Diocles örülni fog. Mindig örül, ha váratlanul betoppan valamelyik testvére - vagy hát mi ezzel áltatjuk magunkat. Elvégre mi haszna lenne ennek a puccos lakásnak, ha nem színesítenénk be csodás egyéniségünkkel? Ugye? Ugye! Váratlanul érkezem, nem volt tervben, hogy ma este ellátogatok a bátyámhoz. Igazság szerint az sem, hogy Londonban fogom tölteni az estét, de kellett valami, ami csak az Abszol útról beszerezhető. Ha meg már itt járok... Az ajtaja előtt támaszkodom a falnak és kopogtatok, öt rövid koppanás jelzi, hogy kedvenc kishúga áll az ajtó túloldalán. - Óóóó, Dióóóó - nyújtom el a magánhangzót. Megint azt fogja gondolni, hogy nem vagyok józan. Mondjuk nem is, olyan ritkán van. Kell, hogy elterelje a gondolataimat valami, különben csak rágnám magam meg a körmeimet és annak... Nincs jó vége. - Na végre, már itt állok fél órája - drámaian sóhajtok, már amikor nyílik az ajtó. Ajkaimra vigyor kúszik, alig vártam, hogy lássam ezt az arckifejezést, meg a szemforgatást. Mielőtt még bármit mondanék, a jegyemet, azaz az üveg whiskyt is felmutatom, megbillegtetem a szeme előtt. Üres kézzel nem szoktam jönni, ha más nincs, saját készítésű sütiket csomagolok azért cserébe, hogy egy estét velem tölt és kibeszéljük az életünk érdekesebbnél érdekesebb történéseit. - Bejöhetek? Nem zavartam meg semmit? - épp csak a fejemet dugom be, néhány másodperccel később viszont már be is lépek a lakásba mellette. Ha három lépésen belül nem fonódik a keze a karomra, hogy megállítson, akkor nincs mibe belegyalogolnom. Leveszem a kabátom és a cipőm, egészen otthon érzem már magam a legénylakásban. Leéltünk egymás közelében egy pár évet, azt hiszem nincs oka annak, hogy megjátsszuk magunkat. Arra ott van Cyrill és Dora... - Hoztam neked még valamit, ezt Hela küldi. Szoktam mesélni rólad is és hát...gondolta örülnél - a táskám első zsebéből egy kis csomag fahéjas kekszet húzok elő. Vajon el kell árulnom neki, hogy sárkányfű is van a receptben?
Előhívó folyadékoktól nedves, száradásra felakasztott képek között lépek egyet-egyet, hol előre, hol hátra, hol oldalra, különböző szögekből vizsgálódom, valamin mindig fennakadok, egy oda nem illő árnyékon, egy millimétereket megcsúszott beállításon, mintha folyamatosan belemozdulnának a koncepcióba, pedig feszes tempót diktálók, határozott elképzelésekkel, és mégis, hiányérzetem támad a végeredményt visszanézve. Felszisszenek, amikor meghallom – a kopogtatás, öt ritmusos, apró koppantás, túlságosan ismerős, kizökkent a gondolatmenetemből, nem is zökkent, hanem ránt, és nincsenek illúzióim kettőnkkel kapcsolatban, akkor sem tudnám elküldeni, ha tényleg akarnám. Legnagyobb szerencséjére sosem akarom tényleg, talán leheletnyit, talán most sem bánnám, ha nem érkeznek hurrikánként, mindent felforgatva, mert éppen egy fontos értekezés közepén tartottam, és tudom, szakmai vitákat az ember általában másokkal folytat, nem saját magával, mégis úgy érzem, ha valamelyiket pár másodpercig még bámulhatnám zavartalanul, észrevenném, mit felejtettem ki róla, mi az az elemi, pontosan meghatározható részlet, amelyet egy következő fotózáson pótolhatok. Kifelé menet laza inget húzok a trikómra, kigombolva, itthon sosem engedelmeskedem családunk öltözködési kódexének, nincs norma, nincsenek szabályok, habár annak idején pontosan apánk javaslatára választottam környéket