Caelum & Lily | fake date

Izgatottan, sőt, kicsit félve indulok meg a kviddics pálya felé a reggeli után, amit ma kivételesen lassan és sokáig fogyasztottam. Elismerem, húztam az időt, ameddig csak lehetett, de a nagyterem melegében ücsörögni sokkal kellemesebbnek tűnt, mint a lelátón várni végig a Mardekár edzésének egészét az októberi nyirkos időben. Legalábbis ezt mondogatom magamnak, mert nem akarom beismerni - még magamnak sem, hogy jelenleg sokkal inkább vagyok nyuszi, mint oroszlán. De azt hiszem, nem kevés okom van aggódni, hogy a mai terveink rosszul is elsülhetnek. Kedvelem Caelumot, az utóbbi hónapokban bebizonyította, hogy nem olyan idióta, elvetemült gondolkodású Mardekáros, mint sok háztársa... Amúgy, azt gondolom, az utóbbi időben egyébként is elég jól megmutatkozott, hogy a zöldek közül ki milyen jellem is valójában. És Cael tényleg a rendesebbek sorait gyarapítja szerintem, de igazából még mindig nem ismerem őt olyan jól, hogy maximálisan bízni tudjak benne. Persze nagyrészt az én hibámból keveredtünk ebbe a helyzetbe, azt is tudom, de attól még kicsit félelmetes az egész helyzet, vagyis hogy a barátnőjének készülöm kiadni magamat éppen. Főleg, hogy igazából még sosem voltam senkinek a barátnője, sőt, rajta kívül még soha nem csókolóztam senkivel, és az is csak oktató jellegű volt. Még ha nekem nem is csak annak tűnt.  

És akkor még itt van az a dolog, hogy ezt az egész műsort éppen a háztársai előtt kell először előadnunk. Mármint okkal, mert mielőbb meggyőzzük vele Lucinda Waylandet, hogy soha semmi közöm nem volt a pasijához, annál jobb. Az egész csak egy buta félreértés volt, de attól tartok, sajnos más módon sosem tudtam volna kimagyarázni nála. De ott van az a tény is, hogy az elitista, aranyvérű mardisok közül egyre többen kimutatják a foguk fehérjét a roxmortsi zavargások óta, és azok, akik eddig esetleg csak magukban, titokban utálták apámat, meg a Potter családot, egyre nyíltabban kötnek belém bárhol, bármikor. Úgyhogy csak reménykedhetek, hogy semmi nagyon ciki helyzet nem fog kialakulni ma. Persze a félelmeim ellenére én még mindig büszke griffendéles vagyok, úgyhogy mikor felérek a kilátóra, bátor, magabiztos mosolyt vonok az arcomra, úgy integetek a pálya felett repkedő Flintnek, majd egy-két elviselhetőbb csapattársa felé is küldök egy-egy barátságos mosolyt, ha felém pillantanak. Végül is Denny Lestrange-dzsel és Regulus Blackkel sincs – mostanra – semmi problémám, a DS megalapítása óta úgy érzem, legalább bennük tényleg bízhatok, egy oldalon állunk. És remélhetőleg nem veszik zokon a jelenlétemet, vagy nem fogják azt hinni, hogy a kviddics stratégiájukat jöttem kilesni. Végül is a meccsünk ellenük nem egész egy hónap múlva esedékes. Nos, a csapatuk durmstrangos cserediákokból álló másik fele viszont valószínűleg már azt a tényt is zokon veszi, hogy létezem, úgyhogy ezen a mostani jelenlétem már nem sokat ronthat. Munteréket mindenesetre inkább kerülöm a pillantásommal, és inkább előhúzok a táskámból egy könyvet, amivel lefoglalhatom magamat, amíg az edzés tart. És mikor végeznek, és leszállingóznak az öltözőkhöz, én is elhagyom a lelátót, hogy már a biztos talajon várakozzak Caelumra.

- Szia! - mosolygok rá még kicsit bizonytalanul, és sajnos valószínűleg látszik is rajtam, hogy zavarban vagyok, amikor végre előbukkan egy-két társával az öltöző ajtaján. Most amúgy meg kellene fognom a kezét? Vagy adni egy puszit neki? Jaj, basszus, fogalmam sincs. Az igazi párok így csinálják, nem? De megint nyuszinak érzem magam. - Jók voltatok a pályán. - Amúgy ijesztően jók. A mi szedett-vedett, főleg alsóbb évesekből álló csapatunknak nem tudom, mennyi esélye lesz ellenük. Hacsak Shivvy nem vadássza le a cikeszt nagyon gyorsan. A remény hal meg utoljára. - Egy hónap múlva meglátjuk, hogy elég jók-e – vigyorodom el végül kissé kihívóan, és ezzel egyidejűleg kicsit közelebb is lépek Flinthez. - Szóval... indulhatunk...? - Teszem fel a kérdést kissé félénken, és megint küldök egy óvatos, szégyenlős pillantást a jelenlevő mardekárosok felé.

A szívem szinte a torkomban dobog, amíg arra várok, hogy a mardekárosok kijöjjenek az öltözőből. Kockázatos ez az egész, több értelemben is, mert mi van, ha véletlenül lebukunk, és mindenki megtudja, hogy ez csak kamu? Elég ciki lenne. Azért is, mert magában az, hogy ez csak színjáték, hogy életem első fiúja csak eljátssza, hogy velem van, már épp elég nagy leégés volna. Ráadásul Wayland akkor már tuti azt hinné, hogy volt valami a fiújával, és soha az életben nem szállna le rólam. De ha meg hihetőek leszünk, és miattam piszkálni kezdenék Flintet, amiért egy Potterrel jár, vagy ha Albus... Na igen, Albus... Jól tudom, hogy kicsit sem bírja Flintet, és fogalmam sincs, mit fog szólni, ha a fülébe jut, hogy együtt járunk. Kétlem, hogy tetszene neki a szitu. De ha meg elmondanám neki az igazat, nem biztos, hogy megértené. Na ezért is nem mondtam neki semmit. Szóval a lényeg, hogy ez mindenhogy könnyen kínossá válhat, és akkor még nem is beszéltünk azokról a mardekárosokról, akiknek esetleg nem tetszik majd az, hogy körülöttük lebzselek Caelum miatt. Hát igen.  

Izgatottságomban előre-hátra hintázom a lábamon, de azonnal megállok, ahogy először nyílik az ajtó. Naná, hogy épp Calysta az első, aki kisétál rajta. Az ereimben is megfagy a vér attól, ahogy mellettem elsétálva rám kacsint. Csak mert ebben a gesztusban nincs semmi játékos vagy barátságos. Inkább mintha azt üzenné: alig várja, hogy egy sötét sikátorban összefusson velem. Megborzongok, amint elfordul, és tovább áll. Szerencsére a következő érkezők már elég jó arcok.

- Na persze. Lehet, hogy mi nem játszunk ilyen vadul, de a fogónk nagyon fürge. - Jó, persze tudom, hogy Regut sem kell félteni, ha cikeszvadászatról van szó, de most nem ez a lényeg. - Nem beszélve Nottról, aki egy igazi vadember idén - ami nem okvetlenül pozitívum, főleg mert túlságosan jóban van a mardis csapat egy bizonyos részével, de azért én még reménykedem, hogy nem hagyná őket nyerni. - De bízzátok csak el magatokat nyugodtan. Aztán majd úgyis kiderül, ki a jobb - villantok egy magabiztosnak és kihívónak szánt mosolyt. De mielőtt a mondandómat befejezném, Caelum közelebb lép, aztán csak úgy megcsókol.  A szemeim kicsit elkerekednek közben, és viszonozni is elfelejtem. Tudom, hogy ezt gyakoroltuk, meg minden, csak most nem álltam készen rá. Zavartan pislogok rá, fülig elpirulva. Szerencsére a többiek már tovább haladnak lassan, kikerülnek a hallótávolságunkból. - Bocsi, bocsi... csak kicsit váratlanul ért. Legközelebb jobb leszek, eskü - mondom Flintnek halkan, hogy csak ő hallja, és egyik tenyeremet a forró arcomra tapasztom.

