az illatok színe, a színek íze, az ízek hangja

Timothée ~ A problémamentes tökéletesség. Engedelmes, tanulni képes és akaró, ráadásul gyors felfogású. Éppen olyan már gyerekként is, hogy láthatatlanul beilleszkedjen egy aranyvérű család életébe, hiába nem született oda. Világéletében fontos volt neki, hogy a környezete meg legyen vele elégedve, nem csupán a külső nyomás miatt, hanem ez egyfajta belső kényszerként élt benne. Arra csak felnőttként jött rá, hogy mindez nem tudta megváltoztatni a tényt, hogy ő egy oda nem illő alak volt apja családjában - persze mindez sosem bizonyosodott be, hiszen egyszer sem hallott hasonlót sem, pontosan ugyanúgy nevelték, mint a testvéreit, mégis ott élt benne ez az érzés. Talán éppen emiatt igyekezett ennyire, hogy a tökéletesnél is tökéletesebb legyen. Magára öltötte az arisztokrácia temérdek sajátosságát, ennek köszönhetően pedig nem csak az átlagemberek élete komfortos neki, de megállja a helyét felsőbb körökben is, az etikett tökéletes ismeretével és hibátlan modorral, viselkedéssel megtoldva.

Tim ~ Lehetséges az, hogy valaki egyszerre a társaság közepe, mégsincsen a középpontban? Mert ha ez a paradoxon létezhet, akkor Tim beleillik a leírásba. Baráti társaságában stabil jelenléte van, szeret találkozókat, programokat szervezni és szinte nincsen olyan, hogy kihagyna valamit. Mindig bevonódik a beszélgetésekbe, ismeri az emberek problémáit és a konfliktusokat is, amiket sokszor igyekszik enyhíteni vagy akár meg is oldani. Ugyanakkor sosem irányít, ha a szervezésekben is benne van, többnyire a háttérmunkálatokat vállalja el. Jobban szeret a háttérben maradni, mondjuk úgy, hogy az oldalvonalon létezni a társaságban. Ez a kollégái között is megjelenik: mindenki kedveli, sőt szereti őt, de nem azért, mert állandóan nála van a szó vagy ő a leghangosabb, hiszen ez messze nem igaz rá.

Frère ~ Fivérének egyszerűen csak bátyus. Nem válogat a megnevezések között, amiket rá használnak, de sosem tagadná le, hogy ez a kedvence. Hiszen ő pontosan ez, egy nagytestvér, egy támasz, egy biztos pont az életben, és nem feltétlenül csak Pierre számára. Bárkit meghallgat és megvigasztal, ha hozzá fordul segítségért, és a legkényelmesebb vállat adja, amikor sírni lehet. Az ölelései állítólag csodálatosak, melegséggel és nyugalommal töltik el azt, aki a karjai között találja magát, ő pedig ezer örömmel segíti meg azokat, akik mindezt nála keresik. Őszintén lehet vele beszélni bármiről, Tim nem ítélkezik (legfeljebb nagyon ritka és szélsőséges helyzetekben) és mindig megpróbál hasznos tanácsokkal előhozakodni, ha arra van szükség - ha pedig nem, akkor csupán ott van, ami sokszor éppen elég.

El professeur Flac ~ Diákjai és hallgatói egyaránt jó szavakkal illetik, ha róla beszélnek. Könnyedén igazodik a fiatalokhoz a haladás sebességében, végtelen türelemmel tudja újra és újra elmagyarázni ugyanazt, legyen szó bármilyen aprónak vagy egyszerűnek tűnő dologról. Fontos számára, hogy a diákjai ne csak megtanulják, de meg is értsék a nyelvet, amit éppen tanulnak, hiszen ő maga is tisztában van vele, hogy ez a nyitja annak, hogy tökéletesen el lehessen sajátítani. Ugyanakkor ez a türelem, megértés és kedvesség az, ami bizonyos szempontból a legnagyobb hátrányt is jelenti számára. Diákjai könnyedén ki tudják használni, minden késést elnéz és minden magyarázatot elfogad a hiányzó anyagokra, egyszerűen túl nagy a szíve ahhoz, hogy szigorú tanár legyen. Valószínűleg rendet sem tudna tartani soha, szerencséjére azonban erre nincsen szükség. Tanári képességei, a nyelvek iránti lelkesedése és bájos személyisége mindig megragadják a diákok figyelmét, akit pedig valamiért mégsem tud érdekelni mindez, tiszteli és kedveli őt annyira, hogy ne okozzon problémákat az előadásokon, tanórákon.