és legénylakást, nagyjából megfelelő négyzetméterben gondolkodva, utána azonban mindenkit kizártam, hozzám igazodott a lakberendező, engem tükröz az enteriőr – letisztult, sallangtól mentes, meleg és hideg árnyalatok keveréke, nincs uralkodó szín. Talán a földes árnyalatok. Pontosítanom kell – majdnem mindenkit kizártam. Doris sosem érkezik kétszer ugyanúgy, és mégis pontosan úgy érkezik, mint máskor, hatalmas, csillogó szemekkel, széles vigyorral, egy üveg itallal a kezében, nem belép a személyes terembe, hanem leuralja, forgószélként söpör végig rajta, színes és eleven személyiség, vibráló, képtelenség nem rá figyelni, vagy nem engedni, hogy belakjon bármilyen helyiséget. Szemforgatás mellett eresztem be, inkább úgy fogalmaznék, nem akadályozom meg abban, hogy egész estére kibéreljen magának – a közelségemet, figyelmemet, a hűtőm és bárszekrényem tartalmát, szóval mindent. – Nem kell túlzásokba esni – egyszerre figyelem kedvtelve, ahogyan megszabadul a cipőjétől, ahogy egyszeriben illeni kezd mindenhez, mert Doris mindig ilyen volt, ahová belépett, ott minden létezni kezdett körülötte, és egyszerre fáradtan, mert tudom, hogy ma este már nem jutok vissza az előhívószobába, legközelebb reggel kezdhetek bele a fotók ismételt elemzésébe. Talán másnaposan jobban fog menni. – És tudod, hogy megzavartál valamit, sosincs egy szabad percem – a kabátját felveszem a szófa karfájáról, és megfelelő helyre akasztom –, de szívesen félrerakom. A kedvedért, marad ki belőle, pedig ott van, minden szentimentális kiegészítés mindig ott van, csak éppen kimondani nem tudom, így lesznek érzelmi kifejezésekből udvariassági frázisok. Innom kell egyet. – Rendes tőle – veszem át a dobozt, bele sem szimatolok, nekem ehhez tényleg innom kell legalább két pohárral, mielőtt hajlandó lennék kinyitni egy műanyag, áttetsző fedelű dobozt, amiben házi kekszek lapulnak. Arra rá sem merek kérdezni, mit mesél rólam. Nyilvánvalóan csupa olyan dolgot, amit inkább feltételez, mintsem tud. – Tölthetek? – kérdezem a konyha felé indulva, előszedek két megfelelő poharat hozzá, tulajdonképpen teljesen mindegy, mit válaszol, úgyis kap egy pohárral. – Van hozzá valami üdítőm, ha kérsz, mugli kóla, vendégeknek tartogatom – ajánlom fel, elvégre a saját szokásaimat ismerem, de Doris mindig hígultabb, könnyedebb, valahogy emberibb, hiányzik belőle az a sarkosság és merevség, ami engem a whisky tisztán ivására késztet, egyéb dolgok mellett.
Diocles örülni fog. Mindig örül, ha váratlanul betoppan valamelyik testvére - vagy hát mi ezzel áltatjuk magunkat. Elvégre mi haszna lenne ennek a puccos lakásnak, ha nem színesítenénk be csodás egyéniségünkkel? Ugye? Ugye!
Előhívó folyadékoktól nedves, száradásra felakasztott képek között lépek egyet-egyet, hol előre, hol hátra, hol oldalra, különböző szögekből vizsgálódom, valamin mindig fennakadok, egy oda nem illő árnyékon, egy millimétereket megcsúszott beállításon, mintha folyamatosan belemozdulnának a koncepcióba, pedig feszes tempót diktálók, határozott elképzelésekkel, és mégis, hiányérzetem támad a végeredményt visszanézve. Felszisszenek, amikor meghallom – a kopogtatás, öt ritmusos, apró koppantás, túlságosan ismerős, kizökkent a gondolatmenetemből, nem is zökkent, hanem ránt, és nincsenek illúzióim kettőnkkel kapcsolatban, akkor sem tudnám elküldeni, ha tényleg akarnám. 