- Hűvös is van, és... kicsit tényleg izgulok. Te nem? Látszólag nem. Igazából szuper vagy. - Ezt hangosan is kimondtam? De tényleg szuper, amilyen lazán kezeli ezt. Valószínűleg őt nem zavarják úgy össze a saját érzései, mint engem. Ideje összekapnom magam, jobban igyekezni. Át is karolom Flint derekát, miközben az ő karja még mindig a vállamon pihen. Szokatlan, de egész kellemes érzés így hozzásimulni. Szabad ennek ilyen kellemesnek lennie, mikor ez az egész nem is valóságos?

- Milyen volt? Hát nem sok minden történt azon kívül, hogy jól tele ettem magam müzlivel. Előfordulhat, hogy háromszor is újratöltöttem a tálamat, hogy minél később kelljen megindulni – mosolygok fel rá szégyelősen. - Aztán meg bájital házit írtam a lelátón. Remélem, Lestrange meg a többiek nem veszik zokon, hogy belógtam az edzésetekre. Bár Gravestől már így is kaptam egy elég komoly halálos pillantást, mikor elhagyta az öltözőt. - Válaszlom meg a kérdést, és észre sem veszem, hogy kicsit többet is beszélek a kelleténél. - Na és neked?

Azt mondja, kicsim, és ettől az egész kijelentése valahogy teljesen máshogy csapódik le. Inkább aranyos, és egyáltalán nem sértő, kötekedő. Inkább ez is olyan szokásos csipkelődésnek hangzik, ami közöttünk elég gyakori. Ha őszinte akarok lenni, szeretek vele vitatkozni. Ez olyan Griffendél-Mardekár dolog. Vagyis tényleg lehetne ilyen is a viszony a házaink között, egyészséges versenyszellemmel, enyhe civakodásokkal, ami inkább szórakoztató, mint komoly. De sajnos vannak, akik ezt valóban véresen komolyan veszik. És van, hogy tényleg konkrétan a “véres” szón van a hangsúly.

- Nem, kicsim... - ráncolom az orrom egy csipetnyi szemtelenséggel a tekintetemben, miközben épp visszavágok. - Közel sem gondolom, hogy lehetünk olyan elvetemültek, mint ti. De az, hogy mi más taktikával játszunk, nem jelenti azt, hogy kevesebb esélyünk lenne nyerni, mint nektek - tárom szét a két karomat.  

A csókja teljese váratlanul ér, pedig számítanom kellett volna rá, nyilván, de mégsem tettem, és emiatt teljesen zavarba jövök. Még jobban, mint a becézésétől. Szégyenlősen mosolygok, mikor megnyugtat, hogy nincs ezzel semmi gond, és nem csak hangosan, de magamban is megfogadom, hogy legközelebb jobban résen leszek, és nem fogok bénázni.  

- Ó, aztán ne szálljon a fejedbe! - sunyítok fel Caelumra az elégedett hangját hallva. - Csak úgy értettem, hogy... Tetszik, hogy ilyen lazán kezeled. De persze te egy kicsit előnyben vagy velem szemben. - Hisz neki már voltak kapcsolatai, jobban tudja, hogyan kell ezt csinálni. Azt mondjuk nem tudom, hogy hány lánnyal járt eddig. Talán egy vagy két lányt említett név szerint legutóbb. Őszintén megmondom, nem emlékszem pontosan, akkor jobban lefoglalt a saját ciki helyzetem, és a tény, hogy el kell neki mondanom, hogy nekem még senkim nem volt, és még csak nem is csókolóztam soha korábban. Az utóbbi persze mostanra már nem érvényes.

Kicsit elkerekednek a szemeim, amikor kijelenti, hogy legközelebb ő látogat meg az edzésünkön. Ami persze tök logikus és okos lépés, csak megint elönt kicsit az izgatottság és a szorongás. Nos, igen, van még bőven kihívás előttünk. Remélem, nem bénázok majd nagyon, és nem fogok lebukfencezni a seprűmről, amint felbukkant majd a lelátón. Így is bosszant kicsit, hogy a csapat egyik fele úgy kezel, mintha én is egy szinten lennék a csapat másik felével, azaz az alsóbb éves kislányokkal, pedig már ötödikes vagyok, nem elsős vagy másodikos.

- Hivatalosan is a barátnőd, mi? - kérdezek vissza kicsit vicces hangsúllyal, és elvigyorodom. Tudom, hogy érti, csak olyan, mintha szó szerint gondolná. És akaratlanul is elgondolkodom, hogy az milyen lenne. Vajon kevesebb nyomás lenne rajtam? Biztos. Mert így most olyan... zavaros minden. Mi az, amit megtehetek, vagy meg kéne tennem, és mi az, amit nem, miközben a szívem a saját szabályai szerint akar működni, és kicsit félek tőle, hogy túlságosan megkedvelem majd Caelumot. - Igen, azt hiszem, készen állok - bólintok végül. Ahogy elérjük a Roxfort határát, elengedem a derekát, és ha benne van, inkább csak a kezét fognám. Biztonságosabbnak tűnik így közlekedni a faluba vezető, kikövezett úton.

- Nem fogod hagyni? Ezt komolyan gondolod? Mármint... mit akarsz tenni? Én nem szeretném, hogy miattam bajba kerülj. Hisz már így is... tudod... Szóval csak hálás vagyok, hogy ezt megteszed nekem – mosolygok rá halványan, de őszintén. És közben elhalad mellettünk egy kisebb lánycsapat, hollósok és hugrások vegyesen, aztán bennünket bámulva összesúgnak, ahogy tovább haladnak. Basszus, azt hiszem, megint elpirultam. Csak remélhetem, hogy a hajam mellett ez az arcszín nem annyira feltűnő, mert kezd igencsak zavaró lenni, hogy folyamatosan lángol az arcom valami miatt.

- Azt hiszem, hamar el fog terjedni a pletyka - nézek a diáktársaink után a fejemet csóválva. - Öhm... egyébként hová szeretnél menni először? A Mézesfalásba esetleg? Be kell táraznom édességből. - Azt hiszem, azt mostanra már Flint is tudja, hogy elég édesszájú vagyok.

Azon a ponton, hogy olyan édesen kiejti a száján, hogy félreértettem, már csípőn van a két kezem, és felvont szemöldökkel várom az újabb replikáját. Úgy tűnik, erről egész nap el tudnánk vitatkozni, de így szép kezdeni egy igazi, jó kamu kapcsolatot, nem igaz? - Nem érhetünk fel? - kérdezek vissza hitetlenkedve, külön hangsúlyozva minden szót. - Na jó, ezt majd meglátjuk. - Ha akarnék, sem tudnék neki ennél velősebb választ kitalálni jelenleg, miután a váratlan csókjával zavarba hoz. De nem kétlem, hogy lesz még alkalmunk erről vitázni a következő egy hónapban. És akár a meccs után is, akármelyik csapat is nyeri majd meg.

Elkerekednek a szemeim, mikor a harmadik opció helyett csak lepillant magára. Azt hiszem, kicsit még a szám is tátva marad, és nem kétlem, hogy megint vörös az arcom. - Direkt csinálod, ugye? Valld be, hogy direkt hozol zavarba ötpercenként! - ingatom a fejem, és próbálok felháborodottnak tűnni, hogy leplezzem az újabb pirulást. Úgy érzem, be kell keményítenem Flinttel szemben, mert ez így nem mehet tovább. - Csak... fejezd be! - szólok rá a mutatóujjammal szigorúan felé bökve, és figyelmeztetésképpen kicsit megcsípem az oldalát is ott, ahol a karom átkarolja a derekát. Aztán felvigyorgok rá, mintha azt üzenném, nem fogom ám hagyni magam.

