Képtelenség megjelölni, melyik pontnál – mozzanatnál, pillantásnál, bemutatásnál – törik meg nehézkesen összekapart ellenállásom, mert eddig szerettem volna Ned és Desiree kedvéért viszonylag visszafogottan viselkedni, legalábbis nem provokálni vagy különösebb indok nélkül védekezőállásba helyezkedni, esetleg támadni, csakhogy Nott hetek óta igyekszik mindent, de tényleg mindent elkövetni annak érdekében, hogy minimum megalázó monológban részesítsem. Más fegyverem egyébként sincs, ellenben társul hozzá némi szarkazmus és pár tucatnyi lesújtó pillantás is, ennek bármilyen más felállásban bőven elégnek kellene lennie. Itt ebben sem lehetek teljesen biztos. Részben sem, sőt, semennyire sem. Harmadszorra csűr hatalmasat a gurkón, harmadszorra tudom, milyen célpontot szemelt ki, és harmadszorra vágódik belém, ezúttal könyökön kap, szerencsére nem reccsen, Sid már üvölt vele, figyeljen jobban, mintha nem lenne hajlandó tudatosítani, pontosan mi történik. Persze lehetséges, Sid alapvetően tényleg nem vette észre, milyen változásokon ment keresztül Theodore, akivel előző szezonban együtt kuporogtunk a lelátón támadási alakzatokat átböngészve, és emlékszem, akkoriban alig szólt hozzánk, nem haragból vagy távolságtartásból, hanem valami megmagyarázhatatlan belső csendből, passzolt hozzá ez a visszafogottság és melankólia, kedveltem benne, mert az ember nem csak harsányan lehet önmaga, hanem sokféleképpen, és pont ez a sokféleképpenség tetszett nekem annyira. Theodore idén nem Theodore-ként tért vissza, másik verziót villant, sokkal idegesítőbb és veszélyesebb verziót, ami bizonyos értelemben ugyanolyan konzisztens, de dühe és energiája nem befelé összpontosul, hanem kifelé csap, új ideológiát és társadalmi berendezkedést sejtetve. Bárkire gondoltam volna, tényleg bárkire, senkit sem tartok feddhetetlennek vagy maradéktalanul jónak, Nott ezzel szemben olyan típusnak tűnt, amióta csak ismerem, mint aki közönyösen és kissé szomorúan szemléli a világot, és nem nagyon szeretne részt venni benne. Szóval hogy a francba csináltak egy ilyen srácból radikális nézeteket valló, és azoknak hangot is adó, agresszív birkát? Fél órával később szállingózni kezdünk, lassan öltözöm, nadrágot váltok, átázott zokni helyett tisztát húzok, tekintetem időről időre Theodore felé söpör, néha egymásba akadunk, pillantása intenzív és fenyegető, már csak a szokásos mozdulata hiányzik, amivel napjában legalább kétszer jelzi, hogy szemmel tart engem. Tartson, minden további nélkül, felőlem követhet, koslathat utánam, bizonyos távolságból azzal tölti az idejét, amivel csak szeretné. Amit nem engedek, amit sosem fogok megengedni, az a fizikai bántalmazás, a testi vegzálás. Ha nem húzok határvonalat, még azt hiszi, bármit megengedhet magának. Ismerem a fajtáját. Mulciber ugyanilyen nagyfiúnak hitte magát. Mire kettesben maradunk – azt hiszem, egymásra várunk, azt hiszem, ezért ejtőzik hosszan, tekintetünk egyre többször akad össze, egyre indulatosabb mindkettőnk részéről –, a feszültséget tapintani lehetne. – Ide figyelj, Nott – szándékosan idegenítem el a vezetéknevével, ilyen viselkedés mellett egyáltalán nem érdemli meg, hogy bensőségesen szólítsam meg. – Engem nem érdekel, Munterék mivel tömik a fejedet, meg az sem, mennyire vagy hülye ahhoz, hogy elhidd, ez az egyéni nyomorod, semmi közöm hozzá – megtámaszkodom az egyik szekrénynek dőlve, ellenségesen összefonom a karjaimat –, de ha még egyszer megcélzol a gurkóval, visszaküldöm a feladónak.
