Diocles Belby

...a huszonnégy éves prodigy...

Absztrakt fogalmak mentén rajzolják meg, legalábbis így gondolja, mindig így gondolta, ezért nem esik nehezére félbehagyni egy cikket vagy figyelmen kívül hagyni egy megalapozatlan kritikát. Nem bánthatják, mert nincs rajta támadási felület, és nem dicsérhetik, mert tisztában van minden erősségével és gyengeségével.
Elméletben.
Nem különösebben tehetséges, érzéke sincs, minden fotón, jól kalibrált szögön és elkapott pillanaton összpontosítás érződik. Egész életében figyelt, figyelte az apját, ahogyan dolgozik, menedzsel, felügyel, látta papírok és levelek felett görnyedni, a szalon sarkába húzódva szemmel tartani családjának minden tagját, monitorozott, és Diocles tökéletesen lemásolta a mintát, nem csupán lemásolta, hanem elsajátította, magáévá tette, személyiségének alapkövét képezi a kontroll, a fókusz, a koncentráció. Szeret metszeteket fotózni, mert a metszetek pontosak, középpontól végső határvonalig, félbetört gyümölcs, felhasított tárgy, nincsenek benne titkok, felfedezetlen hézag, nincs hová rejtőzni.

...stílusának kiforratlansága a megújulás lehetőségét hordozza…

Évente meglepődnek rajta, minden kiállításában tónuseltolódások, perspektívajátékok váltakoznak, nincs uralkodó színe vagy íze, mert semmivel sem teljesen elégedett, és semmi sem elégíti ki teljesen. Változékonysága éppen annak köszönhető, hogy van ideje és tere kísérletezni, mert nincsenek kötelezettségei, senki sem várja el tőle, hogy karriert fusson be, fotózni is passzióból kezdett, és talán dühből, amiért egész életében más szerepkörre trenírozta magát, amiért látta a bátyja üregességét, semmilyenségét, céltalanságát, és azt hitte, átugorhat téren és időn, elkobozhat valamit, amit nem neki szántak, hogy végül mégiscsak széttárt karok maradjanak, az apja csendje, amit olyan jól ismer, a realitás, hogy nem számít a különbözőségük, sosem futhatja le a bátyját, aki minden tökéletlensége és dilettanizmusa ellenére egy egész évvel korábban született, és ezért minden automatikusan jár neki, teljesen mindegy, megérdemli-e a tálcán felkínált életet.

…átütő erejű kiállítási darabjain fojtott indulat és erotika sejlik át…

Bármilyen formában gondolkodik, mindegy a formátum, az optikai paraméterek, még az alapanyag sem számít igazán, mert ott habzik mögötte, örökké és intenzíven, hogy mit tett vele, hogy felhólyagosította a bőrét, kiégette az idegpályáit, a karján senki sem tudott segíteni, pedig az anyja idegösszeomlás közeli állapotban üvöltözött minden szembejövő medimágussal, az apja pedig évekig hordta országról-országra, vizsgálták, ecsetelték, kísérleti bűbájkezelésekkel kínozták, mégis ott maradt rajta, mint billog, mint húsba vájt nyakörv, a hozzá tartozás, a megcsonkítottak szenvedése és szenvedélye, abban manifesztálódik és totalizálódik minden egyes elképzelés, ott van a kép sarkában, egy tárgyban, egy elhasaló fénynyalábban, a pillanat megfoghatatlan és feloldhatatlan tökéletességében.