- Hmm... Mindenesetre szeretném én is ilyen lazán kezelni - sóhajtok. Jó, lehet, hogy neki kevesebb a veszítenivalója, mint nekem, mert nincs a nyomában egy őrült, bosszúszomjas mardis csajszi, de azért ha jól sejtem, neki sem mindegy, hogy elbénázom-e a dolgot. Minimum a jó hírneve bánhatja, vagy mi. Szóval tényleg igyekszem ellesni tőle, hogyan kell ezt jól csinálni, és nem belefeszülni. El is nevetem magam, amikor nyelvet ölt rám. Tulajdonképpen megkönnyíti nekem azzal, hogy ilyen jófej. Azzal azonban meglep, hogy szembe akarna szállni bárkivel, aki miatta belém kötne. Mármint valahol van értelme, hisz ha el akarjuk hitetni, hogy tényleg együtt vagyunk, akkor azzal gondolom ez is velejár. Hogy kiállna értem, csak... tényleg nem szeretnék bajt. - Oké, értem. Öhm... ha történne bármi olyan, amit nem tudok kezelni, szólni fogok, ígérem. De... igazából már kezdek hozzászokni a piszkálódásokhoz. Mármint... eleve furcsa ez az év... Tavasz óta minden megváltozott, és azzal, hogy szeptember óta itt vannak a cserediákok, csak még összetettebb lett a helyzet. Szóval... Nem gondolom, hogy ez túl sokat rontana a helyzeten – mutogatok kettőnkre, miközben a fejemet ingatom, aztán vállat vonok. - De Griffendéles vagyok, Potter vagyok, nem ijedek meg egykönnyen - mosolyodom el kicsit. - Bevallom, attól jobban tartok, hogy veled kötekednek majd miattam. És te... megmondanád nekem, ha így volna? Mert tudod... ha ez a helyzet kezdene kicsúszni a kezeink közül... bármikor befejezhetjük, ha úgy éreznéd. - Nézek komolyan Caelum szemeibe. Végül is talán annyi is elég, ha elterjed a pletyka rólunk, hogy Lucinda leszálljon rólam. Nem akarom őt tovább magamhoz kötni, mint szükséges, vagy mint ahogy az neki még belefér.

- Te kérsz valamit? - kérdezem, ahogy belépünk a Mézesfalásba. És basszus, megint egy kicsit zavarba jövök attól, ahogy mások bennünket néznek, összesúgnak, miközben Flint mögöttem sétál, mintha tényleg egy pár volnánk. Persze tudom, hogy ez a cél, meg minden, csak ez annyira ismeretlen terep még nekem. Hogy egy fiú így itt van mellettem, akármerre lépek. Fogok egy kosarat, amibe mindenfélét belegyűjtök, ami csak szimpatikus, aztán kérek hozzá egy tértágított tasakot, hogy az egész csomag elférjen majd a kabátzsebemben.

- Mit szólsz, megnézzük az újjáépített Három Seprűt? - kérdezem valamivel később, miután kilépünk az üzletből. - Vagy öhm... úgy hallottam, néhány diák a Szárnyas Vadkan épülete mögött gyülekezik mézsört iszogatni, meg ilyenek, oda is mehetnénk... - próbálok ötletelni, de igazából kezd egyre jobban úrrá lenni rajtam a szorongás. - Először járok a faluban tavasz óta... Nem gondoltam, hogy ilyen... nehéz lesz – vallom be végül őszintén Flintnek a számat harapdálva. - Te is itt voltál... akkor? - Nem emlékszem rá, hogy láttam volna, de ez nem zárja ki, hogy ő is lejött a karrierbörzére, hisz én is nagyrészt eszméletlenül feküdtem a romok alatt.  

Naná, hogy nem tévedek vele kapcsolatban, mert igenis direkt csinálja, szándékosan hoz folyton zavarba. Annyira szemtelen és pofátlan, de mit is várhatnánk tőle, mikor mardekáros? De gondolom, azért cserébe, hogy megteszi nekem ezt a szívességet, a minimum az, hogy elviselem a szemtelenkedéseit. Még szerencse, hogy van már ebben némi gyakorlatom, megedződtem már valamennyire a testvéreim mellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé jövök zavarba, de nem csinálok belőle nagy ügyet. Végül is Albus már két éve piszkál egy butaság miatt, amit több, mint két éve csináltam, James meg néha direkt azért tesz dolgokat, hogy bosszantson vele, megtanultam már ezzel együtt élni.

- Miért is nem lep meg? - forgatom a szemeimet. - Valószínűleg a véredben van, már csak azért is, mert mardekáros vagy - sóhajtok bujkáló mosollyal a szám sarkában. - Nem fogod? Szerintem te tényleg ki akarod húzni nálam a gyufát - emelem meg felé a szemöldököm, és próbálnék fenyegetőnek tűnni. Amennyire csak a százötvenöt centimmel az lehetek. Na igen, naponta imádkozom Merlinhez meg az istenekhez, hogy legalább a százhatvanat elérjem, mire tizennyolc leszek. Félek, hogy nem fognak így komolyan venni újságíróként sem.

- Jó hát... a Lucinda Wayland problémán biztosan segít majd EZ – nyomom meg a szót úgy, mint ő. - A többi meg majd kiderül - vonok vállat. Aztán viszont nagyon csúnyán nézek rá, amikor a kérdésemre egyszerűen elneveti magát. - Te most komolyan kinevettél? Azt gondolod, hogy én nem tudok veszélyes lenni? - Persze a felháborodásom csak félig igazi. Mert oké, értem én, hogy az ő macsó világában, amiben ő a nagy badass mardekáros terelő, vicces, hogy egy lánytól kérne segítséget, hogy megvédje magát, de azért... Ne már! Én tényleg csak azt szeretném elkerülni, hogy a kelleténél több problémája legyen miattam. - Csak hogy tisztázzuk: én is simán a gyengélkedőre tudnék küldeni bárkit, ha nagyon akarnám. Lehet meglepődnél - szúrom oda kicsit dacosan. A DS-ről nem szeretnék beszélni neki, egyelőre nem merek, azt hiszem, még nem tartunk ott, hogy ennyire megbízzak benne, és ha esetleg nem értené meg, akkor a többieket is elárulnám ezzel. De bizony tanultam már egy-két érdekes átkot Dennytől, Caelum szerintem nem is sejti, miket tudok. Persze még nincs sok gyakorlatom, meg nem szívesen bántanék senkit. De azért megvédem magamat, ha bántanak, és megvédenék mást is, olyanokat, akik fontosak nekem.

- Én válasszak? - kérdezem kicsit meglepetten, arcomat felé fordítva, mikor a fülembe súg, és ettől a mozdulattól váratlanul megint kicsit túl közel kerülnek egymáshoz az ajkaink. De ezúttal tényleg próbálom ezt jól kezelni, és csak elmosolyodom. - Na jó. Savajúj cukorkát kapsz, de csak mert valamivel ellensúlyozni kell, hogy én ilyen édes vagyok – pislogok rá pár pillanatig nagyon tündérien, aztán viszont szinte ördögien elvigyorodom. - De arra semmi szükség, hogy te fizess - halkítom le a hangomat. - Hiszen... tudod... - nyomom meg az utóbbi két szét, de még halkabban ejtem ki, mint az előbbieket. Igazából nem vagyok a barátnője, tényleg nem kéne ezt tennie. Ám hamar kiderül, hogy ez neki valamiféle elvi kérdés, vagy nem tudom, de nem akar engedni, ezért végül nekem kell, mielőtt még nagyon feltartanánk a sort a pénztárnál.

- Rendben, nekem is tökéletes lesz így, a Szárnyas Vadkannál - bólintok a választására. Ám ahogy megindulnánk, egyik pillanatról a másikra rám törnek a nyomasztó emlékek tavaszról. Azt hittem, hogy mivel a nyáron újraépítettek mindent, nem lesz, ami a karrierbörzére emlékeztet, de sajnos tévedtem. Caelum hamar maga felé fordít, én pedig igyekszem a szemeiben elveszni egy kicsit, hogy ne a környezetre kelljen figyelnem, amíg összeszedem magam. - Persze, igen... tudom, hogy nem lesz most semmi baj, csak... az emlékek... - veszek egy mély levegőt. Az a sok halott, a tűz... az érzés, hogy azt hittem, én is itt fogok meghalni. A rettegés, amit éreztem, amikor Regulusba kapaszkodva lassan araszoltunk előre a láthatatlanná tevő köpeny alatt a családját követve. Nyelek egyet. Ez már a múlt. És túléltük. Mi legalábbis túléltük. Flint hirtelen megölel, de ezt most nem érzem annyira meglepőnek, mint a korábbi váratlan gesztusait. Épp ellenkezőleg. Nagyon jól esik. Kicsit fel is engedek a karjaiban. - Köszönöm. Mindig újra és újra meglepsz, hogy milyen rendes tudsz lenni - görbülnek felfelé az ajkaim. És valóban nem igazán értem, miért ilyen kedves és megértő velem, de értékelem. - Szerencsés vagy, hogy nem voltál itt - sóhajtok végül. - Na és... mi az, amit szeretnél? - kérdezek rá, mert kíváncsivá tesz a határozottsága. Igazából én is régóta tudom, mi akarok lenni, nem is azért jöttem le akkor a faluba, mert bizonytalankodnék. Csak reméltem, hogy találkozhatok a szüleimmel a Reggeli Próféta vagy az aurorok standjánál. De most tényleg próbálok nem foglalkozni ezekkel az emlékekkel.  

