Alig vártam az első napomat a Roxfortban. Nyilván izgalommal tölti el az embert, hogy egy külföldi iskolába mehet dolgozni, egy új helyen szerez majd tapasztalatokat, de nekem más még nagyobb örömet tudott okozni. Ismét találkozhatok a volt barátnőmmel! Képzelem, hogy mennyire el lesz ragadtatva tőlem. Igazi kis meglepetés leszek majd neki, hiszen anno pont azért mertük már felvállalni a kapcsolatunkat, mert úgyis el fog jönni ide tanulni. Akkor még senki sem sejthette, hogy a vége az lesz, hogy magam is eljövök ide és megpróbálom megkeseríteni az életét. Bár ha jobban belegondolok, akkor az egész csapatnak okozhatnék bosszúságot. Ha nem is fognak járni az órámra, de az iskola falai között találkoznunk kell úgyis. Ma viszont csak Caly-ra akarok fókuszálni. Elsősorban miatta vagyok itt és nem a kis barátiért, vagy éppen a férjéért. Erre a gondolatra elönt a méreg és ökölbe szorul a kezem, ahogyan a nagyterem felé sétálok. Ha a Munter gyerek azt hiszi, hogy neki nem fogok álmatlan éjszakákat okozni, akkor bizony téved! Ő is pont ugyanolyan hibás, mint a többiek. Ha tényleg annyira szerette a Karkaroff lánykát, akkor hogyan lehet az, hogy szinte rögtön a halála után már el is vett egy másik lányt, aki történetesen foglalt volt?! De még ha bele is nyugszom, hogy így tett, akkor sem értem miért pont az én barátnőmet kellett hozzáadni? Egyáltalán miért nem tettek semmit ez ellen…? Kinek volt ez így jó? Némileg elkeseredetten sétálok be a terembe és elfoglalom a helyemet a tanárok között. Sokáig figyelni sem tudok és annyira nem is érdekel semmi sem, ami történik. Csak azon jár az eszem, hogy miért nem szeretett a lány eléggé ahhoz, hogy nemet mondjon. Ilyenkor akaratom ellenére is azt hiszem, hogy én csak pótlék voltam neki és valójában Svent akarta magának. Pedig mennyi mindent adtam neki! A szívem is az övé volt. Talán még mindig az övé… A nevem az első dolog, amire felfigyelek, mikor bemutatnak és megpróbálok mosolyogni. Odahaza megszokhatták már a diákjaim, hogy egy jókedvű tanár vagyok, aki próbál igazságos, de kedves lenni. Azt akartam, hogy az itteni tanulók is ilyennek lássanak. Persze a Durmstrang cserediákjai pontosan tudják, hogy milyen a másik arcom, aki kiakad, ha nem figyelnek rá és aki kegyetlenül megbünteti azt a diákot, aki mással mer foglalkozni az órámján. De most a bemutatásnál még igyekszem adni azt a jófej és megértő tanárt. Majd idővel a Roxfort tanulói is kitapasztalják, hogy hogyan kell nálam viselkedniük. Amíg az emberek ettek én némán keresgéltem a tömegben. Féltem elsőre meg sem fogom találni a lányt, de még ha itt el is bújt, akkor vacsora után nem menekülhetett. Előbb mentem ki a teremből, mint a többiek, hogy mikor a diákok is megindulnak kifelé, akkor könnyebb legyen elkapnom őt. -Miss Graves! – kiáltottam neki, ahogyan megakadt rajta a szemem. Arcomon egy aranyos vigyor terült szét, ahogyan ránéztem. – Szabadna egy szóra? Beszélnem kell Önnel. – A többiek számára lehetett ez egy egyszerű tanár-diák társalgás, miután ugyanabból az iskolából jöttünk. Viszont Caly pontosan tudhatta, hogy a mosolyom csak álca volt és korántsem kedves és baráti beszélgetést akartam vele folytatni.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Hosszú volt az út. Hosszabb és fárasztóbb, mint amire számítottam. Sokat utazom, egész kicsi korom óta, de mióta tudok hoppanálni, azóta különösen nehezen viselem az olyan módokat, amelyek tovább tartanak egy-két szempillantásnál. És a Roxfort Expresszen zötykölődni órákat határozottan nem egy pillanat. Legalább a kabinunkba nem akarták becukiskodni magukat ismeretlenek, csak a sajátjainkkal vehettük körbe magunkat, és így könnyebb volt elütni az időt. Nem úgy az érkezésünk után, amikor egy-egy új iskolatársunk máris megpróbált ismerkedni, barátkozni a csapatunk tagjaival. Még jó, hogy vannak közöttünk olyanok, mint Niki, akik könnyebben nyitnak új emberek felé, és nem kapja el őket instant a hányinger attól, ha feleslegesen kell cseverészniük - feltételezhetően félvér - idegenekkel. Én viszont azon mesterkedtem, hogy minél előbb lefoglaljak magunknak egy thesztrálok által húzott kocsit, és minél előbb el is jussunk a kastélyig.
Ahogy mondtam, a hosszú út fárasztó volt, és meg is éheztem, szóval miután végre megérkezünk a nagyteremnek nevezett érkezőbe, majd a várakozásoknak nagyjából megfelelő beosztásunk megtörténik, és leülhetünk a kijelölt asztalokhoz, igazán megkönnyebbülök, mikor a vacsora végre megjelenik előttünk. Miután már tényleg csak mardekáros diákok vesznek körül, és az első néhány falat az éhségemet is csillapítja, már én is szívesebben és nagyobb érdeklődéssel nyitok a közelben ülők felé. Tekintve, hogy a zöldek asztalánál leginkább csak aranyvérűek foglalnak helyet, akik közül már többeket ismerek is, nekem is könnyebb elengednem magam. A tanárok asztala felé csupán néhányszor vetődik a tekintetem, nem túl nagy érdeklődéssel. A bátyámat hamar kiszúrom közöttük, a többiekkel meg úgy vagyok, lesz még időnk megismerkedni. Egyébként sem a ránk váró tanórák a legfőbb oka annak, hogy itt vagyunk idén. Ez az év a kapcsolatok építéséről kell, hogy szóljon, arról, hogy megismerjük, kiismerjük az ittenieket is, ezáltal is idővel hasznosabb tagjai legyünk a Magic is Mightnak.
Tehát mikor az igazgatónő a beszédét követően elkezdi bemutatni a professzorokat, épp a sütőtöklét tartalmazó kancsót veszem magamhoz, és készülök újratölteni a poharamat, így nem is igazán figyelek a tanári karra. Ahelyett inkább Svennek terveznék valamit odasúgni, de abban a pillanatban elfelejtem a mondandómat, amint elhangzik Vidar Johansen neve. Hogy mi van? A kancsót majdnem kiejtem a kezemből, olyan hirtelenséggel kapom a fejem a tanárok sora felé. És abban a pillanatban meglátom őt. Nem is értem, korábban miért nem szúrtam ki. Talán éppen másfelé fordult, az oldalán levőkkel beszélgethetett. Fogalmam sincs. Pedig annyira szembetűnően kirí a többiek közül a helyes, fiatalos arcával, a barátságos mosolyával. A diákok között jóval könnyebben elveszhetne. A szívem kihagy egy ütemet, aztán csak meredek rá döbbenten percekig. Mit kereshet itt? Miért van itt? Ez korábban nem volt tervben. Arról tudnék. Hisz éppen ezért örültünk a cserediákprogramnak, a lehetőségnek, hogy ide jöhetek, mert nem lesz többé a tanárom. Nem kell tovább titkolóznunk. Persze azóta nagyon sok minden változott. És a temetés - illetve a nagy bejelentés óta - egyáltalán nem beszéltünk. Nem mintha nem akartam volna. Vagy ne jutott volna eszembe, hogy írjak neki. Hogy találkát beszéljek meg vele, amin mindent elmagyarázhatok. De mi értelme is lett volna? A helyzetünkön már semmi sem változtathat. És mindkettőnk - talán mindhármunk, Svent is beleértve - dolgát megnehezítette volna, ha felveszem vele a kapcsolatot. Szóval miért jött ide?
