Normális esetben elég harmonikus embernek tartom magam. Nehéz irritálni, kihozni a sodromból pedig szinte teljesen lehetetlen, azonban még az én belső egyensúlyom is fel tud néha borulni. Az elmúlt napokban pedig teljesen a feje tetejére állt az életem, a bennső mérlegem mindkét nyelve óriáskeréknek vagy propellernek képzelve magát forgolódott bennem. Csak úgy, mint a gyomrom tette sokszor. Biztos vagyok benne, hogy minden ember megrendül, amikor megtudja, hogy szülő lesz. Ki ezért, ki azért, de mindenkire erőteljes hatást gyakorol a tény, hogy hamarosan önmaga aprócska képmásával fogja szemtől szemben találni magát, aki iránt feltétel nélküli szeretetet fog érezni és élete legnagyobb felelősségévé válik abban a pillanatban, hogy először felsír. Én is vártam a napot, amikor apa leszek, többször elképzeltem, az én megrendülésem vajon milyen lesz, mit fogok érezni, ha a karomban tarthatom majd a gyermekemet, életem leendő értelmét. Talán éppen az életem jelenlegi értelmével alkottuk volna meg. Aztán kihúzták a lábam alól a talajt. Sokminden járt a fejemben, amikor meghallottam a mondatot, hogy "Monsieur Flamel-Comtois, önnek van egy tizennyolc éves lánya." Próbáltam visszaidézni, mégis merre járhattam huszonkét évesen - akadémián - és hogyan sikerült mindez, amikor mindig annyira vigyáztam - vagy ezek szerint mégsem. Igyekeztem visszatérni az élők sorába, hogy ne csak tompa morajként jussanak el a fülembe a családfakutató szavai, hogy helyén kezeljem a szituációt, hogy a mellkasomból kiugrani akaró szívem szapora dobogása csillapodjon, hogy ne hányjam arcon a velem szemben álló hölgyet. A kérdéseim folyóként ömlöttek ki a számból, bár a legtöbbre nem tudott válaszolni a bizarr szagú hangon beszélő ügynök. Tanítottam vajon? Találkoztam már vele? Ki az édesanyja? Volt, amit hiába kérdeztem, volt, amire nem mondhatott semmit, én meg tapogatózhattam a sötétben. A kérdések után tolakodtak az agyamba a negatív érzelmekkel járó gondolatok is. Felnőtt egy gyerek apa nélkül, nélkülem, mert egyszerűen nem lehettem ott, mert nem tudtam róla, a létezéséről, nem lehettem az apja, akire felnézhetett, aki megvédte, aki vigyázott rá. Vajon egy akkoriban véget ért párkapcsolat miatt alakult így mindez? Netán egy szakítás utáni bánatból megejtett, szinte azonnali bűntudatot eredményező egyszeri alkalmak egyikéről beszélünk? Fogalmam sem volt. Nem tudtam semmit, és csak a remény maradt meg nekem a kavargó gondolatok forgatagában, hogy a lányom semmiben nem szenvedett hiányt gyermekkorában. Rengeteg félni- és szégyellnivalóm volt, ez tagadhatatlan. Ennek ellenére egy pillanatig sem gondolkodtam, amikor a családfakutató szervezet ügynöke megemlítette, hogy a lányom szeretne megismerni. Tizennyolc évet, tizennyolc nagyon hosszú évet várt arra, hogy láthasson, így én legyek az utolsó, aki még egy napig húzza a szenvedését. És én is látni akartam őt, jelenleg semmi nem lehetett fontosabb ennél. Neutrális környezetet választottunk a találkozó helyszínéül. Véletlenül sem akartam, hogy fenyegetve, veszélyben érezze magát, ezért alkalmazkodtam az igényeihez, bármit is akart, így kötöttem ki a város egyik kedves kávézójának nyugodt csendjében. Nyugodt csend… vagy valami olyasmi. A csörömpölés okozta pisztácia- és grapefruitillat keveredett a frissen darált kávé illatával és a daráló hangjának orrfacsaró bűzével. Kivételesen nem zavart, tudtam mire figyelni az idegességemen kívül, habár az izgatottan fel-alá járó lábam még így is árulkodott a jelenlegi mentális állapotomról. Nem tudtam megállapítani, mennyi idő telt el az érkezésem óta. Talán csak kettő perc, talán két teljes óra, az időérzékemet teljesen elveszítettem. Aztán megpillantottam Őt, ahogy bizonytalanul lépdel felém a teli kávézó asztalai között szlalomozva. Felismertem, hiszen a Beauxbatons folyosóin és termeiben is többször láttam már az elmúlt években. Csak éppen azt nem tudtam, hogy… Felálltam, gyors mozdulattal, még azelőtt, hogy odaért volna hozzám, jóformán ösztönös mozdulat volt a belém ivódott etikett ismeretében. Szerettem volna megölelni, és annyi mindent mondani neki, hogy itt ülhettünk volna napestig, de egyelőre egyiket sem tettem. – Szia -engedtem meg magamnak egy mosolyt, egy biztató, barátságos mosolyt. - Ülj csak le és válassz, amit csak kívánsz. Minden úgy fog most történni, ahogyan azt te szeretnéd és az neked kényelmes, rendben? Én is visszaültem a székre és megtámaszkodtam az asztallapon. - Tudom, hogy mindez biztosan nagyon sok most neked - mert nekem is az volt - és teljesen megértelek. Igyekszem mindenben alkalmazkodni hozzád.
