenetes úgy mondani bármit neki, hogy emlékszem. Vagy egyáltalán úgy elkezdeni beszélgetni valakivel, hogy sejtelmem sincs mi történt, vagy egyáltalán ki vagyok. Utóbbi a legrosszabb, mert… Honnan tudjam milyen voltam? A személyiségem az emlékeimmel együtt vesznek el, mert azok alakítanak minket olyanra, amilyenek aztán felnőttként leszünk. – Igen… Egy láthatatlan fal az elmémben. – Nyilván nem szó szerint értettem, de ennél jobban nem tudtam számára elmagyarázni milyen érzés volt az amnézia. Egyszerűen csak valami blokkolta az emlékezés útját. Ezért is használtam ezt a hasonlatot, de úgy fest neki nem jött át a jelentése. Szerintem kettőnk közül én vagyok itt a legjobban összezavarodva, mégis én kapom a kevesebb és érthetetlenebb válaszokat. Én igyekszem a tudásomnak legjobban elmagyarázni mindent, amire kíváncsi, mégsem érzem azt, hogy ő ezt viszonozná. Össze-vissza beszél és nekem ebből elegem is lesz, ezért kérek tőle némi tisztázást és direktbe rákérdezek most már mindenre. Ahogyan elkezdi nekem magyarázni, hogy mi miért is történt, szépen lassan én is kezdek megnyugodni, hogy ezek szerint van rendes magyarázata is, csak eddig lusta volt kibökni, vagy nem is tudom. Talán szégyellte magát ebben a helyzetben, hogy barátok vagyunk, mégis fogva tartott, mint valami rabot. Viszont a magyarázatával már lassan én szégyellem el magamat, amiért nem emlékszem semmire sem, amit tettem. Szörnyű barát lehettem, ha képesek voltak ellene fordítani és ezért bántottam. Pedig én szentül meg vagyok győződve, hogy sose vinne rá a lélek, hogy valaki, akit adott esetben nem is ismerek elérje nálam azt, hogy egy barátnak ártsak. Vagy lehet csak a mostani énem gondolja ezt. Lehet beadtak nekem valamit, ami elborította az elmém, az talán meg is magyarázza miért érzem ilyen szörnyen magamat. – Ne haragudj rám! – kiáltok fel a mondandója végén, ahogyan megrázom a fejem. Legszívesebben elsírtam volna magamat, ahogyan ezeket mondta nekem. – Bármi is volt, elmúlt! Nem emlékszem mi történt, de most már nem vezérel semmilyen rossz szándék. – Őszintén mondom, hogy nem tudnék neki ismét fájdalmat okozni. Belül marcangolni kezd a bűntudat, holott azt se tudom pontosan mit tettem, de így látva őt… Biztosan szörnyen viselkedhettem vele. -Ígérem, hogy jó fiú leszek! Nem foglak többet bántani és nem hagyom, hogy valaki ismét kettőnk közé álljon. – Kissé egyébként úgy éreztem, mintha valamilyen drámában lennék, noha egyetlen egynek sem tudnám most felidézni a címét, amit láttam. Ha persze láttam valaha egyet is és nem csak elcsíptem valamilyen hasonlóan megható jelenetet. Szemeimmel persze végig az övébe nézek és érzem, ahogyan elveszünk egymás tekintetében. Egy pillanatnak tűnik csupán és akaratom ellenére is felmerül bennem a kérdés… Mi tényleg CSAK barátok voltunk? Viszont gyorsan kiverem ezt a nevetséges gondolatot a fejemből, hiszen ha állítja, hogy a haverom, akkor bizony több nem lehettem. A valóságba az ránt vissza, ahogyan ellép mellettem és eloldoz végre. – Nem… Te ne haragudj! – Egy pillanatra el is felejtem, hogy sérült vagyok, lendületből állok fel és fordulok felé, hogy megölelhessem, azonban a fejembe belehasít az irdatlan fájdalom és elveszítem az egyensúlyomat. Így az ölelés helyett elég nagy a valószínűsége, hogy inkább ráesek. Valahol bízom benne, hogy elkap és nem hagyja, hogy esetleg megint elessek és a fejem bánja, bár jelen esetben azt sem bánnám. Amit tettem az egyszerűen rémes, szégyellem is magam miatta, így megérdemelném, hogy csak hagyjon elesni.
