MI. A. FENE. Hosszú, hosszú és talán még annál is hosszabb órák kellettek ahhoz, hogy teljesen egészen feldolgozzam a hallottak, a kiderülteket a… mindent. Igen a nagybetűs MINDENT. Tudjátok, nővérként már azt is nehéz feldolgozni, ha kiderül, hogy az öcséd előbb szerzett magának barátnőt, mint te barátot, de valahogy túljutottam rajta. Leonie Gaunt kedves lány, nem mondom, hogy összeillenek a hülye kisöcsimmel, mert hát lássuk be: nem egy kategóriában játszanak. Szóval igen, ezt valahogy még csak-csak sikerült feldolgozni, de az, amit ma megtudtam. TUTI BIZTOSRA megtudtam, bebizonyította, hogy Hugo nemcsak kategóriákkal lejjebb játszik, mint Leonie Gaunt, de még ostoba is. Nagyon, nagyon, nagyon ostoba.
Ostobább, mint azt valaha feltételeztem volna róla, ez pedig nagy szó, hiszen mindig is hangoztattam, hogy kettőnk viszonylatában nézve én vagyok a család esze, véletlenül sem ő. (Látod Anya, igazam lett!) Tudtam, már akkor tudtam, hogy ezt biztosan nem fogom szó nélkül megállni, amikor a srác elmondta; pironkodva, suttogva megvallotta, hogy ő és az öcsém egy párt alkotnak. Az az öcsém – mert hát nem volt másik sajnos, akit normálisnak nevezhetnék –, akiről úgy tudtam, tőle magától, hogy a még mindig kategóriákkal feljebb játszó Leonie Gaunt barátja. Persze, ezt a beszélgetést nem éjnekévadján akartam megejteni, de egyszerűen képtelen voltam aludni, feszített belülről a tenni akarás.
Nem gondoltam sem a pontokra, sem pedig a Hollóhátra, amikor kisettenkedtem a toronyból, hogy megkeressem Hugot. Persze, nem volt olyan szerencsém, hogy ne fussak össze senkivel, de Maisy Coruch nagylelkű volt és elengedett. Vagy egyszerűen csak bolondnak nézett, ahogy hevesen gesztikulálva magyaráztam neki, hogy nekem meg kell találnom az öcsémet, sürgősen, majd ő levonja a 10 pontot (és majd még biztosan megpróbál 10-et feleselésért – de tőlem aztán senki se várja el, hogy ne feleseljek azzal, akit nem csak hogy láttam pelenkában, de egy ilyen képével minden családi vacsora alkalmával szemben is ülök). Mondjuk… az meg ne nézzen bolondnak, aki tizenöt évesen férjhez megy! Szóval egyezzünk meg annyiban, hogy sem Maisy Crouch, sem pedig Hugo Granger-Weasley nem formálhat jogot arra, hogy ítélkezzen felettem.
Noha az elidegeníthetetlen, hogy az előbbi, bármilyen véleménnyel is legyen rólam – amihez mondom: nincs joga! – egy unott, lemondó sóhajt követően azért gyorsan felvilágosított arról, hogy az öcsémnek melyik emeleten is kell(ene) lennie. Eszembe sem jutott, hogy esetleg átverne vagy ilyesmi, a Hugrabugosok alapvetően nem olyan népek voltak. Persze, fent már voltak ilyen gondolataim, ahogy kétségeim is, mert hát üres folyosóról üres folyosóra bolyongtam és jobb híján a hangoskodó, engem lebuktatni kívánó képeket csitítgattam, egészen addig, amíg hátulról meg nem pillantottam az öcsémet. Meglepő, azt hittem egyből le fogom támadni, akartam is, volt is késztetés, de valahogy nem éreztem túl jó ötletnek azt, hogy hátulról rávetem magam, megfogom az ingét és addig rázom, amíg színt nem vall. Feltehetően úgyse sikerült volna kivitelezni ezt így, a falak hiába a papucs, szenvtelen visszhangozzák szinte minden léptemet – mit nekik az, hogy ezzel lelepleznek...