Caelumtől kicsit elhúzódva újra a kezét fogom meg, hogy elinduljunk a Vadkan mögött gyülekező diáktársainkhoz. - Lily? Te és Flint? Ez komoly? Wow! - szólít is meg döbbent hangon az egyik évfolyamtársam, Millie, amint megérkezünk. Ez már a falu széle az épület mögött, a többség kidőlt farönkökön, fatörzseken ücsörög, vajsört iszogatnak... illetve szerintem van, aki erősebbet is, de csak tippelek. Két srác épp tüzet próbál rakni az egész helyszín közepén, vagyis úgy sejtem, erre készülnek. Vannak párocskák is, egymás ölében ülve. Basszus! A látványtól kicsit zavarba jövök megint. - Hát ez mégis hogy jött nektek? - kérdez rá nyíltan Millie, én meg szégyenlősen mosolygok fel Caelumra. Azt hiszem, erről elfelejtettünk sztorit egyeztetni. Basszus!  

- SzázötvenÖT - javítom ki nagyon komoly tekintettel. Kikérem magamnak, az az öt centi az én esetemben nagyon is sokat számít, és nem engedek belőle. Persze látom rajta, hogy megint csak ugrat, de ezt most elnézem neki, mert legalább próbál úgy tenni, mintha komolyan venne. Ennél többet, azt hiszem, aligha várhatok. Valószínűleg ennél komolyabban én sem tudnám venni magamat. Pedig nem véletlenül mondják, hogy kicsi a bors, de erős. És biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmam ezt bebizonyítani. - Alábecsülsz ebben is, mint a kviddicsben, de sebaj - ráncolom felé az orromat, mint aki bosszankodik, de igazából egyértelműen jól szórakozom.  

Körbe pillantok óvatosan a közelünkben lévőkre, mikor a csókolózást említi megint, és közben az ajkamat rágcsálom belülről, hogy elfojtsak egy széles mosolyt, ami úgy érzem, egyszerre lenne szégyenlős és szórakozott. Caelum folyamatosan az idegeimen táncol, de kár lenne tagadnom, hogy ezt igazából élvezem. Talán túlságosan is. - A legjobb, ha vigyázol, ne legyél mohó, és akkor nem lesz ilyen problémánk - felelem neki kissé szemtelen tekintettel. Ennek ellenére, biztos ami biztos, két csomag cukrot is a kosárba teszek neki. Nem mondhatja, hogy kispórolom az ő adagját. Főleg, ha már ő akar fizetni. Nem tudom, ez ilyen aranyvérű nemesi dolog-e, vagy ez inkább csak ilyen Flint dolog, de akármennyire is bosszant, muszáj engednem neki, hogy ne tartsuk fel a sort. Igaz, hogy látványosságot akartunk csinálni ebből a kamukapcsolatból, de nem lenne szép kezdet, ha azzal mutatkoznánk be egy párként, hogy drámaian összevitatkozunk a Mézesfalás kellős közepén arról, ki állja a számlát.

Az azonban nincs betervezve ebbe a kamu randiba, hogy kisebb idegösszeomlást kapok az emlékek súlya alatt, amint újra utcára lépünk. Szerencsére Caelum segít nekem hamar összekapni magamat, és láthatóan nem is sejti, hogy ez milyen nagy dolog. Hogy milyen hatással van rám, hogy így meg tud nyugtatni, elterelni a figyelmemet. Hogy mennyire számít nekem a kedvessége. Főleg mert korábban nem pontosan ilyennek ismertem meg őt. De nyilvánvaló, hogy akkor még nem ismertem igazán. Azt mondja, “ez természetes”, de én nem így látom. Számomra ez igenis nagy dolog, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, kiforgatom a szavait, vagy megkérdőjelezem, mi az, ami neki természetesen jön, esetleg bármilyen értelemben nagy ügyet csinálok ebből az egészből, ezért végül inkább csak bólintok.  

Jól esik az is, hogy segít elterelni a szót, és tréfálkozik, hogy mosolyra késztessen. Hisz kétlem, hogy valóban akár csak kicsit is lusta lenne, de egyértelműen szerencsés volt, hogy akkor nem jött le a faluba. - Áh, ezt igazából kitalálhattam volna! - bólintok, és gondolatban a homlokomra is csapok. Hát persze, hogy profi kviddicsező akar lenni, teljesen passzolna hozzá, szinte látom is magam előtt. - Szerintem simán bejuthatnál valamelyik szuper csapatba protekció nélkül is. De persze jó, ha az embernek vannak kapcsolatai - bólintok. - Az én családom is megőrül a kviddicsért. Albust kivéve. A másik bátyám, James azonban idén kezdett a magasabb ligában játszani, bár egyelőre csak cserejátékos a Darazsaknál. De tudom, hogy keményen hajt, és egész biztosan sokra viszi majd. Ebben hasonlítotok. És ugye nálunk is, mielőtt mi megszülettünk, anya is évekig a legjobbak között játszott. Én azonban jelenleg valami másban tervezem követni a szüleimet: bűnügyi riporter szeretnék lenni. Vagy hát... mindenképpen az újságírói vonalon fogok elindulni, aztán majd kiderül. - Persze még van majdnem három évem dönteni erről, de én már régóta tudom, mit akarok, és ez kétlem, hogy változni fog. És hát persze nekem is meglennének a szüleim által a kapcsolataim úgy a médiában anyukám által, mint a bűnüldözésben apukám által. Csak azt remélem, hogy egyikükre sem fogok szégyent hozni.  

Megérkezünk a diáktársaink gyülekező helyére, és azonnal akad is olyan, akinek nem jelent gondot kicsit belénk kötni, szóvá tenni azt, mennyire meglepi a párosunk. De ez végül is még egy szolidabb megnyilvánulás. Ha ennél komolyabbal nem kell megbirkóznunk, az igazából elég jó lenne. Ugyanakkor az első kérdésnél én azonnal besülök, csak Caelum gyors észjárása ment ki bennünket. És tulajdonképpen nem is igazán hazudik. - Úgy van, ahogy mondja - bólogatok, miközben tovább haladunk helyet keresni magunknak. - Tökéletes, és mondhatni 99%-ban igaz is – felelem halkan Flintnek. Értem is a logikáját. Könnyebb egy olyan sztorinál maradni, ami legalább részben igaz. Esetünkben nem is kis részben. Azt az apró részletet leszámítva, hogy ez mind csak színjáték. És játszani kell a szerepünket most is. Éppen ezért nem is ellenkezem egy pillanatig sem, amikor Flint lehúz magához az ölébe. Mindenki ezt csinálja, láthatóan, fura lenne, ha mi nem így tennénk. De ilyen szorosan lenni egymással, ilyen módon... Basszus, én megint kicsit zavarba jövök. Mondjuk legalább így melegen tartjuk egymást, nem? Meg az arcomat is, ami persze megint lángol. Már csak ezért is inkább Flint felé fordulok, kerülve mindenki mást a tekintetemmel, nehogy bárkinek is gyanússá válljak. Így viszont megint közelről nézhetek a srác íriszeibe. Hmm... Hogy lehetnek valakinek ilyen igéző szemei?  
- Mézsört? Kértek? - lép közelebb hozzánk az egyik hatodéves srác két üveggel, hogy megkínáljon bennünket.
- Igen. Köszi - átveszem tőle az üvegeket egy mosollyal, miközben ő már lép is tovább a következő pároshoz. Ám ekkor mozgást érzékelek a szemem sarkából, és ahogy arra pillantok, nem mást láthatok megérkezni, mint Lucy Waylandet és Max Andrewst személyesen, kéz a kézben. Merlin nevére! Tekintetemet azonnal visszakapom Caelumra. - Láttad? Itt vannak! Basszus, ők is itt vannak – suttogom neki halkan, szinte hangtalanul, mégis idegesen, egész testemben kicsit megfeszülve. Ez volna az a pillanat, amit semmiképpen nem lenne szabad elszúrni, de hirtelen azt sem tudom, mit tegyek. Szabad kezemet Cael arcának oldalára simítom, majd kicsit közelebb hajolok, és megcsókolom őt... óvatosan, finoman, ahogy mutatta. Csak most ne rontsak el semmit! Csak most ne!