Percek óta ácsorgok a kávézó fala mellett a bátorságomat gyűjtve, néha-néha rápillantva a telefonom kijelzőjén az órára. Még nem késtem el, de már nem sok hiányzik, hogy túllépjem a lebeszélt időpontot. Csak még egy perc kell. Bár igazából nem tudom, miért is habozom ennyit. Évek óta erre a találkozásra várok, hónapok hosszú munkája és spórolása kellett ahhoz, hogy legyen pénzem arra a kutatásra, ami végül ide vezetett, és most, hogy csak át kéne lépnem a küszöböt... most... Nem is tudom, mi van velem most.
Annyira hihetetlen, szinte álomszerű pillanat volt, mikor a családfakutató, akit felbéreltem apám megkeresésére, végre közölte, hogy megtalálta őt. Hát még mikor elárulta, hogy hajlandó találkozni velem, és megismerni. A legjobbkor történt ez, mert így legalább tudom, hogy bármi is történjék, nem leszek teljesen egyedül... Nem leszünk.
Féltőn a pocakomra simítom a tenyerem. Még nem kerekedik, de hamarosan. Már csak két-három hét kérdése, ha jól gondolom. Jamesnek még mindig nem beszéltem róla. Ez egy másik beszélgetés, amihez bátorságot kell gyűjtenem. Sokat. És minél előbb. De most hirtelen minden annyira zavaros lett. Így belegondolva szinte komikus a helyzet, de nem a jó értelemben. A hasonlóság a nem várt fogantatással... Hát legalább már annyi biztos, hogy az én apám nem utasítja el a lehetőséget, hogy megismerjen. Megismerjen más oldalamról is. Hiszen már ismerjük egymást. Mint tanár és diák. Bár Timothée Flamel-Comtois igencsak népszerű professzor a Beauxbatonban, olyan, akit nehéz volna nem kedvelni, vagy elfelejteni. Én azonban... átlagos voltam, nem tűntem ki semmivel. Nem voltam rossz diák, de hosszú évekig a balett volt a középpontban az életemben, így a tanulás csak másodrangú volt, és ha jó jegyeket is szereztem, nem voltam kimagasló semmiben. Így hát fogalmam sincs, hogy egyáltalán emlékszik-e rám? És ha esetleg igen, milyen emlékeket őrizhet rólam? De mindent összevetve, azt hiszem, jó, hogy olyan valaki az édesapám, akit már ismerek, és tisztelek. Aki bizonyos értelemben ott volt a közelemben, amíg felnőttem. Jó, hogy ő az.
Most már tényleg bemegyek! Bólintok a saját elhatározásomra, mély levegőt veszek, és benyitok. Azonnal észreveszem őt, nem kell sokáig keresnem a tekintetemmel. Fel is áll, én pedig bizonytalanul felé mosolygok, és egy pillanatra ugyanezt a bizonytalanságot látom az ő tekintetében is, miközben közelebb lépek.
- Szia! Jó napot, Monsieur Flamel-Co...? Timothée... professzor - A végét már leginkább csak motyogom hadarva az orrom alatt! Merlinre, még azt sem tudom eldönteni, hogyan szólítsam! Hogy kellene vagy illene? Kínos. De évekig a tanárom volt, most pedig hirtelen az apám. Persze nem hirtelen lett az apám... vagyis... legalábbis nem most...