A vacsora további részére már nem igazán marad étvágyam, és szomjas sem vagyok. Csak azt várom, hogy mielőbb vége legyen, hogy eltűnhessünk innen. És az első döbbent percek után inkább nem nézek többé a tanári kar felé. Nem szívesen ismerem be, de egyszerűen nem merek. Tartok attól, hogy találkozik a pillantásunk, és Vidar olyat láthat a szemeimben, amit nem szeretnék mutatni felé. Megkönnyebbülök, amikor végre engedélyt kapunk a távozásra, de az érzés nem tart sokáig, mert a folyosóra érve nagyon hamar meghallom az ismerős hangot. A hátam mögül érkezik, és a testemben minden izom megfeszül, miközben felé fordulok.
- Jó estét, Johansen professzor! - biccentek komoly tekintettel. Már-már nosztalgikus érzés újra így szólítani őt, tartani a távolságot, titkolva a valódi kapcsolatot közöttünk. Közben a nyelvem hegyén van, hogy kijavítsam, “most már Mrs. Munter-Graves", hisz már majdnem egy hete feleség vagyok, de végül mégsem teszem. A tekintetét látva - melyet mások talán most is kedvesnek mondanának, de én már jobban ismerem ennél - csak olaj lenne a tűzre. - Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk! Nem is sejtettem, hogy szintén részt vesz a csereprogramban - küldök felé egy jelentőségteljes pillantást. Miért vagy itt?? - Jó újra látni. - Ez akár igaz is lehetne. Egy másik életben. Most inkább aggódással tölt el a jelenléte. Futólag a társaim felé pillantok, Sven tekintetét keresem, mert úgy érzem, valamiféle magyarázattal tartozom neki, vagy majd fogok. Biztosítanám róla, hogy később beszélhetünk. De ő épp el van foglalva valamivel, ahogy látszólag a többiek is, így végül ismét Vidar felé fordulok. Mély levegőt veszek, aztán bólintok, jelezve, hogy mutassa az utat, én majd követem. Mert feltételezem, hogy kettesben szeretne beszélgetni.
Vidar Johansen varázslatosnak találta
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Magamban már vagy ezerszer elképzeltem azt a jelenetet, ahogy Caly nézni fog rám. Bárcsak láthattam volna az arcát, mikor meghallotta a nevemet. Biztos vagyok benne, hogy elsőre sokkot kapott. Pontosan tudja milyen vagyok és mennyire kegyetlen tudok lenni az emberekkel. Az, hogy itt vagyok szerintem egyértelműen jelzi a számára, hogy bizony rosszat akarok neki. De nem csak ő fogja megkeserülni. Hiszek a kollektív büntetésben, így minden kis barátja is szenvedhet majd miatta és a FéRjE miatt. Azt a ficsúrt is majd el fogom kapni, de nem mindjárt az első napon. Szeretném halmozni az élvezeteket. A lány mostanra biztosan azon gondolkozik, hogy mégis mit keresek itt, hiszen az eredeti tervek alapján nekem itt se kéne lennem. Viszont, ha minden sínen menne, akkor most nem Munter-Graves néven mutatták volna be őt. Én pedig direkt nem szólítom így, mikor meglátom. Számomra ő még mindig csak egy Graves és ezzel is szeretném mutatni mennyire idegesít a tény, hogy máshoz ment hozzá. Főleg úgy, hogy semmilyen ellenállást nem mutatott. Gyűlöltem az érzést, ami akkor elfogott és azóta sem tudok tőle szabadulni. Féltékenység, harag és tehetetlenség keveréke. Persze némi bánat is társult hozzá, hiszen ha igazán szeretett volna, akkor nem hallgatott volna a családjára igaz? Vagy csupán én vagyok olyan naiv, hogy azt hittem én fontosabb voltam neki. Bevallom ő számomra többet jelentett, mint anyám intő szavai, miszerint sose lenne elég jó nekem. Most pedig tessék, igaza lett. De esküszöm, hogy meg fogja keserülni még Caly, hogy ilyet tett velem. Nem is tudom egyébként mit vártam tőle pontosan. Szerettem volna, ha látom rajta a döbbenetet, vagy esetleg némi félelmet, amikor majd leszólítom, hiszen maga is beláthatja, elég nagy esély volt rá, hogy mielőbb megkeresem. Viszont azt is tudhattam volna, hogy ennyi ember előtt megőrzi majd a hidegvérét. Mondjuk én sem akartam elárulni magam, kínos lett volna, ha a Roxfort diákjainak is egyből lejön, hogy bizony mi közelebb állunk egymáshoz. Jobb szerettem volna, ha ez nem tudódik ki, hiszen az már amúgy is a múlt. -Az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy jövök. Szerettem volna támogatni a cserediákjainkat. – Ismételten csak vigyorgok. Magamat is egészen elszórakoztatom ezzel a kis játékkal. – Az öröm kölcsönös. – Nos valamennyire biztosan az. Mikor viszont hátrafordul a többiekhez és keresni kezdi őket, lefagy a mosoly az arcomról. Még akkor is képes a másikkal foglalkozni, mikor itt állok előtte?! Erre némileg dühös leszek és egy mélyebb levegőt veszek, amit utána lassan fújok ki. Nem szabad már most felhúznom magam, hiszen még semmi sem történt. Így is csak képzelem milyen beszélgetésünk lesz. Nem szándékozom veszekedni, éppen ellenkezőleg. Válaszokat szeretnék kapni a kérdéseimre, amik már nyár óta izgatnak. Végre bólint, hogy mehetünk, én pedig egyenesen a szobám felé indulok. Igyekszem mindig egy lépéssel előtte járni, hogy megmaradjon az a látszat, hogy valóban csak egy kis beszélgetésre invitáltam azt a diákot, akit történetesen korábbról már ismerek. Valójában pedig azt éreztem, hogy nem akarok ránézni sem most még. Nekem is kell némi idő, hogy megnyugodjak. Az, hogy eljöttem ide annak ellenére, hogy mik voltak az eredeti terveink számomra is egy kicsit kockázatos volt. Gondolom, hogy Caly mennyire dühös lehetett. Ha ezt akkor játszom el, mikor még együtt vagyunk akkor valószínű fejmosást kapnék tőle. Most nem tudom pontosan mit gondol. Csak találgatni tudok, de az biztos, hogy meglepett. Ki ne lenne az? Amint a szobához értünk, kinyitom az ajtót és magam elé engedem, hogy aztán és is beléphessek és becsukjam az ajtót. A szobám még rendezetlen, hiszen nem sikerült mindent elpakolnom, bevallom annyira izgatott voltam a mai estétől, hogyha akartam sem tudtam volna. – Hogy vagy Caly? – mosolygok rá először kedvesen, mintha tényleg csak érdeklődnék. Egyébként tényleg érdekelt. Milyen az új párjával? Élvezi? Szereti?! Ajánlom, hogy nemlegesen legyen a válasz.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Miközben beszél, van valami a tekintetében, a hangjában, amitől kicsit végigfut rajtam a hideg. Nem tudnám megmagyarázni, de úgy érzem, nagyon mást ért az alatt, hogy a “diákjait támogatni jött”, mint azt bárki gondolná. De csak miután Niki és Sven hiábavaló keresése után visszafordulok hozzá, ijeszt meg igazán a pillantása. Mégis összeszorított fogakkal követem őt. Nem akarok jelenetet rendezni, főleg nem a roxforti tanévem első napján. Amikor megindulok utána, még azt hiszem, hogy csak egy félreeső folyosóra akar vezetni, ahol nem szegeződhet ránk annyi figyelem. Nem ismerem még a kastélyt, és eszembe sem jut, hogy a szobájába fogunk kikötni, egészen addig, amíg be nem csukja mögöttünk az ajtót. Nagyot nyelek, miközben végig hordozom a pillantásomat az egyelőre még igencsak rendetlen szobán. Nem mondanám, hogy félek tőle. Tudok vigyázni magamra. De... elismerem, kissé össze vagyok zavarodva.