You brought me out of my shell, put me under your spell. Now I'm walking a straight line to you. I'll never surrender, You're my pain and pleasure all together. I'm confused.
Isaac Tremblay British Columbia, Canada never be the same
Sziporkázok a poénokkal úgy, hogy sosem voltam egy mókamester és most sem vagyok épp vicces kedvemben. Inkább tudnék üvölteni, mintsem nevetni, de történt már velem annyi baromság, hogy egy kicsit megbolondulva álljak az ilyen abszurd szituációkhoz is, mint ez itt. Ki ez a srác, miért van itt velem és mit kezdjek vele és az amnéziájával? Kétségtelenül össze kell szednem magam, hogy ebből ne jöjjek ki rosszul, sőt, lehetőleg az én malmomra hajtsam a vizet. Remek ötlet lenne kipróbálni a fejbe kólintást, egy pillanatra el is gondolkozom, hogy megteszem, de túlságosan félek attól, hogy hirtelen minden emlékképe a helyére kerül. Meg úgy őszintén, mit bántsam szegényt, így is vérzik ezerrel a feje. Jó kérdés, hogy mi van, ha itt fog meghalni mellettem? Lehet jobb lenne nem fizikailag csesztetni. Mellesleg szerencsém van, hogy legalább nem lett teljesen zokni az agya és még képes értelmesen beszélni és gondolkodni. Értem, mire gondol a falnak rohanás alatt, de annyira kísértetiesen látom magam előtt a jelenetet, ahogy rohan felém, hogy elkapjon, majd az a bizonyos fal, az konkrétan a padlóval való ütközést akartja szimbolizálni. Vagy csak bölcsészkedik és szeret hasonlatokat használni. Mindegy. Mivel én nem vagyok amnéziás, ezért honnan tudnám, miről beszél.
Tekintve, hogy fingom nincs, mit mondjak, ezért kitalálok valami hülyeséget, amiből talán jó dolog is kisülhet. Arra azonban nem számítok, hogy mihelyst leviszem a hangsúlyt, már-már szívszorító bűntudattal kér tőlem bocsánatot. Ez annyira meglep, hogy öntudatlanul lépek egyet hátra és nézek rá boci szemekkel azt kérdezve, hogy ezt most miért mondja. Miért teszi ilyen nehézzé ezt az amúgy is irtó kínos szituációt? Összeszorul a szívem, ha belegondolok, hogy ezt most ő tényleg komolyan is gondolja. Annyira őszintén beszél, hogy pislogni sem tudok, csak nézek rá meredten. Ez így most már nekem is rohadt szarul esik, merthogy nem akartam volna hazugságba kényszeríteni, de hát nincs más választásom.
Ezek után – mihelyst újra működésre bírom elmémet – nincs más út, csak az előre, muszáj megennem, amit főztem és tovább játszanom az elvesztett, illetve jelenleg visszakapott barát szerepét. Elég abszurd egy dráma jelenet ez, meg kell hagyni, de az arcán semmi sem árulkodik arról, hogy ne gondolná teljes mértékben úgy ahogy mondja. - Akkor ezentúl mindig segíteni fogjuk egymást - teszem hozzá én is, csak mert már kötelességemnek érzem kienni a részem a drámában. Lehet Brazília jó rejtőzködőhely lenne az aurorok elől, meg még a szappanoperával sem tűnnénk ki a tömegből.
Kissé azt érzem, hogy nem teljesen vagyok ura önmagamnak és a helyzetnek sem. Miután elveszek a tekintetében, rá kell ébrednem, hogy nagyon gyorsan észhez kell térnem, mert nem ártana, ha a földön járnék. Eloldozom a srácot. Meglepően hamar elmerülök a barát szerepében, történetesen nekem is jól jön egy ilyen személy. Nagyon kevés barátom van, velük sem feltétlenül örömteli mindig a viszonyom, az meg elképzelhetetlen volt eddig, hogy egy csettintésre lettünk egymás barátai. De legalább az udvariaskodó időszakon hamar túlléphetünk.