Inkább helyet foglalok gyorsan, de ő attól a pillanattól kezdve, hogy először megszólít, annyira kedves, figyelmes, minden szava együttérzésről árulkodik, hogy pillanatokon belül könnyekig meghat vele. Biztos a hormonok. Meg a tény, hogy a szüleim, akik felneveltek, már olyan régen fordultak hozzám ilyen megértéssel, együttérzéssel, hogy alig emlékszem. Butaság. Ennyire elérzékenyülni pár jó szótól. Már másodszor hozom magam ciki helyzetbe. Vissza is pislogom gyorsan a könnyeket, és ismét elmosolyodom, ezúttal őszinte hálával.
- Köszönöm. Nagyon kedves... mint mindig. - A mosolyom picivel szélesebbé válik. - Biztos magának is nagyon fura a helyzet... Bocsánat, még... szoknom kell a tegeződést. Vagyis... nem lenne baj? Azt hiszem, tényleg kicsit össze vagyok zavarodva, pedig... régóta vártam erre a találkozásra, és annyi mindent szerettem volna... Öhm... - Egy pillanatra megállok a beszédben, és veszek egy mély levegőt. - Mi lenne, ha egyelőre csak rendelnénk teát... és valamilyen süteményt? - vetem fel a biztonságosnak tűnő lehetőséget, így kezdetnek, a kiszolgáló személyzet után kutatva a tekintetemmel. Egyébként tényleg nagyon kívánok valami édeset.
Timothée Flamel-Comtois varázslatosnak találta
"BUT THEY SAY IF YOU DREAM A THING MORE THAN ONCE, IT'S SURE TO COME TRUE."
El sem tudtam képzelni, mennyire nehéz lehetett neki megtenni ezt a lépést. Leélt tizennyolc évet úgy, hogy fogalma sem volt róla, ki az apja, pedig ennek egy részében még látta is őt mindig maga előtt. Szerettem volna sajnálni magamat, amiért megfosztottak a gyermekemtől, attól hogy láthassam felnőni és ott lehessek mellette, de képtelen voltam rá. Nem azért, mert ne éreztem volna a fájdalmat, amit ez okozott nekem, hanem mert csak arra tudtam gondolni, hogy neki mennyire rossz lehetett. Ki tudja, miket feltételezett rólam, amik lehet, nem is voltak valósak, vagy ki tudja, talán éppen azok voltak és nem voltam egyáltalán büszke rá. Mindenesetre meg tudtam érteni a bizonytalanságát és talán a bizalmatlanságát is - bár ha igazán bizalmatlan lenne velem kapcsolatban, talán el sem jött volna most ide. Akaratlanul is elmosolyodtam a makogására, egészen aranyos volt, ahogy zavarba jött. Mint egy kislány, egy egészen kicsi kislány, akinek éppen csak próbálja megtanítani az anyja, hogy az időseket nem illik rögtön letegezni. Valószínűleg éppen emiatt hervadt le a mosolyom kissé, amikor belém csapott a keserű felismerés, hogy tíz évvel ezelőtt talán éppen én tanítottam volna meg neki ezt. Nekem kellett volna. - A családom Timnek szokott szólítani, neked is szabad, természetesen. De ahogy neked kényelmes, nem szeretnék semmit rád erőltetni. -Anélkül is elég nehéz volt a szituáció, hogy bármilyen módon, bármilyen irányba bekeríteném őt, ha csak képletesen is értve. Nehéz volt ez az egész szituáció, az egyetlen, amit megtehettem, hogy próbáltam hozzá igazodni. Egy pillanatra megcsillant valami a szemében, amikről azonnal sejtettem, hogy könnyek lehetnek, de egyelőre úgy tettem, mintha nem látnék semmit. Nem akartam túl rámenős lenni, nem akartam, hogy tolakodónak érezze az ösztönös törődésemet. Még csak nem is kellett volna szülői ösztönnek nevezni, hiszen tanárként is éppen ilyen figyelmes voltam a kisdiákjaimmal. Mindenesetre egyelőre csendben maradtam. - Tegeződhetünk, ez nem is kérdés. Azt hiszem, az mindkettőnknek kényelmesebb lesz. -A kérésére bólintottam és felé nyújtottam egy itallapot. - Válassz, amit csak szeretnél. Én állom. És emiatt ne érezd azt, hogy nem ihatsz vagy ehetsz akármit, komolyan. Amit csak megkívánsz. Egy jó süteménynél úgysincs jobb. -Elmosolyodtam, őszintén. Szerettem volna oldani a helyzetet.