Hogy vagyok? Miért érdekli, hogy vagyok? Érdekli egyáltalán? Miért érzem úgy, hogy csak szórakozik velem? Mint macska az egérrel. Kicsit eljátszadozik, mielőtt lecsapna. A tekintete egyértelműen ezt üzeni: nem kíváncsiságot, nem érdeklődést látok benne, hanem haragot. Sok-sok haragot. Pedig tudnia kéne, hogy ennek már semmi értelme. Nincs értelme kapaszkodni a múltba, táplálni belőle az érzéseinket, legyenek azok akár jók vagy rosszak. Tovább kell lépnünk. Épp ennek a lehetőségét próbáltam megadni neki is azzal, hogy nem kerestem, nem próbáltam magyarázkodni. Vagy egyszerűen csak gyáva lettem volna? De hisz maga is tudja, hogy mennek ezek a dolgok. Mindketten aranyvérűek vagyunk, és... Talán lett volna esélyünk egymással, de a nagyapám valamiért nem tartotta őt elég jónak hozzám, vagy csak más céljai voltak, más tervei, én pedig ez ellen nem tehettem semmit. Vidarnak ezt tudnia kéne. Valószínűleg tudja is. De mégis dühös, ennek ellenére is. Ez pedig - bár nem szívesen ismerem be – de valóban kissé megijeszt. Főleg, mert ismerem, és tudom, hogy sok mindenre képes. És nem akarok így érezni vele kapcsolatban. Nem akarok szemben állni vele. Nem akarok úgy gondolni a ránk váró tanítási évre, mint az évre, amikor Vidar Johansen megkeserítette az életemet. Épp elég keserű az már enélkül is.
- Erre most komolyan választ vársz? Miért vagy itt, Vidar? Mit szeretnél tőlem? - ingatom a fejemet értetlenül, miközben óvatosan teszek egy lépést hátra felé, távolodva tőle. - Mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az eredeti terved, és hogy igazából nem kifejezetten érdekelnek a diákjaid. - Ezzel nem azt mondom, hogy rossz tanár volna, de nem jönne ide csak azért, hogy a diákjaival lehessen, ha nem volna hátsó szándéka.
Vidar Johansen varázslatosnak találta
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Pontosan tudom, hogy Caly is látja azt a szememben, amit én legbelül érzek magamban. Néha azt hiszem, hogy túl jól ismer már. Rövid idő alatt sikerült neki megnyílnom, na nem mintha visszafogtam volna valaha magamat. Úgy gondoltam, hogy azzal, ha én kitárom neki a szívem, akkor előbb vagy utóbb talán neki is sikerül. Ami egyébként be is jött, hiszen végül egy párt alkottunk. Az, hogy most így alakultak a dolgok, és csupán a közös múltunk miatt tudhatja mit rejt a mosolyom más kérdés. Nem kellett volna ennek így alakulnia, ha nem akarta volna. Illetve nem hiszem, hogy direktbe engem meg akart volna bántani így, hogy jár velem, majd máshoz megy férjez. Azt viszont nem tagadhatja, hogy semmit, de tényleg semmit nem próbált tenni azért, hogy ez ne történjen meg. Így persze, hogy tombolok a dühtől! Viszont mikor beérek vele a szobámba ezt nem mutatom ki. Inkább azt kérdezem, hogy hogy van. Egyébként valahol tényleg érdekelt. Nagyon kíváncsi voltam a válaszára. Remélem imádja az új életét, mint feleség, hogy tényleg elhiszi, hogy ennek meg kellett történni, és hogy valójában sokkal jobb Svennel, mint velem. Másra sem vágyok, csak hogy ezt halljam. Vagy ellenkezőleg? Talán mégis összetört, mikor én elmentem, őt pedig kényszerítették, hogy menjen hozzá valakihez, akit nem is kedvel? Most már tényleg rettenetesen nagyon érdekel, hogy mi lehet vele. Tudni szeretném, hogy végül mennyire jött be neki az a döntés, amit meghozott. -Azért vagyok itt, mert tudod… Érdekelt, hogy egyébként mi történt? Elvégre egy átkozott levelet sem kaptam tőled. – Nem akarok nekiesni mindjárt az elején. Illetve valamennyire szeretnék vele kiabálni, de félek az túl hangos lenne. Meg tudjuk mi ezt kulturáltan is beszélni. Elvégre két felnőtt emberről van szó. – Amúgy tényleg csak szeretném megtudni hogy vagy. – vonok egyszerűen vállat. Persze ezzel nem lesz vége a kérdezősködésnek. Természetesen addig fogom nyaggatni, míg ki nem szedem belőle, hogy ugyan mégis mit tettem, amiért egy ilyen szakítást érdemeltem. Mert én nem tudok semmi olyasmiről, amivel megbántottam volna őt, vagy a családját. – Nos az eredeti tervben az sem szerepelt, hogy te férjhez mész, igaz? – vonom fel az egyik szemöldökömet. Ezzel persze ki is bújt a szög a zsákból, ha eddig nem lett volna egyértelmű a számára, hogy valójában nagyon ideges vagyok rá és ez pontosan emiatt van. – Remélem szép esküvőd volt! Kár, hogy nem lehettem ott. – Nem mintha akartam volna. Maximum, ha tökre tudtam volna tenni, de azzal meg csak magamat járattam volna le. Ennyi büszekésem azért még van, hogy ne tegyek ilyet.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Nem tudok magamhoz térni, mióta megláttam Vidart a tanárok soraiban a nagyteremben. Azt hittem, ebben az őrületben, ami Kira halála óta tart, legalább lehet ennyi pozitívum, hogy cserediákként távolabb kerülök tőle, és esélyünk lesz tovább lépni. De persze az úgy túl egyszerű lett volna, és ő inkább azt választotta, hogy megnehezíti mindkettőnk dolgát. Az elmúlt hónapokban, amennyire csak képes voltam erre, igyekeztem elnyomni az érzéseimet, mindenben logikusan, ésszel, érzelemmentesen dönteni, mert így tűnt a leginkább fájdalom mentesnek. És mert ez a kötelességem. Mármint nem konkrétan érzéketlenné válni, de a nevemhez – most már két család nevéhez - a rangomhoz, a küldetésemhez méltón élni és viselkedni, ami tiszta fejjel sokkal könnyebb.
Erre most Vidar csak úgy felbukkan itt, hogy mindent még az eddigieknél is jobban összekuszáljon. Kelletlenül követem őt, és az utolsó pillanatig nem is regisztrálom, hogy a szobájába vezet, ahol aztán kettesben maradunk majd. És amikor ránk zárul az ajtó, még abban sem vagyok biztos, hogy tőle tartok jobban, a túlságosan is jogos haragjától, vagy attól, hogy felszínre kerülhetnek a mélyre elásott érzéseim.
Mikor a levelet említi, amit sosem írtam meg – vagy talán mégis, csak sosem küldtem el - sűrű, zavart pislogás mellett oldalra pillantok. Nem. Én erre nem állok készen. Nem akarom ezt a beszélgetést, ezt a szembesítést. Vidarnak nem kéne itt lennie.
Ám ahogy másodszor is a hogylétem felől érdeklődik, újra felé vezetem a tekintetem. Fejem kissé oldalra billen, és némi leplezetlen kíváncsisággal fürkészem az arcát. Őszintén érdekli? Miért? Milyen választ vár? Szeretné tudni, hogy boldog vagyok-e? Vagy a boldogtalanságom segítene neki tovább lépni inkább? És nekem vajon mi segítene? Ha őszinte vagyok vele? Ha csak egyetlen utolsó pillanatra engedem, hogy újra törődjön velem? Vagy ha szemrebbenés nélkül hazudok, és azt állítom, hogy pontosan olyanná vált az életem, amilyennek mindig is álmodtam? Elhinné egyáltalán? Ennél jobban kellene ismernie. Bár lehet, ő már nem így gondolja, és nem tudja, mit hihet el velem kapcsolatban. Mi volt igaz kettőnkkel, és mi nem?
