I'm Cedric! I mean Isaac... Who am I again?

Nehéz lenne elmondani, hogy milyen vagyok. Vagyis pontosabban azt, hogy vajon mindig ilyen voltam-e. Ha most le kéne írnom magamat, akkor azt mondanám, hogy egy nyugodt természetű ember vagyok. Igazából mondhatjuk azt is, hogy olyan vagyok, mint egy stressz labda. Megpróbálhatsz összenyomni, de nem tudsz nekem ártani, sőt még hasznosnak is érzem magam, hogy te kevésbé vagy stresszes. Nem veszem fel, ha valaki beszól nekem, vagy leordít, amiért ideges. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, mert de, hiszen úgy gondolom, hogy az esetek nagy többségében nem szolgálok rá egy kiabálásra, de nem vágom be a durcit miatta. Add ki magadból, ha kell. Én meg foglak ölelni és csak annyit mondok, hogy minden rendben lesz. Nem tudod letörni a szárnyaimat, nem fogsz meggyőzni arról, hogy ne lenne megoldás egy problémára. Hiszem, hogy minden jobbra tud fordulni és végül az igazság célba tud érni. Oh, amúgy vigyázz, mert az optimizmusom nagyon ragadós, hehe...
Arról ne is beszéljünk inkább, hogy mindig mosolygok. Elvileg még alvás közben is. Nekem nem tűnik fel, de állítják, hogy ahányszor rám néznek, én mindig olyan boldognak tűnök. Igazából az is vagyok. Mindig van minek örülnöm! Imádom például mikor süt a nap. Szeretek az erdőben sétálgatni és a virágokat illatozni, amik ott nyílnak. De ha semmi más nincs, akkor már csak az is öröm, hogy élek. Elvileg durva balesetem volt és azért lettem amnéziás, szóval már annak is örülök, hogy nem haltam meg.
Szerintem azért maradtam életben, mert valami fontos dolgom van még. A sors úgy érezte, hogy nem fejeztem be valamit. Talán pont azt, hogy segítsek másoknak és egy kicsit vidámabbá tegyem mások életét. Vagy egy valaki életét... De a lényeg ugyanaz! A célom, hogy jobb élete legyen az embereknek. Vagyis igyekszem szebbé varázsolni.


Ugyanakkor sokszor kételkedek magamban. Azt se tudom ki voltam, szóval hogyan is lehetnék most bárkinek a boldogsága, vagy hogyan is segíthetnék másoknak, ha egyszer nekem múltam sincs? Meg azt se tudom, hogy kellenék-e másoknak. Néha úgy érzem csak egy felesleges teher vagyok. Elvégre még varázsolni is elfelejtettem! Az elementális képességem pedig jelenleg csak átok. Esküszöm Zor, hogy nem direkt borítom rád a kávémat! Olyan kis szerencsétlennek érzem magam így. Arról nem is beszélve, hogy szinte bárki kérdez valamit, a legtöbbször az a válaszom, hogy nem emlékszem. Ehhez még társul az is, hogy bizony az amnézia mellékhatása, hogy sűrűn fáj a fejem, amikor aztán tényleg nem lehet velem mit kezdeni. Plusz a rövidtávú memóriám is sérülhetett, mert elég sok dolog kiesik. Ja és tájékozódni sem tudok. Lazán eltévednék bárhol vagyok és az sem számít, hogy jártam-e már ott előtte.
Nem akarok senkinek sem kellemetlenséget okozni. Mégis úgy vagyok vele, hogy azon kívül, hogy kedvesen tudok mosolyogni és nem hagynék senkit sem a bajban, nem tudok semmit sem tenni másokért. Főzni bárki tud, ahogyan vigyorogni is. Én pedig csak hadonászok egy bottal a kezemben, miközben próbálok nem gondot okozni.

A szobámban a földön ülök és fejemet a falnak vetve sírok. Szinte alig bírok levegőt venni, csak folynak le a könnyecseppek az arcomon. Szemeimet végig csukva tartom és rázom a fejem. Szénmonoxid?! Lehetetlen! Otthon semmi olyan nem volt, ami ezt okozhatta volna. Valaki megölte őket. De mégis ki?! Ki akarna ártani két ilyen kedves és ártatlan embernek? Miért pont az én szüleimnek? Náluk jobb embert nem ismertem! Nem tudom elhinni, hogy nincsenek többé. Hazugság, biztosan jól vannak, csak valamiért el kellett bújniuk. Akiket láttam magam előtt, azok valójában nem is ők voltak, igaz? Csak hasonlítottak. Nem lehet... nem...