Lüktetett a halántékom a fájdalomtól, ahogy kerestem a leggyorsabb kiutat a teremből. Nem zavart a társaság, nem utáltam az engem körülvevő embereket, de rengeteg volt a hang, a rengeteg hang pedig igazi illat- és szagkavalkádot okozott az agyamban, amit az már nem bírt befogadni. Túl sok volt, az érzékeim túltelítődtek, a migrénes fejfájás pedig olyan erővel tört rám, mintha gumikalapáccsal püfölnének két oldalról. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy apám kúriájában tartották a bált, így könnyedén megtaláltam a legrövidebb útvonalat, ami kivezetett a friss levegőre. Már csak el kellett jutnom odáig, amit a tömegben nem volt olyan egyszerű megtenni.
Azt gondolná az ember, hogy félvérként egy ilyen társaságban senki sem akar majd hozzám szólni, sőt, el is kerülnek messziről, ami egyébként annyira nem nagy hazugság. Sokan megtették, éreztem magamon bíráló és undorodó tekinteteket, mindegy volt, hogy a helyiség melyik pontján voltam. Nem zavartak, már megszoktam őket, hiszen kisgyerekként is rendszeresen kaptam ehhez hasonló visszajelzéseket. Azonban nem mindenki volt ilyen, sőt, a felvilágosultabb családok tagjai előszeretettel szólítottak le többször is, hogy "ne érezzem magam kiközösítve". Kedves gesztus volt tőlük, de nem akkor, amikor nagyon látványosan siettem valahová, ami nem itt volt.
- Timothée, drágám! -hallottam meg a nevem a jobbomról, az illatkavalkádból pedig kiemelkedett a pézsma. -Hogy vagy? Jól megy a munka? Még mindig tanárként dolgozol? Pedig olyan sokra vihetnéd! No lám, a hajad is egyre jobban őszül! Éppen ideje lenne megházasodnod, még a végén agglegény maradsz örökre!
Egy pillanatra lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, mielőtt egy mosollyal odafordultam volna. A lábaim nem álltak meg teljesen, továbbra is lassan, aprókat léptem hátrafelé, ezzel is jelezve, hogy mennem kell.
- Mrs. Fontaine! Milyen régen nem láttam, nagyon jól néz ki még mindig! -válaszoltam vidám hangon, angolul persze, messziről elkerülve az ő kérdéseit. Jól ismertem a nénjét, tudtam, hogy néhány dicsérő szóval le lehet kenyerezni. A francia akcentus pedig külön segített, így meg sem próbáltam leplezni. -Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy túl fiatal vagyok önhöz, még meg is próbálnám elcsábítani! -Merlin mentsen, hogy megtegyem, a gondolattól is borsózott a hátam. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Fontaine gyönyörű nő volt ifjú korában, de sajnos a műfogsor még nekem is túl sok.
Intettem a pironkodó néninek még egyszer, miközben lendületesen sarkon fordultam, sikeresen belerohanva valakibe, hála a figyelmetlenségemnek.
- Bocsásson meg, az én hibám volt -kértem rögtön elnézést a rövid, fekete hajtól és törékeny női alaktól, amit a sietés közben elkapott gyors pillantásból megláthattam. Majd léptem is tovább, hiszen láthatóan nem történt semmi komoly.
- Kérem, nem történt semmi.
Megtorpantam, ahogy az orromat elöntötte az eddig érzett legcsodálatosabb illat, egy másodpercre elfelejtve a halántékomban lüktető fájdalmat. Vanília, pezsgő és füge finom egyvelege, kellemes, lágy és azonnali függőséget okozó. Megpördültem a sarkamon, de addigra már a tömegbe veszett az alakja. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána megyek és megkeresem, de felharsant a közelben egy éles nevetés, undorító kénes szaggal rohamozva meg a szaglószervemet. Elfintorodtam és ismét menekülőre fogtam, de nem felejtettem el ezt a rövid pillanatot. Ha szerencsém van, újra találkozni fogunk.

