Léanor D. Lecomte

Leni egy jó napon általában...
bájos, kedves, megértő, jó megfigyelő, empatikus, a maga csendes, nyugodt módján jól kijön az emberekkel, akik többnyire kedvelik őt, de ő ezt nem okvetlenül veszi észre, vagy látja így. Nem szeret a társaság központjában lenni, nem szereti a túl nagy figyelmet – hacsak az nem konkrétan a művészi tehetsége felé irányul, de olyankor is szerény és visszahúzódó, szívesebben figyeli meg a háttérből mások reakcióit, nem is igazán tud mit kezdeni azzal, ha vétlenül, bármilyen értelemben, reflektorfénybe kerül. Hamar zavarba jön, zavarában tréfálkozik, néha meggondolatlanul is, vagy csak mosolyog szótlanul. Könnyen meglátja, megtalálja a szépet, a jót a környezetében, az életében, és gyakran körül lengi őt egy féle természetes báj és derű, ami néha egészen ragadós. Szeret olvasni, az érdeklődési köre elég tág, nem buta lány, mégis kissé naiv, nem annyira nehéz megtéveszteni, mint ahogy ő azt hiszi magáról. Alapvetően megfontolt és türelmes, de vannak dolgok, elsősorban olyasmik, amik igazán fontosak számára, amik meglepően lelkessé, meggondolatlanná, impulzívvá tudják tenni. Érzékeny, szeretethiányos, és vágyik egy olyan családra, vagy közösségre, ami kislányként megadatott neki, majd a szülei válásával elveszített. Némileg önbizalomhiányos, szüksége van a gyakori pozitív visszacsatolásra. Egyetlen jól irányzott kedves bókkal szebbé lehet tenni egy egész napját, egy kritika, vagy akár egy becsmérlő pillantás pedig nagyon mélyre képes őt lerántani.

Leni egy rossz napon...
a szokottnál is visszahúzódóbb, magába zárkózik. A világot egy sötét, reménytelen helynek látja. Az életét és saját magát is üresnek érzi. Próbál nem így gondolkodni, próbál ezen változtatni, de van, hogy semmihez és senkihez nincs kedve, az ágyból kimászni sem. És ha mégis megteszi, valószínűleg türelmetlen, kevéssé megértő, egy ferde tükrön keresztül lát mindenkit, hajlamos azt hinni, hogy senki sem szereti őt, hogy mindenki ellene van, hogy sosem lehet elég jó semmiben. Hogy a szülei egyszerűen eldobták őt, értéktelen tárgyként kezelik, és ha nekik nem kellett, akkor másnak miért is kellene? Hogy az ő életében soha semmi nem jöhet úgy össze, ahogy szeretné, vagy ahogy eltervezte, kár is próbálkoznia. Hogy ha az emberek kedvesek is vele, az is csak azért van, mert ki akarják használni, vagy csak szórakoznak rajta titokban. Ugyan vágyik arra, hogy valaki bebizonyítsa ennek ellenkezőjét, hogy törődjön vele, figyeljen rá, meghallgassa, mellette legyen, de közben ezekben a pillanatokban, órákban, napokban, hetekben kerüli az embereket, mert úgy érzi, nem biztos, hogy el tud viselni mást a közelében, és csak szeretne kizárni mindent és mindenkit. Érintéseket, zajokat, hangokat, fényeket, színeket, illatokat... mindent, ami túl élénk, vibráló, élettel teli. Nem egyszerű kibillenteni ebből az állapotból. Ilyenkor néha nekiáll festeni, megpróbálja a vászonra kiadni magából mindazt, amit érez, és ez gyakran - egy idő után - segít is; vagy a természetbe menekül, ha ehhez képes elég erőt gyűjteni.

Most, hogy áldott állapotba került - ami néha inkább átkozottnak érződik -, és ez a kilátástalannak tűnő helyzet, illetve a hormonok összekuszálták az egyébként is zavaros lelkivilágát, kicsit tart tőle, hogy ezek a mélységek és magasságok még extrémebbé válhatnak.

Éles fények, valami zöld és elmosódó, egy távoli, ismeretlen rémült szempár, zuhanás, a rémület érzete, és egy velőtrázó sikoly, melyet visszhangként követ néhány újabb...

Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Apa pillanatokon belül ott ül mellettem, a karjaiba zár, és halkan suttog megnyugtató, vigasztaló szavakat. Csak egy álom volt, kislányom, semmi baj, csak egy álom volt. Már itt vagyunk veled. Minden rendben lesz. De közben jelentőségteljes, és egyben aggódó pillantást vált anyámmal, aki csupán másodpercekkel utána lépett be az ajtón.

