Utoljára Kira temetésén találkoztam a Sokolov családdal. Akkor is csak egy köszönés erejéig társalogtam velük, hallgattam a szokásos maszlagot, hogy milyen nehéz egy ilyen súlyos veszteséget átélnie az embernek, pláne ilyen fiatalon. Micsoda tragédia, hogy egy ilyen zsenge virágszál, mint Kira, aki még a felnőttkor küszöbére sem lépett, életét vesztette. Arról senki nem beszélt, miért történhetett az egész. Vagy a halála körülményeiről. Mintha csak baleset lett volna; szerintem a többség így akarta felfogni. Azt kívántam, bárcsak én is így tehetnék. Erre most - kihasználva azt a néhány hónapot, amit a londoni kiruccanás előtt szabadon tölthettem volna -, a szüleim úgy döntöttek, összeboronálnak Zakharral. Az indok az volt, hogy Zakhar szintén víz elementalista, ráadásul nálam magasabb szintű, így gyakorolhatnánk együtt. Csakhogy nem vagyok hülye, ismerem a kedves családom módszereit. Tudom, mire megy ki a játék. Zakhar fiatal, befolyásos családból származik, aranyvérű. Tökéletes férjjelölt. Pedig ha nem mondtam volna el vagy negyvenszer, hogy az érdekházasságot felejtsék el…! Szóval nem csoda, hogy most még csak válaszra se méltatom édesanyám magyarázkodását, pedig ő aztán nagyon elemében van. Még csak nem is próbál egy fokkal diszkrétetebben áradozni arról, hogy Zakhar mennyire mesterien elsajátította már a víz elemet. Meg hogy micsoda úriember. Mennyire tisztelettudó és engedelmes a családja felé. Ráadásul milyen jóképű. Csak a szememet forgatom és feljebb tekerem a hangerőt a fülesemben, hátha akkor a zene elnyomja az üresen repkedő szavakat - közben próbálok minél lassabban lépkedni mellette, hátha egyszer csak megáll az idő és nem kell belépnem azon a hatalmas ajtón, ami elválaszt engem Zakhar “jajdejóképű” fejétől. De hiába, az az otromba bejárati ajtó - vagy inkább pokolkapu - egyre csak közelebb kerül, sőt, már meg is állunk előtte. Néhány pillanat és az nyitva is áll, a család egyik tagja nagy vígan üdvözöl minket, valamit mond nekem, de én nem felelek, mert még mindig üvöltetem a zenét. Aztán beljebb kerülünk, megkínálgatnak minket mindenfélével, de engem jobban érdekelnek a falakra kihelyezett képek és miegyéb ereklyék, mert ezeknek legalább van némi értelme. Közben bólogatok a fülemben szóló phonk szám ütemére, kizárva a szokásos “chit-chat”-et, ahogy az angolok mondják. Mert ugye hamarosan én is pont ilyen idegesítően fogok beszélni, hogy meg is értsenek a diáktársaim a Roxfortban. Nagyjából három számot sikerül végighallgatnom, mielőtt valaki megböki a vállamat. Megfordulok, de nem húzom ki a fülest, pusztán lejjebb veszem a hangerőt, hogy halljam, amit kedves édesanyám mondani akar. – Kint van a kertben, kedvesem. – A kertben? Mi a francot keres a kertben..? Nyulakat etet? – kérdezek vissza, a homlokomat ráncolva. Máris látom magam előtt, ahogy Zakhar Sokolov az egyik bokor előtt guggolva répát osztogat a mezei nyulaknak. Elengedek egy halk kuncogást. De aztán anyám vet rám egy csúnya pillantást, úgyhogy egy sóhaj kíséretében zsebre vágom a kezeimet, a telefonomon visszaállítom a hangerőt és elindulok a kerthez vezető ajtó felé. Még valamennyire hallom, ahogy ő utánam szól, hogy viselkedjek rendesen, de tudomást se veszek róla. Caly az, aki a családjaink szabályai szerint játszik. Ő végrehajtja a parancsot, pontosan úgy, ahogy az ki lett adva. De én nem. Én a saját szabályaim szerint dolgozom. A kitűzött célt így is elérem, de a saját utamat járom, és a saját módszereimet vetem be. Szóval majd akkor fogok rendesen viselkedni, ha hasznom is lesz belőle. A nyár még Oroszországban is szép szokott lenni. A levegő itt is enyhül, a nap itt is kisüt, a fű itt is zöldell, a madarak itt is csicseregnek. Az embereket ez mindig üdítő érzéssel tölti el a zord tél után. Engem viszont halálra idegesít. A szemem nem szereti ezt az erős fényt, és Kira halála óta a madarak csicsergése is csak felesleges zaj a füleimnek. Nem baj, legalább most lesz kin levezetnem a feszültséget… Lábaim lefékeznek, ahogy megpillantom Zakhart, szemöldökeim összeszaladnak és arcom grimaszba rándul. Szóval most éppen őt képzeli el mellettem a családom. Az senkit nem zavar amúgy, hogy majdnem tíz év van köztünk?! – Csak hogy tudd, eszemben sincs hozzád menni – jelentem ki szinte azonnal, miközben kihúzom mindkét fülemből a fülest. – És nem érdekel a véleményed erről – teszem hozzá, mielőtt még bármit is válaszolhatna erre.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Szeretek otthon lenni. Egészen pontosan imádok a szobámban lenni, különösen, ha tiszta. Ennek ellenére mindig találok benne port, de mikor pár napja hazaértem az egyik megbízásomról, akkor kivételesen minden gyönyörű tiszta volt. Egyből jobban éreztem magam, így még sütöttem egy kis süteményt édesanyámnak, hogy kimutassam a hálámat, amiért külön ügyelt erre. Utána persze jött a hidegzuhany. „Átjön hozzánk pár vendég.” Utáltam ezt hallani. Már szinte sejtettem, hogy ez mit jelenthet. Karkaroffok… Ami azt jelenti, hogy muszáj legalább elviselnem őket egy teljes napra. A szülők a legidegesítőbbek, de a fiú… Ő különösen szúrja a szememet. Kirill Karkaroff a következő célpontom. Ha azt hitték a húgát kegyetlen mód ölték meg, akkor csak várják ki mit tervezek neki! Viszont csalódás vagy sem, édesanyám egyből közölte velem, hogy egy lányt is hoznak magukkal, akivel edzenem kell. Az első kérdésem az volt, hogy milyen lányt. De hiába mondták nekem a Dashkov nevet, elsőre nem igazán esett, hogy most éppen melyik. A barna vagy a szőke? Rákérdezni viszont egyáltalán nem mertem. Anyám tiszteletlennek tartana, ami igaz is. Sajnos engem nem sűrűn érdekelt senki más csak a Karkaroff család. Arra lettem nevelve, hogy irtsam ki őket. Persze a szüleim azt akarták, hogy mindenkinek kívülről tudjam a nevét. A szülőkét még sikerült megjegyeznem, hiszen minden alaklommal, amikor meghívtak minket valahova muszáj volt mennem és csevegnem velük. Meg hát jó arcot is kellett volna vágnom, de ezen kérésnek sajnos sose tudtam eleget tenni. Az asperger miatt képtelen vagyok mosolyogni. Én csupán annyit tudok tenni, hogy nem feltétlen halmozom el az embereket a kritikáimmal, hanem igyekszem udvarias maradni. Úgy fest a Dashkov családot pedig sikerült megvezetnünk. A szüleim biztosan büszkék most magukra, én pedig csak forgatom a szemeimet, mert végül nem ők szívták meg, hanem én! Valóban türelmes vagyok és gyorsan tanulok. A memóriám kiemelkedő, bár ez csak a betegségem miatt van. Azt viszont sose állítottam, hogy jó tanár lennék! Pláne nem egy nálam sokkal fiatalabb lánynak. Az volt az indok, hogy mind a ketten víz elementalisták vagyunk. Nem akarok akadékoskodni, de annyi tanár van, aki mester szinten van, miért pont én? Viszont a szüleim kérésére természetesen belementem. Illetve választásom nem sok volt, mert mire ezt közölték vele már minden le volt rendezve. Így csak türelmesen vártam a napot, mikor Nikolina fogja magát és meglátogat. Igen, mire jött megtanultam a nevét is, sőt az arcát is megjegyeztem. Ha már egyszer vele kell verekednem, akkor legalább pontosan tudjam kiről van szó. A kert számomra egy ideális helyszín volt edzeni. A kinti levegőbe sokkal több a felhasználható pára, arról nem is beszélve, hogy nagyobb terünk van. Utálnék bent bármit is összekoszolni. Tuti szívrohamot kapnék a végén. Kint viszont nem lehet semmi baj. A kertben legalább azzal is el tudom foglalni magam, hogy egy fa törzsébe állítom a késeimet. Annyira a saját gondolataimba merülök, hogy fel se tűnik, mikor a lány megérkezik. Vajon mi lesz velünk legközelebb mikor látlak Karkaroff, hm? Egy halálos táncra hívsz? Vagy inkább nem is kerülsz a szemem elé? Meg foglak találni úgyis. Kezemben megáll a kés, ahogyan meghallom a lány hangját. Nem leplezem a meglepetségem, mikor végre felé fordulok. – Csak hogy tudd, mennyasszonyom van. – forgatom meg a szemeimet. Majd biztosan egy olyan lányt akarok, mint ő. Igazából semmilyet nem szeretnék. – Amúgy is ha jól tudom edzeni vagy itt nem pasizni. Vagy ha mégis, akkor akár mehetsz is el, mert se kedvem, se erőm nincs most ehhez. – Nem mintha amúgy bármikor is lenne. Eleve számomra érthetetlen volt, hogy honnan jött ez a felvetés. Én elvileg azért vagyok itt, mert egy kölyköt meg kell tanítanom uralni a vizet. Bevallom nem sűrűn vártam meg a válaszát, egyszerűen csak odasétáltam a fához és kihúztam belőle a késeket. Ma hivatalosan se pálcát se kést nem kéne használnunk. De én azért kihoztam őket, mert… Mélyet sóhajtok. Ha létezik igaz szerelem, akkor bizony én megtaláltam a késeim formájában.
Nem értem ezt az egészet. Miért kell nekünk mindenképpen együtt edzenünk? És amúgy is, miért pont Zakhar? Azt hittem, a szüleimnek megvan minden kapcsolatuk ahhoz, hogy egy mesterszintű víz elementalistát kerítsenek mellém, ha már ennyire szeretnék, hogy gyakoroljak a nyári szünetben… Ezért, na meg édesanyám viselkedése miatt kell egyből arra következtetnem, hogy itt valamiféle hátsó szándék lapul. Ahogy áradozik a Sokolov srácról, mintha valami szuperszexi, nagy hatalmú mágus lenne. Mintha megpróbálná eladni nekem. Azért kicsit fáj, hogy ennyire kétségbeesetten meg akar szabadulni tőlem. A probléma csak az, hogy több eszem van, mint amennyit ő és apám kinéznek belőlem; átlátok a kis trükkjeiken meg a sunyiskodáson. Ez nem közös edzés, hanem ismerkedés. Na meg gondolom anyám még nem állt elő az esküvő ötletével a Sokolov családnak, különben most nem cseverészne velük olyan vidáman. Talán jobban tenném, ha zenehallgatás helyett inkább kihallgatnám őket… De mire eszembe jut ez a gondolat, kitessékelnek a kertbe újdonsült edzőtársamhoz, a Majomhoz. Igen, ez most egy referencia volt. Miközben időt húzva, lomhán kisétálok a szabadba, valamiféle szökési terven agyalok. Persze azért hajt a kíváncsiság, hogy Zakhar úrfinak mi a véleménye erről az egészről… Vajon ő tud egyáltalán arról, hogy anyám mit tervez? És ha igen, neki hogy tetszik az ötlet? Na nem mintha érdekelne… Kint éppen késdobálás közben találom meg a srácot. El kell ismernem, ügyesen csinálja, úgyhogy emiatt egy fél fokkal kevésbé utálom. Tíz pont a Sokolov családnak! A reakciója viszont meglep - ezek szerint még ő se lett beavatva a Dashkov família legújabb remek tervébe. Előre sajnálom szegényt, mert ha egyszer anyám elkapja egy beszélgetésre… Nos, igen. – Hála az égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Ha menyasszonya van, az azt jelenti, hogy a kettőnk képzeletbeli egybekelésére sosem fog sor kerülni. – “Edzeni”, persze… Anyám fejében az edzés egyenlő egy nászajánlattal – most rajtam a sor, hogy a szememet forgassam. – De ha már itt vagyok, tehetünk úgy, mintha szívesen gyakorolnánk együtt, nemde? – mosolygok rá, félrebiccentve a fejem. Most, hogy jobban megnézem… Egészen szemrevalónak találom Zakhart, még a tipikusan oroszos “lelkesedése” és a fapofája ellenére is. Ilyenkor azért sajnálom, hogy még nem múltam el húszéves. Meg azt is, hogy konkrétan kijelentette, hogy esélyem sincs. Nem mintha én nagy kapcsolatot kezdenék bárkivel is, de egy kis hancúrnak nehezen mondanék nemet, ha egy ilyen fincsi falat ajánlaná fel. – Egész ügyesen dobsz – vetem oda végül, közben teszek felé néhány lépést. A késhajítás amúgy is jobban érdekel jelenleg, ráadásul kevés olyan varázslót és boszorkányt ismerek, aki a pálcáján kívül más fegyverrel is tud bánni, úgyhogy szívesen végignéznék tőle egy bemutatót. – Élő célpontokon is szoktál gyakorolni? – Ahogy ezt a kérdést felteszem, egy komisz mosoly húzódik a szám szélére. Kíváncsi lennék, milyen gyorsan tud dobni… És hogy én mennyire gyorsan tudnék hárítani. Micsoda ötlet! Fényévekkel jobb, mint édesanyámé. Egyébként tény - bár nem sokan tudják -, hogy engem is érdekelnek a mindenféle késes tevékenységek, például hobbiból egészen kiválóan elsajátítottam a pillangókések használatát. Jobb kézzel és bal kézzel is, hozzáteszem. Most is a zsebemben van egy, hátha nyakon kell vele szúrnom Zakhart, mert halálra idegesít. Kár, hogy őt amúgy nem is vehetném célba… De elképzelni attól még lehet, nem? Nem ő lenne az első, akiről ilyen szép gondolatok fordulnak meg a fejemben, és nem is az utolsó. – Szóval? Mivel kezdjük, ó nagy vízmester? – hajolok meg teátrálisan, egy nagyon minimális mennyiségű gúnnyal a hangomban. Elvégre pont annyi kedvem van ehhez az egészhez, amennyi látszik is.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Bevallom már attól sem vagyok igazából elragadtatva, hogy a szüleim kitalálták, hogy nekem össze kell házasodnom bárkivel is. Az egyedüli indok, amiért még szabad vagyok az Kirill. Most hálásnak kéne lennem? Majd kicsivel tovább tartom életben. Akkor nekem sem kell elvennem valakit, akit azt hiszem ötször láttam eddig életemben és ugyan tudom hogyan néz ki, de különösebben nem tartom szépnek. Mondjuk ez is relatív. Egy ezüst penge számomra gyönyörű, míg a nők… Mind ugyanúgy néz ki igazából. Jó, ez persze nagyon sarkos volt, de ettől függetlenül nem találtam bennük olyat, ami megfogna. Kira sem volt valami szép élve. Holtan sem, de akkor egy fokkal jobban kedveltem. Nem idegesített. Viszont mikor beközli a kis szöszke, hogy ő ugyan nem jön hozzám, akkor nekem is fennakadnak a szemeim. Ki beszélt itt házasságról? Majd pont a Karkaroff lány kis barátnőjével, mi? Jó vicc volt. Akkor már inkább Kirillt veszem el! Erre a gondolatra végigfut a hátamon a hideg. Idáig szerencsére még nem fajultak a dolgok. Most viszont tömören tisztáztam a lánnyal, hogy úgyse venném el. Persze nem az az egyetlen ok, hogy hivatalosan már elkeltem, hanem az is, hogy nem tetszik. Nem is ismerem tulajdonképpen. Jóformán az emlékezetembe se tudtam vésni ki ő. Mázlimra ő sem nagyon akarja velem összekötni az életét. Eggyel kevesebb megoldandó probléma szerencsére. Hacsak a szüleimet meg nem győzik az övéi, hogy amúgy tökéletesen passzolunk. Oh Merlin, add hogy anyám úgy gondolja, hogy nem jó ötlet ez! Nem akarok nőt! – Nálam viszont az edzés azt jelenti, hogy addig gyakorolsz, amíg össze nem esel, vagy meg nem halsz. Utóbbi valószínűbben bekövetkezik, ha felhúzol. Szóval ajánlom, hogy ne nagyon hergelj, hidd el nincs értelme. – Amúgy sem tudnék tőle nagyon idegbajt kapni. Vagyis most még nem hiszem. Bár a stílusában van valami… Ami nem tud békén hagyni. Nem egészen tudom mi az, de van vele kapcsolatba egy különös érzésem. Mélyet sóhajtok. – Pálcát nem használhatsz. – Nagyjából ennyit mondok neki, mielőtt kiszedném az utolsó kést is a fából. Utána készülök elrakni, hiszen hivatalosan nem ezeket fogjuk ma használni. Előtte viszont gondosan letörölgetem őket egy ruhadarabbal, amit a nadrágom zsebéből húztam elő. Le se tudnám tagadni, hogy egyenesen odáig vagyok értük. Mindenhova elviszem őket, mintha legalábbis a lelkem darabkái lennének. Pedig mindenki tudja, hogy az nekem nincs. -Amióta az eszemet tudom ezt csinálom… Apám hat évesen közölte velem, hogy válasszak ki egy fegyvert, amit meg akarok tanulni használni. Gyenge volt a karizmom, így a késre esett a választásom. – Egy hat éves kölyök esetében igazából nem túl meglepő, hogy nem mindjárt egy baltát vagy számszeríjat akaszt le magának. Utóbbit a mai napig utálom. – Csak azon… Másképp nem is lenne bulis, igaz? – fordulok felé még mindig érzelemmentes arccal. Igazából a céltábla is jó kezdetnek, de lássuk be, hogy nem túl sok köze van a valósághoz. Egyszerűbb, ha rögtön valami élőre vadászik. Mondjuk egy vaddisznó, vagy galamb. Mondjuk az elég nehéz. Közben pedig elteszem a szemem fényeit a tokjaikba. Amint megbizonyosodtam, hogy jó helyen és biztonságba vannak, figyelmem ismét teljesen a lányé. Nem tetszik a stílusa. Túl szemtelen. Én bezzeg sose mertem így viselkedni a tanárommal. Nos talán az is probléma, hogy én hivatalosan csak edzőtárs vagyok, nem a mestere. Mégis úgy éreztem, hogy némi tiszteletet érdemlek. Alig, hogy meghajolt a földhöz fagyasztom. – Szabadítsd ki magad. – vonok egyszerűen vállat. Én addig nekidőlök a fának és várom mikor lesz kész ezzel az egyszerű feladattal.