Mikor először beszélni kezdek, és megered a nyelvem, még talán az izgatottság miatt magyarázok annyit, de aztán egyszerűen csak belelendülök, és rájövök, hogy tulajdonképpen elég könnyű Caelummal beszélgetni. Lehet, hogy két ellentétes házból valóak vagyunk, és nagyon különbözőek, de vannak hasonlóságok is, azok dolgok, amik közösek bennünk. Ezt valahol eddig is tudtam, hisz korábban is bebizonyosodott már, de most megint rájövök, ahogy a jövőbeli terveimről mesélek, vagy a családomról. És ugye ott a kviddics, amiben valóban nagyon jól meg tudjuk érteni egymást. Bár én nem hajtok jövőbeli sportbabérokra, nem ebben szeretnék felnőttként sikeres lenni, ezt meghagynám Jamesnek, de teljesen meg tudom érteni Caelum ambícióit. A varázsvilág egyszerűen megőrül a kviddicsért, és akinek megvan hozzá a tehetsége, érdemes ezt kihasználnia.

- Nos, igen... talán valóban annak szántam - ingatom a fejemet, miközben ott tükröződik az ő vigyora az én arcomon is. Nem esik nehezemre elismerni, hogy tehetséges sportoló, bár a túlzottan is elégedett vigyorát látva talán nem ártana kicsit visszafognom magam. Caelum alapból is egy igencsak magabiztos srác, tartok tőle, hogy nehéz dolgom lesz vele, ha tovább táplálom az egóját.

- Hát, a bűnözés sajnos egy állandó dolog – vonom meg a vállam. - És az emberek általában szeretnek tájékozottak lenni ebben a témában. Vagyis... így tapasztaltam. - Mert hát apát is gyakran kifaggatják az újságírók egy-egy nyomozásról, bűnesetről. Ha épp nem személyesen látom, ahogy megrohamozzák, akkor a lapokban olvashatok róla, vagy ő mesél egy kicsit arról, hogy mi történik a munkában. Persze tudom, hogy gyakran kihagy részleteket, amikről nem beszélhet, vagy esetleg azt gondolja, ha jobb, ha nem tudjuk... Mindenesetre ebben nőttem fel, és lehet kicsit morbid egy tizenéves lánytól, hogy ezzel akar foglalkozni, de én úgy gondolom, hogy egy bűnügyi riporter is bizonyos értelemben a bűnözés ellen dolgozik.

- Neked vannak egyébként testvéreid? - kérdezek rá, mert nem emlékszem, hogy valaha beszélt volna róluk. Ő persze már ismeri az enyémeket. Albust már egészen közelről is sajnos. És hát egyértelmű, hogy bármikor szívesen mesélek is a családomról, de én keveset tudok az övéről.

Megérkezünk a Vadkan mögötti gyülekezőhelyre, és hamar kérdéseket szegeznek nekünk, ami valahol várható volt, mégsem készültünk fel rá eléggé. De Caelum kivágja magát a helyzetből kettőnk helyett is. És igaza van, könnyebb tartani egy sztorit úgy, ha nagyrészt igaz is. Csak bólintok, hogy egyetértek vele, majd kicsivel később már az ölében ülök, a többi lazuló páros között. Picit fura még ez az egész szituáció nekem, és egyelőre nagyon igyekszem leplezni a zavaromat, de azt hiszem, bele tudok azért szokni. Végül is Flint tényleg nagyon helyes srác, egész jófej is, és tulajdonképpen nem bánom, hogy ilyen közel kell lennem hozzá. Külsőre tényleg úgy tűnhet, mintha járnánk. Főleg mert... belül is úgy érződik kicsit. Nem mintha tudnám, hogy milyennek kellene ennek érződnie, de... Nos, azt hiszem, ajánlatos volna másra fókuszálnom inkább, mielőtt túlságosan beleélném magamat. A kapott mézsör kortyolgatása azonban csak addig számít megfelelő figyelemelterelésnek, amíg Max és Lucy fel nem bukkannak. Akkor azonban megint izgatott és ideges leszek. Bár ezúttal legalább tudom, hogy mit kell tennem. Megcsókolom Caelumot, ő pedig viszonozza, és... Nem tudom, ő hogy van vele, de nekem ez tényleg egészen valóságosnak érződik. Tetszik a csókja, és az, ahogyan közelebb von magához. Emiatt pedig a csalódott sóhajom is meglehetősen valódi, mikor megzavarnak bennünket, ő pedig elhúzódik tőlem.

- Sziasztok – biccentek én is a párocskának. Lucy tekintetében mintha némi kíváncsiságot, sőt, gyanakvást vélnék felfedezni, de nem szól semmit, csak bólint felénk, ahogy elhaladnak mellettünk.

- Nekem is úgy tűnik - mosolyodom el Flint felém súgott dicséretére. - Egész jól megy ez nekünk. - Remélem, nem fogok túl könnyen belekényelmesedni a szerepbe. Kicsit tartok tőle, hogy annak rossz vége lehet. Én is a számhoz emelem a mézsörömet, és kortyolok belőle ismét. - Egyébként a te haverjaid merre vannak? Ha szeretnéd, később megkereshetjük őket is - ajánlom fel. Ha igazi pár lennénk, így csinálnánk, nem? Néha az én barátaimmal lógnánk, néha az övéivel. De persze nem erőltetem a dolgot, csak egy ötlet. Ha máshová szeretne menni, nekem úgy is jó. Számomra ez az egész még annyira járatlan terep, és tényleg csak próbálnám jól csinálni. - Vagy tudod... elmehetünk Madam Puddifoot szénné égett teázójában is randizni, legalább annyira romantikus lenne, mint egy elrendezett aranyvérű házasság* - próbálom kicsit elviccelni a dolgot, és nevetek is rajta röviden, de még én is érzem, hogy megint hülyeségeket beszélek, és ez egy szörnyű poén volt, én meg kezdek kicsit ciki lenni. Főleg mert ő is aranyvérű, és ki tudja, lehet már kijelölt menyasszonya is van babakora óta. Uhh! Remélem nincs. Mármint... csak mert... az biztos szívás lehet. - Bocsi. A lényeg, hogy nem akarlak lekötni, vagy ilyesmi... Csinálhatjuk, amit te szeretnél.

Először kicsit furcsának tűnik a helyzet, hogy magamról és a családomról mesélek Caelumnak, főleg ilyen könnyedén és őszintén, hisz korábban nem álltunk ennyire közel, még csak nem is beszélgettünk egymással túl sokszor. Ugyanakkor, azt hiszem, ez normális, hisz ha a pasim lesz, vagyis a kamupasim, de ebből a szempontból ez mindegy, szóval nem árt, ha jobban ismerjük egymást. Normális dolog, hogy párok randizás közben közelebbről is megismerkednek, mesélnek a jövőbeni terveikről, és hasonlók... nem igaz? És persze én is szívesen hallanék róla többet, természetesen csak amennyit szeretne megosztani magáról.  

- Áh, érthető - nevetem el magam, mikor az egykeségéről beszél. - Látod, az én szüleimnek a tökéletes gyerek csak a harmadik próbálkozásra jött össze - vigyorodom el, és tárom szét a karomat egyértelműen saját magamra utalva. Bár a fivéreim ezzel nem biztos, hogy egyetértenének. Főleg James nem. Ahogy őt ismerem, szinte száz százalék, hogy ebben a kérdésben heves vitába szállna velem.

Nyilvánvaló, hogy a kelleténél jobban izgulok a szituáció miatt, de igyekszem ezt legyűrni, vagy legalább jól leplezni. Szerencsére Caelum tényleg jófej és megértő, ráadásul tökéletesen alkalmazkodik hozzám és a bénázásaimhoz. Hálás vagyok neki emiatt, meg az egész miatt, hogy mindebbe belement. Igaz, hogy tartozott nekem egy szívességgel, de ezzel bőven túlteljesít. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartok valamiféle hátsó szándéktól, vagy attól, hogy idővel ezt az egész színjátékot majd duplán behajtja rajtam valamilyen módon. Mégis csak mardekáros. De egyelőre próbálok ezekkel a gondolatokkal nem foglalkozni.  