– Beszélnünk kell – sóhajtottam végül, vállal lazán nekidőlve a falnak, mit sem törődve azzal, hogy a pizsamám okán fele olyan fenyegetőnek (és menőnek) sem tűntem, mint amilyennek amúgy képzeltem magam – most, nem holnap, nem reggel. Ha megpróbálsz azzal jönni, hogy prefektus vagy és pontokat vonsz le, mondjuk az összeset, akkor esküszöm neked: kiabálni fogok és mindenki hallhatja majd a mondandómat – nem fenyegettem, nem zsaroltam, sosem tettem volna ilyet Hugoval, meg amúgy senkivel sem; csak tényeket közöltem meglepően komolyan és ridegen, indulattól mentesen, pedig forrtak bennem, nem kis kicsit; még mindig azon gondolkodtam, hogy neki ugrok ennek az idióta bolondnak és szó szerint kirázom belőle a válaszokat.
– Tehát két lehetőséged van. Megbeszéljük itt, vagy megbeszéljük ott – billentettem oldalra a fejem egy ajtó felé, ahová én egyedül nem tudtam volna bemenni, de vele igen. – Vagy kiabálok, oké, jogos, ez így már három lehetőség – mert igen, még ezt is megtehettem, bár… nem akartam, nem volt célom kicseszni Hugoval (és a kategóriákkal feljebb játszó barátnőjével, aki tuti a közelben volt), csak választ kapni arra az egyszerű, szerintem teljesen logikus kérdésre, hogy hogy a jó fenében is képzelte ő ezt azon a végtelenül sötét helyen, amit a fejének nevez???
Csodás és vállalható sétának indult a mai járőrözés. Csupán egy valakinek sikerült ebbe belerondítania és az illető nem más volt, mint a csodálatos nem, nem az nővérem. A hülye papucsának csattogását bármilyen távolságból felismertem volna jó, nem biztos, de azt legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy belém fog botlani az éjszaka folyamán. Egyáltalán hogy jött ő ahhoz, hogy kiszökjön a hálókörletéből? Mi járhatott a fejében, mikor arra az elhatározásra jutott, hogy az összes festményt felveri a csattogó papucsával és ha már ébren voltak, szegényeket sokkolja az ízléstelen pizsamájával!? Ha ezt anya megtudja, lesz neki ne mulass! Pedig tényleg csodásan indult az este… Még Lelével is tudtam egy keveset lenni, mielőtt elváltak az útjaink. Viszont Rose valahogy céltudatosan jött felém, mintha valakitől megtudta volna, hogy merre is kellett lennem. Szemeimet megforgatva hallgattam a mondandóját, de már az első két szava után közbevágtam. – Ha az ízléstelen pizsamádról van szó, akkor mindenképp –eresztettem mellé egy vigyort is, aztán mellkasom előtt összefonott kezekkel hallgattam végig, hogy mit is akart. Szavai egyre érdekesebbek voltak és nem tudtam eldönteni, hogy mennyire lehetett ez valóban fontos, hogy nem várhatna reggelig. Már pedig, ha Rose szabályszegésre adta a fejét, ott valóban fontos dologról lehetett szó. Legjobb tudomásom szerint nem szokott ő nagyon éjszakai sétákra indulni, pláne nem pizsamában. – Hát pontot max azért vonnék le, mert a papucsod csattogásával felvertél minden festményt. Aztán, ha már ébren voltak, sokkoltad őket a cseppet sem menő pizsamáddal. Szóval, ha kiabálnál emiatt, azzal még több embert nem hagynál aludni és büntit kapnál. Egyébként meg bármennyire is le kéne vonjak, egy családtagtól nem tenném meg. –Fúj. Ezt a nyálas vallomást a nővéremnek. Hát mindjárt elhányom magam a saját szavaimtól. Tuti nem jöttem még helyre az esésem után…
– A Hollóhátasok fürdője már nem is olyan jó? –Ha csak fürdeni akart, miért nem ezzel kezdte? Mit kell itt a dráma. Fejemet megrázva, szemeimet megforgatva, majd egy sóhaj után intettem neki, hogy kövessen. Csak reménykedtem abban, hogy a papucscsattogás nem lesz hangos, mint volt, mert az agyam eldobom majd tőle. Az ajtóhoz érve elmondtam a jelszót és úriemberként előre engedtem Rose-t. Csak ne szokjon hozzá. – Van kb tíz perced, utána másik folyosón kell lennem és ha nem látnak ott a hülye festmények, szólnak annak az Umbridge utánzatnak. –Mindenek előtt tisztáztam vele a rendelkezésre álló idejét. Egyikünknek sem hiányzott az a banya a nyakába.