Hollyn Shelby and Ned Runcorn varázslatosnak találta
Eleinte egyébként semmi különösebb baja nem volt veled, nem idegesítetted, szinte észre sem vett, csak hát tudod, hogy van ez: a barátait valamiért nagyon zavarni kezdted és annyit szidtak már, annyiszor hívták fel a figyelmét arra, hogy miket csinálsz, hogy egy ponton már egyébként őt is nagyon zavarni kezdte ahogyan játszottad az agyad - zavarta minden mozdulatod, az ahogyan nevetsz vagy ahogyan a hajadat túrod át, mert egyszerűen belé beszélték a hibáidat és Theo egy ponton túl már nem tudta nem észre venni őket. Úgyhogy ő is beléd állt és hát igazán nem öntötte ez el örömmel, nem lett tőle jobban, de rosszabbul sem - aztán a barátai mindig ránevettek meg pacsira tartották a tenyerüket, vállba veregették ha beléd állt, mint valami jó kutyát úgy jutalmazták érte. Nyitottak felé, hagyták, hogy a dühét rajtad kezdje el levezetni, támogatták benne, és egy ponton túl egyébként az egész már nem volt olyan semmilyen, inkább kezdett izgalmassá válni, szinte versenyt űztek belőle, hogy ki, milyen módokon tud rajtad fogást találni és Theo néha nagyon ráment erre a versenyzésre. Az egészben azt élvezte a legjobban, hogy mindent alaposan végig kellett gondolni, az ember nem kezdhet csak úgy átkok vagdalózásába vagy szidalmazásokba, tekintettel kell lenni a körülményekre, mert nem mindegy, hogy kik látják, hol történik, milyen hamar tud a bámészkodó tömeg ugrasztani prefektusokat vagy professzorokat. Az egésznek úgy kellett tűnnie, mintha nem direktben állnának beléd, például azt semmiképpen sem szerette volna, ha Sid majd aztán elbeszélget vele és lenyom egy olyan szöveget, amit már hallott Hollyntól, a házvezetőjétől, a szüleitől; és azt sem szerette volna, ha mondjuk kiállítják a csapatból, mert ha másra nem is, a kviddics jó az ilyesfajta baszakodásra. Ha leküldene a seprűdről biztosan kizárnák azon nyomban, de ha mondjuk eltörne a karod valamelyik pontja: könyék, csukló vagy akár a váll akkor még mondhatná azt, hogy balfasz voltál, az ő feladata az, hogy úgy üldözzenek titeket a gurkók, mintha a másik csapat küldené őket, úgyhogy ő ezt ma teljesíteni is fogja. Kicsit túl is tolja: Sid üvölt vele ő meg még bocsánatot is kér, de ahogyan a csapatkapitány arrébb repül csak rád vigyorog - nehogy azt hidd, hogy véletlen volt. Nem készül igazán semmire, de közben mindenre fel van készülve, ráérősen tekeri a csuklójára a fáslit zuhanyzás után (meghúzta, ne is kérdezd), a haja még nedves, a pillantása mindig a tiedbe ütközik és alig várja, hogy végre mindenki elhúzzon a picsába, mert dühösnek lát és nagyon várja, hogy mit fogsz lépni. Egy pillanatra mintha fagyossá válna a levegő amikor az utolsó csapattag után is bezáródik az ajtó és kettesben maradtok - ő nem akarja megtörni a csendet, de te meg igen és a pillantása lustán kapaszkodik fel rád, az egyik szemöldökét finoman felvonja, hátra dől, karjait a mellkasa előtt keresztezi. - Mhm. - Hümmög. - Ez nagyon fenyegetően hangzik, majd kétszer is meggondolom, hogy legközelebb merre csavarom te kis köcsög - Vigyorodik el szélesen.