- Persze, egy hét múlva már... - bólintanék a szavaira egyetértően, aztán kicsit elgondolkodom mondat közben. - Azt hiszem, azt még nem tisztáztuk, hogy ez... - csak a pillantásom sugallja, hogy kettőnkre célzok - meddig fog tartani. Ha csak egy-két hétig csinálnánk, attól tartok, az nem volna elég meggyőző, mármint biztos lenne, aki kételkedne, hogy mennyire gondoltuk komolyan ezt a dolgot - futólag Max és Lucy felé nézek. - Szóval talán egy-két hónap ideálisabb volna. Vagy legfeljebb a téli szünetig... Te mit gondolsz? - kérdezem halkan. Ebben nem szeretnék egyedül dönteni. A félév végéig az nagyjából épp két hónap lenne. És mire januárban visszatérünk, lehet már senkit nem fog érdekelni ez az egész. Ami több, mint tökéletes volna. - De ha ezt túl hosszún időnek találod... - megvonom a vállam. - Vagy tudod... lehet időközben tényleg megtetszik neked valaki, és akkor már kellemetlen lesz ez a helyzet... Csak... csak azt akarom mondani, hogy nyugodtan szólj, ha ilyesmi történne - vonok újra vállat, és próbálok lazának tűnni, de őszintén szólva valamiért egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy egy másik lánnyal járna vagy flörtölne, vagy esetleg felfedeznék együtt a Szükség Szobájának ötven árnyalatát. Szeretném azt mondani, hogy csak amiatt, mert azzal keresztül húzná a számításainkat, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez igaz volna.

Elmosolyodom, és kicsit el is pirulok, mikor az általam összehordott sületlenségeket a néhai Dumbledore divatérzékéhez hasonlítja. - Jogos - bólintok, majd vele nevetek én is. - De a lényeg, hogy tényleg benne vagyok bármiben, ha esetleg mást szeretnél csinálni - teszem azért hozzá. Még ha nem is tudja, merre járnak épp a haverjai, ha meg akarná keresni őket, részemről nincs akadálya. Ha tippelhetek, szerintem valamelyik kocsmában vagy kávézóban lesznek, ha itt vannak Roxmortsban. Azért ez a falu nem olyan hatalmas, nem igazán lehet sem eltévedni benne, sem túl sok féle programot bele szervezni. Tapasztalataim szerint legalábbis. Aztán ki tudja, még érhetnek meglepetések. Éppen úgy, ahogy most is, Caelum kimondatlan válaszától. Hisz a kérdésemre, hogy mit csinálna szívesen, egyszerűen csak megcsókol, ismét. Nem számítok rá, váratlanul ér, mégis teljesen ösztönösen viszonzom, és túlságosan is tetszik a helyzet. Ahogy közelebb von magához, ahogy ajkai finoman érintik az enyémeket... Ennek nem lenne szabad ilyen jónak lennie. És közben máris zakatol ismét az agyam: hogy érthette, hogy ez az, amit szeretne? Valóban szívesen csókol engem? Nem csak a játékunk miatt, hanem igazából? Vagy arra célzott, hogy még rám fér a gyakorlás? Nem kéne ennyit agyalnom, de nem tehetek róla. Ujjaim finoman a tincsei közé fúródnak, majd lassan elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézhessek, hátha kiolvashatom belőlük az igazságot. De ekkor valami hirtelen nekem ütődik, majd oldalra pillantva azt láthatom, ahogy két srác közvetlenül mellettünk összeverekszik. Felpattanok, és odébb szökellek a közelükből, mielőtt kapnék véletlenül egy újabbat. Fogalmam sincs, mi történt, min kaphattak össze, úgy látszik, túlságosan lekötött Caelum, hogy figyelni tudjak arra is, mi zajlik épp tőlünk alig másfél méterrel arrébb. Két másik társunk megpróbálja őket szétválasztani, de hamar megbánják, miután kapnak néhány, a fúriafűz lágy érintéséhez hasonló maflást ők is. - Nincs romantikusabb egy tömegverekedésnél - nézek némi értetlenséggel a tekintetemben Flint felé. Lehet jobb lenne eloldalogni innen...  

Annak ellenére, hogy mennyire izgulok, azt hiszem, egész könnyen bele tudok rázódni a szerepembe. Lehet, hogy nincs ebben még tapasztalatom, de éppen elég enyelgő párocskát láttam már a Roxfort folyosóin egymásba gabalyodni, hogy legyen valamicske fogalmam arról, mit is kell csinálni. Az más kérdés, hogy ez a dolog kettőnkkel amilyen egyszerűnek és könnyednek tűnhet, ahogy csak színészkedünk, és közben simán csak próbáljuk jól érezni magunkat, annál bonyolultabb a valóságban. És nem csak azért, mert tartok a lebukástól, vagy attól, hogy a bátyám majd megint akadékoskodik, hogy gondot fog okozni, hanem azért is, mert... Hogy is mondjam? A történések közben belegondolok abba, hogy... talán nem vagyok rossz színésznő, de annyira jó sem, hogy el tudjam játszani valaki olyannak a barátnőjét, akit ki nem állhatok, és aki a legkevésbé sem tetszik. Szóval... Mit is jelent ez? De nem, most egyszerűen nem foglalkozhatom azzal, hogy ez hány féleképp végződhet rosszul, mert akkor tuti belefájdul a fejem, és akkor egészen biztos, hogy el is szúrok valamit.

- Tehát azt akarod mondani, hogy ez a kamu kapcsolat még jól is jön neked? - kérdezem halkan, felvont szemöldökkel, kissé elmosolyodva. Tényleg meglep a válasza, de közben örülök is neki. - Őszintén megmondom, ettől most kicsit megkönnyebbültem, mert... utáltam a gondolatot, hogy belekényszerítettelek ebbe a helyzetbe - sóhajtok egy mélyet. Ha ez tényleg kapóra jön neki is, és nem sietteti a dolgot, hogy mielőbb befejezzük, kevésbé érzem majd magamon a nyomást, könnyebb lesz magamra öltenem a szerepet, és így már attól is kevésbé tartok, hogy Cael valamiképpen ezt még behajtja rajtam. - Rendben, akkor a téli szünetig - bólintok, és nyújtanám is a kezem egy kézfogásra, mintha egy üzleti alkut pecsételnénk le, de a mozdulat közben rájövök, hogy ez lehet, kívülről furán nézne ki, ezért végül csak megtámasztom a tenyerem a mellkasán. Mellé pedig szégyenlősen elvigyorodom, és megvonom a vállam.  

Míg azt próbálnánk kitalálni, merre menjünk innen tovább, mihez kezdjünk legközelebb, Flint azt választja, hogy újra megcsókol, én pedig szinte ijesztően könnyen tudok alkalmazkodni ehhez. Mintha tényleg egy pár lennénk, és ez teljesen természetes volna közöttünk. Valóban ilyennek érződik. És persze tudom, nincs viszonyítási alapom, de szerintem Flint nagyon jól csókol. Az ember lánya szinte elgondolkodik tőle, hogy miért is nem csináltam ilyet én már korábban is? Miért tartottam annyira attól, hogy közelebb kerüljek egy fiúhoz? Bár... gondolom én... egyértelmű, hogy a megfelelő partner is kell ahhoz, hogy ez tényleg ilyen kellemes dolog legyen. Ez viszont a jelen helyzetet tekintve ismét egy kissé aggasztó gondolattá válik.  

Magam sem tudom, szerencse vagy balszerencse az, hogy közben mellettünk kitör egy verekedés, amivel bennünket is szétugrasztanak. Caelumból pedig azonnal előtör a védelmező kamubarát, és fogalmam sincs, miért, de ez nekem nagyon tetszik. Igyekszem elnyomni a mosolyt, ami akkor rajzolódik ki az arcomra, amikor rádörren a srácokra, de miután mellém lép, és átkarolja a vállamat, már nem fogom vissza magam. - Nekem mondod? Tudom, hisz veled járok - somolygok magam elé, miközben odébb somfordálunk a balhé közepéből. - Az a magasabb fiú a legidősebb Blackwood, ugye? Vajon mi lehet a problémájuk egymással? - ráncolom a homlokom még utoljára visszanézve a verekedőkre. Ha sikerül kiszimatolnom, hogy mi áll a dolog hátterében, akár egy cikket is kerekíthetnék belőle.