Nem tudom, mi volt az eredeti elképzelése - Ugye nem akart megölelni? Ez nekem így túl gyors! -, de vámpírokhoz közeli sebességgel kapok utána, mikor érzékelem, hogy esni készül. Az egész eredménye pedig már nem is brazil, hanem sokkal inkább egy anime drámai képkockái, ahogy ölemben tartom a hatalmas kék szemű srácot, kinek feje eléggé vérzik. A kamera fókuszál, mi egymás szemeit nézzük, amíg nem én megköszörülöm a torkomat és megszakítom ezt a lassított, fangörcsös jelenetet. - Öhm, szerintem ellátom a sebhelyedet - vakarom meg a tarkómat és szemeimmel már az imént látott tisztának mutatkozó rongyot keresem. - Te csak ülj le, hozok vizet. - Azzal az előbbi kínosan érdekes szituációtól úgy menekülök el, mintha sosem lettem volna a faházban. Ezek után kell pár perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. Elsősorban azt, hogy ki is ez a srác, ha már a barátom volt (tegyük fel), akkor nyilvánvalóan ismerem is az életét.
Egészen friss vizű patakot már az iménti terepszemlém alatt is észrevettem. Egy faházban talált edénybe merítek vizet, amivel valamennyire tisztára tudom majd mosni a sebhelyét. Az egész két per lenne, de nekem kell legalább a háromszorosa ahhoz, hogy kitaláljam, ki is ez a srác. Vagyis ki legyen ezentúl. Visszatérve aztán elsőként lecsekkolom, hogy él-e még. Némaságomat én sem tudom feltétlenül minek tulajdonítani, egyszerűen csak leülök mellé és megáztatom a kendőt. - Ez lehet egy kicsit fájni fog - mondom, mielőtt sebhelyének poros széléhez érinteném a kendőt.
Sejtelemem sincs, hogy vajon mindig ilyen voltam-e. Mármint… Ennyire érzelgős, s a jelek szerint könnyen manipulálható. Hiszen ahogyan elmondja mi történt, úgy érzem igenis könnyen meg lehet vezetni. Ellene fordulok a saját barátomnak, akit talán évek óta ismertem és szerettem. Hogyan tehettem ilyet? Biztosan hipnotizáltak vagy valami trükköt alkalmaztak, mert én, a mostani fejemmel azt hiszem sose lennék ilyen szörnyűségre képes. Szörnyen érzem magam, főleg azért, amiért semmi, de tényleg semmi nem rémlik nekem ezzel kapcsolatban. Egy nagy sötétség, egy adatok nélküli gép jelenleg az agyam, ami szépen lassan le is áll. Olyan ez, mint mikor valaki új számítógépet vesz, a régiről viszont elfelejti menteni az adatokat. Igen, fel lehet úgy is fogni ezt, hogy milyen csodás, egy vadonatúj kezdés lehetősége, ahol nem viszi el már a fél tárhelyet az, hogy mi volt a régi eszközön. Ugyanakkor mi van a fontos fájlokkal? Mi van azon emlékeimmel, amik engem határoztak meg? Hogyan lehetnék én, tulajdonképpen újra én, ha azt sem tudom ki voltam? Nem… Hiába akarnék a régi önmagam lenni, nem volnék rá képes, hacsak ő nem segít nekem. Szinte könyörgöm a bocsánatáért, ez a minimum, amit tenni tudok azért, hogy kifejezzem, mennyire rémesen is érzem magam most. A történet fel sem tűnik, mennyire is egy drámába illő lehet, hiszen egy ilyet se néztem, vagy ha mégis hát… Az is éppenséggel elveszet valahol az éterben, mert hogy nekem nem ugrik be most semmi ezzel kapcsolatban, az is biztos. S így könnyen be is veszem, megvezethet, mondhat nekem akármit, én el fogom hinni. Valahol muszáj elkezdenem, így minden szavát elhiszem neki. El AKAROM hinni neki. Más választásom úgysincs. – Ígérem, soha többé nem bántalak, hanem vigyázok majd rád. – Ezt pedig be is akartam tartani. Bár jelenlegi állapotomban nehezen tudtam volna verekedni, de ha kell, akkor igenis megküzdök én másokkal érte. Erre a gondolatra pedig kezd valami egészen gyanússá válni. Egy pillanatra úgy érzem, mintha ennél többről lenne szó. Nem tudom milyen volt a kapcsolatunk előtte, talán nem is egészen baráti, vagy esetleg csak az én részemről nem volt az, de valami nem stimmelt. Mélyen a szemembe néz, én pedig az övébe, s egy furcsa, melengető érzés kerít hatalmában. Ugyan szívem még nem gyorsul fel, de csak