Hollyn Shelby and Ned Runcorn varázslatosnak találta
Belőlem hiányzik egyfajta egészséges veszélyérzet, nem működnek rendesen az önvédelmi mechanizmusaim, egyszerűen nincs válaszreakció, nincs szelektálás, bármilyen mérsékelten kockázatos szituációba képes vagyok belelépni, de tényleg, talán emiatt kísérgetett mindenfelé Ned, a roxmortsi események óta, folyton mellém keveredik, mintegy véletlenül, épp nincs dolgom, valameddig elkísérlek, én meg szándékosan játszom a hülyét, úgy teszek, mintha elhinném, mintha nem sejteném mögötte az aggodalmat, félelmet, idősebb-erősebb-kondicionáltabb báty szindrómát. Pedig láthatná, egészen visszafogott vagyok, megtehettem volna, hogy beugrok Nott mellé a zuhany alá, mosolyogva, átnyúlhattam volna előtte, elidőzhettem volna a tusfürdő kiválasztásával és a megfelelő mennyiség tenyérbe csorgatásával, kéretlen közelségben, provokálóan, mégsem tettem, nem, megvártam, személyes teret adtam neki, nem játszottam rá egyetlen sztereotípiára sem, pedig megérdemelte volna. Pillantása intenzív, nem tudnám megmagyarázni, pontosan miért, hogy abban a pár szívdobbanásnyi időben, amíg felkapaszkodik deréktájtól az arcomig, miért fut végig gerincem mentén jeges borzongás, félelemérzettel vegyes zavartság, miért zsugorodik össze bennem valami, miért érzem magam hirtelen nagyon védtelennek és kiszolgáltatottnak, de amint sikerül túljutnia az útvonalon, és tekintetünk egymásba fúródik, már nyoma sincs, mintha teljesen felszívódott volna. Mondom, egyszerűen nincs túlélési ösztönöm. Egymás tükörképei vagyunk, ahogyan felveszi majdnem ugyanazt a pózt, kizárjuk egymást, mégis minden nyers és nyitott és tapintható. Nem ismerem, egyáltalán nem ismerem, bármit is tudtam róla, vagy sejtettem, az már köszönőviszonyban sincs vele, teljesen átformálódott, örökké melankolikus vonásai dühösre és támadásra készre cserélődtek, és flegmára, Merlin bassza meg, olyan lehetetlenül flegma, muszáj visszafognom magam, nehogy személyeskedő megjegyzéseket tegyek rá. A válasza ugyanakkor kiszámítható, és ebben a komfortos gyűlöletben hamar sikerül magamra találnom, mert ezt ismerem, ezt tényleg ismerem – a helyszín, csatorna és mögötte álló ember bármikor felcserélhető, akár bingóalapnak is használhatnám, annyira változatosak tudnak lenni a körülmények, miközben az üzenet egyértelmű és mindig egyforma. Szinte csalódásként élem meg, de tényleg. – Milyen kibaszottul eredeti – unottan fürkészem, tavaly egyszer arra gondoltam meccs közben, milyen helyes lenne, ha időnként kifésülné az arcából a tincseket, és tessék, kifésülte, helyes is, csak mellé olyan végtelenül kiábrándító. Tavaly ilyenkor még könnyedén zavarba hoztam egy elidőző pillantással vagy somolygással, tavaly ilyenkor még suta volt, de legalább emberi. – Munterék tájékoztató füzeteket osztogatnak, és nem sikerül túljutnotok az első két mondaton…? Esküszöm, minden szerencsétlen kis fasz pont ennyire képes idén. De ne aggódj, tök jól áll neked a szerep. – És itt, itt kellene valakinek azt mondania, hogy Noah, ne csináld, nincs szükség rá, nem éri meg, emelkedj felül, sétálj el, de hogy a francba sétáljak el? Hogy lehet ilyesmitől elsétálni?
Hollyn Shelby and Ned Runcorn varázslatosnak találta
A leglogikusabb lépés az lenne, ha felállna és kisétálna, elvégre nem csak a helyszín borzasztó a dologra, de az időzítés is - ugyanakkor ez most egy egy versus egy bámészkodók és katasztrófaturisták nélkül. Melletted nincsenek mások, akik meg tudnának védeni, őt pedig senki nem fogja visszafogni. És nem tudja, hogy te mennyire vagy jó az utcai harcban, hogy tudsz-e egyáltalán ütni, de ő az utóbbi időben egészen jól belejött és habár a jobbik keze húzódott meg, azért ez nem fogja visszatartani. Amúgy is otthonosnak érzi amikor az ökle valaki más bőrén és csontjain csúszik ahogyan otthonosnak és megnyugtatónak érz azt is, hogyha esetleg valaki más bütykei csapódnak az arccsontjának. Úgyhogy mellőz és elűz minden logikát ebben az egészben és belekényelmesedik ebbe a szituációba, a tekintetét rád szegezi, fogásokat és gyenge pontokat keres rajtad, elemez: éppen azt próbálja eldönteni, hogy előbb az öklével az álladat találja el és aztán térdeljen a gyomrodba, vagy előbb a gyomorszájad találja el és utána mélyessze a kezét az állad-orrod vonalába. Csavarja ki a kezed? Küldjön a földre és ugrassza ki a vállad? Vajon menne neki? Meddig lenne képes elmenni és ha nincs körülöttetek senki, aki mi tartaná vissza? Él benne az egészséges határ ami majd visszatartja vagy az elméje elborulna és a végén már nem lenne semmi ami visszatartaná? Üvöltenél vagy csendben viselnéd a kínokat? Megpróbálnál visszatámadni? El tudnád találni és ha igen, akkor az fájna neki? Ilyesmiken gondolkozik amikor éppen újból megszólalsz és rendesen vissza kell rázódnia a jelenbe, a szemöldöke egy leheletnyit összeugrik ahogyan megpróbálja értelmezni azt amit mondasz, nem igazán talál rajta fogást a sértegetés, az életében megedződött már arra, hogy kevésnek vagy éppen senkinek nem tartják, hogy az erőfeszítéseit észre sem veszik. De a kedvedért úgy fog tenni, mintha érzékeny pontra taposnál: felsóhajt és áttúrja a haját, kényszermozdulat ez, pótcselekvés, hogy ne szoruljanak ökölbe a kezei. A pillantása élesen felvillan rád ahogyan a nyakát kezdi ropogtatni, előbb jobbra dönti, aztán balra. - Nem aggódom. - Vigyorodik el, és a csuklóit tekergeti. - Nekem nincs mitől félnem. - Mármint érted, ezt csak te vagy. - Nem az én hátamra tűzték a vérdíjat. - Löki fel magát ülésből állásba és lesz olyan rendes, hogy megvárja, hogy te üss elsőként.