Ujjai vörösek, hidegtől kicsípett kézfejével rámarkol a kezébe adott fegyverre, de nem választ célpontot, lefelé irányozza csövét, a ravaszt is messziről elkerüli. Kopók csaholnak körülöttük, tekintetek körbejár, szinte lustán, otthonosságtól elnehezülve, korán van még, mégis hozzászokott már – a talpa alatt ropogó száraz gallyakhoz és avarhoz, a párát lehelő erdőhöz, a lánc formájába rendeződő férfiakig és futókig, akik engedelmességtől meghajló gerinccel követik minden lépésüket, nehogy kifussanak munícióból vagy felsőbbrendűségből.
Másra szeretne nézni, sőt, eszébe sem jutna Armad felé pillantani, ha nem látná, ahogyan összedörzsöli a két kezét, fázósan és elhagyatottan, madarak jutnak eszébe róla, apró, törékeny, illanó létezésű madarak, nem is érti, miért rángatták el ide, nem fogja bírni a gyomra, sem a szíve, neki mindene puha és kedves, mindenétől idegenkedik, nincs hozzászokva ennyi ingerlő ívhez és lecsiszolt élhez. Diocles-t évesen hozták el először, tisztán emlékszik – az izgatottságra, félelemre és csodálatra, ahogyan apjának minden rezdülését figyelte, távolról, mégis egészen közelről, aztán lelkesen hallgatta a levélcsattogást, több tucatnyi apró mancs utat törését, majd falkába verődött visszatértét, állkapcsuk közé szorítva különböző méretű és formájú állattestek. Az apja azt mondta, igyon egy kortyot, és ivott, és felnőttnek érezte magát, közéjük valónak, érinthetetlennek, ugyanakkor elevenebbnek, mint valaha. Befogadták maguk közé.
Armand nem tartozik ide, kilógó ág, fennakad rajta minden, leginkább Diocles figyelme. Fél szemét végig rajta tartja, csupán a célzásnál hagyja magára, addig mégsem omolhat össze, meghallja a sípot, égnek emeli a puskát, és lő – határozottan, mert ezt tanították neki, és ő mindig mindent gyönyörűen megtanult. Csaholva indulnak meg füstben, fojtó szagban a vadászkopók, izmaik belefeszülnek a várakozást feloldó parancsszóban, szereti nézni őket, és meg is feledkezik arról, hogy Armand életében először lát majd tetemet, először érzi majd vér és nyál szagát, a fűszeres borba és bourbon párájába keveredő sebek bűzét, azt az érdes-fémes illatot, amitől Diocles mindig megkönnyebbül.
Két perccel később félrevonja, mielőtt mindenki előtt elájulna, szorítja a karját, hóna alá nyúl, talpon tartja, engedi, hadd hányjon, sírjon, szenvedjen, és utána, mert gyenge és mert mindig össze akart roppantani egy apró madarat, tenyerét a homlokára simítja, és nézi, nézi, nézi a rosszulléttől sápadt bőrt, a sírástól kivörösödött szemeket, a riadt tekintetet, amely nem érti, miért hozták ide, és közben azt kívánja, bárcsak Armand is madár lenne, és a két kezébe rejthetné…