Megkönnyebbülés azt hallani, hogy neki esze ágában sincs esküvősdit játszani. Főleg azért nyugtat meg a gondolat, mert nem szándékozom érdekből, a családom kedvéért összekötni valakivel az életemet. Olyan könnyen hozzák meg ezeket a döntéseket errefelé, mintha egy örökkévalóságig együtt lenni ugyanazzal az emberrel nem lenne önmagában egy hatalmas büntetés! Pláne, ha az illetőt még csak nem is kedveled, Merlin bassza meg! De most tényleg. Persze nekem még mindig nagyobb szerencsém van, mint Caly-nak. Alig, hogy eltemettük Kirát, már be is jelentették a nászát Svennel, az egykori vérnővérünk özvegyével. Ennél szarabb helyzetbe nem is kerülhetett volna… Emiatt pláne ellenállok anyám minden kis próbálkozásának a házassággal kapcsolatban. Be is jelentettem otthon, hogy ezt a hagyományt szépen meg fogom törni és ha én valaha is családfő leszek, el fogom töröltetni a francba. Dashkovék kiszállnak ebből az ostoba játékból, nincs vita. Amúgy is, nem vagyok én még ehhez egy kicsit túl fiatal?! Oké, azt anya és apa is nagyon jól tudják, hogy hajlamos vagyok testiségekhez fordulni információszerzés érdekében, ezzel elég sokat kockáztatva, és ellenzik is elég erősen, de az teljesen más helyzet. Itt most az egész jövőmről van szó, nem csak egy futó kalandról, aminek nyoma sem marad. Különben is, ez a Zakhar srác simán lehet valami orosz Ted Bundy, aki majd elcsábít aztán szépen feldarabol a susnyásban! Bár jobban belegondolva, elég izgi halál lenne… – Ajjaj, valaki bal lábbal kelt fel ma reggel? – kérdezem most már egy széles vigyorral az arcomon. Már ennyiből is meglátszik, hogy engem az efféle fenyegetések nem félemlítettek meg. Sose volt kérdés, hogy a három vérnővér közül ki a legőrültebb… – Sajnos nem tudom garantálni, hogy nem foglak felhúzni… Fogd fel afféle járulékos veszteségként – teszem hozzá, előre figyelmeztetve őt, hogy hajlamos vagyok saját magam szórakoztatása gyanánt kihúzni a gyufát másoknál. Főleg így, hogy a nyár vége után kénytelen leszek a nap huszonnégy órájában jópofizni mindenkivel a Roxfortban. Ki kell használnom a megmaradt időmet és kiadnom magamból a felgyülemlett frusztrációt. Erre Zakhar tökéletes alanynak bizonyul eddig. – El se hoztam, úgyhogy nem gond – válaszolom egyhangúan. Amúgy is gyakorolnom kellene a pálca nélküli varázslást, szóval ez most kapóra jön. Kíváncsian figyelem, ahogy összeszedi a késeit, és ahogy mindegyiket gondosan letisztogatja, mielőtt eltenné őket a helyükre. Úgy néz rájuk, mintha azok lennének a legféltettebb kincsei. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi lenne, ha valaki elkobozná őket tőle? Úgy reagálna, ahogy azt képzelem? Dühös, gyilkos, hisztis? Vagy sírna, mint egy kisgyerek a homokozóban? Többféle verzióban lepörgetem magam előtt a szituációt, és arra a következtetésre jutok, hogy jobb, ha nem tesztelem le a valóságban ezt az elméletemet. Elég látni, ahogy babusgatja a kis késeit… Egyértelmű gyengepont, egyben valószínűleg trigger is. – Kiváló választás, ha engem kérdezel – ejtek felé egy halovány mosolyt, majd kifejezésem egészen csintalanná válik, ahogy felteszem a következő kérdésem; a válasz pedig kielégítő. Csak nem? A fapofa mögött egy kegyetlen ember lapul? Szemeim egészen felcsillannak a gondolattól. – Egyetértek. Meg se próbálom leplezni, hogy tetszik, amit hallok. Így most már egy fokkal kevésbé utálom a közös edzés gondolatát. Sőt, kezdem érdekes fazonnak találni Zakhart. A legőszintébb kíváncsiságomat már biztosan sikerült felkeltenie, ami nálam nagyon nagy szó. Általában nagy ívben letojok mindenkit, aki nem tartozik a belső körömbe. Sajnos elég hamar véget ér a buli része a beszélgetésünknek, ugyanis alig, hogy drámaian felvezetem a gyakorlás kérdését, már oda is fagynak a lábaim a talajhoz. Szerencsére sikerül megtartanom az egyensúlyomat, így nem egy hatalmas pofára eséssel mutatkozom be a Sokolov srácnak. Pillantásom kissé frusztráltan emelem felé, közben gondolataimat a fagyott pontra összpontosítom, hogy kiolvasszam magam. Mindössze egy-két másodperc kell hozzá. Szerencsére ez a része már jól megy. – Azt hittem, te már magasabb szinten vagy. Csak ilyen olcsó trükköket tudsz? – Alig, hogy kimondom ezeket a szavakat, a pólóját a fához fagyasztom azon a ponton, ahol nekidől. Remélem merő véletlenségből letépi magáról.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Egy pillanatra elgondolkozom ezen a mondaton. Valójában melyik lábbal is keltem ki az ágyból? Hiszen ha úgy számoljuk, akkor a jobb lábamat mozdítottam meg először, de ha meg úgy nézzük, akkor a balt raktam le először a földre. Szóval amennyiben ő ezt tartja mérvadónak, akkor valóban bal lábbal keltem. Ennek viszont szerintem semmi jelentősége sincs, hiszen minden egyes reggel így kelek ki az ágyamból. Még ha nem is az itthoni szobámban vagyok, akkor is a bal oldalára szeretek húzódni az ágynak. Rejtély, hogy miért. Amennyiben az átvitt értelmére próbált utalni, hogy morgok itt neki, úgy sajnos le kell, hogy törjem a szarvait, nem vagyok dühös. Nos, jelenlegi helyzetben nem érzem úgy, hogy az lennék. Pedig már egészen jól megtanultam értelmezni a haragot, mint érzést. Nagyjából az egyedüli, amit mindig biztosan fel tudok ismerni. A mostani helyzetben csupán egy zavaró tényező volt az hogy ő itt volt. Ahogyan az is, hogy olyan ostobaságokra kell fecsérelnem az időm, mint az ő tanítása. Vagy kiképzése. Tulajdonképpen nem tudom, hogy pontosan mit is kéne csinálnom vele. Szóval a legjobb, amit tudok tenni, hogy hasonló kiképzésben részesítem, mint amilyet én is kaptam annak idején, sőt néha még most is. Annyi különbséggel, hogy igyekszem benne nem kárt tenni. Nem kéne összetörnöm. Meg megvágni sem. Gyanítom a Dashkov szülők még kitekernék a nyakam érte. Pedig az akasztás sokkal jobb halál már akkor… -Ehm… Kérdésedre azt hiszem az a megfelelő válasz, hogy nem. – Egyszerűen csak közöltem vele a tényeket, hogy velem bizony kemény lesz az edzés. Viszont nem érdemes felidegesíteni, mert abból a forró helyzet helyet, inkább jeges lesz. – Várj… Járulékos veszteség az, hogyha véletlenül megöllek, mert bosszantó vagy? Az tényleg veszteség lenne? – Számomra biztosan nem! Viszont szeretném tisztázni, hogy mire gondolt, mert most még kitalálni sem tudom. A legtöbb esetben igyekszem beleképzelni magam egy átlagos ember szerepébe, de lássuk be… Van oka annak, hogy az aspergert betegségnek tartják. Egyszerűen nem mindig megy az értelmezésük, vagy szimplán nincs kedvem felfogni, hogy mit is akarnak velem közölni. -Oké… Egy tanács a jövőre nézve… Ne hagyd otthon a pálcád! – Még ha valaki képes pálca nélküli varázslatra, akkor sem hagyjuk otthon! Mondjuk számomra ez mindig is bajos kérdés volt. Én utáltam a bizonytalanságot, semmit sem bíztam a véletlenre, így hiába voltam tisztában a képességeimmel, felkészültem a legrosszabbra. Pontosan ezért vittem magammal más fegyvereket is nem csak a pálcát, vagy a késeket. És ezért terveztem meg minden lépésemet előre. Utálom a meglepiket. Ha pedig már a késekről volt szó, akkor jobban teszem, ha elrakom őket. Összesen ez az 5 darab készült belőlük, nehéz volt őket legálisan megszerezni, így nagyon vigyázok rájuk. Vannak azóta jobbak is, ebbe biztos vagyok, de én sose tudnék tőlük megválni. Egyszer megpróbálta elvenni tőlem anya őket. Olyan dühös lettem és akkora hisztit csaptam érte, hogy soha többé nem nyúlt hozzájuk. -De nem kérdeztelek. – forgatom meg a szemeimet, ahogyan biztonságba helyezem a szépségeimet, mikor leesik. – Ez most röviden egy utalás akart lenni, hogy te is szimpatizálsz a hasonló fegyverekkel? – Nem ő lenne az első, sokan találják hasznosnak a késeket, de inkább kiegészítőnek használják, mintsem fő fegyvernek. Szerintem pedig ha jól tud bánni velük az ember, akkor nem is kell neki más. – Szóval… Szeretnél valamikor vadászatra menni? – Részemről igazából mindegy, gyanítom nem ez lesz az utolsó, hogy együtt kell vele edzenem. Ha viszont érdekessé lehet tenni egy ilyen órát, akkor megpróbálom kihozni belőle a maximumot és olyat csinálni, ami mondjuk nekem is hasznos, nem csak neki. Teszem azt, elviszem magammal a munkámra és hagyom, hogy feldaraboljon pár embert, amíg én ellopom a megrendelt ereklyét. Egyáltalán képes lenne rá? Valójában csak kíváncsi voltam milyen szinten van és mennyire gyorsan reagál. Érzem, ahogyan a hátamon végigfut a hideg. Gondolkodás nélkül szívom el a levegőben lévő nedvességet, majd felé irányítom a vízcseppeket, amiket idő közben megfagyasztok, hogy apró tüskékké váljanak. Amíg ezzel van elfoglalva, addig kiolvasztom magam odébb sétálok, hogy távolabb kerüljek tőle. – Nem feltétlenül abban különbözünk, hogy mit tudunk, hanem, hogy mennyire tudjuk kihasználni a képességünket. – Nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen érti mire is jó a víz.