Bizonyos értelemben tökéletesen reagál, egyenes arányosságot mutat, szépen illeszkedik, szemöldökét összeráncolja, mintha szüksége lenne néhány pillanatra, amíg sikerül felfognia, pontosan mit mondtam, nehézséget okoz neki értelmet társítani az egymás után fűzött szavakhoz, és esküszöm, ilyenkor tényleg nem esik nehezemre azt gondolni, Munterék mindenkit meghülyítenek, itatnak velük valamilyen bájitalt, aminek hatására képtelenek önálló gondolatok megalkotására, vagy egyáltalán elhangzott érvek és logikusan felépített válaszsértések feldolgozására. Pedig alapvetően Nott nem ostoba, ahogyan körülötte senki sem az – helyreigazításként úgy fogalmaznék, korábban senki sem volt az, mert mostanra elvakult fundamentalistákkal töltötte fel a helyeiket –, és bár sosem tartottam átlagon felülinek – sem kognitív képességeiben, sem kviddicstehetségben –, átlagon alulinak sem. Mostanában hívószavakra reagál, specifikus ingerekre, és valamiért pavlovi nyálelválasztásba kezd, ha felbukkanok a látóhatárán. Egy pillanat erejéig ismét döbbenetesen fiatalnak tűnik, szinte kisfiúsnak, ahogyan sóhajt egyet, és ujjait átfuttatja zilált hajtincsein, kisöpri őket az arcából, és arra gondolok, fél éve még megnyugtatónak találtam ezt benne, biztos pontnak a csapat horizontján, egykedvűségével és puha csendjével együtt, most mégis nyugtalanítónak érzem, vihar előtti rezdületlenségnek, a levegőnek körülöttünk súlya van, terhes, feszültségtől pattogó, és nyomást gyakorol mindkettőnkre. Tekintete ismét megtalál, abban nyoma sincs hezitálásnak vagy félszegségnek, kikopott belőle a kisfiús, visszafogott báj, az ismét elemi erejű, ragadozókra jellemző kegyetlenség tükröződik benne, és tudom, hogy tényleg el kellene tűnnöm innen, mielőtt elpattan benne vagy bennem valami. Ugyanolyan feszítettséggel nézek vissza rá, egyetlen pillanatra sem gördül le egymásról a pillantásunk, kapaszkodunk egymáséba, egyszerre zátony és szédítő mélység, fénytelen, zúgó hasadék és nyílt vizek fénylő végtelensége, még arra sem veszem a fáradtságot, hogy egyetlen másodpercre leugorjak a nyakára, ahogyan kiroppantja őket, vagy kövessem a csuklók körívét, ahogyan minden porcot kiropogtat, jelzésértékűen, fenyegető vigyor kíséretében. Amint megemelkedik, bordáim erősebben nyomódnak a szekrény hűvös felületéhez, ösztönösen hátrálnék, pedig nem félek, csupán a testem árul az, pontosan tudja, mekkora veszélyben van, elvégre nincs körülöttünk senki, nincs, aki leszedje rólam vagy közénk ugorjon a megfelelő pillanatban. Szavaitól azonban nem rándul görcsbe a gyomrom, inkább szélesen elmosolyodom, még csak meg sem kell erőltetnem magam. – Azt hiszed, félek? Tőled vagy a barátaidtól? – Három lépés távolság, könnyű átszelni, olyan közel jutok hozzá, amennyire csak lehetséges az eddigi szemkontaktus megtartása mellett. Nem akarom, hogy elmosódjon a tekintetében tomboló gyűlölet és düh, nem akarom, hogy elveszítse a kontúrjait, hogy elnagyolttá váljon. Akarom ezt a tűpontosságot és félreérthetetlenséget. – Ugye tudod, hogy Roxmortsban egy kibaszott neo-halálfaló lelőtt? – tekintetem vasmacska, több ezer kilós lánc, köré tekeredik, és nem ereszti. A belső borzongással nem foglalkozom, pedig képek elevenednek fel, és látom Ned halott testét, látom Desit, amint eltűnik a tömegben, látom a fölém hajoló Hollynt, aki sírással küszködik. – Azt hiszed, megijeszt, hogy néhány amatőr kis balfasz bántani akar? Mit gondolsz, mit tudnál te velem csinálni, amitől félnem kellene? – egészen közel hajolok hozzá, kihívóan és furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalommal.