Összefűzöm az ujjaimat a hasam előtt, hogy megállítsam a kezeimet egyéb, ennél jóval szembe tűnőbb pótcselekvések keresésében. Végighallgatom őt, a mondandóját, ahogy lassan kibukik belőle az igazság. Még próbálja egyszerre udvarias, mégis gunyoros külsőbe csomagolni, de kiérződik belőle a fájdalma. És elönt a bűntudat. - Vidar... - szólalok meg halkan, megannyi elfojtott érzéssel a hangomban. Ezzel az egyetlen szóval és a tekintetemmel is azt próbálom kérni tőle, hogy ne tegye. Ne csinálja ezt. Ne nehezítse ezt meg még jobban. Ne menjünk ebbe bele. Nem kellene. Azzal csak fájdalmat okozunk egymásnak, szükségtelenül. De tudom, hogy ennyitől nem fog visszakozni. Ha már képes volt bevállalni, hogy utánam jön egy teljesen másik országba, nem fog meghátrálni csupán annyitól, hogy néhány röpke pillanat erejéig fájdalmat láthat a szemeimben.
- Tényleg tudni akarod, hogy vagyok? Meghalt a nővérem, Vidar. Majd heteken belül feleségül adtak az özvegyéhez? Szerinted mégis hogy lehetek? - tárom szét a karjaimat. - Ezen a helyzeten egy levél nem segített volna. Egyikünknek sem – ingatom a fejemet. - Nem kellett volna idejönnöd. - Nem kellene itt lennem. Nem kellene vele kettesben maradnom. - Jobb, ha én most megyek – indulok is meg az ajtó felé..
Vidar Johansen varázslatosnak találta
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Nem tudott jelenleg érdekelni, hogy mennyire is fáj neki, amit mondok. Nekem is fájt, sőt szinte megölt azzal, hogy megpróbált csak úgy szimplán elfelejteni engem. Szerintem annyit minimum megérdemeltem volna, hogy ír nekem egy levelet, amiben lezárhatjuk. Hiszen ennyit sem kaptam! Nekem ez még nincs befejezve, nem volt megbeszélve, nem tudok semmit konkrétan. A mai napig kavarognak bennem az érzések és nem képesek csillapodni. Talán, ha itt is most képesek lennénk ezt megbeszélni, akkor jobb lenne, el tudnám felejteni őt és mindenki menne a maga útjára. Én mégsem vagyok hajlandó ezt tenni. Nem, most már nem! Szenvedjen ő is ugyanannyira, mint amennyire én szenvedtem a tudatlanságban. Éppen ezért nem tud meghatni jelenleg semmi sem, amit tesz vagy mond. Igaz, hogy egyenlőre csak hallgat, de talán csak azon gondolkozik mit is mondjon, vagy hogyan mondja. Minden esetre én felhozom neki azt a bizonyos levelet, amit sose kaptam meg. Nem mintha én elküldtem volna neki a sajátomat, de ebben a helyzetben azt hiszem inkább neki kellett volna kezdeményeznie és nem nekem. Őszintén? Én türelmes voltam vele. Nem nyaggattam, hadd dolgozza fel ő is, rendezze az életét, de egy idő után már nagyon is ideje volt annak, hogy valami hírt adjon magáról. Viszont ez nem történt meg, így jobb ötlet híján én kezdeményeztem. Igen, talán kicsit keményebben, mint kellett volna. Azzal, hogy idejöttem sokat kockáztattam, de nem érdekelt. Ha nem most, akkor mégis mikor kapok választ? Meg amíg iskolás addig még könnyű bosszút állnom. A nevemen szólít, de én csak ugyanúgy nézek rá, némileg dühösen. Igen, látom, hogy neki is fáj erről beszélni, valahol meg is értem, de mégsem hat meg. Nekem szerinted nem volt szörnyű? Lehet más miatt, de az volt. – Tudod most egyikünk sem lenne itt, ha azt írod meg, hogy vége. Még az is jobb lett volna, mint ülni a szobámban és arra várni, hogy mikor kapok hírt rólad! – hangomat most már megemelem, de még mindig nem kiabálok, csupán erősebben szólok oda. Viszont az ajtón nem engedem ki. Odaállok elé, sőt még neki is dőlök. – Sajnálom, ami történt veled Caly, hidd el ott lettem volna. De te egy árva szót nem szóltál semmiről! Hagytad, hogy a levegőbe lógjak és reménykedjek. Szerinted ez hol fair?! – Egy pár sor, csupán ennyit kértem volna tőle. Adtam neki időt, meg tudta volna írni. Helyette viszont a nagy semmit kaptam tőle. – Azt hittem jelentett neked annyit a kapcsolatunk, hogy rendesen lezárjuk. – Ajkamba harapok, ahogyan ezt kimondom. Nem hittem volna, hogy valaha ekkora szerelmi csalódás fog érni.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Nem értem Vidart. Nem értem, miért van itt. Mit akar tőlem? Ha bocsánatkérést akart, vagy lezárást... a szemembe mondani, hogy mennyire megvet, gyűlöl, és az élete további részében átkozni fogja a nevemet, és a napot, amikor megismert, azt megtehette volna úgy is, ha csak felkeres valahol, akár itt, akár a Roxmortsban, akár a szüleimnél... De ő azt választotta, hogy az egész évet a Roxfortban tölti velünk, megkeserítve nem csak az én, de a saját napjait is itt? Valóban ennyire gyűlöl, hogy így is megérje? Vagy mire számít?
Ez a színjáték mindenesetre nem nekem való. Nem tudok kedélyesen elcsevegni vele arról, hogy hogyan érzem magam, hogy vagyok. Mi értelme volna? Valószínűleg egyébként is jobban ismer, mint sokan, átlátna rajtam, és azt is pontosan tudhatja, hogy ez a féle jópofizás nem az én asztalom. Bár az, hogy végül a tárgyra tér, és a szemembe mondja, mennyire elárultam őt, mennyire fájt neki, hogy nem jelentkeztem a nyár folyamán, igazából pont ugyanannyira nehéz. Nem álltam készen arra, hogy ezekkel az érzésekkel szembesüljek.
- Reménykedtél? - Kérdezem a fejemet ingatva, és próbálok érzelemmentesen tekinteni rá, de belül ismét kicsit összetörik a szívem érte. - De hisz ott voltál, amikor bejelentették az eljegyzést. A saját füleddel hallhattad... és aztán csak úgy eltűntél. Én azt hittem, világos volt számodra, hogy vége. Ennyi volt. Nem én döntöttem így, de nem volt mit tenni. Miért reménykedtél még? - ingatom a fejemet. Aztán mélyet sóhajtok, amikor beáll közém és az ajtó közé, elzárva a kiutat.
- Komolyan, Vidar, mi a terved? Bezársz a szobádba a tanév végéig, vagy mi? - próbálom továbbra is leplezni, de kezdek kissé ideges lenni. Minden pillanattal, amit vele kettesben töltök, egyre nehezebb tartani magamat, elzárva tartani az érzéseimet. Egy részem szeretné megérinteni az arcát, megfogni a kezét. Elvenni a fájdalmát. A bocsánatát kérni. De ennek a részemnek meg kell halnia. Tovább kell lépnünk.
- Egy levél tényleg ilyen sokat számított volna? Elég lett volna számodra a lezáráshoz? Mert számomra nem... Igenis sokat jelentett a kapcsolatunk nekem is. Én... Fogalmam sem volt, mit írhatnék, amivel nem töröm össze még jobban a szívedet. Vagy a sajátomat. Engedj! Csak engedj ki, kérlek! - próbálom őt eltolni az útból. Már így is túl sokat mondtam. Ez az egész túl sok. Nem engedhetem, hogy ezek az érzések újra felszínre kerüljenek.