Egy héttel később már mindhárman ott ültünk abban a vakítóan fehér váróteremben arra várva, hogy Dr. Monet a nevemet szólítsa. Dr. Monet kedves nő volt, aki megpróbált ugyan segíteni, magyarázatot találni a rémálmaimra, elmulasztani azokat, de három évnyi terápia után is eredménytelenek maradtak az erőfeszítései. Leszámítva, hogy egyre kevesebbet beszéltem azokról, amiket láttam - sokszor éber állapotban is, és már egyre kevesebbszer ébredtem sikoltozva. De ez nem neki volt köszönhető, inkább csak megszoktam a (gyakran ismétlődő) álmokat, az érzést, ami velük járt, és azt, hogy jobban teszem, ha ezekkel nem foglalkozom a szükségesnél többet.  

Aztán tizenegy éves lettem, és végre kiderült, boszorkány vagyok, ráadásul látó, és hogy a képességeimmel egy mugli gyermek pszichológus egyébként sem tudna mit kezdeni, úgyhogy aztán nem kellett Dr. Monet-t látogatnom többé. Helyette beszippantott a Beauxbatons Akadémia varázslatos világa. Végre újra úgy érezhettem, megtaláltam a helyem, hogy nem én vagyok túl fura és különc. Bár ez nem tartott sokáig. Másodikos, vagy talán harmadikos lehettem, mikor ráébredtem, hogy mugli születésűként igenis kilógok a sorból, hogy nem illek teljesen sehová, hogy mindig egy kicsit kívülálló leszek, bármerre megyek. És már majdnem el is tudtam fogadni ezt. Talán azért, mert akármilyen egyedül és magányosnak is éreztem magam néha, a balett, a tánc mindig menedéket jelentett. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy annak ellenére, hogy beköltöztem az iskola falai közé, ne hagyjam abba a gyakorlást, járjak továbbra is táncórákra. Én pedig ezt nem bántam, akkor sem, ha néha nehéz volt összeegyeztetni a tanulással. Vagy éppen a barátkozással. Az előbbire annyira nem is volt hatással kezdetben, az utóbbira annál inkább. De a jegyeim valóban jók voltak, olyannyira, hogy harmadik végén felvételt nyertem a cserediák programba, majd a negyedik évet Nagy Britanniában, a Roxfortban tölthettem. Persze ott is mindig úgy éreztem, kívülálló vagyok, és nem csak azért, mert akkor még igencsak erős akcentussal beszéltem az angol nyelvet.

Megszaporázom a lépteimet, mikor rájövök, hogy már megint eltévesztettem a folyosót, és rossz helyen kerestem a bűbájtan termet. Aztán mikor végre az ismerős emeletre érek, kicsik megkönnyebbülök, hisz a diákok még idekint várakoznak. Nem késtem el.

- El az útból, sárvérű! - Valaki hátulról taszít rajtam egy nagyot, és majdnem előre esek, de akkor egy másik erős kar határozottan megragad, és egyhelyben tart, megakadályozza a balesetet. Mond is valamit, talán a másik után kiált valamit, vagy csak megkérdezi, jól vagyok-e... Nem tudom, mert egy intenzív pillanatra kiszakadok a jelenből.

Hangos zene, harsány nevetések, villódzó fények, sok-sok ember, és egy helyes arc, az ahhoz tartozó vonzó, sötét szempár, amely egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, és szinte érzem, hogy a szívem máris hevesebben ver...

Mire a látomás kusza képei elillannak, a megmentőmnek már csak a hátát látom, és a sötét, hullámos, rövid fürtjeit, ahogy a többiek után szalad. Az ajtóban azonban megáll, udvariasan szélesre tárja előttem, és csak mikor hálásan mosolyogva felpillantok a szemeibe, akkor jövök rá, hogy a figyelmes gesztus, és a flörtölő kacsintás nem nekem szól, hanem a mögöttem érkező lánynak.

Még abban az évben a téli szünetet töltöttem épp otthon, amikor a szüleim leültettek, és elmondták, hogy el fognak válni. Két nap múlva apám összecsomagolt, és elköltözött otthonról. Karácsonyra kettesben maradtunk anyámmal, de nem voltak díszek, sem fa, sem lakoma, sem nevetés, minden sötét és lehangoló volt, és az a nap valóban minden volt, csak ünnepi nem. Néhány nap után sírva veszekedtem anyámmal, hogy engedjen el apámhoz, hogy a szünidő utolsó hétvégéjét hagy töltsem inkább vele, belőle pedig akkor bukott ki az igazság, hogy a férfihez, akit apámnak hittem születésem óta, valójában nem kötődöm vér szerint.  