Őszinte leszek - és ez nálam nagy szó -, kezdem egyre érdekesebbnek találni Zakhart. Van valami a viselkedésében, amit nem tudok hova tenni, na meg abban az állandóan fenntartott fapofában, amit vág. Mintha jégpáncélt viselne, amit még ebben a nyári melegben is lehetetlenség kiolvasztani. Kíváncsi lennék, mi a háttérsztorija… Gyerekkori trauma? Mentális betegség? Esetleg mindkettő kéz a kézben? Mindenesetre az enyhén fellángolt érdeklődésem továbbra sem elég indok, hogy lelkesedjek a közös edzés iránt, bár azt meg kell hagynom, a gondolat, hogy ez a srác mennyire lehet veszélyes, ha felhúzzák, egészen megmozgatja a fantáziámat. A halálommal fenyegetőzik, de vajon tényleg megtenné? Első benyomás alapján igen. És mégis milyen módszert választana? A kis késeit állítaná belém? Vagy elmormogna egy Avada Kedavrát? – “Azt hiszed”? Talán nem tudod, melyik lábaddal keltél fel? – Hajamat - mely egyébként most éppen Umbridge-rózsaszín árnyalatban virít - a vállam mögé söpröm, mert épp útban van; tény, hogy most szívatni próbálom Zakhart, mert úgy fest, nem biztos a válaszában. Én pedig vagyok olyan rendes, hogy ráteszek neki erre egy lapáttal. – Nem, járulékos veszteség alatt az idegrendszeredet értem – felelem vigyorogva, közben direkt nem is veszek tudomást arról, hogy véleménye szerint a halálom nem lenne veszteség. Engem az ilyesmikkel nehezen lehet megsérteni. – Ugyanis esélyes, hogy még a mai nap folyamán tönkre fogom tenni, mert ahogy elnézem, neked is marha sok kedved van ehhez – teszem hozzá. Ebből már csak rá fog jönni, hogy mire gondoltam, ugye? Azért azt felírom a képzeletbeli listámra, hogy innentől érdemes lesz érthetőbben fogalmaznom. Következő kijelentésére csak bólogatok, a szemeimet forgatva. Az egy dolog, hogy én azt mondtam, hogy nem hoztam el a pálcámat, na de tényleg el is hiszi, hogy képes voltam otthon hagyni?! Persze, hogy nálam van! Ahogy elnézem, ezt a srácot könnyű átvágni. Újabb pontot firkantok a listámra. Szokásom ilyesféle információ morzsákat gyűjtögetni a számomra még idegen személyekről; mindezt azért, mert tudom, hogy később még hasznosak lehetnek. Például, ha valakiről megjegyzem, hogy melyik pohár a kedvence, vagy hogy szereti a kávéját, később bevágódhatok nála ezzel a tudással és közelebb kerülhetek hozzá - ami pedig mindenképpen jól jöhet az infó szerzéshez. Így például elég gyorsan megjegyzem azt is, hogy Zakhar és a kései különös kapcsolatban állnak egymással. Úgy gondoskodik róluk, mintha számára nem is létezne náluk fontosabb dolog a világon. – Nem kérdeztem, hogy kérdeztél-e – vágom rá. Szerencsére aztán leesik neki a tantusz, és nagyot is puffan. – Mhm, mondhatjuk úgy is. Szerintem van valami igazán szép abban, amikor valódi fegyverrel sebzel meg valakit – bólintok. – Egy kés ráadásul sokkal alattomosabb fegyver tud lenni, mint a mágia, hiszen senki nem számít rá. – Nem hiába tartogatom magamnál a sajátomat is… Arra még Zakhar is biztosan előbb számolna, hogy előkapom a pálcámat, mint egy közelharci támadásra. A meglepetés erejét pedig mindenképpen érdemes kihasználnom, ha már van rá lehetőségem, ezért úgy döntök, hogy egyelőre nem dicsekszem neki a pillangókéses tudásomról. Főleg, mert ahogy látom, ez nála plusz pont lehet, így későbbre tartogatom. – Jól hangzik. Mikor? – kérdezem a vadászatot illetően. Sokkal kellemesebb programnak hangzik, mint vízzel viháncolni a hátsókerti mantikórszaporítónál, úgyhogy boldogan belemennék, ha tényleg elvinne magával. Bár el kell ismernem, egymás fagyasztgatása nem is annyira rossz dolog. És mivel ez ugye egy közös gyakorlás, boldogan visszavághatok neki azzal, hogy a fához fagyasztom - ám nem sokáig élvezhetem a helyzetet, ugyanis mire észbe kapok már repülnek is felém a kis jégtüskék, amiket mérhetetlen kedvességgel generált csak nekem. Ha nem akarnék vigyázni az arcomra, nem is érdekelnének, de így kénytelen vagyok elolvasztani legalább azt a néhány darabot, ami eltalálna közülük. A többi meg repülhet tovább amerre akar. Elgondolkodtató, hogy miért csak fagyasztással támadt eddig? Ezt most le fogom tesztelni. – Nos ezért vagyunk itt, nem igaz? Hogy megtaníts kihasználni a képességeimet? – teszem fel a kérdést, közben a fa lombkoronáján megmozgatom a vízcseppeket, összegyűjtöm őket az egyik egészen terebélyes levélre és az így összegyűlt víztömeget elkezdem felforrósítani. Ahogy egyre több és több cseppecske csatlakozik össze, a levél már engedni kezd a gravitáció súlyának, és így az ökölnyi, forrásban lévő vízgömb lecsusszan róla - pont Zakhar feje fölött.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Számomra az, amit mások mondanak néha teljesen rosszul jön át. Ugyanez visszafelé is megvan, sokszor nagyon félreérthető, amit mondok, sőt merem állítani, hogy az általam nagyon is erőltetett poénjaimat sem mindig értik az emberek. Tulajdonképpen nem is vagyok vicces, mert mindent csak érzelemmentes arccal mondok és teszek. Ezek után találja ki valaki, hogy komoly voltam-e vagy sem. A visszakérdezésére először csak nézek, mint egy mohamanó a lányra. Nem kellett volna odatennem azt a szót, így csak úgy jön ki, mintha szenilis lennék, de minimum, hogy hülye. Nos utóbbival nem nagyon tudok vitatkozni, mivel azt tudom, hogy okos nem vagyok. A memóriám kiváló, de az olyan tárgyak, mint számmisztika és társai sose mentek. Bezzeg az anatómia könnyű. – Tudom melyikkel keltem, csak nem tudtam, hogy szó szerint kérdezed, vagy az átvitt jelentésében. Utóbbira tippeltem, mert nem lenne logikus, ha szó szerint ez érdekelne, de egyik ember sem mondható logikusnak és kiszámíthatónak. – kezdem el fogatni a szemeimet. Csak, hogy tisztázzuk, nem én vagyok a hülye. Kivételesen nem. Közben nézem, ahogyan a rikító haját hátra dobja. Nem bírom a túl sok színt, bár el kell ismernem, hogy jól menne hozzá egy babarózsaszín dísztalár. Ennek ellenére nagyon zavarja a szememet, hozzá vagyok szokva a fekete árnyalathoz, meg az egyéb sötét színekhez. – Az idegrendszeremet nem kell félteni. Élt már túl rosszabbat is. – Szerintem még sose látott olyan nevetséges, szinte már sértő helyzetet, mikor éppen próbálnál megkínozni egy férfit, ő meg csak… Nevet. Konkrétan a képedbe röhög és még be is szól neked, hogy milyen cuki a pofid! Na az képes volt kihúzni nálam a gyufát, de a lány… Olyan, mint egy légy. Idegesítő, de amint lecsapod már meg is van oldva a probléma. – Amúgy nem ezen múlik. Ha ezt akarják a szülők, akkor nem tudok ellene mit tenni. Amúgy meg edzeni jó, bár nálad tapasztaltabbakhoz vagyok szokva. – Nem volt titok, hogy nem néztem ki túl sokat a lányból. Nem feltétlenül azért, mert nő volt, hanem mert még csak gyerek. Lehet, hogy tanították harcolni, de valaha részt vett egy valódi verekedésben? Élt már túl olyat, hogy az egyik válla kiugrott, eltörött a karja és neki mégis élve kellett maradnia? Nem az teszi jobbá az embert, hogy mennyit gyakorol, hanem hogy az ilyen szorult helyzetekből ki tudja-e magát vágni. Ehhez viszont tapasztalnia kell. Persze edzeni is kell, de ott nem készítenek fel erre, hacsak nem olyan kedves apuci meg anyuci, mint nálam, hogy összekötözött kézzel meg lábbal dobnak a vízbe, hogy vajon tényleg bírom-e levegő nélkül. A régi szép idők… Nem mondom felkelti a lány az érdeklődésem, mikor a késekről kezdünk beszélgetni. – Meg ha jó helyen szúrsz le valakit, akkor könnyen meghal, mégis kevés a vér. Például ha a nyakánál szúrod az emberbe jó mélyen ott, ahol a csigolyák és a koponya érintkezik, akkor kevesebbet kell magad után takarítani. – Imádtam azt a módszert. – Igazából apró, mégis tiszta vágásokat lehet ejteni az áldozaton. Tökéletes kínzáshoz és szúráshoz is. Arról nem is beszélve, hogy könnyű eldugni őket. – hirtelen megköszörülöm a torkomat. Túl sokat fecsegek. Odáig vagyok ezért a témáért, de nem ragadtathatom el magamat. – Attól függ milyen vadászatra mennél. Vagy mikor érek rá. Elég sűrű a programom a munkám miatt. – Melyik miatt is? Áh igaz, az ereklyevadászat még mindig több időt ölel fel, hiszen nem mindig van célpont, akit el kell tennem láb alól. Én magam egyébként nagyon is szerettem használni a képességem. Különösen fagyasztani, ez nem volt kérdés. Alapból hideg párti vagyok, így amikor csak tehetem hazajövök télen és élvezem a havat, meg a korcsolyázást. Talán ezek olyan dolgok, amiket sose árulnék el senkinek. Most is állandóan csak jéggel támadok, szerintem sokkal hasznosabb, mint a víz felforralása. Ha még a vért tudnám irányítani, akkor elismerem, hogy az is menő lenne. A lány viszont jobb, mint hittem. Legalábbis az olvasztgatásban. Viszont tudom, hogy vissza fog vágni, készülök is mi a következő lépése, mikor pedig megérzem, hogy felülről jön a támadás, automatikusan lépek odébb és ezzel egy időben megfagyasztom a bőröm. Kiváló arra, hogy ne égessem meg magam. – Szép… - Cserébe a kis húzásáért viszont szemből fröcskölöm le vízzel, de még leszek olyan kedves és felülről is küldök rá egy adagot. – Tudod miért szeretek fagyasztani?
A Szombati Boszorkány személyiségtesztje alapján én egy ambíciózus és furfangos személyiség vagyok. Jó megfigyelő, gyors észjárású és tudálékos, ugyanakkor manipulatív, önző és hazudozó. Nos, ennek javarésze igaz is, bár azt kikérem magamnak, hogy önző vagyok! Kihajtom a belemet azért, hogy a Vérszövetség felé irányuló elvárásoknak megfeleljek, hogy a szüleim elvárásainak is megfeleljek, hogy az ég egy adta világon minden aranyvérű, neo-halálfaló, és mugli gyűlölő politikus elvárásainak megfeleljek! Még hogy én önző? Nem-nem. Nálam önzetlenebb boszorkány nincs még egy a Földön. Most is egy számomra nem feltétlenül kívánatos személlyel töltöm a délutánt ahelyett, hogy beképzelt tinilány módjára a pasztell lilára festett szobámban ücsörögve nudis képeket küldenék minden fiúnak és lánynak, nonbinárisnak és transznak aki csak tetszik. Úgy gondolom, én inkább az önfeláldozó típus vagyok. Merd azt mondani, hogy nincs így. – Ooké, csak hogy tisztázzuk, átvitt értelemben kérdeztem – pislogok rá nagy szemekkel, mint aki egyáltalán nem szándékosan akarta őt összezavarni. Pedig direkt csinálom ezt, mert szórakoztat. És mert kíváncsi vagyok, meddig tudja elviselni. Sok módja van az emberek kiismerésének, én személy szerint szívesen folyamodok olyan taktikákhoz, amik tesztelik a célszemélyt és feszegetik a határait. Az ilyen váratlan helyzetekből lehet a legtöbbet tanulni. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Zakhar ellenálló képessége igencsak erős, bár egyelőre azt nem sikerült megállapítanom, hogy ezt tanulta-e, vagy alapból ilyen a személyisége. Könnyedén kivédi a próbálkozásaimat, ami mélyen legbelül frusztrál - bár ennek halvány jelét se mutatom. – Rosszabbat, mint a fúriafűz lágy érintése? – kérdezem kíváncsiskodón. Vajon mi az a pont, ahol Zakhar sziklaszilárd idegrendszere feladja a harcot? Mi kell hozzá, hogy hiszti rohamot kapjon? Éget a kíváncsiság! Megígérem magamnak, hogy egyszer ki fogom deríteni, még ha ezzel esetleg sikerül is csúnyán bajba kerülnöm. – Akkor minden bizonnyal könnyű dolgod lesz velem – mosolygok rá, meghagyva őt abban a hitben, hogy tapasztalatlan vagyok. Nem szokásom mindenáron bizonygatni másoknak, hogy többre vagyok képes, majd a maguk módján megtudják, mikor eljön az idő. A váratlan győzelemnél amúgy sincsen édesebb… Félreértés ne essék, nem becsülöm alá Zakhart. Tudom, hogy magasabb szintű víz elementalista, mint én, nem hiába hoztak össze vele erre az edzésre. De ő elég látványosan érezteti velem, hogy nem számít túl sokra tőlem, ami jó jel egyébként. Így a kezemben van a meglepetés ereje több fronton is; mert igenis jól megy a víz manipulálása, nálam van a pálcám és ott lapul a pillangókés a kezemben, ha esetleg szükség lenne rá. Ez így három ütőkártya. Rejtett izgalommal hallgatom rövid prezentációját a késes gyilkosságokról, s közben azon agyalok, vajon hányat hajthatott már végre? Mert aki ilyen precízen ért hozzá, az biztos, hogy rendelkezik gyakorlati tapasztalattal is. – Megmutatnád, hol van az a pont? Csak hogy ne tévesszem el, ha egyszer sor kerülne ilyesmire – kérem bájosan pillázva, közben még zsebre is teszem a fülesemet, ami eddig a nyakam körül lógott, hogy be tudja rajtam mutatni a halálos pont helyét. Már ennyiből is látszik, hogy érdekel a téma. – És még távolharcban is hasznos lehet, ha megtanulsz vele dobni – egészítem ki a mondandóját, célozván ezzel a korábbi késdobálós bemutatójára. Úgy érzem, most egy nyelvet beszélünk. Majdnem olyan frissítő hatással van rám, mint az a neo-halálfaló farsangi zsúr, amire tavaly beosontam dementor jelmezben. Őszintén? Szerintem mindenki dementornak öltözött be aznap. – Nyitott vagyok a javaslatokra. Ha ráérsz, dobj egy baglyot és jövök – válaszolom némi lelkesedéssel. – Egyébként mit is mondtál, mit dolgozol? Nem mondta. De kíváncsi vagyok, hogy tényleg úgy fog e reagálni erre, ahogy sejtem, vagy meglep egy normális válasszal? Nagy nehezen csak-csak rátérünk az ittlétem lényegére és spontán elkezdődik a közös edzés; de tudom, hogy most még csak a felszínt kapargatjuk és teszteljük egymást. Ez még csak bemelegítés, az igazi buli csak később fogja kezdetét venni… Ha addig nem unom meg persze. Most viszont még jól elszórakozgatok, olvasztom a fagyos támadásait és válaszolok rájuk egy-egy kisebb csapással. Reménykedem benne, hogy a forró víz jól nyakon csapja majd, de nem, ő épp időben kap észbe és odébb lép, így a száz fokos vízgömb szétplaccsan a füvön, némi gőzt hagyva maga után. Kár… Mielőtt még reagálhatnék az egyszavas dicséretre - vagy mi a fenére -, az arcomba érkezik egy adag víz, aztán még egy adag felülről csapódik rám, így most a hajam is csurom víz, meg ha jól sejtem, a telefonom is a zsebemben. Kész szerencse, hogy vízálló. Meg hogy szépen el tudom párologtatni a nedvességet, mielőtt még kárt tenne a fülesemben - és ennek gyorsan neki is látok, mielőtt még kitalálná, hogy rám fagyasztja ezt a sok vizet. – Mert félsz a forróságtól? – kérdezek vissza. Ez elég spontán válasz tőlem, de néha ez a legjobb módja annak, hogy kiderítsük a másik ember félelmeit.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Most, hogy végre feltűnt a lány nem hétköznapi hajszíne, szinte alig bírom levenni róla a szemem. Mármint arról a rémes Umbridge-rózsaszín árnyalatú hajáról, nem magáról a lányról. Ő különösebben nem érdekel. Már akkor sem tudott, mikor rájöttem, hogy Kira Karkaroff-al bizony mennyire jóban voltak. Az a liba már amúgy is halott, így minek foglalkozzak velük? Az viszont még mindig nem hagy nyugodni, hogy a Dashkov család mire is készült itt. Mit gondolnak, hogy egy 25 éves férfinak még nincs előre elrendezve a sorsa? Az, hogy még nem vettem el azt a nőt nem jelenti azt, hogy nincs. Azt hiszem eljegyzési gyűrű is van a kezén, bár nem én adtam fel rá. Igaz nem ismerem annyira jól, de még így is azt mondom, hogy inkább egy dementor pusszantson szájon, mint ő. Nem hiába tartom életben Karkaroffot. Ha nem ezen múlna, hogy most vagy majd csak évek múlva veszem el a csajt, akkor már rég egy tömegsírban feküdne valószínűleg. Vagy a tenger mélyén. Utóbbi inkább illene az én stílusomhoz. De most még ha el is feledkezem saját tragikus eljegyzésemről, akkor is ott a másik zavaró tényező, a szöszke kislány. Természetesen nem tudhatta, mennyire utálom a mások által annyira kedvelt közhelyeket és szófordulatokat. Igazából voltam már annyira képzett és idős, hogy egy-kettőt fel tudtam fogni mit is akarnak jelenteni, de a visszakérdése nagyon elbizonytalanított, hogy talán nem is átvitt értelemben akarta ezt megkérdezni tőlem. Amint tisztáztunk csak bólintok a válaszára. Én is így sejtettem, de aztán úgy alakult, hogy megkérdőjeleztem saját magamat is. Egyáltalán nem indult rosszul a napom, sőt kifejezetten kellemesen aludtam, most hosszú idő után először. Eddig folyamatosan dolgoztam, így nehéz volt pihenni. Így a reakcióm abszolúte nem volt támadó jellegű, csupán tájékoztattam. Ha nagyon akarnám, akkor egyébként talán egy fokkal több érzelmet is vihetnék a hangomban, esetleg lágyulhatnának az arcvonásaim, na persze nem odáig, hogy mosolyogjak, de legalábbis, hogy kevésbé értsenek félre. Én mégsem vagyok hajlandó erre. Egyszerűen nem akarom. Illetve nem mindenki esetében. Persze itthon, főleg anyám jelenlétében muszáj megerőltetnem magam, mert a végén sírva fakad, hogy már nem is szeretem. Talán igaz, talán nem, magam sem tudom. -Sőt… - fordulok nagyon komoly arccal a lány felé. – Rosszabb, mint egy vakrandi egy gringottsi kobolddal! – Nem mintha tudnám milyen érzés. 