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Még képes tőlem megkérdezni, hogy miben reménykedtem? Nem egyértelmű?! Nyilván vártam arra, hogy az eljegyzést felbontja, hogy majd azt mondja, hogy neki már van párja. De ha ezt nem is, akkor is legalább valami rendes lezárást érdemeltem volna tőle. Megértem, hogy számára is sokkoló volt, talán mindenkinek, sőt biztos vagyok benne, hogy az volt, de attól még, ha valakivel szakít az ember, akkor egy rendes elválásnak kéne történnie. Abban aláírom én vagyok a ludas, hogy elfutottam, de ez hol mentség arra, hogy ő csak fogta magát, elfogadta a helyzetet, engem meg szépen lassan el akart felejteni. Ebből én csak azt érzem, hogy sose szeretett, hogy feleslegesen öltem a kapcsolatba annyi időt és energiát. Hiszen én az állásommal játszottam, mikor olyan nyíltan felvállaltuk, hogy együtt vagyunk. – Abban reménykedtem, hogy voltam elég fontos neked, hogy felkeress és lezárjuk, Caly! Nem így lett volna fair? Nem így lett volna neked is könnyebb? – Felőlem aztán tényleg maga mögött hagyhatja a múltat, köztük engem is, ha ennyire akarja, de ne állítsa azt, hogy neki nem lett volna egyszerűbb ezt mind végigcsinálni, ha magában tudta volna rendezni az érzéseit. Már ha egyáltalán valaha táplált irántam bármit. Összetört volna ismét, ha kiderül, hogy neki ez csak egy játék volt végig. -Nem foglak, viszont azt se akarom, hogy megint úgy váljunk el, hogy nem beszéltünk. – Nem próbálom meg leplezni, hogy dühös vagyok. A hangomra még figyelek, hogy ne legyek túlságosan is hangos, elvégre nem szeretném, ha az egész iskola attól zengenne, hogy mi éppen hogyan veszekszünk egymással. Ez az egyetlen szerencséje van most a lánynak. Már éppen megkérdeztem volna tőle, hogy valójában szeretett-e valaha, mikor bevallja, hogy sokat jelentettem neki. Egy pillanatra elgyengülök, még annak is engedek, hogy odébb lökjön, de még éppen időben kapok észbe és finoman megfogom a kezét. – Igen… Nekem sokat számított volna. Így csak azt érzem, hogy felejthető vagyok a számodra. – Bár azok után hogy mennyi mindenben voltam neki az első, mertem remélni, hogy azért nehezen engedne el. Még ha most nem is mondta volna el, akkor is ebbe reménykedtem volna. Nem fogok hazudni, a szavai valahol megmelengettek és örültem nekik. Viszont semmit nem változtat azon, hogy úgy viselkedett velem, ahogyan. – Sajnálom, hogy így alakult Szívem… Meg lehetett volna ezt szebben is oldani. – A bosszúmat így sem vagyok hajlandó elengedni. A szüleim is elvárják tőlem, hogy ne hagyjam magamat ilyen könnyen elintézni.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem értem meg őt, sem azt, hogy nincs igaza, vagy hogy ne érdemelt volna egy tisztességes lezárást. De nem tudok mit kezdeni a helyzettel, illetve tartok tőle, hogy belekényszerít valami még inkább kínos szituációba, és ez a tanácstalanság, meg ez az aggodalom meglehetősen frusztrál. Én tényleg próbálnék megértéssel fordulni hozzá, de ő ezt miért nem tudja viszonozni? Miért nem képes belátni, hogy ennek az történetnek több oldala is van?
- Ez sehogy sem könnyű, Vidar. Egyikünknek sem. Nem csak te szenvedtél. Higgy nekem, ezt egyikünk sem így tervezte. Sem én, sem Sven, és legfőképpen Kira nem. Tényleg nem értem, mit vártál, vagy mit is vársz tőlem most pontosan? Hiszen ismersz engem. Jól tudod, hogy nem vagyok túl jó az érzéseim kifejezésében, ahogy azt is, hogy számomra a Magic is Might az első. A céljaink és eszméink. Így neveltek, ez az életem. Ezeket kezdettől fogva tudhattad rólam. - És ha nekem a családom, illetve a feljebb valóim azt mondják, hogy ez a házasság szolgálja a leginkább az érdekeinket, akármilyen nehéz vagy bonyolult is ez, akármilyen dühítőnek vagy fájdalmasnak tűnik a helyzet, nem fogok ellenkezni. Egyszerűen nem tehetem. Sosem az én érzéseim számítottak igazán. Nem is vagyok kifejezetten jó azoknak kifejezésében. És ezt tényleg tudnia is kell rólam. Nem véletlenül próbáltam annyira távol tartani tőle magamat a kapcsolatunk elején.
- Tehát ezért vagy itt? Csak ennyit szeretnél, hogy beszéljünk? - fürkészem érdeklődve, szinte kíváncsian az arcát. Tényleg próbálom megérteni őt, a céljait, terveit, indítékait. Összerakni, hogy miről is szól igazából ez az egész. És egy pillanatra mintha látnék is valamit a tekintetében, valami ismerőset a haragja és a sértettsége mögött. Még hajlandó is félre állni egy pillanatra az ajtóból, én meg majdnem elhiszem, hogy megelégszik ezzel a néhány szóval, amit váltottunk, és békén hagyna. De aztán a kezem után nyúl. Én pedig majdnem azonnal el is rántom tőle, meg is remeg kissé a karom, de végül nem teszem. Úgy döntök, egyelőre kivárok.
- Nem, Vidar... Nem voltál felejthető. De ez már nem számít, mert akkor is el kell felejtenem téged. - És csak utólag realizálom, hogy ezt jelen időben fogalmaztam meg, de igyekszem úgy tenni, mintha ez nem számítana, nem lenne jelentősége. Mert igazából nincs is. Nem számít, hogy érzek-e még bármit, nem számít, hogy sikerült-e már teljesen elfelejtenem. Mert mindenképpen el kell. Jó lenne, ha nem nehezítené ezt meg nekem.
- Ez... ez most mit akar jelenteni? Valamiféle fenyegetésnek szántad? - rázom a fejemet értetlenséggel, mert a hangsúlya és a tekintete is mintha ezt üzenné. Mint valami hadüzenet. - Mégis mit akarsz tenni? Komolyan szükség van erre? Hogy itt légy, és tovább nehezítsd mindannyiunk dolgát? - Miért nem tud egyszerűen tovább lépni? Hátra hagyni mindent itt, keresni valaki mást? Hiszen ő megteheti. Gond nélkül megteheti, nem tartja vissza senki és semmi. Nem őt házasították ki valaki mással, nem az ő életét kötötték hozzá valaki máséhoz az akarata ellenére. - És ez részemről természetesen nem Sven ellen irányul, ő ugyanannyira áldozata ennek az egész helyzetnek, mint én. Csupán, attól tartok, Vidar nem lesz képes ezt belátni.