Késve érkezik, engedelmes fiúként bocsánatot kér, helyet foglal, és esze ágában sincs bekapcsolódni a családi vacsorának aposztrofált kínos közjátékba, és nem akarja, nem akarja magán érezni a tekintetét. Nyilvánvalóan érzi. Kéretlen és tolakodó, folyton rajta csüng, amikor megérkezik, gyűlöli, mert megfosztja valamitől, valamitől, ami mindig is hozzá tartozott, ami a sajátja volt, a szótlan fürkészés, észrevétlen fixírozás, évekig ebből táplálkozott, Armand viszont elbitorolta, akárcsak a bőrét, az álmait, a félelmeit.
Telhetetlen.
Így látja, és fogalma sincs, más miért fogadnak önkéntes vakságot, miért hódolnak be a lesütött szeme és félszeg fészkelődése előtt, mintha valaha bocsánatot kért volna, vagy egyáltalán két szót hajlandó lett volna Diocles-hez vágni. Nem, Armand folyamatosan meglopja, a Mungóban is, akkor jött rá, amikor letörölte a könnyeit – mert iszonyú kínokat élt át, amíg eltávolították az elhalt sejteket, és gyógyfőzetes kötszerrel takarták le, végül pólyába csavarták, csuklótól könyékig –, és úgy döntött, képes szembenézni azokkal, akik aggódnak érte, akkor látta meg, ahogyan a síró Armandot közrefogták és vigasztalták, és csak állt, gyűlölettől megmerevedve, amiért pont a tettesnek járt a szimpátia, gyöngédség, közelség, mindaz, amire vágyott, mert ő is az anyukájáért sírt, mint mindig gyerek, mint minden haldokló, és neki csupán fehér falak és steril tálcák jutottak.
Áldozati bárányként pislogott fel rá, kerek, természetellenesen szimmetrikus könnyek reszkettek a szemében, gyűlölte ezért, gyűlölte mindenért, hogy nem tudott uralkodni magán, hogy a sajnálata befelé irányult, önmagára, hogy azok az ingerlő ívek és lecsiszolt élek mindenkit rászedtek, hogy a puhasága és kedvessége, a látszólagos védtelensége fegyver, amelyet ismer és tudatosan használ, és pont ellene.
Onnantól kezdve soha többé nem fogadta el mások részvétét vagy gyengédségét, nem kívánta az érintést, a sajnálatot, a törődést, mert másnak adták, abban a kritikus pillanatban másnak adták, és Armand nem csupán elfogadta, hanem elvette, megteremtette a szituációt hozzá, és megfosztotta tőle, pedig olyan kevés dologra tarthatott igényt, és még soha, soha nem szenvedett annyira, és ha csak annyit mond neki ott és akkor, hogy sajnálja, ha az ép karjába kapaszkodik, és rápislog, mint gyerekkorukban, ha mindent, ami veszélyes benne, azt Diocles ellen fordítja, a szégyentől pirul el, a bűntudattól, ha akkor kismadárként önként ereszkedik a kézfejére, és felkínálja magát, mindent megbocsátott volna.
Tényleg mindent.
Felszínes társalgásba bocsátkozik, és amikor végre felpuhul Armand figyelme, elkalandozik, másfelé, néha önmagába, végre engedélyez magának fél percnyi háborítatlan méregetést, pillantása bejárja az arcot, a homlokot, ami mostanában annyiszor ráncolódik, az ajkát, aminek valamelyik vége mindig megvonaglik, ha azt hiszi, senki sem nézi, és fogalma sincs róla, nem tudhatja, hogy Diocles mindig ilyenkor látja, látja gondterheltnek, önmagába révedőnek, és legszívesebben a szájára tapasztaná a kezét, hogy ne kelljen látnia, ne így, mert elviselhetetlen ez a kényszeres önsajnáltatás. Van pofája…
Késő este odakint futnak össze, Diocles elnyom egy cigarettát, Armand valami után kutat a zsebeiben, lélegzetvételnyi időre találkozik a tekintetük, és gyűlöli, olyan hevesen gyűlöli a sötétben, a csendben – tapinthatóan, és úgy érzi, valami a torkán akad, valami, amit már rég meg kellett volna neveznie, aminek kell, hogy legyen neve, mert ő mindent definiál, mert mindennek keretei vannak, élei és sarkai, nem tud mit kezdeni ezzel sem, kiáll belőle, beleakad mindenbe, a torkát szorítja.
És akkor mond valamit, mert mindig mond valamit, mindig muszáj tönkretennie ezt a tiszta, izzó gyűlöletet, ezt a tökéletes indulatot, mintha nem lenne képes megélni, szembenézni vele, vagy egyszerűen elviselni. Diocles a ház oldalának taszítja, tinédzserkori dühe sejlik fel, kezét a torkára csúsztatja, feszesen, de nem erőből, csak egy kicsit, egy kicsit kellene bátrabbnak lennie, felelőtlenebbnek, nem törődni a következményekkel, a családjával, és pár másodpercig nyakalja a rémületét, mert nincs, aki a segítségére siethetne, mert elvétette a számításait, meggondolatlan volt, Armand, aki mindig mások jóindulata mögé rejtőzik, egészen közel hajol hozzá, aztán ellép tőle, mintha megégetné, és egy kicsit tényleg megégeti, mindig. – Fogd be a szádat, kis szaros – harapja kettejük közé, és nem bír ránézni.
Teendőkre hivatkozva megszökik, mielőtt Armand visszatérne.  