egy hajszálon múlik, hogy azt érezzem, valóban van valami más is itt a levegőben. A hívős pillantása ellenére kedvességet sugároznak a szemeim, amely csak még inkább megerősít ebben, hogy bízhatok benne, hihetek a szavainak. Ezek után pedig még el is oldoz – ami még kellemesebbé teszi a helyzetet – én pedig annyira megörülök ennek, hogy menten fel is állok. Hiba volt… Megszédülök, a fejembe éles fájdalom hasít, majd dőlni kezdek, mint egy kivágott fa, egyenesen a fiúra. Ami a legnagyobb meglepetés, hogy utánam kap, de valami hihetetlen gyorsasággal, így megmenekülök az újabb fájdalomtól, meg talán attól, hogy ez az elmúlt időszak is kitörlődjön a memóriámból. Rendkívül hálás vagyok érte, holott megérdemeltem volna, hogy erre se emlékezzek, hanem itthagyjon. Tekintetünk ismét találkozik, úgy fest, a sors nem akarja, hogy egy pillanatra is el tudja tőle szakadni. Nem bánom. Tetszik, ahogyan elveszhetek a lélektükreiben. Ő viszont lehet nem élvezi annyira, mint én, így inkább menekülési utat keres – bár ezzel is csak nekem segít. Ismét helyet foglalok a széken, ezúttal persze nem vagyok megkötözve, ami persze javít a helyzeten, de nem tetszik, hogy visszakerültem oda, ahonnan indultam. – Ne vessz el! – mert egy részem talán fél, hogy tényleg csak el akar szaladni tőlem ezt az incidenst kihasználva. Pedig én komolyan mondom, most már nincs mitől félnie. Nem tudnék neki ártani. Percekbe telik, mire visszaér, én pedig nem festhetek túl jól. Amíg ő elvan, én próbálok emlékezni, töröm a fejem, hogy legalább egy név eszembe jusson, de semmi. Magamat nem kímélve erőlködöm, ami miatt a fejem erősen kezd lüktetni, hasogat, és még vérzik is. Én érzem, ahogyan egyre kevésbé tudok koncentrálni, elmosódik előttem a kép, s mikor újra megjelenik mellettem, akkor is csak nehezen bírom ráemelni a pillantásom. Csak hümmögök a szavaira, egyáltalán nem zavar mennyire fog fájni a procedúra, csak engedelmesen tartom a fejem neki, hadd csinálja, amit szeretne. – Mesélj rólam… Kérlek… - Ha már nekem nem sikerült semmit sem kiderítenem magamról. Viszont muszáj tudnom, mert a tudatlanság megöl, ha pedig még tovább próbálok kutakodni saját, elveszett emlékeim között, akkor félek, ismét elájulok.
You brought me out of my shell, put me under your spell. Now I'm walking a straight line to you. I'll never surrender, You're my pain and pleasure all together. I'm confused.
Isaac Tremblay British Columbia, Canada never be the same
Azért kezd elég kaotikussá válni a pillanat és lassan úgy érzem, hogy már nem igazán tudom, hogy mi a franc van. Nem, valójában sosem tudtam, hogy mi van, ez így a helyes. Improvizációban mindig is jó voltam, de ez a srác most nagyon megizzaszt és bizonyára utólag majd rá fogok döbbeni, hogy nem a jó válaszokat adtam kérdéseire. Igazából ki kellett volna törölnöm az emlékezetét és akkor minden fasza lenne. Mondjuk ezt bármikor meg tudom tenni, kérdés, hogy így ébren mennyire erős a csávó és azzal, hogy varázslatot végzek ellene, nem kapok be cserébe mondjuk valami elég szenvedős lefegyverzést.
Jelen pillanatban viszont a legnagyobb bajom az, hogy tiszta cuki a srác és a mérhetetlen ártatlanságával egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Én nem akarom őt bántani, pontosan ilyen már-már kétségbeesett szemekkel nézek az ő hihetetlenül vonzó íriszeibe, amikor találkozik tekintetünk. Nem tudok rá úgy gondolni, mint az az őr, akit a börtönben láttam, pedig mélyen legbelül ő még mindig az a személy. És feltehetőleg rohadtul keresni is fogják ők, mint eltűnt személyt, szóval vagy mihamarább megszabadulok tőle és lelépek, hogy ne tudjon rólam semmit sem elárulni a társainak, mikor rálelnek, vagy pedig addig megpróbálom saját oldalamra állítani, de úgy rendesen, betonszilárdan. Nem mondom, az előbbi verzió biztonságosabbnak tűnik.