Tulajdonképpen ezt az egészet te provokálod ki belőle. Mert persze, az edzésen szórakozott veled, kifejezetten jó érzéke van hozzá, hogy miként meg hogyan tegyen úgy, mintha ezek a szurkálódások véletlenszerűek lettek volna, egy ideje amúgy sincs nagyon senkinek kedve beleállni, inkább ráhagyják a dolgot: neked is ezt kellett volna tenned. Lehettél volna okosabb, mint ő, megfontoltabb vagy átgondoltabb. Dönthettél volna úgy, hogy nem veted oda ezt a pillanatot elé úgy, mint éhes korcs elé a csontot, komolyan Noah, lehettél volna ennél okosabb, mert most már ha mennél, akkor sem engedne el, még a végén kiderülne róla, hogy vajszíve van, hogy képtelen lerendezni egy olyat, mint te. Ez pedig te sem akarhatod. Az adrenalin felzubog az ereiben, végigszáguld a vénáin, az agya elé, lassan kezd lelebegni a vörös köd: olyan vagy, mint a bikaviadalokon a vörös posztó, arra ingerled, hogy mindenképpen üssön. Felnevet, kinevet, a hangja karcos, a pillantása éles: tökös vagy Runcorn, házhoz mész a pofonért. Jó taktikát választasz, olyat, amit ő maga is kedvel: belemászol az aurájába, a megfélemlítés tökéletes eszköze. Ha nem róla lenne szó, most biztosan automatikusan hátrálna, de Theo jól ismeri ezeketV a trükköket, mindegyiket előszeretettel használja. Ökölbe szorul a keze attól ahogyan a lélegzeted megérzi magán, az állkapcsai összeszorulnak, egy ideig kidagad a nyakán - el sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz most visszafognia magát, hogy mennyire nehezére esik nem máris ütni. - Célozhatott volna jobban, lehetnél halott. - egy ideje már nem szokott azon gondolkozni, hogy a szavainak milyen súlya van, egy ideje már gondolkozni sem szokott, csak ösztönszerűen reagál bizonyos helyzetekre. Úgyhogy felrántja a tenyereit a nyakadra - egy másodpercig elönti a vágy, hogy az ujjait teljesen köré fonja és összeroppantsa, vagy legalábbis megpróbálja - megtámasztja annak két oldalán és érzi ahogyan az ütőered lüktet a bőre alatt, mintha az pulzálná belé a dühöt. Feleslegesnek érezné szavakkal válaszolni a kérdésedre, amúgy sem tudná, hogy mit mondjon, amúgy sem igazán a szavak embere - túl sokáig maradt már csendben, hogy most nyissa ki a száját. A feje előre lendül és lehet, hogy nem tudsz igazán gyors lenni hogy kibújj előle, a nyakadnál húz maga felé, a fejét pedig egyenesen az orrodba vágja és hát csodálkozna, ha nem reccsenne, de az adrenalintól a fülében száguld a vére, egy kicsit belefájdul a homloka a találkozásba, de tudod Theo az ilyen pillanatokért él, amikor azt érzi, hogy ő is egy hús-vér ember - rögtön el is lök magától, hogy adjon még egy esélyt a távozásra, tíz másodpercnyni idő és utána a jobb ökle, a fájós, feléd lendül.