Azt kérdezi, szokott-e még fájni. Nem, sosem fájt igazán, hazudja reflexből, már nem rejti el, nevetségesnek tűnne, és nem is érdekli többé, mit gondol róla, úgyis most látja először és utoljára. Aztán arra kíváncsi, akkor fájt-e azért, mert elég csúnya, teszi hozzá, mintegy mellékesen, ujjaival lustán körberajzol néhány gyűrődést, a hegek absztrakt térképének egy szeletét. Sosem fájt igazán, ismétli, és fészkelődni kezd, kihámozza magát egy idegen öleléséből, akihez nincs köze, és ezért a kényelemért ölni tudna. Nincs ennél komfortosabb – nem tartozni sehová, senkihez, senkinek, semmivel, elvenni, ami jól esik, amit önszántukból adnak, aztán kisétálni a jelenetből. Azt kérdezi, ezért sötétek-e a képek, mindig valami fényes expozícióval, és észre sem veszi, milyen rohadtul tapintatlan, de Diocles csak megvonja a vállát, mielőtt felöltözne, akár játszhadozhat is egy keveset, tegyük fel, hogy ezért, mondja, miközben az alsóját húzza, majd a zokniját, majd a nadrágját. Érdekes, sóhajt egyet, hasra fordul, tökéletes fenék, kicsit keskeny csípő, tudja, a bátyja mit mondana erre, már megint egy hasonmás, ne is tagadd, totál beteg vagy, neki meg nem lenne kedve ellenkezni vagy egyetérteni, rá hagyná, gondoljon, amit akar, ma túl fáradt, és azt mondta, az az elviselhetetlen görcs azt mondta, nem egy Man Ray, és esküvői fotós, és vigyorgott hozzá, leplezetlenül, mintha soha semmi nem elégítené ki, mintha a falánksága kiterjedne Diocles egész életére.
Falhoz akarta vágni, úgy, hogy a gerince beleroppanjon, megmarkolni a nyakát, úgy, hogy a porcok megcsikorduljanak a tenyere alatt, hogy az ujjai nyomot hagyjanak rajta, hogy megjelölje, elpusztítsa, ahogyan Armand is megjelölte és elpusztította őt. Nem képes többé inverzben létezni, folyton ezt érzi, mert mindenét belakja és beszennyezi, mindenhol jelen van, és folyton emlékezteti, gúnyolja, incselkedik vele, pedig szégyellnie kellene magát, vagy legalább eljátszani, hogy megbánta.
Nem, bűnbocsánatot akar tőle, könyörgést, térdepelést, valami őszintét, valami emberit, valami primer behódolást, de nem, Armand ingereli és hergeli, és azt várja, hogy Diocles elnézze neki, hogy soha semminek ne legyen következménye.
Azt mondja, még sosem volt ilyen durva szeretője, de élvezi, tényleg, és felborzolja barna tincseit, tarkóján egy szorítás nyomai rajzolódnak ki. Egyszer még kereshetné, mert ez igazán… izgató volt, vagy hát, érti, még soha senki nem bánt így vele, és nem is hitte, hogy ennyire tetszeni fog neki, szívesen megismételné, amikor csak szeretné. Hogyne, persze, veti oda, gondolatban már hazafelé tart, soha nem is rendezkedett be ide, jelen sem volt igazán.

Kifejezetten magas, mérsékelten széles vállakkal, keskenyebb csípővel, futástó edzett combokkal. Kétféle énje létezik öltözködés terén, az egyik elvárásokra építkezik, öltönyök, lezserebb ingek, kötött pulóverek, visszafogott színek, amelyek jól harmonizálnak a bőrtónusával, mindent a családi szabóra bíz, jól ismerik már egymást ízlés és kivitelezés terén. A másik énje egy szabadabb, kötetlenebb élet, komfortosabb berendezkedés lenyomata. Sötétebb színekkel operál, nem veti meg a mugli divatot, jó stílusérzékkel válogat.