Lehet nem kellene elfelejtenem azt sem, hogy egyébként csak úgy melleslegesen tiszta vér. Nem is értem, mit csodálkozok azon, hogy nem bírja tartani a saját súlyát, így az ölemben landol reflexszerű mozdulatomnak köszönhetően. Aztán kezdődik az a szemkontaktus előről, de nem, ezúttal már nem akarok megdögleni szemeiben, úgyhogy veszem a nyúlcipőt. Még hallom hangját, amivel utánam kiállt, de nem fordulok meg. Magamban teszem csak hozzá, hogy amúgy el vagyunk veszve mindketten, tekintve, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk. De most ez megint csak a kisebbik gond. A fő kérdés az, hogy ki ő. Vagy hogy ki legyen ő. Valamit kitalálok, míg az edényt belemártom a hideg erdei forrás vizébe.
Amikor benyitok faházba, elég szarul néz már ki, mármint a vártnál is rosszabbul. Látom, hogy ereje kezdi elhagyni, ami baj, mert nem vagyok orvos, szóval fogalmam sincs, hogy mit tudnék kezdeni vele, ha ténylegesen is kritikus állapotba kerülne a szervezete. Az meg nem buli, ha itt hal meg és még csak nem is én ölöm meg szándékosan. Jobb híján elkezdem lemosni róla a vért. Teljes csend telepszik a kunyhóra, én azonban magamban hatalmas hangzavart keltek a gondolataimmal.
Tiszta hülye vagyok, itt guggolok a széken omladozó börtönőröm előtt és mosogatom a sebét… A groteszk kép csak eszembe juttatja, hogy mekkora egy flúgos őrült barom vagyok és ha apám ezt látná, lehet ki is tagadna a családból, mondjuk előtte már nem kell bemutatkoznom, szóval… Najó, elengedem ezt a gondolatmenetet, már csak azért is, mert becéloz a srác azzal a kérdéssel, ami kvázi elkerülhetetlen volt. - Öhmm… - Faszom, ez combos menet lesz. - A neved Isaac. Isaac Tremblay. - Így hívták a szomszédomat San Franciscoban. - Aurornak tanultunk mindketten, egy szervezethez tartoztunk, ott ismertük meg egymást és jó barátok lettünk. Mindenféle nyomozásokban vettünk részt, hogy tapasztalatot szerezzünk. Csakhogy eléggé csalódnunk kellett. Együtt dolgoztunk, hatékonyan és gyorsan, ami mások nem néztek jó szemmel. A főnök nem akarta elfogadni, hogy megszereztük a bizonyítékokat, úgyhogy elkezdtek egymás ellen fordítani minket. Később kiderült, hogy mindkettőnket befolyásoltak, átverték, a főnök pedig olyan személyeknek dolgozik, akik könnyűszerrel ölnek embereket és kihasználnak másokat, úgyhogy menekülni kezdtünk, de rosszul sült el a vége. - Najó, irtó nagy baromságnak tűnik ez, nagyon csodálkozni fogok, ha elhiszi, de próbáltam olyasvalamit összehordani neki, ami valamennyire köthető a valósághoz. Mármint auror volt, minket pedig a sors egymás ellen fordított. Én menekültem is. - Azért támadtam neked, mert nem tudtam, hogy te te vagy-e vagy valaki felvette az alakodat. - Hangom fokozatosan csendesül, mintha félnék, vagy fájdalmas emlékeim lennének, de őszintén szólva inkább csak nem akarok többet hazudni. Egyelőre elég ennyi egyszerre. - Nem kedvelem az aurorokat. - Ezt már őszintén mondom.