25 év és egyszer sem voltam randizni. Hálát adok Merlinnek, amiért elvette belőlem a szerelem érzését és azt, hogy emiatt sírjak. De a lánynak biztosan fontosak voltak ezek, az ő korában minden csaj erre van rákattanva. Nekem az, ami egy randihoz legközelebb állhatna az… A kínzás! Igazából mind a két esetben kettesben vagyunk egy nyugodt helyen. Beszélgetünk… Kicsit jobban megismerjük egymást, egészen pontosan az adott embernek megismerem a félelmeit… Szinte, mint egy randi! Ha Karkaroffot veszem alapul, akkor meg aztán tényleg hasonlít. Annyira jól érezte magát, hogy majdnem halálra nevette magát. Bár megtette volna… -Mi számít könnyűnek? Eleve nehéz felhúzni, mivel nem sok dolog van, ami érdekel. – Ami pedig hidegen hagy, ahogyan a lány is, úgy miért is foglakoznék vele egy pillanatra akár? Azon ki lennék akadva, ha a késeimhez nyúlna, de ott az sem érdekelne, ha a miniszterelnök lenne, akkor is kitörném a nyakát. Ha pedig már kések, akkor az is feltűnik, hogy valamennyire érdeklődik irántuk. Egyből belelkesedek, kevés alkalmak egyike, amikor ilyennek látni, hiszen nem nagyon hoz semmi sem lázba. Most mégis bőszen mesélek neki, akár egész nap tudnék, de nem lehet. – Ha szeretnéd… - Háta mögé sétálok, haját pedig elsöpröm az útból. Szerencsére elég magas, így nem kell hajolgatnom hozzá, ami nagyon is jól esik. Finoman kitapintom azt a pontot, melyet előbb magyaráztam el neki, majd megfogom a kezét oda vezetem a pontra. – Érzed a lágyabb részt? Az lenne az. Igazából jó kis pont, ha nem is sikerült teljesen tökéletesen eltalálnod, akkor is szinte biztos, hogy megbénul az áldozat. – Egyébként semmilyen mértékben nem tud zavarba hozni a lány közelsége, vagy az, hogy megérintsem. – Ereklyevadász vagyok. – válaszolom hezitálás nélkül. – Éppen ezért néha napokig nem vagyok elérhető, máskor meg 1 hétig nincs munkám, szóval változó hogyan érek rá. Már megtanultam mit kell mondanom. Nem fogom mindjárt azzal kezdeni, hogy bérgyilkos vagyok. Az nem is publikus. A hivatalos munkámban is kell ölnöm, így könnyen ki tudom magyarázni magam miért vagyok ilyen jó. Arról nem is beszélve, hogy egy víz elementalistának ismernie kell az emberi testet, anatómiát kell tanulnunk, szóval még egyszerűbb, hogy hol kell megsértenem valakit ahhoz, hogy gyorsan ki is múljon. Támadását most nem tudtam előre kiszámolni. Nekem is nehéz volt elhúzódnom, és állítom, hogy pusztán a jégpáncélom védett meg attól, hogy csúnya égési sérülést szenvedjek. Viszont egy pillanatig sem kímélem, egyből támadok vissza, hiszen a valóságban sem várnak. Alig várom, hogy válaszoljon a kérdésemre, de a válasza meglep. – Félni…? – Szinte már nevethetnékem támadt a feltételezésre. – Sose éreztem még olyat. – Hazugság, megtörtént, azt hiszem 6 vagy 7 éves lehettem. De mégis azt vallom, hogy nincs olyan, ami annyira megrémítene, hogy ne néznék vele szembe. Még a tűzzel is megbirkózom ha az életem múlik rajta. – A fagyasztás azért jobb, mert bármit tudsz készíteni belőle. – Ahogy ezt kimondom, a fában lévő vizet összegyűjtöm, hagyom hogy elkezdjen lefolyni, miközben folyamatosan fagyasztom, majd mikor elég hosszúak letöröm őket. És lám, máris van szúró fegyverem.
Ugyan nem mutatom ki semmilyen formában, de nagy elégedettséggel tölt el apró manipulációm végeredménye; nagyon szórakoztató nézni, ahogy a fogaskerekek elkezdenek hevesen dolgozni Zakhar fejében, tudván, hogy ezt a zavart én okoztam… Nagyon kíváncsi lennék, min agyal ennyit most. Hogy mégis rövid beszélgetésünk melyik része az, ami ennyire megragadt a bucijában. De inkább nem próbálok beférkőzni a gondolatai közé, meghagyom neki a lehetőséget, hogy elvesszen köztük. Már így is elég szuperül sikerült a kis trükközésem, pedig a szavaimon kívül semmiféle eszközt nem vetettem be. Újabb megállapítás Zakharról: túlgondoló típus. – Nem mondod! Most kíváncsivá tettél. Mégis miféle kínokat élt át az idegrendszered, ami rosszabb, mint egy kobolddal vakrandizni? – kérdezem kuncogva. Megmondom őszintén, első benyomás alapján nem igazán tudom ezt a srácot elképzelni egy romantikus randin. Abban se vagyok biztos, hogy a menyasszonya önként vállalta el a mennyegzőt. Lehet, hogy fegyverrel kényszerítették. Vagy sok pénzt ajánlottak neki. Vagy valami ilyesmi. – Úgy értem, könnyű dolgod lesz velem, mert már nálam tapasztaltabbakhoz vagy szokva – forgatom a szemeimet. Úgy tűnik, sikerült leragadnia szegénynek annál a résznél, hogy fel fogom idegesíteni. Érdekes észjárása van, azt meg kell hagyni, bár egyelőre nem érzem azt, hogy ez zavarna. Sőt, legalább ennyi izgalom már akad a közösen töltött időnk közben. Aztán persze újabb pont kerül fel az izgi dolgok listájára, mikor elkezdünk a késekről és azok használatáról cseverészni; ez a téma egyre jobban tetszik, látva, hogy egy igazi szakértővel van dolgom. Még abba is kedvesen beavatott, hogy hol érdemes leszúrni valakit - most pedig épp sikerült elérnem, hogy meg is mutassa azt a bizonyos helyet. Egyébként is érdekelne, de nem tagadom, próbálok kicsit játszadozni vele. Kikísérletezni, hogy mire hogyan reagál. Miután elsöpri a hajamat, összefogom az egyik kezemmel a rózsaszínre festett tincseket, hogy biztosan ne legyenek útban, majd alig észrevehetően mosolyogva várom, hogy megérezzem a tapintását azon a ponton, ahol egy kés hűvös fémje halálos szúrással végezhetne velem. Ebbe belegondolva szinte libabőrös leszek - micsoda vég lenne! Most már biztos vagyok benne, hogy sokkal bulisabb módja is van a gyilkolásnak, mint egy egyszerű Avada Kedavra. Az érintésén még érzem a kis késeinek hidegét, ami ebben a nyári hőségben kellemesen hat; aztán ugyanezt a hűsítő hatást átadja a szabad kezemnek is, melyet most odavezet a korábban kitapintott ponthoz a nyakamon. Érzem a saját nyakizmom puhaságát az ujjaim alatt, és azon gondolkodom, vajon milyen hangja van a szakadó húsnak, és a kés súrlódásának, miközben a bőr alá hatol… – Mhm, érzem – válaszolom egy enyhe pírral az orcáimon. Nem a szituáció okozza ezt, inkább a gondolat, hogy ebben a pillanatban Zakharnak nagy hatalom van a kezében; az életem. Mert most, ebben a védtelen másodpercben akár meg is tehetné, hogy élesben bemutatja rajtam a késes gyilkosság művészetét. – Akkor mindenképpen emlékezni fogok erre a pontra – fűzöm oda a mondandója végére, majd egy lépést teszek előre, hogy ismét megteremtsem köztünk azt a fizikai távolságot, amit még illedelmesnek lehet nevezni; aztán megfordulok, hogy szembenézhessek vele. – Köszönöm, hogy megmutattad. – Most egy egészen kedves hangszínt ütök meg, hozzá társítva egy lágy mosolyt. Nem, ennek semmiféle csábításhoz hasonló célja nincs, mindösszesen mutatni akarok neki némi gyengédséget; mint említettem, előnyömre válhat, ha valaki gyengébbnek hisz, mint amilyen vagyok. – Húha, veszélyesnek hangzik – felelem a munkáját illetően, közben el is vigyorodok. Így már érthető, miért nem tudja előre megmondani, mikor érne rá egy közös vadászatra. – Nem gond, én egész nyáron szabad leszek, leszámítva a közös edzéseinket meg egy-két hétvégét. – Ja, aztán irány a Roxfort. Hurrá… Eddig sose jutott eszembe olyat kívánni, hogy egy dementor pusszantson szájon, de most kimondottan örülnék neki, ha megtörténne. Bármit, csak ne kelljen jópofiznom az angoloknak. Főleg, mert úgy tudom, az a suli hemzseg a sárvérűektől… Voldemort, legyél kedves feltámadni és ments meg! Bár előbb megmenthetnél ettől az edzéstől is… Ugyan a késes beszélgetésünk után egészen megjött a kedvem hozzá, hogy gyakoroljak Zakharral, azért még nem lelkesedem érte annyira, hogy szívesen csináljam ezt egész nap. Főleg így, hogy nagyon random támadjuk egymást ahelyett, hogy átvennék A-tól Z-ig az egész víz manipulálós témát. Bár, ez a spontán párbaj is egyfajta tanulási módszer azt hiszem. – Tch! – hallatok egy apró nevetést, közben a fejemet csóválom. – Ha már mindenáron hazudni akarsz, lehetnél kicsit kreatívabb is – húzom a számat, hiszen egyértelmű, hogy nem mond igazat. Mindenki fél valamitől. Még egy olyan fapofájú mamlasz is, mint ő. Felírom magamnak fejben, hogy az elméletemet, miszerint fél az égéstől, érdemes megpróbálnom alátámasztani. Most viszont inkább a fagyra koncentrálunk mindketten, és úgy tűnik, tényleg ez Zakhar kedvence, mert már megint ezt használja az újabb támadás előkészítéséhez. Egészen ügyes, hogy ezzel a képességgel alkot szúrófegyvert, nekem nem biztos, hogy ez lett volna az első, ami eszembe jut. – Milyen igaz – ismerem be egy bólintással. Tehát közelharcot akar? Vagy megdobálna inkább a kis jégkéseivel? Bármelyik mellett is dönt, kénytelen leszek hozzá hasonlóan valamiféle fegyvert gyártani. – Ha nem bánod, letesztelem az elméletedet… – Körülöttem a pázsitból gyűjtök össze annyi vizet, ami elég ahhoz, hogy egy hegyes lándzsára hasonlító alakot formázzak vele, melyet végül megfagyasztva fel is veszek a földről, de mialatt leguggolok érte, egy pillanatra se veszem le a szemem Zakharról. Sokat gyakoroltam lándzsával a kiképzésem alatt, ez az egyik kedvenc közelharci fegyverem. Reményeim szerint valamikor szerezni is fogok magamnak egy sajátot.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Kérdésére rengeteg emlék tör fel. Mi is lehet rosszabb…? Karkaroff viselkedése egy dolog volt, de az eltörpül amellett, amit átéltem gyerekként. Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy elég idős lettem, arra neveltek, hogy egy tökéletes bérgyilkos legyek, aki kérdés nélkül öli meg azt, akit célpontnak kap. Sose volt kérdés, hogy mi lesz belőlem. A szüleim mindig is utálták azt a nyamvadt családod és azt verték belém, hogy meg kell tőlük szabadulnunk, mert a család minden gondját ők okozzák. Én pedig miért is ne hittem volna el vakon, amit mondtak? Nyilván örömmel töltött el, hogy nem csak valakit felbéreltek, hogy irtsa ki őket, hanem minden bizalmukat belém vetették és engem neveltek fel úgy, mintha fegyver lennék. Azzal, hogy sose voltak különösebben érzéseim még egyszerű is volt a dolguk, hiszen nem értettem mi olyan nagy baj azzal, hogy valaki meghal. Ez is csak egy munka volt, amit valakinek el kellett intéznie. Azt viszont még talán én is soknak gondolom, hogy egy gyereket úgy képeztek ki, mint engem. Tudom, hogy most sokkal könnyebb nekem és hogy csak a javamat akarták, de… Kicsiként akkor is traumatizáló volt. Sose hagytak volna meghalni, de tisztán emlékszem, ahogyan órákig voltam a vízben és teljesen átfagytam, mire kiszedtek. De azt sem fogom elfelejteni, amikor füstöt köhögve vitt haza apám, anyám pedig csak annyit mondott, hogy koszosan nem kapok vacsorát, így fürödjek meg. Arcom rezdületlen marad, ahogyan visszaemlékszek ezekre. Az eddiginél is komolyabb képpel fordulok a lányhoz. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik… Azt ajánlom, hogy ne gondolkozz ezen. – Kétlem, hogy ő átélt volna hasonlókat. Az egyedüli, akiről tudtam, hogy ugyanúgy szenvedhetett, mint én az… Fáj kimondani, de Kirill volt. Az, ahogyan reagált a teljes sötétségre, hogy nem félt egy pillanatig sem… Éppen ezért volt olyan nehéz őt elkapni és valószínűleg ez az oka annak, hogy még nehezebben végzünk egymással. Pedig egyikünk meg fog halni! Még ha én is leszek az, nem fogok elfutni előle. -Igen. – Szinte alig figyelek a lány szavaira. Bevallom egy pillanatig nem voltam ott fejben. Ahányszor a Karkaroff fiúra gondolok elveszítem a fonalat. Gyakorlatilag csak rá tudok utána fókuszálni és nem vagyok képes kiverni a fejemből a közös pillanatainkat és azokat az eseményeket, ahol muszáj volt látnom őt. Különös egy ember volt az biztos. Őrült, pszichopata és rendkívül veszélyes. Én viszont szerettem a kihívásokat, legalább nem volt unalmas vele ez a kis kergetőzés. Szerencsére mégis sikerül elterelni a figyelmem róla és egy sokkal kellemes téma kerül előtérbe, a kések. Nem is próbálom meg elrejteni a lelkesedésem. Örülök, hogy találtam mást is, aki ennyire érdeklődik a téma iránt, hiszen már a szívemhez nőttek a sajátjaim. Egyszerűen volt bennük valami elegancia, amit semmi más fegyvernél nem éreztem. A lánynak persze mesélek praktikákat is, amikből egyet megkér, hogy mutassak be rajta. Én szívesen, vagyis nem annyira szívesen, de megteszem, így hozzá kell érnem. Igazából, ha én kezdeményezem az érintést, akkor sokkal elviselhetőbb, mintha fordítva lenne. Kicsiként előbb törtem el valaki kezét, minthogy magamon érezzem a tapintását. A saját anyám ölelésétől rosszul lettem és hisztiztem. Remegtem az idegtől és csak azért nem bántottam, mert volt annyi önuralmam, hogy visszafogjam magam. Persze ezt egyik szülőm sem volt képes elfogadni. Addig kellett terápiákra járnom, amíg meg nem tanultam elviselni. Első lépésként nekem kellett kezdeményeznem, viszont csak olyanokkal tudtam, akik közel álltak hozzám. Utána szépen lassan megtanultam mik azok az érintések, amik nem fenyegetőek és nem kell felhúznom magamat miattuk. Éveken keresztül tanultam és most is csak elviselem. Nem érzem azt, hogy élvezném. Nem vagyok képes megérteni, hogy mi a jó ebbe, vagy ez hogyan fejezi ki a szeretetemet. A szavak többet érnek számomra. A Dashkov lány esetében nem tudom, hogy volt-e mögöttes szándéka ezzel a kéréssel, de nem is nagyon érdekel. Rossz helyen próbálkozik, ha azt hiszi, hogy köztünk bármi is lehet. – Szívesen. Vannak más pontok is, amik elég halálosak és kevesen tudnak róluk… De ez legyen másik óra anyaga. – Hiába imádnám, hogyha erről kéne végig beszélnem, most elsősorban az elementális képességére kell fókuszálnunk. Közben viszont észreveszem azt a furcsa mosolyt az arcán. – Minden rendben…? – Nem vagyok szakértő, de az még nekem is feltűnik, hogy valami nem ugyanolyan, mint eddig. -Általában az, mert én az extrém módon ritka ereklyéket lopom el. Ellenben nagyon sokat fizet… És kalandos. Sok helyre eljutsz, sok kapcsolatod lesz és adott esetben nem is mindig pénzzel, hanem szívességgel fizetnek. – Teszem azt információval, hogy hol van az, akit ki kell nyírnom. Vagy esetleg vannak olyan aranyosak és csempésznek egy drogot mások italába, hogy utána nekem csak el kelljen vinnem az illetőt. Mondjuk soha többé kiütött Karkaroffot… -Azt hiszem 7 voltam, mikor utoljára igazán féltem. – vonok vállat. – Azóta azt is kiölték belőlem. – Nos ez valahol igaz volt egyébként. Az égési sérülés és a tűz olyan dolog volt, amire extrán figyeltem, de nem tudom, hogy még most is úgy rettegnék-e, mint annak idején. Valószínűleg nem, mert tudom használni a képességemet végre. Nem fogok hazudni, örülök, hogy végre a lány is kreatív lett. Igen, a víz forralása is egy egészen hasznos dolog, én is valószínűleg használnám, ha úgy adódna, de számomra az mindig biztosabb volt, hogy a jégből bármit tudok alkotni magamnak, mint fegyver. Biztos, ami biztos ismét megfagyasztom a bőröm. Inkább arra fókuszálnék, hogy ő támadjon és én csak védekezzek. – Hölgyeké az elsőbbség. – Egyszóval hajrá Dashkov, mutasd meg mit tudsz.