Ki gondolta volna, hogy Olaszország helyett Angliában fogok egy könyvesboltban állni, hogy egy olasz költőnőt láthassak élőben? Én biztosan nem, de éppen úgy alakult, hogy akkor leszek a szigetországban, amikor Ludovica Mortillaro, az itt is népszerű poéta irodalmi találkozót tart Londonban. Egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy részt veszek rajta. Czikornyai és Patza, különös név egy híres könyvesboltnak, de Mortillaro miatt vagyok itt, nem azért, hogy a britek furcsa névadási szokásain elmélkedjek.
Korán értem be az üzletbe, bár a helyiség közepére állított asztalon már sorakoztak a Mortillaro kötetek és az emberek is elkezdtek gyűlni. Remek, akkor még biztosan látni fogok mindent, nem kell leghátulról figyelnem és hallgatóznom. Apropó hallgatózás, ezúttal elővigyázatos voltam és egy enyhe hangtompító bűbájjal elláttam a füleimet, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy egy esetleges fejfájás miatt hamarabb el kelljen mennem. Most is nyugodtan, csak néhány kavargó illattal az orromban álltam meg az egyik polc előtt, nézegetve a könyvek gerinceit, az érdekes címeket le is véve a többi közül.
Aztán meghallottam, pontosabban megéreztem azt az illatot, ami hónapok óta rendszeresen vissza-visszatér az emlékeim közé és eluralja a gondolataimat. Vanília, pezsgő és füge. Felkaptam a fejem, a hangot és a hozzá tartozó arcot kerestem, majd meg is találtam. Lysandra Rosier, teljes valójában. Természetesen már tudtam, ki ő, végignéztem a neveket a vendéglistán, szűrtem, majd otthon kérdezgettem. Nem akartam egy creep lenni, de tudnom kellett a nő nevét, vagy megbolondulok. Nem csináltam semmit az információval, a név ismerete már önmagában megnyugtatott, és nem is számoltam azzal, hogy majd újra látom és hallom őt, de végképp nem azzal, hogy itt fogunk találkozni. Meg kellett volna tartanom a tisztes távolságot, de mégsem csinálhattam úgy, mintha soha nem láttam volna még ezelőtt, és egyébként is lelkessé tett a gondolat, hogy esetleg mindketten szeretjük Ludovica Mortillaro költészetét.
- Madame Rosier -léptem oda hozzá és barátságos mosollyal nyújtottam a kezemet felé. -Timothée Flamel-Comtois. Megértem, ha nem emlékszik rám, Provence-ban, egy édesapám által szervezett esten futottunk össze, szó szerint. Ön is Madmoiselle Mortillaro miatt van itt?
Beszédbe elegyedtünk, ami valószínűleg soha nem ért volna véget, ha nem gyűlik össze a tömeg körülöttünk, majd nem csendesednek el, amikor az üzlet hátuljába vezető ajtó mögül elő nem lép... egy szőke férfi. Nem éppen Ludovica Mortillaro, azt kell mondanom. A tekintete üres volt, szerintem azt sem tudta, hol van, és egy idősebb, kedves hölgy kísérte az asztalhoz és ültette le. A könyvekre pillantottam, a nagy beszélgetésben észre sem vettem, hogy lecserélték őket. Gilderoy Lockhart? Gilderoy... Lockhart? Biztosan mondták, miért változott meg ilyen hirtelen a program, de egyáltalán nem oda figyeltem, csak a vanília, pezsgő és füge illatára.
Összenéztünk Mrs. Rosierrel, mindketten hasonlóan elgyötört és csalódott tekintettel. Egész biztos voltam benne, hogy nem tervez itt maradni, ahogy én sem. De emiatt nem kell félbeszakítanunk a beszélgetésünket.
- Mondja, Madame Rosier, meghívhatom esetleg egy kávéra?

Az átlagnál alig magasabb férfi, átlagos testalkattal és vonásokkal. Haja évekkel ezelőtt még barna volt, de már javában őszül a szakállával együtt, amit mindig magán hordoz. Mosolyáról a legtöbben azt mondják, hogy rendkívül kedvessé és aranyossá változtatja az arcát, bár ezt ő nem tudja alátámasztani és nem is emiatt mosolyog olyan sokat. Ahogy nem is a szeme sarkában gyűlő szarkalábak miatt.
Szeret egyszerűen öltözködni, de mégis jó megjelenést nyújtani, a lezser elegancia híve.
Fahéj és görögdinnye illata van, ami egy tudatos választás volt részéről, mivel saját hangjához éppen ezeket az illatokat társítja. Mindenki szerint nagyon jól illik hozzá.