Nem túl nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy semmit sem értek a jelenlegi helyzetből. Meg voltam kötözve, egy ismeretlen srác egy darab fát fog rám, mintha az egyébként veszélyes lenne. Bár bevallom, valóban, ha a szememet akarja kiszúrni, akkor nagyon is parázok tőle, mert bár teljesen elfelejtettem hogyan nézek ki, milyen színű a szemem, de azért biztos vagyok benne, hogy nélküle nem lennék olyan szép – ha egyáltalán az vagyok. Közben pedig állítja, hogy a barátom, hogy benne bízhatok, s én kérdés nélkül megteszem. Miért? Ötletem sincs. Talán a kétségbeesés beszél belőlem, mi sóvárog az után, hogy valaki adjon neki egy morzsát, egy mentőövet, hogy ki is ő valójában. Nem számít jelenleg, hogy hazugság csupán, vagy az igazat mondja, mert a tudatlanság nagyobb kínzás, mint a kamuzás. Vagyis én így érzem, és mivel én igénylem, így… Kvázi tényleg mindegy. A történt persze homályos, hiszen barátok vagyunk, de egymásnak estünk? Hm… Persze, hogy itt kéne szólnia a vészjelzőnek a fejemben, hogy valami nem oké, hogy itt sunyulás van, de fejem hasogat a fájdalomtól, így az a nyomorult sziréna sem ér el a tudatomig, hogy ténylegesen is belássam, ez eléggé lehetetlen. Drámai az egész, mintha egy filmben lennénk, vagy regényben, csak éppenséggel nincs meg a lány a szerelmi párosból, csupán két fiú van itt, kik egymással szemben állnak, s számomra ez a gondolat… Nem zavaró, nem bántó, hanem normálisnak ható. Talán ha képzeletem tudna most szárnyalni, ha lüktető fejem hagyná, hogy elképzeljem, akkor most látnám magam előtt, ahogyan közelebb hajol egy csókra, de… Nem tudom megálmodni ezt a jelnetet, mert jelenleg a gondolkodás is már szenvedéssel jár. Így mikor közli, hogy elmegy, én csak bólintok – már ez is fájdalmas – s csak várok rá, igyekszem kímélni magam, nem mozogni, nem törni a fejem, de az embert akkor van, ha gondolkodik, tehát természetesen nem bírok megálljt parancsolni elmémnek, s így érzem, hogy erőm lassan elhagy, hogy merülök és hamarosan ismét elájulok, hacsak nem történik valami, ha nem jön vissza, ha nem ápol, nem etet meg… Bármi jó lenne most, tartson ébren, nem akarok visszakerülni a sötétségbe! De szerencsémre visszaér, s elkezd ápolni, a hűvös víz pedig érzetére pedig felsóhajtok. Jól esik és állítom, hogy segít, egy picit mintha jobban is volnék, de azért nem merek még felállni. Inkább csak kérem, hogy meséljen rólam, mert hát… Ő az egyetlen információforrásom, teljesen logikus, hogy tőle kérdezem ki is voltam én anno. -Aurorok…? Mi az az… auror? – Nagyon buta vagyok, én ezzel tisztában vagyok, de sejtelmem sincs, hogy miről beszél. Talán külföldi szó, amit elfelejtettem már, pedig jelenleg egy nyelvet beszélünk, vagyis akkor… Akkor értenem kéne, nem? A nevemre el is felejtek hirtelen reagálni, pedig egyébként szép. Isaac… Valami rémlik, dereng, hogy használták ezt a megszólítást rám. – Icy…? – suttogom halkan, ahogyan a semmiből bevillan egy ilyen becenév. – Várj akkor… Mi most jó fiúk vagyunk? A főnökünk pedig rossz, igaz? Ne haragudj, nagyon el vagyok veszve. – Röstellem is, amiért ennyire nem bírom összerakni a képet, de amit mond… Nem mondom, hogy nem hiszem el, mert logikus a magyarázat, komolyan! Csak éppen vannak foltok, amiket nem tudok egyedül betapasztani, ezért kérem, hogy segítsen nekem. – Felvenni az alakom? Tessék? – hirtelen próbálnék meg felállni, de csak hangosan nyüszíteni kezdek, ahogyan fejembe ismét belehasít a fájdalom, s érzem, hogy szépen lassan lemerítem saját magamat. Gondolkodj Isaac, nem szabad hirtelen mozdulnod. – Mit is mondtál…? Téged, hogy hívnak? – Mert szólni akarok neki, jelezni, hogy nem vagyok jól, hogy muszáj lenne innom, vagy valami, de csak úgy odakiabálni nem lenne túl kedves, így meg akarom szólítani, csak… Tudnám mi is a neve!
You brought me out of my shell, put me under your spell. Now I'm walking a straight line to you. I'll never surrender, You're my pain and pleasure all together. I'm confused.