Vidar Johansen varázslatosnak találta
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Talán lehetnék kedves. Talán tényleg elfogadhatnám a sorsom, s okolhatnék mást, nem őt, mert… Valóban, talán tényleg nem ő volt a hibás ebben az egészben. Ugyanakkor kit büntessek? Magamat tán, amiért bolond módra azt hittem, hogy szeret, s egy esélyt kívántam adni magunknak? Nem… Az én érzéseim valódiak voltak irányába, és még mindig azok talán, éppen ezért fáj olyan rohadtul ez az egész. Főleg mikor kimondja a nevét. Istenem, de nagyon utálom a nevét! -Az, hogy tudom és az, hogy tapasztalom teljesen más Caly! Igen, tisztában vagyok vele, hogy számodra ami a fontos, s legyen. Sose állítottalak volna meg ilyenbe. És az érzéseid…? Sajnálom, ha durva leszek, de igazán megerőltethetnéd magad egy kicsit most. Rólam van szó, az elméletileg egykor annyira szeretett tanárodról! Hát nem érdemeltem volna meg, hogy legalább értem megpróbáld volna? – Értem én, a mai oly divatos nevén emlegetett komfortzónából kilépni igencsak nagy kihívás, s sok esetben az ember sírva rohanna vissza abba a kis buborék, a biztos helyre, csakhogy akadnak olyan emberek, akik miatt – vagyis én azt hittem – képes az ember átlépni saját határait, akik miatt igenis tenni akar saját gátlásai ellen. Még mindig fáj, a szívembe szúr, hogy Caly nem volt képes csak egy picivel több érzést mutatni értem. -Tulajdonképpen? Igen! Másra sem vágytam, csakhogy beszéljek veled, hogy két felnőtt ember módjára fejezzük ezt be. – Mondom én, aki a nagy hisztije közepette hagyta el a többieket aznap, s aki képtelen volt akárcsak egy ostoba levelet írni, melyben a lány bocsánatáért esedezik az illetlen viselkedéséért. De valahol érthető volt, nem? Jogosan voltam dühös, hiszen egy ilyen bejelentést, hogy a barátnőjét bizony máshoz adják, nehezen emészt meg az ember. Igazán nem hibáztathatnak hát. -Miért akarnál elfelejteni? Nem kell mindent eldobni Caly. – Hogy boldog volnék-e úgy, hogy velem is együtt van, de közben egy másik férfit ölel a nagyközönség előtt? Nem, nem ez lenne a célom, s valószínűleg messze nem elégíteni ki annyira, mintha az én feleségem volna, de elviselném! Egy fokkal, sőt mindjárt hárommal jobb volna, ha tudnám, hogy még mindig szeret. Bár vallomása sokat segít, de akkor elviselhetetlen az, hogy ilyen könnyen el akarna dobni magától. -Oh tán nem egyértelmű kedvesem? – kérdezem egy szórakozott mosollyal az arcomon. – Nehezíteni? Már ne is haragudj Calysta, de… - halkan nevetni kezdek. – Ki miatt is történik ez? – Még egy lépéssel közelebb sétálok hozzá, mélyen szemeibe nézek, melyekben egyszer anno még talán csillogást véltem felfedezni, most viszont már ez a fény megkopott, bár lehet csak akkor, ha rám pillant. – Mint mondtam, elkerülhető lett volna minden. Egyetlen üzenet, egy sor, melyben azt írod, hogy sajnálom, végeztünk… Minden jobb lett volna, mint a hallgatás és a várakozás valami olyan miatt, mely végül sosem történik meg. – rosszallóan csóválni kezdem a fejem. – De ne izgulj, nem leszel egyedül! Rajtad kívül még rengeteg másik ember van, akit ugyanúgy meg fogok tudni büntetni. Kezdve mondjuk… Oh! A drága férjeddel.
"Life is full of surprises, and you need to be ready for everything."
to Vidar
Észrevehetően harag villan a tekintetében, amint megemlítem Sven nevét, mintha csak olajat öntenék a tűzre, vagy vörös posztót lengetnék egy bika előtt. Nehéz úgy megértetni vele, megmagyarázni a helyzetet, és dűlőre jutnunk, ha mindent csak fekete-fehérben lát. Tényleg nem képes más helyébe képzelni magát legalább egy kicsit?
- Erőltessem meg magam? Szerintem ezt te még mindig nem érted. A Magic is Might, a céljaink és terveink számomra nem csak egy hobbi, vagy egy hóbort, amit kicsit félretehetek, ha úgy tetszik, és valójában még csak nem is csupán az eszmékről szól mindez. Nekem ez az egész életem. Már azelőtt beáldoztak, döntöttek a sorsomról, hogy megszülettem volna. Nincs igazán beleszólásom a saját életembe, egy báb vagyok, egy fegyver a kezükben, és az érzéseim egyáltalán nem számítanak. Másodlagosak. Örülhetek, hogy még élek, de én is bármikor végezhetem úgy, mint Kira, és aztán csak keresnek helyettem valaki mást, aki betölti a helyemet, mert feláldozható vagyok. Ennyi és kész. - Persze egyetértek a szervezet célkitűzéseivel, és tudom, hogy mindez túlmutat rajtam, úgyhogy ez tulajdonképpen nem panasz. De ha mást akarnék, ha máshogy gondolkodnék, az sem számítana. A lázadással legfeljebb a saját életemet nehezíteném meg. Legrosszabb esetben pedig a családom akár ki is tagadhatna, vagy ki tudja, akár rosszabb sorsra is juthatnék. Bár ez nem fog kiderülni, mert nem áll szándékomban szembeszállni sem a MiM tagjaival, sem a családommal. Az érzéseim nem érnek ennyit. A szerelem elmúlhat. A társadalmi helyzet viszont nem változik, ha nem teszünk ellene.
- Beszélhettünk volna akkor és ott is, a temetésen, de esélyt sem adtál rá. Igazából, hidd el, teljesen megértem, miért tűntél úgy el. Megpróbálhattalak volna megkeresni utána, de... valójában abban sem voltam biztos, hogy ezt akarod, és nem inkább azt, hogy csak békén hagyjalak. Mert ha a történtek után látni sem akartál volna többé, azt is megértettem volna. Őszintén szólva azt sem tudtam, én mit akarok. Talán csak nem álltam készen arra, hogy végérvényesen lezárjam... Olyan hirtelen történt minden. - Vállat vonok, próbálok könnyednek tűnni, de aztán csak sóhajtok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az eljegyzés bejelentésével minden gyengéd érzésem elmúlt volna Vidar felé. Hiszen még most is össze tud zavarni. Az más dolog, hogy igyekszem racionálisan állni a helyzetünkhöz, és az eszemmel tudom, mi a helyes, ám a szívemet sajnos nem ilyen egyszerű irányítani.
- Nem kell mindent eldobni? Ezt meg hogy érted? - Valójában van róla sejtésem, hogy mire céloz, csak épp nem akarok hinni a fülemnek. - Ezt komolyan gondolod? - nyílnak nagyra a szemeim, és nagyon igyekszem leplezni, hogy mennyire zavarba hoz. Talán ez is a célja. Ez is a bosszúja része lehet.
Ismét csak visszakérdezni tudnék a szavait hallva. Mert szerinte ki miatt történik ez? Mintha arra utalna, hogy én akartam ezt, de ez már abszurd. Viszont megszólalni nem tudok, mert közben már folytatja, és megint egy kicsit közelebb jön hozzám. Csak a fejemet ingatom, mert ismét azt hozza fel, hogy írnom kellett volna neki. Valóban csak ennyin múlt volna ez az egész? Egyetlen levélen, és akkor semmi gondja nem lenne? Ugyan! Én ezt nem hiszem.
Tulajdonképpen úgy érzem, meg tudok birkózni a fenyegetőzéseivel, a jelenlétével, próbáljon akármennyire is rám ijeszteni, ám amikor a fenyegetéseit kiterjeszti másokra is, elsősorban Svenre, azt hiszem, hirtelen elpattan bennem valami. A pálcámat előrántva a torkának szegezem, a szemeim pedig szikrákat szórnak. - Őt hagyd ki ebből! Komolyan mondom, Vidar! Hagyd békén! - Értem, hogy dühös rám, hogy csalódott, hogy elégtételt akar, és meglehet, igaza is van. Nem így kellett volna történnie ennek az egésznek, többet érdemelt volna. De nem fair, hogy Svenen akarja levezetni a haragját. Ő már egyébként is épp eleget szenvedett, és ahogy mondtam, ezt egyikünk sem így tervezte. Nem mi akartuk ezt, és nem Sven tehet róla, hogy meghalt a felesége, vagy hogy mondhatni heteken belül újra kiházasították. Szóval ha Vidar bántani akarja őt, megnehezíteni ezt az évet neki, vagy bármi is jár a fejében, annak a számára is csúnya vége lesz.
"THE FINEST steel HAS TO GO THROUGH THE HOTTEST fire."