Kár is volna tagadnom, hogy szeretek játszani az emberek fejével; összezavarni és az ujjaim köré csavarni őket, manipulálni őket, hogy az összes kis titkukat kiszedjem belőlük. Az évek alatt megtanultam, hogy hogyan is olvashatok a kevésbé egyértelmű válaszok közt, és hogyan ismerhetem fel a hazugságokat. Ez a képesség rendkívül hasznosnak bizonyult eddig, mostanra azonban már nem csak eszközként használom a céljaim eléréséhez, hanem egyszerű szórakozásból is. Zakhar is ennek esik most áldozatául, és ahogy látom, sikeresen egy hatalmas gondolat tengerbe taszítom a mindenféle kérdéseimmel és megszólalásaimmal. – Rendben, rendben. Csak beszélgetni akartam – emelem a fejem mellé mindkét kezem megadóan. Ez a válasz a részéről már így is épp eleget elárult: érzékeny pontra tapintottam. Szinte biztos vagyok benne, hogy bőven akad traumája, méghozzá nem is kis mértékűek. Meglehet, épp az egyiken jár az esze, mikor egy egyszerű, témához nem kapcsolódó “igennel” felel a következő szavaimra. Persze nem áll szándékomban megszakítani a gondolatmenetét, így amíg ő elveszik abban, én körbepillantok, mintha fel se tűnne a dolog. Ilyenkor már csak azért is érdemes kussban maradni, hogy a célpontod utána még jobban összezavarodjon és hülyén érezze magát, mikor visszatér a valóságba. Mégis, egy idő után elkezdünk mindketten a késekről társalogni, ami egy egészen izgalmas témának bizonyul, mert mint az ki is derült, Zakhar nagy szakértőjük. Pontosan tudja, hol és hogyan kell szúrni velük, hogy az áldozat tisztán és azonnal életét veszítse. Ezt a tudást nagyon szeretném én is elsajátítani, így természetesen rögtön meg is kérem, hogy mutassa meg rajtam azt a bizonyos pontot. Most viszont rajtam a sor, hogy kissé elkalandozzak, habár az én gondolataim inkább a saját kés általi halálom körül forognak - nem szuicid módon, hozzátenném. Lenyűgözőnek találom, hogy még mi, mágiával bíró humanoidok is egyszerű könnyedséggel össze tudunk törni. Hiába vagyunk képesek néhány szó elmormolásával életeket elvenni vagy éppen visszaadni azt egy, a halál felé sétáló élőlénynek - a testünk vérzik, a csontjaink összeroppannak, a bőrünk ráncosodik. Sokan a gyengeséget látják ebben, de szerintem megvan a maga szépsége. – Ez egy ígéret lenne? – kérdezem, izgalomtól felcsillanó szemekkel. Na, erről sokkal szívesebben tanulnék vele, mert ahogy elnézem, nagyon ért hozzá. A gyengédségre azonban nem a várt reakció érkezik, bár Zakhar esetében ezt egyre kevésbé találom meglepőnek. Rendben van, akkor nézzük meg, hogy hat rá az őszinteség… A mosolyom eltűnik, helyette csak a számat húzom. – Bocs, csak próbálok gyakorolni a következő tanévre. A Roxfortba megyek csereprogramra és ott muszáj leszek mindenkivel jópofizni. Szóval, mit gondolsz? Meggyőző volt? Jó, azért azt ne felejtsük el, hogy a srác felé nyújtott első benyomásom szöges ellentéte volt a cuki diáklánykának; a Roxfortban viszont már az első perctől kezdve fenn akarom tartani ezt a látszatot. Ott senki nem ismeri az igazi Nikitát, a Durmstrangos csapat kivételével mindenki számára idegen leszek, ezt pedig ki kell használnom. – Akkor nem csodálom, hogy ezt a szakmát választottad. Egy kis kalandnak nehezen lehet nemet mondani, ráadásul az a szívesség bármikor kapóra jöhet, nem igaz? – Ó, én nagyon, de nagyon szeretem az ilyesmit. Főleg, amikor valójában semmit nem adok cserébe, csak elhitetem a másikkal, hogy szívességet tettem neki és most emiatt jön nekem eggyel. – Na látod, ez már sokkal hihetőbb. – Bár, még mindig nem akarom teljes egészében elfogadni ezt a választ, de egyelőre megelégszem vele. Már ez is sokkal közelebb állhat a valósághoz, mint amit először akart beadni nekem. Kár, hogy nincs időm kifaggatni erről, na de majd máskor. Most viszont eljött a perc, hogy az elemi mágiára kezdjek koncentrálni. Eddig csak játék volt az egész, apró kis próbálkozások amiket könnyen kivédtünk, de aztán Zakhar egy egészen egyedi módon vezeti fel a következő támadását; jégből alkot fegyvereket. Az igazat megvallva, nekem ez eddig nem igazán jutott még eszembe, de ha igen, akkor is inkább úgy voltam vele, hogy valódi fegyverekkel többet érek. De mi van, ha nincs lehetőségem használni őket? Nos, azt hiszem ez lenne a mai nap legfontosabb leckéje. Választásom egy lándzsa megalkotására esik, elsősorban azért, mert ennek használatában különösen jó vagyok, szeretem is alkalmazni közelharcban. Van valami elegancia benne, ráadásul a hossza miatt alkalmazható lefegyverzésre is, vagy az ellenfél kigáncsolására. Tökéletes partner a harcban, legalább is számomra. Mialatt a fegyverért nyúlva leguggolok, végig Zakharon tartom a szemem. Nem mozdul, nem látom rajta, hogy támadni készülne, s ezt szavai is igazolják. Kedves tőle, hogy elsőbbséget ad… A másik kezemmel úgy tűnhet, támasztom magam, ám valójában a földből gyűjtök össze vizet és hevesen melegíteni kezdem azt, közben lassan felé mozgatom. Közben még mindig tartom a szemkontaktust, azt akarom, hogy rám koncentráljon ebben a néhány apró pillanatban és ne a földre. Aztán amikor hirtelen felállok, ellenfelem arcába spriccelem a most már nagyjából nyolcvan fokos vizet. Ugyanebben a pillanatban pedig a lándzsával rohanni kezdek felé, hogy aztán a hegyesebbik végével megkíséreljem megvágni őt. Forrni kezd a vérem, s talán még a pillantásom is egészen megváltozik. Természetesen a torkára célzok.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
-Beszélgetni? Ilyenről? Hm… Érdekes témáid vannak. – Gyakorlatilag megkérdezni azt, hogy mivel lehet a legjobban felhúzni… Igazából egyszerre van belőle sok és mégis kevés. Ami a leginkább fel tud idegesíteni az az, ha nincs tisztaság. Mániám, hogy soha sehol sem lehet mocsok. Még a pszichológusomhoz is csak úgy vagyok hajlandó elmenni, hogy előtte kitakarít. Sőt még magam után is képes vagyok feltörölni a vért és rendbe tenni a hullát, mert egyszerűen engem zavar, ha olyan rondán hagyom ott a helyszínt. Persze akkor már mindent eltörölgetek, nem mintha amúgy nem kesztyűben dolgoznék. Most hiányolom is, nem bírom, ha kosz van a kezemen, de késő bánat. Mikor alig reagálok rá, akkor mégsem olyan szörnyű emlékek törnek fel. Helyette annak az egyetlen férfi képe jelenik meg előttem, akivel talán több időt is foglalkozok a kelleténél. Nyugodtan mondhatjuk, hogy megszállottan üldözöm, de a pszichomókusom szerint ez csak egyfajta pótcselekvés. Szerinte nincs gyűlölet szeretet nélkül. Mindig is abszurdumnak tartottam ezt az állítását, mivel hiszek az elemi gyűlöletben, arról nem is beszélve, hogy semmilyen pozitív érzést nem tudok társítani a fiúhoz. Kivéve, hogy kifejezetten jobb, mint elsőre hittem és így talán még méltó ellenfélnek is lehetne nevezni. Viszont nem tart sokáig nálam ez az állapot, helyette inkább tényleg olyanra térünk rá, amit szeretek. Sose értettem, hogy a varázslók nagyobb többségét miért csak arra tanítják meg, hogy pálcával tudjanak harcolni. De még azt sem tudtam feldolgozni, hogy egyáltalán miért csak a mágiára fókuszálunk, hiszen még ha a pálca nélküli varázslást meg is tanítják az embernek, akkor is nehéz elérni, hogy összetett bűbájokat hajtson végre. Én mindig úgy gondoltam, hogy minél több lábon áll az ember, annál biztosabb lehet magában. Ennek megfelelően fegyverrel is meg kell tanulnia küzdeni. Bár nem mondom, nekem is volt olyan, amit nagyon utáltam, például a számszeríj… Semmi elegancia nincs bennük! Kérdésén egy pillanatig elgondolkozok. Valóban ezt szeretné? – Nos… Ha a mai után még szeretnél velem edzeni, akkor persze. Ígérem, hogy következő órán megtanítok neked pár mozdulatot. – Nem tudtam kiigazodni a lányon. Az előbb még azzal rohant le, hogy ő ugyan nem lesz a feleségem, most pedig már ott tartunk, hogy legyen következő alkalom is. Roppant furcsa nekem, így rá is kérdezek, hogy minden rendben van-e vele, bár leginkább arra voltam kíváncsi, hogy fejben minden oké-e. – Tőlem ezt kérdezheted, nem tudok rá válaszolni. – vonok vállat egyszerűen. – Születésem óta nem tudom jól leolvasni az emberek arcát és nem tudom értelmezni sem az érzéseiket. Csak annyi tűnik fel, hogy valami más rajtad. Gondolom, hogy jó lesz, de nekem csak gyanús lennél. Mondjuk mindenki az. – Hozzátehettem volna, hogy ezt ne vegye magára, de amúgy nyugodtan megteheti. Elvégre benne sem bíztam meg. Akárhogy nézem, még ha a szülei komolyan össze is akarnak vele hozni, akkor is a Karkaroff lányhoz volt hűséges. Kétlem, hogy elárulná őket csak az én két szép szememért. -Valóban jól jön. – Nem kívánok részletekbe menni magamtól. Ha a lány kérdez, akkor természetesen válaszolok neki, de egyébként utálok feleslegesen beszélni. Az ereklyék valóban izgalmasak, főleg, ha elég történelmet tanult az ember. Én pedig szabadidőmben is sokat foglalkoztam vele. Míg másik regényeket olvastak, én a tankönyveket bújtam. Viszont a kalandos része néha már idegesített. Egy ideig bulis lehet, hogy az életeddel játszol. Személy szerint én nem így tekintettem rá. Nem adtam magamnak választási lehetőséget. Vagy túlélem, vagy túlélem. Nehezen adom fel azt, amit szeretek, márpedig élni most éppenséggel sok kedvem van. -Ha neked ez kielégítő volt… - forgatom meg a szemeimet. Igazából mindegy is, hiszen nem tartozom neki semmilyen magyarázattal. Én tudom a teljes igazságot és ez pont elég is. Lehet, hogy nagyon furcsa az én edzési stílusom neki, de engem is így képeztek. Nem mondhattam meg neki, hogy mit csináljon, hiszen nem leszek ott mindig neki. Meg kellett tanulnia, hogyan használja az eszét a harc közben. Végig a szemébe nézek, hiszen abból pontosan létszik, hogy mikor akar támadni, viszont arra nem számítok, hogy ismét a forró vízzel jön nekem. Oh hogy én hogy utálom ezt. Egyik kezemet az arcom elé kapom és érzem, ahogy a jég mind a karomon, mind az arcomon megolvad. Azonnal fagyasztanám is vissza, de hallom a közeledő lépteket, így csak kilesek a karom mögül, mikor látom, hogy felém rohan. A jégkéseim keresztezésével állítom meg a lándzsát végül és egyből odébb is lököm, remélve, hogy ezzel kibillentem az egyensúlyából, vagy annyi időre megzavarom, hogy helyrerakhassam a jégpáncélom.