-Icey! - Legjobb barátom hangja kelt fel. Csak egy rossz álom volt szerencsére. Illetve egy rossz emlék, amit bárcsak elfelejthetnék végre. 5 éve haltak meg a szüleim, ideje lenne túllendülni ezen. Mióta volt a „baleset”, időnként előjönnek ezek a szörnyű rémképek. Nem tudom mi okozza, hogy csak hirtelen előjönnek. Azért viszont hálás vagyok, hogy a haverom felkeltett. Nem bírtam volna sokáig. Tulajdonképpen mióta a családom meghalt csak ő volt nekem és a szülei. Befogadtak és szerettek.
-Babe... Megint sírtál. Ha ennyire vágysz arra, hogy bebújjak melléd, akkor csak kérj meg, de ne ezzel kelts fel! - Egyik szemöldökömet felhúzva nézem a haverom, majd inkább fordulok is át a másik oldalamra. Nem akarom megint a kamu meleg dumáját hallgatni, így is azt hiszik néha, hogy járunk, holott mindenki tudja, hogy a srác heteró. Hiába imádom a barátom, ezek a beszólásai azért nagyon tudnak fárasztani.
- Ilyenkor értem miért csak én tudlak elviselni...
-Hé engem sokan szeretnek! Amúgy meg takarodj ki az ágyból! Nem fogok helyetted dolgozni.
Sóhajtva állok fel végül és felveszem az egyenruhám. Mindig is auror akartam lenni, de bevallom nem egy börtönben terveztem dolgozni. Igazából sose akartam ezt az állást pont sose akartam, mert nyomozónak akartam menni. Mind a ketten. Most mégis ott vagyunk, hogy egész nap csak a rabokat figyeljük. Én még csak-csak elviselem, hiszen legalább van munkám és fizetésem. A haverom sokkal rosszabbul viseli és elég szemét az emberekkel. Én próbálom emberségesen végezni ennek ellenére a munkám. Az a fickó is... Hogy mondja mindig, hogy ő ártatlan! Valahol sajnálom, de amíg nem bizonyítják, hogy nem tett semmi rosszat, addig én sem tudok tenni érte semmit. Mégis valamiért hiszek neki.
Megrázom a fejemet, hogy inkább ne is gondoljak erre. Valószínűleg az én szüleim gyilkosa is ártatlannak vallaná magát csak azért, hogy elkerülje a börtönt. A mai napig nem hiszem el, hogy pusztán baleset lett volna, de azóta lezárták az ügyet, szóval nem tudok mit tenni. A legtöbb, amit jelenlegi helyzetben tudok csinálni, hogy nem hagyom, hogy megszökjenek a veszélyes bűnözők. Később pedig én akarom őket börtönbe juttatni, hogy kevesebb olyan szerencsétlen gyerek legyen, mint én.


A munkahelyre érve hangoskodás fogad. Egyszer bele fogok süketülni ebbe! Ellépek néhány cella mellett és tekintetem összetalálkozik azzal a srácéval, akit a barátom direktbe szekál. Csak egy pillanatra nézek rá, mikor rám szólnak, hogy mozogjak már és menjek a helyemre. Nem tudja elkerülni a figyelmemet mennyire fehér. De inkább nem is gondolok rá! Ismerem magam, ha túlságosan is meg akarok valakit ismerni, akkor csak azt fogom elérni, hogy végül megsajnálom. Ez itt egy börtön, itt nem lehetek gyenge. Nem hallgathatok a szívemre.
Aznap este nagyon is éber voltam. Nem fogok hazudni, elbambultam. Újra és újra csak arra a rémes napra tudtam visszaemlékezni. Komolyan néha ajándék lenne, ha elfelejteném. Egy ideig nem tudok semmire sem figyelni, de aztán hallom, ahogyan valakik beszélgetnek, még a haverom is, így tekintetem az ő irányába fordítom, mikor... Boom! Én magam is elesek, de nem kell sok, hogy újra talpon legyek. Egyből barátomhoz rohanok, aki csak a földön fekszik, eszméletlen. Közben látom, hogy az egyik rab menekülni próbál. Magamban vagy ötvenszer kérek bocsánatot a haveromtól, de nem maradok mellette, hanem üldözni kezdem a fickót.
Futok utána, de úgy fest ő gyorsabb nálam. Pedig jó futó voltam, szeretek is (na nem ilyen helyzetben), mégsem bírom elkapni. A sziklás domboldal még egy plusz akadály. Ennek ellenére gondolkodás nélkül mászok utána és fel is sértem a kezem, ahogyan próbálok lejutni, de mit sem törődve ezzel csak követem és nem tévesztem szem elől. Akármennyire is azt hiszi, hogy ártatlan, sajnos a meneküléssel pont nem ezt bizonyítja! Ha valóban ártatlan, akkor igazán maradhatna, hiszen kijutna. Mindegy is, hogy mit követett el vagy sem, nekem az a dolgom, hogy visszavigyem.
Végre leérek. A ruhám már szakadt és mocskos, a tüdőm és a lábam is rettenetesen fáj már, én viszont csak rohanok utána. Nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire jól bírná ezt a menekülést! És lehet szólt is neki a lába, hogy elég lesz, mert elesik, nekem pedig lehetőségem van őt elkapni. Nyúlok is érte, hogy felrángassam a földről és visszavigyem, mikor...
Mikor a homlokom találkozik egy gerendával, amiről nem is tudom hogy került oda, majd ahogy hátrálok elesik és érzem, hogy ismét beverem a fejem. Ezután minden elsötétült.