Sven Munter volt talán ténylegesen az egyetlen ember, akinek a nevét meghallva kedvem támadt kipróbálni a gyilkos átkot. Pedig tudom, hogy nem az ő ötlete volt, hogy le sem telt a gyász időszaka, már Caly lett az új menyasszonya, s elég gyorsan össze is adták őket. De miért nem tiltakozott? Biztos vagyok benne, hogy titkon remélte, hogy megszabadul a Karkaroff lánytól, s valójában az én nőmre fájt a foga. Persze, hiszen ki ne akarna vele lenni? Meglehet nehéz eset, de én tudom, hogy szerethető, hogy sötét lelke mélyén van egy szív, ami valaha értem dobogott. -Ugyan már Calysta… Azt ne mondd nekem, hogy pont te ne lennél képes kiskapukat találni, hogy pont neked okozna nehézséget, hogy dacolj valamivel, amit nem akarsz! Mert emlékeim szerint te pontosan az a fajta lány vagy, aki képes mindenre, ha igazán akarja. Oh mondjuk… Ezek alapján, akkor tulajdonképpen neked csak kedvező volt a vértestvéred halála, nem? Így a helyébe léphettél. – Nem szép dolog, sőt egyenesen szemét egy húzás volt tőlem, amiért felemlegetem Kirat, ráadásul úgy beszélek, mintha Caly még örült is volna a halálának. Igen, megeshet, hogy ez történt, hogy valóban így volt, akarta, hogy a lány meghalljon. Bár ezt erősen kétlem… Így jobb, ha többet meg sem említem. Bár másik indokommal nem tud dacolni. Kitagadás? Halál? Ugyan már! Ha kell én magam fogadom be, eltartom, képes vagyok rá, s nem kell félnie a gyilkosoktól, mert nincs az a pénz, miért hagynám, hogy szenvedjen. Ha most hozzám bújna, talán minden rosszat elfelejtenék, csak adja fel ezt a nevetséges házasságot, s legyen velem újra! – És most készen állnál? Most le tudnád zárni? El tudnál engedni engem Caly? Mondd meg nekem őszintén, hogy valóban jó ez így neked? Mert nekem semennyire sem jó! Nincs lezárva, s ha igazán ismertél volna, akkor pont tudod, hogy nekem szükségem lett volna arra a levélre! De nem mertem ezt így kérni, pedig temérdek mennyiségű pergament használtam arra, hogy feleslegesen írjam le gondolataimat erről az egészről! – Mindegyik a tűzben végezte, mert gyáva mód nem akartam hozzá eljuttatni. Nem akartam, hogy lássa kétségbeesett soraimat, hogy tudja mennyire fájt. És most mégis ugyanott vagyunk, pont látja mennyire gyenge vagyok, ha róla van szó. Még most is, minden után, egyedül ő képes összezavarni annyira, egyedül az ő hangja és látványa képes elmémben megragadni, de a kellemesen melengető gondolatok most már szomorúsággal és dühvel töltenek el. Nem tudok mellette racionálisan gondolkodni, képtelenség volna! Ennyi érzelemmel a szívemben amúgy sem tudok magamnak parancsolni. -Ha nem szereted a fiút, miért ne? – Nem mintha ez lenne, amire vágyok. Nem lennék maximálisan boldog, de talán jobb volna… Anyám csalódna, ha most meghallana, ha látná, mennyire egy szánalmas jelenség vagyok, hogy bosszú helyett is még mindig ezt a lányt választom, aki eldobott magától. Szörnyű vagyok, komolyan mondom, nem tudom hogyan tudok tükörbe nézni. Pedig képes vagyok rá, mintha ez tényleg rendben lenne, mintha nem volna hiba, hogy erre kérem. Vagy talán csak Svent akarom így büntetni? Az is meglehet. Magam sem tudom már kigubózni kusza gondolataimat. Közelíteni kezdek felé, bár már egy ideje ezt teszem, mert meg akarom félemlíteni, mert azt akarom, hogy érezze dühömet, tudja, hogy én valóban képes lennék akárkinek ártani. Meglehet tanár énem kedves, de kegyetlen tudok lenni, ha arról van szó. De ha nem sejtené, hát tudtára adom, hogy igenis, ha akarom, akkor a kis vőlegényét is megizzasztom, mire ő csak… Pálcát szegez nekem? Arcomról süt a döbbenet, szám enyhén tátva marad, ahogyan lepillantok rá. – Ennyire szereted…? – Nem tudnék olyan alkalmat mondani, mikor értem hasonlót tett volna. Egyszóval tényleg csak pótlék voltam, melynek helyét most átvette Sven, mert mindig is ő volt a fődíj, de ez… Képtelen vagyok elfogadni, így inkább el is húzódom. – Miért…? – hátrébb lépek tőle, elfordítom tekintetemet, s érzem, vérem forrong, kezem ökölbe szorul a méregtől. Remélem elmegy, de tényleg.
Már abban a pillanatban tudtam, amint megláttam Vidart a tanárok soraiban a főasztalnál, hogy ebből hamar zűr lesz. Hogy ezért érkezett, bajt okozni, felkavarni mindent, az érzéseimet, az életünket. És azt hittem, készen állok rá, megbirkózom vele, nem fog tudni fogást találni rajtam, mert ennél én erősebb és határozottabb vagyok. Ám aztán viharos gyorsasággal sikerül elevenembe találnia, megkeresni a legérzékenyebb pontomat, és kegyetlenül támadni, amikor a halott vérnővéremet említi, és arra célozgat, hogy én pontosan ezt akartam. Nem vagyok egy heves, meggondolatlanul cselekvő típus, de most anélkül lendül a kezem, hogy egyáltalán tudatában lennék, mit teszek, és egy nagy pofon csattan Vidar arcán. Meg kellene rettennem a saját tettemtől, bánnom kellene, hisz mégis csak a tanárom jelenleg, de csupán haragot érzek irányába.
- Soha többet nem merészelj Kiráról beszélni nekem, megértetted?! - szűröm a fogaim között a szavakat. Fájdalmasan az elevenembe talált, talán még maga sem fogja fel, mennyire, de ezt nem fogom eltűrni tőle még egyszer. Legyen akármilyen dühös rám, vagy féltékeny, megbántott, bosszúszomjas, ehhez egyszerűen nincs joga. Nincs joga azt állítani, hogy akartam a nővérem halálát, vagy hogy örülök az elvesztésének. Még a gondolattól is könnyek gyűlnek a szemeimbe, és el kell fordítanom a fejemet, hogy letöröljem azokat. Gyűlölöm, hogy Vidar képes volt ilyen helyzetbe hozni.
- Én már lezártam. Vége van. Abban a pillanatban lezárult, hogy kimondtuk az igeneket Svennel. Már nincs miről beszélnünk, hát még mindig nem érted? - villan immár dühösen, ingerülten a szemem vissza Vidarra. Túllép minden határt azzal, amiket művel. Be kell ezt fejeznie. Meg kell értenie! Kellene, de ő még mindig nem képes elengedni ezt az egészet. A mennyezet felé emelem a tekintetem, majd lassan mély levegőt veszek, aztán újra a felé pillantok. - Miért nem küldted el őket? Miért nem küldted el egyiket sem, ha már annyi levelet írtál? A fejemhez vágod, hogy jobban kellene ismernem téged, nos... Te is ismerhettél volna annyira, hogy tudd, többet érsz azzal, ha te léped meg az első lépést, és nem vársz rám. És pláne ha nem vársz addig, amíg már férjezetten a Roxfortba érkezem – tárom szét a karjaimat. Fogalmam sincs, hogy lett-e volna bármi értelme, hatása rám, ha megkapom a leveleit - talán nem, talán igen -, már sosem tudjuk meg. De nem fair, hogy engem hibáztat mindenért, ami történt, mikor tudhatja, hogy pont annyira meg volt kötve a kezem, mint neki, vagy Svennek.