Mások gyengesége a legjobb téma, amiről beszélgetni lehet. Főleg, amikor az illető gondolkodás nélkül elárulja magát; de Zakhar nem ilyen. Ő felállította a határait, azokat pedig úgy fest, egyelőre nem fogom tudni átlépni. Nem baj, nem baj… Ráérek. Nem számít, hogy két perc múlva, vagy két hónap múlva szerzem meg az infót, a lényeg, hogy meglegyen. Az efféle tudás még bármikor kapóra jöhet, tökmindegy, kiről van szó. Egyébként is vannak érdekesebb dolgok, amiket kivesézhetünk mi ketten - mint az hamar kiderült, közös érdeklődési körünkbe tartoznak a kések, például. Természetesen nem bírom megállni, hogy ne faggassam ki, így végül kapok is egy rövid bemutatót arról, hogy hol érdemes valakit leszúrni. Annyira lázba hoz a téma, hogy még arra is teszek egy célzást, hogy szívesen tanulnék tőle ilyesmiket a jövőben, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy nála jobb tanárt ebben a témában nehezen találnék. – Szuper! Nagyon hálás lennék. – Szemeim némi lelkesedéssel csillannak fel. Micsoda ötlet! Már alig várom, hogy ezzel foglalkozzunk az elemi mágia helyett. Na nem mintha utóbbival gond lenne, biztos az is buli, ha valakit egy lebegő vízgömbbe fojtva ölnek meg, de… Nem is tudom. Azért az valahogy nem az igazi. – Ó? – Jobb szemöldököm érdeklődőn ugrik fel, ahogy hallgatom a válaszát. – Áh, ez azért sokmindent megmagyaráz. Akkor maradjunk annyiban, hogy rajtad kívül bárkit meggyőznék vele – mosolygok rá továbbra is. Egyre érdekesebbnek találom ezt a srácot. Hallottam már mindenféle rendellenességekről és pszichiátriai esetekről, talán ő is ezek egyikével küzd... De egyelőre nincs túl sok tippem, hogy melyikkel. Ez egy olyan pont a Zakharról felállított mentális listámban, ami még áthatóbb kutatást igényel. Viszont így nehezebben tudok a bőre alá mászni, már ha egyáltalán ez lehetséges bármilyen formában. Azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy őt egyenesen lehetetlenség elcsábítani vagy megtéveszteni. Ha az érzelmek azonosításával problémái vannak, az is lehet, hogy a sajátjaival sincsen tisztában. Vagy nincsenek is neki. Ó, ez a szitu kezd egyre bonyolultabbá válni… Nagyon tetszik! Végre egy kis kihívás! Csevegés közben aztán kitérek egy kicsit a munkájára, hátha sikerül még több információt összeszednem róla - el is szór nekem egy-két morzsát, de nem túl sokat. Kérdezgethetnék még, de inkább meghagyom máskorra a lehetőséget, hogy ne legyen szembetűnő a kíváncsiságom - na meg hogy legyen miről beszélgetni a nyár hátralevő részében, ha már a családjaink kitalálták, hogy járjunk össze közös edzésekre. Vannak dolgok, amiket érdemes félbehagyni a nagy egész érdekében, és ez a beszélgetés is ilyen most. Egyébként is eleget jártattuk már a szánkat, itt az ideje akcióba lendülni. – Fogjuk rá. – Nem, valójában közel se kielégítő a válasz, amit adott, de már egy fokkal hihetőbb hazugságnak gondolom, mint az első próbálkozását, így egyelőre beérem ennyivel. Nem mintha lenne időm tovább faggatni őt edzés közben, főleg, hogy - mint kiderült -, nála az edzés egyet jelent a spontán harccal. Semmi előre megbeszélt taktika, se tanácsok, se instrukciók. Úgy látom, az ösztöneimet próbálja felmérni, meg talán a reakcióidőmet. Nos, ezekben azt hiszem nem fog csalódni. Azért mégiscsak van mögöttem jó pár év kőkemény kiképzés. A következő támadásom egyszerű figyelemelterelésre alapszik, s mivel észrevettem, hogy Zakhar szeret fagyasztást használni, az ellenkezőjét vetem be ellene. Legalább is ezt a látszatot keltem, mert mialatt ő a felé csapódó forró vízzel van elfoglalva, én megrohamozom a jéglándzsámmal, egyenesen a torkára célozva. Nem számítok rá, hogy be fog találni, de ha mégis, nagyot csalódnék. Szerencsére ellenfelem ügyesebb annál, hogy egy ilyen aprócska trükk miatt veszítsen, így sikeresen ki is védi a csapásomat. A lökése váratlanul ér, de nem hagyom, hogy ez problémát okozzon, vagy az egyensúlyom rovására menjen; a lendületet kihasználva azonnal a háta mögé lépek és közben úgy fordulok, hogy azzal szembe kerüljek. Nem akarok hagyni neki egyetlen szabad másodpercet sem, így azonnal átlendítem a lándzsát a válla fölött és a másik végére fogva a nyakának szorítom azt, közben magam felé kezdem húzni, hogy elszorítsam vele a légcsövét.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Gyerek korom óta teljesen odáig vagyok a késekért. Ehhez persze nagyban hozzájárult az, hogy apám kötelezett arra, hogy valamilyen fegyverrel kitűnően tudjak bánni. Persze nem ez volt az egyedüli fegyver, amit tudtam használni, de ez volt a kedvencem. Olyan volt ez mintha az évek alatt a részemmé vált volna. Szinte nyilvánvaló volt, hogy egy darab mindig van nálam. Nagyon utáltam, mikor megtiltották, hogy egy-egy eseményre elvigyem őket. Nem éreztem magamat jól nélkülük. Számomra ez pont olyan volt, mint egy varázsló pálca nélkül. Nyilván nem volt kérdés, hogy elsősorban én is mágiát használnék, de azért ez magától értetődő dolog volt. Így mikor meghallom, hogy valaki szintén érdeklődik a kések iránt, belelkesülök. Oh egy egész heti kiselőadást tudnék tartani a különböző fajtáiról, hogy melyik fém a legjobb, hogyan kell őket ápolni és milyen jó kis trükköket lehet velük csinálni. Már-már elgondolkozom azon is, hogy ismét előveszem a sajátjaimat és mutatok pár technikát a lánynak, de mégis megálljt parancsolok magamnak. Inkább megtartom ezt egy másik napra, mert ismerve magamat, tényleg nem fogok tudni leállni, amíg össze nem esek a fáradságtól. Régen volt már olyan edzésem, ami kifejezetten a kések használatára ment volna rá. Arra viszont nem számítok, hogy Dashkov is be fog lelkesülni és végül ott kötünk ki, hogy megígérem neki, hogy következő edzésen késekkel fogunk harcolni. Közben pedig áttérek arra is, hogy nekem igazából nem tűnik fel, hogy aranyosabb lenne a mosolya vagy sem. Csak annyit látok, hogy teljesen más. Ez nekem aztán bármit jelenthet. Nem szokásom mindenkinek direktbe elárulni, hogy aspergerem van, mert nem változtat semmin. Ők ugyanúgy nem fognak engem megérteni, én pedig nem fogok jobban próbálkozni és megjátszani magam. Fizikailag ugyanis a mosolyogásra is képes lennék, nem olyan nehéz felhúzni a szám szélét, de mégsem teszem. Ha valaha megtörténik, akkor azt akarom, hogy valóban olyan inger érjen, ami miatt érdemes lesz és ne csak erőlködnöm kelljen. – Ha neked ez a tudat megnyugvást okoz, akkor… - Elgondolkodok egy pillanatra, hogy pontosan hogyan is fejezzem ki magamat. Nem akarok félreérthető lenni, de valamivel szeretnék reagálni. Legalább gyakorolok. – Azt hiszem úgy fejezik ezt ki, hogy a csinos pofidnak úgysem fognak tudni ellenállni. – Bár a férfi agy nem olyan bonyolult. Általában egy mosoly elég lenne nekik, ha olyanokról beszélünk, akik nem hozzánk hasonló kiképzést kaptak. Az elkényeztetett kisgyerekek biztosan odáig lesznek érte. A Roxfortról úgyis azt hallottam, hogy elég lazán veszik az oktatást meg a fegyelmezést. Másik csodás téma, amit felhozott az a munkám volt, amire egyből tudtam válaszol, de csak a felét mondtam el. Apám meg is ölne, ha rájönne, elárultam egy külsősnek, hogy embereket ölök. Ez még önmagában annyira nem lenne nagy dolog, de addig jó, amíg ez titok. Utána már kissé gyanús lennék és lehet minden gyilkosság mögé engem képzelnének. Így is azért elég rizikós volt kinyírni Kirat, hiszen a Sokolov családon kívül ki akart volna neki még direktbe ártani? Mondjuk első ránézésre én azt mondanám, hogy mindenki, de gyanítom kevés olyan ember van, aki van annyira nagyon merész, hogy egy Karkaroffot, ráadásul egy vérszövetség tagját megpróbálja eltenni láb alól. Ilyenkor elgondolkozom, hogy megvan-e még a józan eszem, de mivel papírom van róla, hogy nincs ki mind a négy kerekem, így szinte tárgytalan az egész. Igazából nem szeretném nagyon húzni már az időt. Azért van itt, hogy tanítsam és nem azért, hogy beszélgessünk. Azt egy kellemes tea mellett is lehetne, miközben sütit eszegetünk. Amit én sütöttem… Hirtelen meg is kívánom, de majd edzés után felajánlom a lánynak, hogy egy csésze U-jeon mellett meg is beszélhetjük a következő edzés időpontját. Most még éppen szabad vagyok, azért is jöttem haza, mert nincs munkám. Viszont nagyon utálom ezt a felforralt vizes trükköt. Nem állítom, hogy nem hasznos, ellenben ki nem állhatom a forróságot. Mindig azt mondtam, hogy inkább fagyjak halálra, csak ne legyen meleg, így a támadásai kezdtek idegesíteni. Szerencsére még éppen időben kivédem a valódi támadását, bár magam is elkeseredtem volna, ha ez nem sikerülne. Az már eddig is feltűnt, hogy ügyesebb, mint gondoltam, így alig lep már meg, hogy a lökésemből nyer lendületet és mögém kerül. Amint felfogom, hogy éppen fojtogatni készül, a késeimet a földre dobom, majd megragadom a lándzsát és kihasználva az erőmet, kicsit ellentartok és egyszerűen kibújok a szorításából. Még mindig fogom a fegyvert és inkább elkezdem tolni egészen addig, hogy a fának ütközzön.
Lassan pillantottam végig saját karcsú alkatom képmásán. Bőrömet mindössze egy falatnyi, fehér színű csipkés body fedte, melynek pántja az egyik oldalt lecsúszott a vállamon. Nem szándékoztam visszaigazítani, mert úgy gondoltam, ez majd megmozgatja a célközönségem fantáziáját. Még a tükörből is úgy tűnt, valamiféle melegség árad, mintha annak vére is felpezsdült volna a látványtól. Meglehet, valaki titokban figyelt rajta keresztül és őt éreztem. De az is lehet, hogy csak én képzeltem azt, hogy még egy élettelen tárgy is képes lenne beindulni tőlem. A mobilom nagyjából a mellkasom magasságában lebegett mellettem; így igyekeztem gyakorolni a pálca nélküli mágiát, ráadásul sokkal könnyebben tudtam fotókat készíteni magamról úgy, hogy nem kellett fognom közben a készüléket. Hátrébb lépve az ágyamra másztam, és igyekeztem valami kényelmes, de jól mutató pózban elhelyezkedni rajta. A hasamon fekve támaszkodtam a kezeimre, aztán a hátamra feküdtem és egy fentebbi szögből fényképeztem magam. A térdeimre ülve kihúztam magam, vállak hátra, mellkas kidüllesztve. Legalább ötvenkettő kép készült abban a néhány percben. Az utolsó vakuvillanásra kinyílt a szobám ajtaja, s édesanyám lépett be rajta; abban a kevés fényben észrevettem, mennyire hasonlítunk egymásra. Meg se kérdezte, mégis mit művelek. Hogy miért készítek magamról ilyen fotókat. Mindössze némi hezitálás után odalépett hozzám és az arcomon végigsimítva rám mosolygott. – Tőlem örökölted ezt a szép arcot – suttogta szinte alig hallhatóan. – A szépség hatalmas fegyver egy erős nő kezében. Használd ki, kicsi vadnyulam, de bánj vele óvatosan. Ami egyesek szemében áldás, az mások számára átok lehet – fűzte még hozzá, majd elengedte az arcomat és visszasétált az ajtóhoz. Egy mukkot se tudtam szólni. Mielőtt otthagyott volna, még a válla fölött visszapillantott rám. – Tíz perc múlva vacsorázunk. Kérlek, öltözz fel alkalomhoz illően. Amint távozott, rányomtam a "Küldés" gombra.