Hihetetlen nehéz időszak volt az életemben, amikor tizenkét évesen, nem sokkal azután, hogy kiderült, boszorkány vagyok, a szüleim elváltak, majd arra is fény derült, hogy az ember, akit addig az apámnak hittem, valójában nem az apám. Egyszerűen elhagyott bennünket, szinte minden kapcsolatot megszakítva, bennem pedig hatalmas űr keletkezett, és azóta is arra vágytam, annak a lehetőségét kutattam, hogy ezt az űrt végre a megfelelő személlyel betölthessem. Sok év eltelt azóta, én pedig újra és újra elveszítettem majd megtaláltam a reményt, hogy ez megtörténhet. Úgy éreztem, szükségem van rá, hogy tudjam, ki vagyok, honnan jöttem, de mivel anyám nem sokat tudott az igazi apámról, évekig nem igazán volt kiindulási pontom. Hat év óta az első, ami igazán megcsillogtatta előttem annak lehetőségét, hogy végre megtalálhatom az apámat, egy apróhirdetés volt az angliai Reggeli Próféta hasábjain, de amikor megtudakoltam a családfakutatás költségeit, az ismét kicsit visszavetette a lelkesedésemet. Nem akartam bevonni ebbe édesanyámat, a nevelőapámat pedig végképp nem. Ez az én utam, az én életem, egyedül akartam megkeresni a rá valót, de egyetemistaként ez kicsit sem volt egyszerű, emiatt még néhány hónapig nagyon türelmesnek és szorgalmasnak kellett lennem. Majd eljött a tehetetlen várakozás ideje, amihez még több türelem kellett. Már csak emiatt is teljességgel elképesztő, hogy most végre itt ülhetek a biológiai édesapámmal egy asztalnál, szemtől szemben. Az édesapámmal, akiről ráadásul kiderült, hogy majdnem fél életemben ismertem is. Persze nem ebben a tekintetben.
Zavarban vagyok, amikor először megszólítom, ezt most még lepleznem is nehéz volna, de ő végig kedves és megértő, ez pedig segít kicsit feloldódni. - Tim... Igen, azt hiszem ez jó lesz. Köszönöm - mosolyodom el. Hálás vagyok neki nem csak a felajánlott becenévért, a tegeződésért, vagy azért, mert ilyen türelmes velem, hanem már csak azért is, hogy itt van. De félek, már csak a hormonok miatt is kicsit túlcsordulhatnak az érzelmeim, ezért tényleg igyekszem összeszedni magamat. - Engem a barátok Leninek szólítanak általában - teszem hozzá, de közben magamban elgondolkodom, az általa említett “család” vajon kikből állhat, hány emberből, mennyire állhat közel hozzájuk? Mit szólnának hozzá, ha tudnának rólam? Elmondaná nekik? Vagy szégyellne engem? Azt ahogyan fogantam? Elég jó volnék hozzájuk, közéjük? Én, a mugli származásúként nevelkedett, bukott balerina, aki már tizennyolc évesen anyai örömök elé néz? És közben rájövök arra is, hogy nekem valójában nemigen van családom, anyámon kívül, akivel pedig sajnos már évekkel ezelőtt eltávolodtunk. Tényleg csak barátaim vannak. És persze a pici pocaklakó, meg az apukája, aki még mit sem tud a létezéséről...
- Rendben, öhm.. köszönöm, akkor... - közelebb húzom magamhoz az étlapot, hogy átfussam, miután Tim kedves gesztusától kicsit felbátorodom. A mosolyát már az iskolában is mindig annyira őszintének és barátságosnak találtam, de most különösen jól esik ez a közvetlenség. - Az almás-fahéjas süti jól hangzik, és azt hiszem, innék egy limonádét is... - teszem vissza a lapot a helyére. Aztán arról újra felpillantva Timre ismét újabb kérdések születnek a fejemben, és egyre csak gyűlnek odabenn, de félek velük lerohanni őt. Az ajkamat rágcsálom bizonytalanul, mielőtt újra megszólalnék. - Te... tudtál, vagy... sejtettél rólam bármit is? Bármikor az elmúlt években...? - Szerintem tudom a választ, de mégis szeretném hallani. Azt hiszem. - Emlékszel egyáltalán az anyámra? - toldom meg a kérdést egy kicsit halkabban, mert tényleg nem szeretném, ha támadásnak venné a faggatózásomat.
"BUT THEY SAY IF YOU DREAM A THING MORE THAN ONCE, IT'S SURE TO COME TRUE."