- Oké, ez jó ötlet. Hadd higgyék csak azt, hogy visszavonulunk kettesben enyelegni - bólogatok Flint ötletére. - Egyébként is kezdek már kicsit átfagyni. Nézd, jéghidegek az ujjaim - nyújtom neki a kezem, hogy megfoghassa. - Pedig a Reggeli Próféta időjárás előrejelzése egy szóval sem említette, hogy ilyen hűvös lesz ma. Akkor elhoztam volna a kesztyűmet. Remélem, a kastélyban jó meleg lesz. - Miközben visszafelé tartunk, ismét néhányan ránk köszönnek, többnyire évfolyamtársak, az enyémek is, és Flinté is. De a többség csupán mered ránk nagy csodálkozó szemekkel. - Csak szerintem nagyon szórakoztató, ahogy megbámulnak bennünket? Tuti nem várták a híres Harry Potter lányától, hogy épp egy mardekáros lesz az első fiúja. Pedig aki kicsit is ismer, tudhatná, hogy nem szeretem a sablonos és unalmas dolgokat. És mi lehetne rendhagyóbb egy mardi-griff kapcsolatnál, nem igaz? - kuncogok Caelum felé. - Neked volt már griffendéles barátnőd? - Korábban futólag már beszéltünk az előző kapcsolatairól, de egyrészt nem mondott sokat, másrészt akkor épp más dolgok jobban lefoglaltak, szóval erre a részletre nem emlékszem.

Miután visszaérkezünk, megkeressük a legközelebbi szabad termet, ahol nyugodtan elvonulhatunk egy kicsit. Amint megtaláljuk ehhez a leginkább megfelelőbb helyet, kipakolom a zsebeimből a vásárolt édességeket, és kiterítem azokat egy asztalra, hogy mindkettőnk számára elérhetőek legyenek. - Azon tűnődöm, esetleg átfuthatnánk a holnapi programot, mármint, hogy mikor és hol tudnánk találkozni. Vagy akár lehet az is, hogy reggeli előtt a nagyteremben cserélünk órarendet, aztán könnyebb lesz kitalálni a többit - vetem fel az ötletet, miközben felülök az asztalra a nyalánkságok mellé, és a lábamat lógatva kibontok egy nyalókát.

- Rendben. Vettem - bólintok őszinte mosollyal az arcomon, és megkönnyebbüléssel a tekintetemben. Egyértelműen könnyebb lesz úgy feloldódnom Caelum társaságában, és eljátszani a barátnőjét, ha ez egy mindkettőnk számára egyformán megfelelő és hasznos alku, és egyikünknek sem jelent kellemetlenséget. Vagy... ha esetleg mégis, azt hiszem, azt megbeszélni is könnyebb lesz így, és nem lesz gond belőle. Ezzel cinkostársak, bűntársak lettünk, ami valahol szerintem izgalmas is. Nagyon. És hát sosem tagadtam, hogy szeretem a kalandokat, meg nem szokásom nagy ívben kerülni a zűrt sem... főleg mert ha meg is tenném, az végül úgy is utolér. Szerintem ez a véremben van. Bár a szüleim ezzel tuti vitatkozának - hasztalanul.

Meg kellene ijesztenie annak - és valahol legbelül tényleg kicsit meg is ijeszt – hogy ennyire élvezem megcsókolni őt, hogy az érzés nem kényszeres, nem csak színészkedés, nem csak a műsorunk része, hanem ez valami olyasmi, ami túl könnyedén és ösztönösen jön, és közben megdobogtatja a pici szívemet. De időm sincs most ezen problémázni, hisz a mellettünk kialakult balhé hamar elvonja mindkettőnk figyelmét. Flint pedig igazán lovagias módon reagál, és mintha tényleg a pasim lenne, megvéd engem. Ez pedig túlságosan is tetszik. Mármint... tapasztaltam már, milyen az, amikor a fivéreim kiállnak értem, vagy az ő haverjai segítenek, védenek meg, mintha csak a pót hugicájuk lennék, és a barátaimmal is mindig egymás védelmére kelünk, ha olyan a helyzet, de ez most... kicsit más. Talán emiatt, hogy elvonjam a saját figyelmemet a buta gondolataimról, kötekedem kicsit Flinttel – persze csak játékosan -, de tetszik, hogy veszi a lapot, és nem veszi magára, csak a szemét forgatja, grimaszol, majd átkarol. Én pedig elnevetem magam a reakcióját látva, miközben kicsit beledőlök az ölelésébe, és magam is átkarolom a derekát.

- Ó, ne aggódj, elő fogom venni! Köszi a tippet! - Blackwoodról és a csaj-ügyéről. És igen, tudom, nem mindenkit érdekelnek az ilyen diákok közötti pletykák, ám egy tinikkel teli kastélyban többnyire nem sok egyéb van, amiről írni lehet, viszont a szimatom kiélesítéséhez és a gyakorláshoz ez is megteszi. Plusz... úgyis tudom, hogy még azok is, akiket amúgy egyébként nem érdekel a tinidráma, meg a pletykálás, egy-egy jól megírt, szórakoztatóan megfogalmazott cikket akkor is általában szívesen elolvasnak a reggelijük elfogyasztása közben, vagy épp az órák közötti szünetekben.

Nevetek ismét Caelum drámai arckifejezésén, mikor kezébe fogja a hideg kezemet, de közben nagyon jól esik a tenyere melegsége. Aztán egyetértően bólintok, hogy részemről is indulhatunk vissza. Az iskolatársaink reakciója a párosunkra persze megint nagyon szórakoztató, főleg mikor kétszer is visszafordulnak, hogy jól megbámuljanak bennünket, ahogy azt Flint is észreveszi. - Áh igen, egy mázlista vagyok, hogy egy ilyen híresség barátnője lehetek - lököm meg kicsit a vállammal, és nevetek én is. Igazából nagyon is tetszik, hogy ilyen lazán kezeli, hogy Potter vagyok, hogy nem csinál belőle ügyet. Ettől egy kicsit normálisabbnak érzem magam - még úgy is, hogy a társaink folyamatos bámulásának kereszttüzében sokkal inkább tűnök bazári majomnak, mint átlagosnak.

- Lepattintott? Téged? A csajszi nem is sejti, mit veszített - vigyorgok rá a fejemet csóválva. Van némi tréfa, ugratás a hangomban, a szavaimban, de azért komolyan is gondolom. Caelum rendes srác, nem a tipikus seggfej mardekáros, amúgy meg tényleg tök jó pasi. Mármint... hát... mi tagadás? Szerintem egész helyes, és sportoló is, szóval... Jobb, ha nem folytatom ezt a gondolatmenetet. De azért valahol elraktározom magamban Cael az eddigi párkapcsolataira vonatkozó válaszait.

Ahogy visszatérünk a kastélyba, keresünk is egy szabad termet, ahol nyugodtan tudunk kicsit beszélgetni, miközben tömjük magunkba a faluban vásárolt édességet. Vigyorgok, látva, milyen arcot vág a savajúj cukorkától, aztán kibontok egy csokibékát. Szerencsére esélye sincs elmenekülni a kis dögnek, mert két ugrás után elkapom, és kitöröm az egyik lábát. Bocsi. - Rendben, akkor reggeli előtt megkereslek - bólintok. A kérdésére kicsit felvonom a szemöldököm. - Erre az információra is az alkunk miatt van szükséged? - kérdezek vissza, csak mert egyértelműen akadt egy csipetnyi szemtelenség a hangjában, amire reagálnom kell. - Hmm... nem is tudom... - gondolom azért mégis végig a dolgot. - A sötét haj és szem lehet előny, de igazából nem feltétel. Tetszett már szőke és kékszemű is... - Talán még említettem is neki, hogy tavaly ilyenkor még titkos plátói érzések fűztek Scorpius Malfoyhoz. Ha így volt, akkor valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt tudja, mert amúgy azért sosem híreszteltem. Az azonban valóban tény, hogy mindketten mardekárosok. - Öhm... gondolom nem árt, ha van közös érdeklődési kör. És fontos, hogy a srácnak legyen humora, ne vegyen mindent túl komolyan. Meg... hmm... jó, ha vannak céljai és... magabiztos... - vonok vállat. Jelenleg ennyi jut eszembe, de nem is okvetlenül kizáró ok, ha hiányzik valami erről a listáról, lényeg, hogy összességében megfogjon a srác személyisége. - Na és neked milyen lányok jönnek be? - dobom vissza Caelumnak a labdát.