A szépséget ki kell használni. Szempilla rebegtetéssel, egy édes mosollyal és egy annál is édesebb kacajjal tiéd lehet a világ - ezt tanította nekem anyám. Attól a naptól fogva még többet gyakoroltam a tükör előtt; megtanultam méznek lenni más teájában, cseresznyének a tejszínhab tetején, fagylaltnak a keserű kávéban. Én váltam azzá, aki előbb simogatott, aztán ütött, már ha ütött, mert sokszor inkább gyógyír vagyok más fájdalmára, mintsem annak okozója. A kedvesség látszatát fenn kell tartanom, mert ha gyengéd vagyok de a hátamat tartom értük, az erőtlenek megbíznak bennem. A legnagyobb kárt pedig nem is a testben érdemes tenni, hanem a lélekben, a lélekhez viszont csak empátia útján lehet igazán közel kerülni. – Remélem is, különben hiába fektettem bele ezt a sok energiát a mosolygásba – kuncogok, s hiszem, hogy Zakhar igazat mond. Nekem nehezen fognak ellenállni. Meglehet, nem is fognak próbálkozni vele. Sőt, talán önként sétálnak majd bele a számukra előkészített csapdába. Ám Zakhar nem tartozik közéjük. Rá nem hatnak a hosszú szempillák és más ehhez hasonló trükkök. Azt hiszem, őt más úton kell megközelíteni. Teljesítménnyel, közös érdeklődési körökkel, őszinteséggel. Beszélgethetünk akármennyit a munkájáról vagy a titkos félelmeiről, az ő figyelmét ezekkel nem lehet felvonni. Úgy fest, a harccal viszont annál inkább. Az ösztönei jók, a reakcióideje eddig kiválónak tűnik, azonban elvétette azt a hibát, hogy leleplezte a hőség iránti utálatát. S mivel én szeretem kihasználni mások gyengeségeit, természetes, hogy ezzel indítok, ám ez csak elterelésként szolgál, az igazi támadásom a közelharci képességeimre épül. Ezt kivédte, ahogy azt vártam is, ám nem adom fel ilyen könnyen… Viszont nem sikerül úgy a következő próbálkozásom, ahogy azt szerettem volna, ugyanis fizikailag ő erősebb nálam, így hamar kiszabadítja magát a lándzsám nyomása alól - és a fa törzsére fel is ken azzal a lendülettel. Igyekszem ellenállni a nyomásának és távol tartani magamtól a lándzsát, de hosszútávon nem fogom sokáig bírni, ezt azért lássuk be. – Erős vagy – állapítom meg egy halovány mosollyal. Viszont abban biztos vagyok, hogy valamivel gyorsabb vagyok nála, így ezt most ki is használom; a gravitációnak engedve lebukok, közben a lándzsa nyelét elengedem, hogy ki tudjak szabadulni Zakhar és a fa közül és rögtön a földre ejtett kések után nyúlok, hogy ezekkel intézzem a következő támadást, ha már nála kellett hagynom a saját fegyveremet. Az egyiket feldobom a levegőbe fölöttünk, a másikkal pedig megcélzom azt a pontot a nyakán.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Nem vagyok arcvak, bár néha úgy érzem magam. Illetve ez így nem teljesen igaz. Egyszerűen csak nem érdekel a külső annyira. Látom, hogyan néznek ki az emberek, tisztában vagyok vele, de egyik nőre se különösebben mondanám, hogy szép lenne, vagy gyönyörű. Nálam leginkább a személyiség befolyásol, hogy mennyire tudom megkedvelni a másikat. Általában semennyire sem szoktam. Ez annak is köszönhető, hogy nem találom eléggé érdekesnek a másikat, meg annak is, hogy nem tudnak különösebben érdekelni. A legtöbben felületesek és mennek a tömeg után. Nagyon ritka az olyan, mint Aksel, aki képes esélyt adni és jobban meg akarja ismerni az embert. Arról nem is beszélve, hogy értelmes srác. Viszont csak ennyit tudok róla mondani. Nem nevezem helyesnek, mivel nem tudom. Nekem nincs bajom a külsejével, ugyanakkor meg nem fogott meg vagy nem csinál semmit velem semmit lelkileg. Ugyanez a lányoknál. Elvileg valami pillangókat kellett volna éreznem a hasamban, meg hevesen kellett volna dobognia a szívemnek, meg csak rájuk kellett volna gondolnom. Én ellenben nagyon is nyugodt voltam. Abba sem vagyok biztos, hogy egyáltalán dobog-e még a szívem, vagy már régen megfagyott. A fejemet a Karkaroff család megölésének gondolatai árasztották el, különösen azért, mert Kirill még mindig élt, és ez nagyon zavart, főleg az iskolában, mert minden nap láttam. És maximum éhesnek éreztem magam, de semmilyen pillangókat nem észleltem a gyomromban. Így a lány mosolya sem tudott meghatni. Lehet, hogy a köreiben ő egy gyönyörű hölgy volt, számomra pedig csak még egy női életforma. Nem látok benne semmi olyat, ami lázba hozna, vagy amire különösebben felfigyelnék. Kivéve a rózsaszínes haja, de állítom, hogy ez egyébként nem pozitívum. Miért nem próbál úgy kinézni, hogy az be tudjon olvadni a környezetbe. Én ugyan nem viszem magammal sehova sem rikító hajjal. Vagy akkor sapkát húz a fejére. Maximum csalinak lenne jó a jelenlegi állapotában, annak viszont kiváló. Ezen lehetőségen el is gondolkozom egy pillanatra. Tulajdonképpen, ha annyira szereti megjátszani magát, akkor biztosan nem esne nehezére magára ölteni a csali szerepét sem. Igazából ez egy kiváló ötlet, főleg azért, mert a legtöbb célpontom férfi. És mégis ki tudna ellenállni egy fiatal lánynak, aki szépen tudja rebegtetni a pilláit? Nyilván vannak páran, például én is, akit ezek nem hatnak meg. – Neked is sok energia? – Hirtelen kapom fel a fejemet erre a kijelentésére. Nem tűnik nekem aspergeresnek. Igazából teljesen átlagosnak néz ki, így ötletem sincs mi lehet vele a baj. Vagy lehet azért nem veszem észre, mert magam sem vagyok normális. De talán pont ennek – meg a rengeteg edzésnek – köszönhetem, hogy olyan jól harcolok és hogy nem félek a fájdalomtól. Meg attól sem, hogy valakiben kárt teszek. Igaz, most azért próbálom visszafogni magam, mert attól tartok, ha a lányon egy karcolás is lesz, akkor a Dashkov és a Sokolov család is felakasztana. Mondjuk erről most lehetne vitakozni, hogy a fulladásos, vagy esetleg a személyes kedvencem a fagyhalál a kellemesebb… Az biztos, hogy nem az égetés, vagy a forró víz általi, amelyet a lány is alkalmaz. Persze nem tart sokáig az előnye, sőt rövid idő alatt én kerekedek felül és már nyomom is a fához. Megjegyezésére nem reagálok semmit inkább, csak a szemét fürkészem. Tudom, hogy erős vagyok, nála legalábbis biztosan, meg harc közben amúgy sem fecsegni kéne. Kivéve, ha oktatni akarom, de úgy látom nem hagy erre lehetőséget. Kicsúszik a kezeim közül, én pedig egyből fordulok is meg és a nálam maradt lándzsával védem ki a kést, miközben odébb is lépek. Nem csak azért, hogyha véletlenül nem sikerülne eltörnöm, akkor ne öljön meg, hanem mert nem tudtam foglalkozni a másik késsel még. Minden esetre nem csinálok semmi mást, csak megfagyasztom ismét a bőrömet. Nem fogok támadni. Nem tud felhúzni annyira, hogy feladjam ezt az elvemet. Most amúgy is csak felmérem mit tud.
– Nikolina! Azonnal hagyd ezt abba! – Édesanyám hangja szinte már kétségbeesetten hasította át a levegőt, bár a haragja erősebben hallatszott benne minden más érzésnél. Nem mintha sokat ért volna vele. Egyik fülemen be, másikon ki. Dühös voltam. Elveszett. Magányos. Elkeseredett… De leginkább dühös. Alig egy nap telt el Caly és Sven esküvője óta, amit egyébként én minden erőmmel elleneztem - habár beleszólásom nem sok volt -, s azt hiszem ez volt az a pont, ahol a gyászom átfordult valami egészen mássá. Tény, nem ez volt életem azon fordulópontja, mely végleg megtört az elmémben valamit; az Kira halálának pillanata volt. Tudom jól, hogy valami nincs rendben odabent, meglehet már előtte is bennem bujdosott ez a dolog, de a momentum, amikor vérnővérem lelke kilépett a körünkből, mikor szíve utolsó dobbanása is elcsendesült… Ott elveszett egy részem. Meglehet, azon részem volt ez, mely még emberré tett. Azóta mindössze régi énem árnyékát viselem magamon álarcként, pajzsként, fegyverként. Nem akartam abbahagyni. Csak ütöttem és ütöttem, ökleimen már saját vérem kezdett az övével keveredni, de nem álltam le. Nem, mert ő volt az egyetlen, akin kitölthettem azt a haragot, ami felgyűlt bennem, ráadásul mindent meg is tett azért, hogy ezt kiváltsa belőlem. Elég volt kimondania Kira nevét, a mondat többi részére már nem is figyeltem. Sergei gyenge volt. Egy nyálképű szőke fiú valami nagymenő aranyvérű orosz családból. Külseje alapján lehettünk volna unokatestvérek, kész szerencse, hogy nem voltunk azok. Szüleim újabb brilliáns ötlete az lett volna, hogy én szépen hozzámegyek ehhez az erőtlen senkihez, akinek mindössze azért nagy a szája, mert anyuci meg apuci tele van lóvéval, aztán majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Még azt is kitalálták, hogy majd együtt edzhetünk, mert elméletileg ő nagyon ügyes harcművészetek terén. Ehhez képest egyetlen ütésemet sem tudta kivédeni. – Nikolina! – most már apám is közbeszólt, épp abban a pillanatban, mikor felnyúltam az ebédlőasztalra a hússzeletelő késért.
– Rengeteg… Mosolyogni nagyon fárasztó dolog – válaszolom a szemeimet forgatva. A probléma nem magával a mosolygással van, hiszen bizonyos dolgok képesek előhozni ezt belőlem; a gond ott kezdődik, hogy nekem nem ugyanazok a szituációk okoznak őszinte örömet, mint másoknak. Főleg így, hogy egyetlen élő vérnővérem nem kommunikál velem. Nélküle el vagyok veszve, s a mosolygás is csak erőltetett hülyeségnek tűnik. Szerencsére ahhoz nincs szükségem kiváló arcmimikára, hogy a fizikai harcot gyakoroljam Zakhar társaságában. Sőt, beszélgetnünk sem kell túlzottan sokat, habár néha azért szeretek kommentálni menet közben. Nem tudom, mi ennek az oka. Például azt is megjegyzem, hogy ellenfelem erős, hiszen könnyedén a fának nyom a saját fegyverem segítségével. Azzal már az elején is tisztában voltam, hogy ellene nem érdemes erővel támadnom, inkább fürgének és eszesnek kell lennem. Mielőtt még túlságosan nagy hátrányba kerülnék, ki is csúszok a csapdájából, s a késeit lenyúlva újabb támadást indítok ellene, amit szintén kivéd; hogy ez milyen idegesítő! A kezemben lévő késnek annyi is, viszont a másik még érkezik fentről, s két pillanaton belül a földbe is szúródik. Azonnal felkapom, de nem rontok neki. Csak nézek rá szikrázó szemekkel. Ez az egész egy hatalmas nagy baromság. Meg se mozdul, nem is próbál nekem esni, csak védekezik és védekezik és védekezik… Annyit se tenne meg, hogy legalább elmondja, mit csináljak másképp. Ezzel mit akar elérni azon kívül, hogy felhúz?! Mit gondol, a valóságban ilyen egy harc? – Mégis mi a francot csinálsz? – kérdezem dühösen. – Miért nem támadsz?! – Elindulok felé ideges léptekkel, s ez az idegesség épp elég is ahhoz, hogy véletlenül elolvasszam mindkettőnk fegyverét, s ha a lábnyomaim mentén a fű is gőzölögni kezd. De nem érdekel, most már csak az öklömet lendítem felé. – Neked ez az edzés, Zakhar?!
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Sose mosolyogtam még. Illetve nem emlékszem rá, ahogyan senki más sem. Talán a pszichológusom látta egyszer, ahogyan megremeget a szál széle, mint aki éppen vigyorogni készül, de ennyi. Az is Kira Karkaroff halála miatt volt. Viszont még ez sem volt képes mosolyt csalni az arcomra. Én is tudtam, hogy van nála nagyobb préda, aki nem más, mint Kirill. Az ő halálakor talán tényleg boldog leszek. Egyébként ez is furcsa. Milyen az az ember, aki igazán vidám? Mi okoz neki örömet? Szokták mondani, hogy az életnek vannak szép pillanatai, amik boldogságot csempésznek az ember életébe. De ezek mik? Vagy hogyan kell ezt elképzelni? Felhőtlenül boldognak lenni olyan furcsa elképzelés. Lehet, hogy éreztem már csak nem tudok róla. Aksel mellett képes volt elfogadni egy furcsán meleg érzés, én ezt tudtam azonosítani a boldogsággal. Amikor a késekről beszélek, akkor is elkezd valami bizseregni bennem. Talán még ez is ahhoz köthető, de pontosan nem tudom. Képes vagyok visszamondani a definíciót, de ennyi. Magamban nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mikor vagyok boldog. -Tényleg az…? – Ha még ő is azt mondja, hogy rengeteg energia, akkor aztán végképp nem szeretném átélni ezt. Vannak jobb dolgok is, amikre fordíthatom azt a sok energiát. Példul a kések élezése, vagy gyilkolás, esetleg sütés… Hm… Mit nem adnék most egy jó kuglófért. – Szereted a sütiket? – Magam sem értem minek kérdezek erre rá, egyszerűen csak érdekel. Talán edzés utáni levezetésként sütök valamit. Viszont akkor már illedelmesen megkínálom, sőt ha akar, akkor vihet is haza. Enegem aztán nem zavar, én megenni nem fogom úgyse. Én csak készítem. Közben elkezdünk harcolni. Figyelek minden támadására, azonban én csak védekezek. Igyekszem nem nekimenni, mert azt akarom megnézni, hogy mit tud. Egyébként ezt csak ajánlani tudom neki is. Ha eszetlenül nekiesel egy ismeretlen ellenfélnek, akkor könnyen lehet, hogy legyőz a rutinjával. Ha viszont adsz neki egy picike időt, akkor vannak dolgok, amikre rájössz. Például, hogy fagyasztani annyira nem szeret. Nincs hozzászokva, hogy jégből készült tárgyakkal harcoljon. Viszont gyorsan tanul, használja az eszét és gyors. Ez nagyon nagy előny, főleg egy olyan ellenféllel szemben, aki erősebb nála. Az is feltűnő, hogy jobban szereti a vizet melegen használni. Nekem ez személy szerint nem tetszett, de igyekszem elvonatkoztatni ettől a ténytől és azt nézni, hogy hogyan használja a képességét. Egészen eddig úgy gondoltam, hogy nagyon ügyesen kezeli a képességét, meg gyorsan felveszi a ritmust, most azonban egy kicsit csalódtam benne. Az érzései kezdték el irányítani, ami nagyon nem jó. Az öklét megfogom és ellököm magamtól. – Mert milyen edzésre vágysz? Rontsak neked? – Szívesen megtenném, de mégsem teszem. Pont amiatt, mert ha a földre küldöm véletlen, akkor megint csak dühös lesz. Ha csak annyitól bepipul, hogy nem ütök vissza, akkor vajon mi lenne akkor, ha ténylegesen harcolnék? Mit tenne akkor, ha esetleg direktbe játszanék vele, hagynám, hogy üssön, de én kétszer akkorát adnék vissza? – Szerintem nem érted a lényeget jelenleg… Nem verekszem, edzek. Megnézem mit tudsz. És segítek, megbuktál. – vonok vállat. Mert az, hogy ennyire elveszíti a fejét és még a képességét sem tudja irányítani, nekem azt jelzi, hogy lenne még bőven mit tanulnia.