Teljesen sötét van. Illetve lehet nem lenne, ha kinyitnám a szemem, de úgy érzem semmi erőm sincs. A póz, amiben vagyok annyira szerencsétlen és kényelmetlen. Érzem, hogy hideg van, a hátam ki van támasztva, de a fejem csak lóg előre, míg a kezeim hátra vannak kötve. Próbálok visszaemlékezni, hogy hol is lehetek, de nem ugrik be semmi. Ötletem sincs, hogy vajon miért lehetek kikötözve, vagy miért fáj ennyire mindenem. Nagyon tompának érzem magam. A fülem is sípol, így még csak hallgatózni sem tudok, hogy mi lehet körülöttem.
Szemeimet végre nagy nehezen kinyitom és elkezdem megemelni a fejem, azonban akkora fájdalom hasít belé, hogy kínomban felnyögök. Először arra gondolok, hogy inkább csak lógatom tovább, de a kíváncsiságom erősebb, így ismét megpróbálom felemelni a fejem, most sokkal lassabban. Szédülök, mikor pedig felnézek, akkor sem tudok koncentrálni. Látok magam előtt egy elmosódott alakot, talán mondott is valamit, de nem értem. Összeszűkült szemekkel próbálok rá fókuszálni, de mikor kiélesedik a kép sem tudom felismerni őt.
-Te meg... ki vagy?
Halkan teszem fel az első kérdést, szinte beszélni is fáj. Következő lépésem az lenne, hogy körbenézek, de alig fordítom el egy picikét is oldalra a fejem, úgy érzem, mintha minden erőm elhagyna. Fejem ismét visszaesik abba a pozícióba, ahonnan az előbb nagy nehezen felemeltem, én pedig ismét behunyom a szemeim.

Nos azt elég sűrűn megkapom, hogy helyes vagyok! Bár igazán nem tudom miért mondják ezt, hiszen nincs benne semmi érdekes. Szerintem teljesen átlagos a külsőm. Fehér bőröm szinte visszaveri a napsugarakat, pedig tudomásom szerint nem vagyok vámpír. Egyszerűen nem tudok barnulni. A hajam elég sűrű és sötét színű. A magasságom pedig átlagos. Tuti vannak nálam magasabbak, de bevallom Zorian mellett nem igazán tűnik fel, hogy alacsony lennék vagy sem. Nem tudom az öltözködésem milyen volt előtte, de jelenleg az is eléggé uncsi és átlagos. De legalább kényelmes! Nem bírnék azokban az extra szűk farmerokban járkálni.
De talán van itt valami, ami mégsem olyan átlagos. "Azok a szemek!" Hányszor megkaptam, hogy milyen gyönyörűek! Ha csak szimplán veszek valamit a boltban, akkor is képesek megjegyezni. "A legtöbb kék szemű embernek olyan hűvős a tekintete. Neked mégis olyan, mintha melegséget árasztana!" Nem értem ugyan mi a különbség a barna, zöld és kék szem között, de hiszek nekik! Ehhez még párosul, hogy szinte mindig mosolygok. Elvileg elbűvölő vagyok, pedig nekem fel sem tűnik, hogy vigyorgok! Elvileg az egész lényem azt sugározza, hogy mennyire nyitott vagyok és kedves. Pedig eskü nem csinálok semmit, csak létezem.