Másnap reggel...
- Bocsánat! Bocsánat! Elnézést - szlalomozok keresztül sietve a nagyteremből már kifelé szivárgó, órára igyekvő diákok között. Basszus, lekéstem a reggelit. Elaludtam, ráadásul mire felébredtem, már minden szobatársam eltűnt, és fogalmam sincs, mit árthattam nekik, de egyik sem vette a fáradtságot, hogy időben felébresszen. Úgyhogy kapkodva öltöztem, a hajamat csak félig volt időm kibogozni, és inkább csak feltűztem, hogy ez ne legyen túl feltűnő, az ingem félig kilóg, az egyen-nyakkendőm pedig kissé félreáll, így próbálnék még azelőtt befutni a terembe, hogy minden eltűnne az asztalokról. Hátha sikerül még elmarnom egy pirítóst valahonnan. Meg persze összefutni Flinttel, ahogy megbeszéltük.

- Bocsi, ne haragudj, elaludtam – hadarom el neki szinte egy szuszra, mikor végre megpillantom. Majd a körülöttünk levő kíváncsi, vagy épp értetlen tekinteteket látva közelebb hajolok, lábujjhegyre állok, és egy gyors puszit nyomok az arcára, aztán szégyenlősen elmosolyodom. - Találkozhatnánk ebédidőben, hogy egyeztessünk? - kérdezem ezt már egészen halkan, hogy csak ő hallja, majd a kezébe nyomom a számára előkészített órarendemet. Ha ő is elhozta az övét, délig átfuthatnám, vagy akár előbb is összeakadhatunk, ha az óráink nem esnek nagyon távol egymástól. - Akkor már igyekszem majd időben befutni, ígérem – teszem hozzá egy kisebb mosollyal, tenyeremet a mellkasomra téve, mellé bájosan pislogva fel rá.

Csak vigyorgok Caelumra, miközben a kezét fogva tartok vele vissza a kastélyba. Olyan pimasz, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nekem kicsit sem jön be. Igazából nagyon is tetszik, hogy kicsit szemtelen, komolytalan... nagyjából, mint én. Csak máshogy.  

Azért elgondolkodom azon, amit mond, hogy korábban “elég nagy pöcs volt”. Az ő szavai, nem az enyémek. Nem ismertem annyira jól korábban, de látásból azért igen, már csak a kviddics miatt is, meg amúgy is, és rémlik, hogy tudott ő is bunkó lenni. Vajon mi történt? Miért változott meg? Már ha tényleg ez történt. Vagy csak... változik ő is, mint ahogy mindannyian, ahogy múlik az idő? Felnövünk... idővel. Gondolom. Meg hát... azt is tudom, hogy a roxmortsi események is hatással voltak sokakra. Mindegy, igazából nem agyalok tovább ezen most, lefoglal, hogy újabb édességeket csomagoljak ki, és közben a kérdéseit is megválaszoljam. Legalábbis megpróbálom, de mivel nincs túl sok tapasztalatom még fiúkkal, ezért annyira konkrét elképzeléseim sincsenek, hogy milyen is lenne számomra az ideális pasi. Legfeljebb körvonalakban tudom ezt megfogalmazni neki. Az ő válasza azonban meglep.

- Té-tényleg? - Basszus, még dadogok is, amellett, hogy elpirulok. De még senki nem mondott nekem ilyen szépeket, sem olyat, hogy az esete lennék. Lesütve a pilláimat a fülem mögé gyűrök egy rakoncátlan, göndör, vörös tincset, aztán elmosolyodva felpillantok Caelumre, és hogy tereljem a szót a saját zavaromról - vagy pont azért, mert zavarban vagyok, és már nem tudom, mit beszélek - újra megszólalok. - Igazából... azt hiszem, te is az esetem vagy. Helyes vagy, jófej, sportoló... és sokkal rendesebb is vagy, mint régebben hittem rólad. És igen... - nevetem el magam. - Én is tudom értékelni, ha valaki kapható a komolytalanságra, és nem veszi az ilyesmit magára - vágok hozzá egy szem cukorkát vigyorogva.


Reggel...
Idegesen szlalomozok végig a már az ellenkező irányba tartó diáktársaim között, annak biztos tudatában, hogy a reggelit valószínűleg már sajnos lekéstem, és lehetséges, hogy a lebeszélt találkozót is. Aztán megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor megpillantom Caelumot. Elmosolyodom, amikor szépségemnek nevez, egyszerre esik jól és hoz zavarba a bókja. Aminek megint az a vége, hogy csak az arcára adom a köszöntő puszit.

- Úristen, tényleg csináltál nekem egy szendvicset? Ez nagyon kedves és figyelmes tőled. Te vagy a legszuperebb! - És ezt ebben a pillanatban komolyan is gondolom. Általában jó étvágyam van, gondolom azért, mert úgyis letornázom, vagy lerohanom, amit megeszek, és ebédidőre tuti már éhen akarnék halni, ha nem ennék legalább pár falatot. Az asztalokról a manók sajnos már el is tüntették a reggeli maradékát, úgyhogy Flint tényleg életmentő azzal, hogy gondolt rám, és készült. - Köszönöm - veszem át a szalvétába csomagolt ennivalót.

- Khm... hé - sütöm le a pillantásomat, ismét zavartan, amikor a nyakkendőmet igazgatva tesz egy pimasz megjegyzést. Bár a zavarom igazi oka talán az, hogy egy pillanatra el is képzelem az általa leírt jelenetet. Életemben nem másztam ki még senki alól... vagy felül, vagy akármi... De a pillanat töredékére annyira nem is tűnik őrültségnek, hogy valami olyasmit csináljunk, amiből ilyen ziláltan kerüljek elő. Nem is ellenkezem egy percig sem, amikor közelebb hajol egy szájra puszit adni. Aztán már rohan is tovább, én meg csak sóhajtva nézek utána.  


Három héttel később...
A karórámra pillantva ellenőrzöm az időt, és számolom vissza a perceket. Vagy negyedórával hamarabb kiengedtek bennünket mágiatöri óráról, és az évfolyamtársaim már mind szétszéledtek, ami nem is csoda, hiszen már vége a tanítási napnak a számunkra. Caeluméknek viszont épp a szomszédos teremben van órájuk, ezért úgy döntök, inkább megvárom őt. Egyedül a női mosdóba sietek be pár pillanatra, hogy ellenőrizzem magamat a tükörben. Stacey lép be utánam, és megmosolyogja a jelenetet, aztán közelebb jön, és ismét kölcsönadja a szájfényét. Épp úgy, ahogy az elmúlt napokban már többször. Nekem sajnos nemigazán lapul ilyesmi az utazóládámban. Korábban sosem éreztem szükségét annak, hogy sminkeljek. De az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, érdekel a dolog, és hagyom Staceyt, hogy kezelésbe vegye az arcomat, aki amúgy ezt egyértelműen nagyon is élvezi. Erről árulkodik az az apró, sokanmondó mosoly az arcán most is. Már nem egyszer utalt is rá finoman, hogy tuti Caelum miatt csinálom, miatta figyelek jobban a kinézetemre, veszek magamra egyre többször csinos kiegészítőket az iskolai egyenruhám mellé, és hagyom, hogy mondjuk féloldalas vagány fonatot készítsen a hajamból, vagy más csini frizurát. Csak ő nem tudja azt, amit én: hogy ez a kapcsolat csak színjáték. Bár... az a baj, hogy ettől függetlenül igaza van. Azt hiszem, tényleg szeretnék tetszeni Flintnek.

Mély sóhajjal taszítom el magam a faltól, és türelmetlenségemben ismét az órámat ellenőrizném, amikor a hatodévesek végre elkezdenek kiszállingózni a teremből. Aztán már ott is termek a kamufiúm mellett, átkarolom a derekát. Az ilyen kisebb gesztusok már egyre ösztönösebben jönnek. - Szia! Hogy múlt a nap? - biccentek az évfolyamtársainak is röviden, üdvözlésképpen. Szerencsére már nem szokásuk úgy megbámulni bennünket, mint kezdetben. - Hallottad, hogy páran bulit terveznek a hétvégi Griffendél-Mardekár meccs utánra a keleti szárnyban az egyik eldugott teremben? Esetleg... elmehetnénk... függetlenül attól, hogy melyikünk nyeri a mérkőzést... - dobom be az ötletet.