Alapvetően tudok én egészen bűbájos is lenni; tükör előtt gyakorlom naponta, minimum fél órán át. Ha annyi nem elég, akkor egy óráig. Ha annyi sem, akkor kettőig. A rekordidőm eddig öt és fél óra volt, utána feladtam, mert már elfáradtak az arcizmaim. Viszont így, hogy Zakhar drágára ezek szerint semmiféle hatással nincs a felesleges cukiskodás, nem is erőltetem tovább. – Tényleg. El se tudod képzelni… Jobban leszív, mintha egész nap iskolaköröket futkosnék. – erősítem meg. Valóban, szerintem a színészkedés egyik legnehezebb része az őszintének tűnő mosoly produkálása; hiszen amikor az ember őszintén mosolyog, a szemében is fellelhető az a bizonyos öröm. Ha valaki csak megjátssza, a szemei elárulják. Így annak, akinek szüksége van erre a képességre, muszáj megtanulnia, mely izmokat kell megfeszítenie az arcán - és milyen irányba - ahhoz, hogy el tudja adni magát másoknak. Kemény munka áll mögötte, és van, akinek sosem sikerül. – Hmm… Igen, bevallom eléggé édesszájú vagyok – bólogatok. Mindig is odavoltam a mindenféle nyalánkságokért, legyen szó csokikról, nyaláspálcákról vagy más evilági édességekről; így egy pihe-puha süteménynek is csak nagyon nehezen tudnék ellenállni. Főleg, ha még meg is van töltve valamiféle krémmel. Talán mindez alapján senki nem is gondolná, hogy valójában eléggé szeszélyes jellem vagyok. Nagyon hirtelen képes megváltozni a hangulatom, példaképp itt van a mostani helyzet is - ugyanis Zakhar nem is próbál megtámadni, ami kezd frusztrálni, és így bumm! A bomba elég hamar robban is. Ennyit a precizitásról. Pedig Voldemort formás kis orrára esküszöm, hogy egyébként jó harcos vagyok. Általában meg is tudom őrizni a hidegvéremet, de van valami ebben a srácban, ami felmérgel. Lehet, hogy csak az idegesít, hogy nem stimulálja az agyamat semmilyen formában, csak várja, hogy újabb támadásokkal próbálkozzak. Pedig a valóságban ez nem így megy; ha valakivel harcolsz, az igenis vissza fog ütni, és megpróbál megölni. Kivéve, ha annyira gyenge, mint az a Sergei fiú… Na, neki esélye se volt ellenem. Csak nyivákolt, meg az arca elé tartotta a kezét, de az egyiket hamar a földhöz ragasztottam azzal a késsel… Istenkém, ahogy üvöltött! Szinte cirógatta a füleimet. – Például! Vagy tudom is én, csak csinálj már valamit! – újabb ütéssel próbálkozok, bár nem reménykedek abban, hogy ez célba érne. Nem tetszik ez az egész. Eleinte bulinak gondoltam, de most már nem az. Ebben semmi kihívás nincsen, hiszen mindig minden támadásomat kivédi, aztán fagyasztja magát, aztán megint véd és megint fagyaszt. De közben alig mozdul. Egy szót se szól. De még csak meg se próbál visszavágni. Mintha valami kicseszett robottal párbajoznék! Ja, de ezt még annak se lehetne nevezni, hiszen a PÁRbajhoz két ember kell. – Ó, igen? Szerintem meg csak arra játszol, hogy felidegelj! – Most már elegem van. Első ösztönöm azt súgja, ugorjak neki, úgyhogy nekifutásból meg is teszem és rávetem magam, hogy a súlyommal lerántsam a földre. Ha pedig sikerrel járok, hát úgy próbálom tovább ütni, ahol csak érem.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
Valahol egyébként nagyon tudom értékelni, hogy végre befejezi ezt az erőltetett kedveskedést velem. Amúgy sem bízom meg az emberekben, a nőkben meg aztán végképp nem. Nem mintha sok tapasztalatom lenne velük, de anyám mindig is óva intett tőlük, én pedig megfogadom a tanácsát. Ezért is döntöttem úgy, hogy amennyiben tényleg muszáj elvennem valakit, akkor azt inkább a szüleim jelöljék ki mellé. Engem úgyse fog meg egyikük sem, nem is nagyon érdeklődöm senki iránt, így egyszerűbb, ha csak kijelölnek mellém valakit. Én annyit tudok nekik megígérni, hogy nem ölöm meg és minden élethez szükséges dologgal ellátom. – Nos ebben az esetben maradok annál, hogy nem mosolygok. Van fontosabb dolog is, amire energiát pazarolhatok. – Teszem azt nagyjából minden más. Annyira felesleges egy érzelmi reakció. Ki tudom mondani, ha jól érzem magam. Meg a nevetés is… Idegesítő és hangos. Főleg, mikor valaki direktbe azért csinálja, hogy felhívja magára a figyelmet. Az ilyen emberekkel is mind végeznék, de sajnos ez még nincs megengedve nekem. Később esküszöm, hogy egy lakatlan szigetre szeretnék költözni. Ahol van zuhanyzó és tökéletesen megfelel a higiéniai igényeimnek a hely, ahol lakom. Másra nem is vágyom. Következő kérdésem magam is meglep, viszont érdekelt a válasza. Utóbbi megállapításom, talán még sokkolóbb volt, mint azt hittem, hogy lesz. – Kiváló! Edzés után egy kis süti? – Mert miért is ne? Igaz, hogy ez egy eléggé félreérthető gesztus a részemről, de szerintem annyira már a lány is rájött, hogy nem udvarolni szeretnék neki. Kicsit kisarkítva, még a Karkaroff fiút is megkínáltam volna, ha valaha eljött volna ide. Pusztán azért, mert én úgyse eszem meg az összeset, így egyszerűbb, ha valakire rásózom őket. Legalább azt hiszik, hogy kedves vagyok. Egy ilyen beszélgetés után senki nem gondolta volna, hogy majd egymásnak esünk és kvázi azért hajtunk, hogy a másikat előbb tegyük ártalmatlanná. Valójában nem is ez történt. Míg ő igyekezett engem a földre küldeni, addig én csak védekeztem. Szemmel láthatólag nem díjazta ezt a taktikát. Rólam meg lerí, hogy mérhetetlenül nem érdekel a véleménye. Én pusztán fel akartam mérni a harci tudását, erre ő kiborul. Mély sóhajjal tisztázom csak a kirohanását és azt, hogy idegesen próbál nekem esni. Nem azt mondom, hogy szánalmas, mert az nem jó kifejezés rá. Inkább elszomorító. Ígéretesnek bizonyult az elején, igazából már majdnem mondtam, hogy kis gyakorlással igazán jó bérgyilkos is lehetne, de… Ahhoz előbb meg kéne tanulnia kezelni az indulatait. Újabb támadása ellen meg se próbálok kitérni, hanem hagyom, hogy magával rántson a földre, hogy aztán átfordíthassam magunkat. Ha ez mégsem jönne össze, akkor le lefogom a kezeit és ellen tartok. – Fejezd be Dashkov, ennek így semmi értelme! – Kicsit már megemelem a hangom, hogy észrevegye magát. Számomra már vége van az edzésnek, így a verekedésnek is. Így, hogy ennyire elszabadult a fejében a pokol már tényleg nem lenne jó folytatni.
Teljes mértékben egyet kell értenem Zakhar álláspontjával - a mosolygás valóban egy fárasztó dolog, főleg, ha kamuból kell csinálni. Nekem viszont nagyon is szükségem van erre a képességre, hiszen enélkül nehezen tudnék manipulálni másokat, vagy majd szeptembertől elhitetni a Roxfortos marhákkal, hogy egy tök normális és aranyos lány vagyok. Azért ezt egy cuki mosoly hiányában nem tudnám elérni. – Jól teszed – bólintok teljes támogatással. Egyébként se hiszem, hogy hiteles lenne Zakhartól ha mosolyogna, az valahogy az eddigiek alapján nem lenne… Hmm. “Karakter hű”, hogy úgy mondjam. Kezdem megszokni, hogy kifejezéstelen az arca egyébként. Az viszont egészen váratlanul ér, hogy a fapofa ellenére a sütikről alkotott véleményem felől érdeklődik, sőt, még meg is hív rá. Azt már tudom, hogy ez nem ilyen flörtölős taktika a részéről, mert szerintem azt se tudja, mi az a flört, így nem is képzelek bele többet. Természetesen hülye lennék egy ilyen ajánlatot visszautasítani. – Hmm, oké. Jól hangzik – fogadom el a meghívást egy halvány, őszinte mosollyal. Kíváncsi vagyok, mégis milyen sütivel akar megkínálni, és hogy vajon ő készítette-e, vagy valamelyik szolgálólány… Van egyáltalán Sokolovéknak szolgálólányuk? Talán ezek az utolsó békés szavaink egymás felé, mielőtt nekikezdünk a közös gyakorlásnak. Eleinte nagyon jól megy, teljesen kontroll alatt tartom magam és egy pillanatig se félek halálos pontokat célozni; természetesen egyik támadásom se sikeres, ami önmagában nem zavarna, de úgy érzem, mintha csak egy jégpáncélt ütögetnék. Zakhar ugyanis egy pillanatra se próbál visszatámadni, amit először kihívásként fogok fel, de később már irritáló tényezővé válik. Nem tartom fairnek, realisztikusnak pedig pláne nem. A valóságban ilyesmi nem történik meg. Ha valakivel harcolsz, egyszerre kell védekezned és támadnod, az ellenfeled ugyanis nem fog egy helyben állni és várni, hogy csinálj valamit. Így hát nem is meglepő - szerintem -, hogy egy idő után elfogy a türelmem, s az a bizonyos cérna elpattan a fejemben; erre meg is kapom a szinte már csalódottnak tűnő reakciót az edzőtársamtól, ami csak olajként hat a tűzre… Mert ha eddig nem is voltam teljesen frusztrált, hát most már elborul az agyvizem. Neki is rontok végül, először csak ütni próbálom aztán inkább rávetem magam és a földre próbálom rántani magammal. Borulunk is, ahogy azt vártam, s abban a néhány másodpercben ameddig a gravitáció megteszi hatását, én ösztönösen a zsebembe nyúlok a pillangókésemért. Zakhar átfordít minket, ezért most a hátamon landolva nézek fel rá egy merev pillantással, mosolyom pedig még annál is merevebbnek tűnhet, miközben egyik kezemmel a felsőjébe kapaszkodok, hogy ne tudjon elhúzódni - ez az a pillanat, amikor a pillangókés hideg hegye finoman hozzáér ahhoz a bizonyos ponthoz az ellenfelem nyakán… – Nincs? – kérdezek vissza, kissé félrebillentve a fejemet. – Biztos vagy benne, Sokolov?
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I do not think you get the point of fighting. You are not supposed to enjoy it when I hit you.
A pszichológusomat sose értettem, hogy miért erőlködik annyira. Ő is pontosan tudja, hogy csupán anyám mániája miatt jelenek meg évente egyszer nála. Az érzelmek teljesen feleslegesek nekem, nem is akarom őket megtanulni úgy igazából. Az bőven elég számomra, hogy az emberi érintést most már elviselem. Azt is persze csak pár embertől, főleg azért, mert társadalmilag elvárt. Ilyenkor jönne az én kérdésem, hogyha annyira elfogadóak próbálunk amúgy lenni mindenkivel, akkor azt miért nem fogják fel, hogy egyesek igenis szeretnének érzéketlenek maradni és köszönik szépen, de a testi kontaktust is kerülnék? Még a szüleim sem voltak képesek ezt feldolgozni, így csak képzelem, hogy ez mennyire bizarr lehet az átlagnak. Gondolom az sem éppen átlagos, hogy egy olyan ember, mint én süt. A Dashkov lány nem tudom egyébként miket hallott rólam, gyanítom semmi jót, így biztosan váratlanul érte a süteményes meghívásom. Pedig nem akartam vele nagyon kedveskedni. Sőt flörtölni sem, Merlin mentsen meg attól, hogy ilyesmire vetemedjek. Egyszerűen szerettem sütni. Kikapcsolt, megnyugtatott és a gondolataimmal tudtam maradni. Nem állítom, hogy a legjobb ötleteim egy áfonyás muffin elkészítése közben jönnek, de volt már rá példa – egészen pontosan Karkaroff kínzása – mikor a konyhában tevékenykedtem és akkor ugrott be, hogyan intézhetném el a tagot. -Preferencia akad? – Bár én most ölni tudnék valami gyümölcsös süteményért. Ha jól emlékszem van itthon szilva… Pompás pitét tudnék belőle csinálni, de nem fogom befolyásolni a döntését. Ha nem tetszik a választása, akkor úgysem azt csinálom, hanem amit én akarok. Sajnos vagy sem, ha édességről van szó, akkor nem szívesen bízom a szolgálókra. Valamiért ők nem tudják pontosan úgy elkészíteni, ahogyan én szeretem a süteményeket… Viszont ezt az ártatlan témát hamar felváltatja a harc, miután kedvesen felhívja a figyelmemet arra, hogy esetleg edzhetnénk is. Én eleget teszek a kérésének persze. Számomra bizony az első alaklom nem abból áll, hogy egyből megpróbáljam megölni. Kismillió meg egy lehetőségünk lesz még erre. Én fel akarom mérni hogy mit tud. Kirill esetében is… A sok sikertelen akcióm, hogy elkapja, nem kudarc volt, hanem tanulság. Dashkov pedig tálcán kínálja fel számomra a gyengeségeit most. Nekem pedig egy ponton elegem lesz, mikor is felkapja a vizet, én pedig ezzel be is fejezem az edzést. Elveszítette a fejét, dühösen pedig nem érdemes harcolnunk. Dolgoznunk kell azon, hogy megőrizze a hidegvérét, hiszen indulatosan nem tudja majd uralni a nagyobb víztömegeket, arról nem is beszélve, hogy nem fog gondolni, csak eszetlenül támadni. Mint ahogyan az most is megtörtént. Nekem ront, én pedig a földre teperem, igaz arra nem számítok, hogy kés van nála, és pont a nyakamra szegezi. Arra a pontra, amit én mutattam meg neki. Mélyet sóhajtok a kérdésére, majd egy varázslatot elmormolva érem el, hogy a kés pár méterrel odébb repüljön. – Igen… - És hacsak nem állít meg, egyik kezemmel hirtelen a nyakára fogok és hűteni kezdem a bőrét, ahogyan egy kicsit rá is szorítok. Nem annyira, hogy fulladozzon, vagy fagyási sérülése legye, de azért érezze a törődést. – Mikor azt mondom végeztünk, akkor végeztünk. És nem kezdesz el olcsó trükköket használni egy olyan harcban, ahol hivatalosan csak az elementális mágiánkat használhatnánk… Felfogtad? – Szemeim szinte szikrákat szórnak, ahogyan felhívom erre az apró részletre a figyelmét.
Fejemet csóválom válasz gyanánt. Nincsen különösebb preferenciám sütemények terén, legyen édes, legyen puha és ennyi. Ki nem állhatom, ha a tésztája száraz és fojtogató, amikor ilyet tesznek elém legszívesebben ledugnám az egészet a készítője torkán, fulladozzon tőle ő. Ha Zakhar is elköveti ezt a hibát, bátran megcsinálom vele… – Lepj meg – fűzöm még hozzá, ezzel afféle “bizalmat” fektetve belé. De ha megpróbál megmérgezni… – Kíváncsi vagyok, mivel fogsz előállni. S ezt talán nem csak a süteményre értem, hanem az ezután következő harcra is; eleinte egész jól teljesítek, kimérten és pontosan, érzelemmentesen, de aztán érzem azt a bizonyos vörös ködöt leülepedni az elmémre, rám nehezedik, nem hagy gondolkodni, nem hagy koncentrálni. Haragszom magamra, amiért ez még mindig problémát okoz, bár úgy hiszem, más ellen nem lenne akkora tragédia érzelmektől felfűtve küzdenem… Zakhar viszont hideg és számító akár egy jól beprogramozott robot, őt nem zökkenti ki semmi. Ha emberibb lenne, talán nem lenne képes olyan könnyedén legyőzni, miután előbújik belőlem a kisördög, de így esélyem sincs ellene. Már értem, miért lenne érdemes tőle tanulnom, de ezt az ég egy adta világon semmi pénzért nem vagyok hajlandó bevallani senkinek. Viszont még nem végeztem, egy utolsó előtti próbálkozás gyanánt a nyakához szegezem a pillangókésemet, pont arra a pontra, amit ő korábban megmutatott nekem. Látom, hogy azért sikerül meglepnem, de nem eléggé, mert a kés két pillanat alatt kirepül a kezemből. Aztán hirtelen mozdul, s a nyakamra fog, én pedig szinte egyből a csuklójára fogok, hogy megpróbáljam eltolni magamtól. Nem mintha annyira sok sikerrel járnék, mert már érzem is, hogy tenyere alatt csipkedni kezdi bőrömet a hideg; egy nagyon ronda pillantással jelzem, hogy nem értékelem a kedvességét és örülnék neki, ha befejezné. – Te sem gondoltad komolyan, hogy fegyver nélkül fogok kiállni ellened. – Most nagyon szívesen elmotyognék egy Avada Kedavrát, hátha sikerül pálca nélkül is elsütni… Hmm… Ő se gondolhatja komolyan, hogy fel fogom adni. Muszáj vagyok elmosolyodni. – Tudod, ez azért elég izgi… – kuncogok, s hangsúlyom sokkal lágyabb tónust üt most meg, közben szabad kezemmel a tarkójára fogok és egy gyors mozdulattal közelebb húzom magamhoz, épp annyira, hogy ajkaimat az övére tapasszam. Nem fog neki tetszeni, ebben biztos vagyok, lehet meg is öl érte később, de ez épp eléggé váratlanul érheti most ahhoz, hogy esetleg elengedjen. Ha pedig megteszi, kihasználom a lehetőséget és átfordítom magunkat, hogy én legyek felül, aztán rögtön előkapom a pálcámat és a torkának szegezem. Ha nem jön össze, hát így jártam, de legalább smároltam egyet. Ez így is úgy is egy win-win szituáció. Nekem legalább is. Neki meg… Kit érdekel?
Szeretek otthon lenni. Egészen pontosan imádok a szobámban lenni, különösen, ha tiszta. Ennek ellenére mindig találok benne port, de mikor pár napja hazaértem az egyik megbízásomról, akkor kivételesen minden gyönyörű tiszta volt. Egyből jobban éreztem magam, így még sütöttem egy kis süteményt édesanyámnak, hogy kimutassam a hálámat, amiért külön ügyelt erre. 
Kérdésére rengeteg emlék tör fel. Mi is lehet rosszabb…? Karkaroff viselkedése egy dolog volt, de az eltörpül amellett, amit átéltem gyerekként. 
❧ 
❧ 