A következő években egyre inkább elhidegedtem mindkettejüktől, és még sosem éreztem magam annyira magányosan, mint akkoriban. Egyedül a balett volt a vigaszom, és gyakran egyetlen közös témám anyámmal. Szerettem táncolni, tényleg fontos volt számomra, de voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, már csak azért csinálom, hogy legalább emiatt büszke legyen rám, hogy szeressen. És közben olyannyira túlzásba vittem a gyakorlást, az önsanyargatást, hogy egy-egy próba után alig maradt erőm járni, mozogni, ébren maradni. Élni.

- Léanor, te következel!
Bólintok, megvárom, amíg valaki megigazítja a ruhámat, a sminkemet, aztán besietek a színpadra. Pörgés, ugrás, meghajlás, karcsú, kecses mozdulatok, klasszikus dallamok, fények, arcok... Egyre erőtlenebbnek érzem magam. Mély levegőt veszek. Ugrani készülök. Már ezerszer végigcsináltam, álmomban is menne. Claude bátorítóan biccent felém egyet, az ő tekintete is azt üzeni, menni fog, bízzam rá magam. És így is teszek. Elkap. Kitart. Érzem az ismerős mágikus rántást, ami tovább lendít, ahogy ennek lennie kell. Aztán valami történik... Nem tudom pontosan, mit rontottunk el. Hogy én rontottam-e el, hogy a kimerültségtől én nem összpontosítottam-e eléggé, vagy Claude szúrta el a varázslatot. Talán mindketten hibáztunk.  

Éles fények villannak, elvakítanak, Claude hanyatt esik, a zöld ruhájából csak egy elmosódó foltot látok; magamon érzem a háttérből a tanárunk, Madam Devereaux ismerős rémült tekintetét, és már tudom, mi következik. Már tudom. Átéltem már százszor, ezerszer is, kislánykorom óta. Bár az álmaim közel sem adták vissza azt a fájdalmat, amit a következő pillanatban a zuhanás után átélek. És már tudom, kihez tartozott a velőtrázó sikoly. A közönségből többen szintén rémülten felsikkantanak, felpattannak...  

A sérülésem után sosem álltam talpra újra teljesen. Fizikailag igen, mondhatni. De lelkileg... És ez csak tovább növelte a szakadékot köztem és anyám között. Néha hiányzik... ő is, a tánc is. Az, ami régen volt. De már nem megy. Már semmi sem lehet olyan, mint egykor. Az ispotályban lábadozva már tudtam, hogy le kell mondanom az álmaimról, hogy valami újat kell keresnem helyettük, ami csak az enyém, amit csak a magam kedvéért csinálok. Igazából ahogy elengedtem a sok gyakorlást, a görcsös bizonyítani, megfelelni akarást, kezdtem rájönni, mennyi minden más van, amivel megtölthetem az életemet, a napjaimat. Hogy milyen szívesen foglalkozom kertészettel, gyógynövényekkel, bájitalokkal... Hogy van tehetségem a festészethez is, hogy szeretek fotózni. Hogy egész ügyes vagyok a konyhában is. És hogy jobban járok, ha Párizstól távol kezdem meg a felnőtt életemet. Hogy milyen felszabadító érzés a saját utamat járni, új barátokat engedni az életembe, szórakozni, bulizni... Fiúzni? Nem, ez a része nyilvánvalóan nem úgy alakult, ahogy vártam.

Középmagas termettel és karcsú alakkal áldotta meg az ég. Bájos arcát szőke hajkorona keretezi, melyet gyakran hord feltűzve, de időnként szívesen kísérletezik is különféle frizurákkal. Szeret sminkelni, de csak visszafogottan, kiemelve a barna szemeit, talán az egyetlen dolgot, amit még ő is szépnek lát saját magán. Mert egyébként sosincs teljesen megelégedve a külsejével. Az arra vonatkozó bókok jól esnek neki, de sosem képes elhinni azokat teljes szívvel. Hosszú évekig balettozott és táncolt, ami ma is meglátszik az alakján, annak ellenére, hogy egy balesett miatt ma már nem szánhat erre annyit időt, mint korábban. Kicsit tart tőle, hogy ez a várandósság miatt majd változni fog.
A ruhatára kissé kaotikus. Szeret csinos lenni, bár sosem túl feltűnően vagy kihívóan, ahhoz nincs elég önbizalma egyébként sem, vásárláskor pedig sokszor érzés alapján dönt, nem ár, minőség vagy mások véleménye szerint. Ezért van az, hogy a ruhatárában megtalálhatóak az édesanyja által tervezett legújabb divatos ruhák, de a saját zsebpénzén vett, olcsó, turkálóban talált egyszerű vagy vintage darabok is.