Hugo Granger-Weasley megcsalja a kategóriákkal felette játszó barátnőjét és… és… neki a PIZSAMÁM a legnagyobb gondja?! Hát az agyam eldobom. Meg az övét is, vagyis annak inkább csak a helyét, mert a világ összes mérgét hajlandó lennék bevenni arra, hogy csak az van már a fejében: hely, agy nélkül.
– Hogy milyen nagyon rendes fiú vagy te – csak úgy csöpög minden szavamból a szarkazmus, meg a gúny, csak akkor tudja eltéveszteni, ha direkt kikerüli. Hugo nem rendes fiú, Hugo MEGCSALJA a barátnőjét! Hát hogy a fenébe lehetne valaki ilyen rendes?! Sehogy, még akkor sem, ha az öcsém és ha ez az egész kiderül, akkor védenem kell. Grimaszolok, mert ez bosszantó. Fene vigye el a nagy testvéri kötelességeket, meg az az íratlan testvér-kódexet, ami szerint nem hagyhatom majd, hogy Leonie, meg Ambrose (ha éppen nincs annyira beállva, hogy mamunak mondja a hamut is), meg Leonie szülei, meg öm… Ambrosenak nem tudom vannak szülei, de ha vannak akkor ők is, halálra átkozzák az öcsémet. (Végül is, megmentettem Theo Nott apját az idősebb Theot párszor tavaly szóóóóval, lehet megoldom, de azért fene se gondolta, hogy erre gyakorlok azokkal a neo-halálfalókkal.)
– Egyébként muszáj lesz levonni, összefutottam Maisy “hogynemamardekárbakerültél” Crouch-al és azt mondtam neki, hogy ne fárassza magát ilyenekkel, majd te elintézed – legyintek kelletlenül. Teszek arra a tíz pontra, amit így elbukunk. Elég sokat szereztem már a hét év alatt és semmit sem vesztettem, így senki sem vethet rám semmit, ha most egy lagymatag tízest eltékozolok, főleg úgy, hogy egy valódi S.O.S., nem valami randi a toronyban. Na, arra elveszíteni tíz pontot az gáz, vészhelyzetre érthető!
Inkább nem mondok semmit, apró vonallá préselem az ajkaim, miközben jelentőségteljesen nézek az ajtóra – oda akarok menni és kész. Jobban járunk mind a ketten, noha elgondolkozom azon, hogy a prefi fürdő valóban jó ötlet e. Lehet nem nagyon, mert most úgy érzem: Hugót egy kanál vízbe is bele tudnám fojtani, nemhogy egy medencébe. De nincs más választás, már arra megyünk, az van közel. Mély levegő ki, be, ki be. Azt a fura légző gyakorlatot csinálom, amit az egyik szülésfelkészítő valamin láttam. Nem az enyém volt – NYILVÁN!, jézus, mér nem is élnék, ha én lettem volna terhes... (mondjuk ahhoz kéne más is nem csak én meg az esetleges akarat) –, de valahogy ezt megjegyzem, meg azt, hogy elvileg megnyugtat, nekem pedig most erre van szükségem: nyugalomra, ami nehéz. És Merlinre mondom Hugo nem teszi könnyebbé, csak sokkal, de sokkal nehezebbé. Ebbe a gyerekbe, komolyan, kevesebb túlélési ösztön szorult, mint Apába, pedig higgyétek el nekem, benne is éppen csak annyi van, hogy elkormányozta magát a felnőtt korig (Anya hathatós segítségével).
– Még te adsz nekem időkorlátot? – pislogok döbbenten. – Te? – nevetem el magam, mert ez abszurd. Jó ez az egész szituáció abszurd és szeretnék végre felébredni belőle, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy nem fog sikerülni. – De jó, akkor nem kertelek és leszek kedves, ahogy eredetileg akartam. –Akartam a fenéket! Végig olyan akartam lenni, mint Anya. – Kivel is jársz te most igazából, Leonie Gaunttal vagy Ambrose-al? Mert nekem nem teljesen egyértelmű – vonogatom a szemöldököm sokatmondóan, úgy, hogy tudnia kell, hogy tudom és ha kertelni próbál, akkor… akkor nem tudom mi lesz, de hogy nem tud átverni az biztos. Engem aztán ne nézzen hülyének a nyomi öcsém. Tudom, amit tudok és kész!
Ostobább, mint azt valaha feltételeztem volna róla, ez pedig nagy szó, hiszen mindig is hangoztattam, hogy kettőnk viszonylatában nézve én vagyok a család esze, véletlenül sem ő. (Látod Anya, igazam lett!)