A szívem árulóként dobban egy nagyot, mikor közli, hogy ő még így is hajlandó lenne együtt lenni velem, és ebből tudom, hogy még én sem engedtem el őt teljesen. Próbálhatom ezt elhitetni vele, magammal, de alig két-három hónapja még egy pár voltunk, egy boldog pár, ha engem kérdeznek, azóta pedig csak annyi történt, hogy az egész életem felfordult. Egy háborgó tenger vesz körül, fuldoklom, ő pedig egy kapaszkodót nyújt, egy utolsó kis szalmaszálat, a régi, normális életem egy kis darabkáját. Ám ezt már nem lehet... ezt nem tehetem se vele, se Svennel. - Vidar... - sóhajtom a nevét szomorúan. - Elhiszem, hogy te most úgy érzed, akár ennyivel is beérnéd, így is velem tudnál lenni, de... Te sokkal többet érdemelsz annál, mint amit én adni tudok neked – nézek a szemeibe komolyan, és nyelek egyet, ahogy a kezemet felemelve készen állok, hogy megérintsem az arcát, aztán megtorpanok a mozdulatban. Jobb, ha nem lépem át ezt a határt. El kell tőle távolodnom, mert ennek már nem lehet jó vége. Szeretnék elhátrálni, újra megkérni, hogy engedjen ki innen, eltűnni, mielőtt még inkább felkavarja az érzéseimet, de amikor újra fenyegetőzni kezd, Svent is belevonva, ismét kicsit elpattan bennem valamit. Pálcát rántok, és ezzel alaposan meglepem őt. Látom az arcán, hogy ez a tettem egyszerre döbbenti meg, és okoz neki fájdalmat, ami aztán a szavaiból is kiérződik. Mintha másodszor is elhagynám, Svent választanám. Tényleg elhiszi, hogy szerelemből? Már másodszor érzem azt, hogy sírni volna kedvem.
Csak figyelem, ahogy elhátrál tőlem, és igyekszem gyorsan, észrevétlenül visszapislogni a könnyeimet. Most megtehetném, hogy egyszerűen csak lelépek, hisz végre nem áll az utamba, de ezúttal nem fizikai korlátai vannak, hogy távozzak.
- Ez nem erről szól, Vidar. Nem a szerelemről. Ez annyira összetett... - ingatom a fejemet, és először utána lépek, de aztán úgy döntök, inkább leülök valahová. Már nem igazán akarok innen elmenni. Azt hiszem, tényleg nem ártana beszélnünk, könnyíteni egy kicsit a lelkünkön, hogy az előttünk álló évet ne változtassa mindkettőnknek rémálommá. A kanapéhoz sétálok, aztán szinte leroskadok rá, ahogy az érzelmek súlya alatt megrogyok.
- Ez... Kiráról szól... - temetem az arcomat a tenyerembe. Nem akarok erről beszélni vele. Senkivel sem akarok erről beszélni, túl fájdalmas. De közben mégis szeretném, ha értené. Úgyhogy újra felemelem a fejem. - Megígértem neki a halálos ágyán, hogy vigyázok Svenre. - Ez annyira bonyolult. Kedvelem Svent, igen, talán vonzódom is hozzá, egy időben egész biztosan így volt, de számomra ő elsősorban még mindig vérnővérem férje. És olyan, mintha Kirából egy rész még ott élne benne is, hozzá tartozna. Egy részük összekapcsolódik oly módon, amit a halál sem szakíthat szét. Én pedig felelősséggel tartozom Sven felé. Mint a felesége, mint a sógornője, mint valaki, aki ígéretet tett arra, hogy megvédi. - Hozzámentem, nem csak azért, mert köteleztek rá, hanem mert ártottam volna neki azzal, ha lázadni kezdek az eljegyzésünk ellen, és ezt nem tehettem meg vele. - Érted már? Nem teszem fel hangosan a kérdést, de ott van a tekintetemben, ahogy Vidarra nézek.
Úgy hiszem ismertem már Calyt elég jól ahhoz, hogy tudjam mi az, amivel igazán nagyot tudjak ütni neki. S most talán valóban akartam, hogy rossz legyen neki, hogy igazán fájjon, de… A pofonra nem számítok, ki se térek előle, fel sem tűnik a mozdulata, csupán a csattanást hallom, utána pedig a bizsergés, a fájdalom marad. Érzem, hogy ég a bőr, ahol találkozott tenyerével, de tőlem csupán csak egy meglepődött pillantást kap, holott tudom miért kaptam, de nem hittem volna, hogy ilyen messzire megy el, hogy ennyire felhúzzák majd szavaim, pedig… Sejthettem volna. Elvégre felvetésem bántó volt, de én dühös vagyok, s mint olyan ember, a legelképzelhetetlenebb szituációkat is valósnak éli meg, fejében a gondolatok bármilyen kuszák is értelmet nyernek, holott a valóság igazán más, semmi sem úgy van, ahogyan azt mi elképzeljük. De állom a pillantását, némán bólintok, egészen aprót, talán észre sem veszi, de legalább nem beszélek, csak csendben eltűröm, hogy ezt tegye, mert tudom, én is hibát követtem el, persze nem akkorát, mint ő. -Miért nem lehetne beszélni erről? Miért akarod csak ennyire elkerülni az egészet Caly? – akadok ki rá még jobban is, mint eddig. Remek, hogy részéről meg van oldva minden, de velem mi van? Az én helyzetem talán nem is olyan fontos? S most jöhetne az, hogy valamit valamiért, csakhogy önző akarok lenni kivételesen. Sok dolgot nem kértem életem során, de ezt meg kell nekem adnia. Vagy ha nem, hát úgy is jó, de akkor a magam módján fejezem be, úgy ahogyan anyám is akarja, mert igaza van. Egy ilyen lezárást bosszúnak kell követnie, s én ehhez igazán értek. – És válaszoltál volna? Bármelyikre? Őszintén Caly ahogyan te sem tudtad mit csinálj, én sem! – Mert az jobban fájt volna, ha ugyan elküldöm neki leveleimet, de semmilyen választ nem kapok rájuk. Úgy éreztem volna már nem is akar velem beszélni. Így viszont csak az elhanyagoltságot kellett elviselnem, amit betudtam annak, hogy nem tudja hogyan dolgozza fel a gyázt és a hirtelen bejelentett esküvőt egyszerre, idő kell neki, amit én meg is adtam volna számára… S tessék, jóindulatomnak eredménye lett ez az egész kavalkád, a felhajtás, a szenvedés, melyből biztosra veszek, mind a kettőnknek kijutott mostanra. Talán ezért is ajánlom fel, ezért is mondom neki, hogy de mindegy papíron kivel van együtt, ha szeret, akkor velem ugyanúgy együtt tudna lenni. Nem ideális, szüleim egészen biztosan megharagudnának, amiért ilyenre adom a fejem, de Caly… Nem tudok hazudni magamnak, hogy minden csak azért van, mert még mindig szeretem, mert még mindig hiányzik nekem. Persze ha soha nem is kedvelt, hát… Úgy nemet fog mondani, egyértelműek lesznek a szándékai, én pedig vagy elfogadom a döntését, vagy – s ami a valószínűbb – nem fogom. – Caly… - szemeim most bánatosak, de várom, érintsen meg, simítson arcomra, mert abból még ki tudnám érezni azt a minimális szeretet is, ami hozzám köti, hogy nem volt ez hazugság, sem játék, hanem valóban kötődni akart hozzám. De csak elhúzódik, nem adja meg nekem azt a keveset sem, amire vágyok, s így ismét dühös leszek csak. – De én rád vágyom Caly, nem pedig másra! – S mégis, megint megbánt, megint összetöri szívem maradékát is, amikor pálcát ránt rám, amiért Sven mellett tart ki még mindig. Nekem pedig ennyi elég is, hogy mára elegem legyen, elveszítsem minden kedvem azzal kapcsolatban, hogy beszélgessek, most még a bosszúm sem érdekel, egyedül akarok lenni, odébb is állok, hadd menjen csak el, szaladjon, most még tudna, magam engedem ki, de… Ő most hirtelen marad. – Mennyire mégis? – Nem szabadna beszélnem vele, el kéne őt küldenem magam mellől. De annyira akarok hozzá beszélni, annyira jól esik társasága, kicsit olyan mint régen, csak most éppenséggel többet vitázunk. De ettől még a jelenléte megnyugtató, még ha most a kanapén ül is, s én csak figyelem őt kicsit távolabbról. Türelmesen hallgatom őt, talán még arcvonásaim is enyhülni látszanak, de már én magam sem tudom, hogy azért, mert megesik rajta darabokban lévő szívem, vagy mert már nincs erőm tovább dühöngeni vele. – És úgy kell rá vigyáznod, hogy a felesége vagy…? – Nem sajnos nem tudtam elengedni ezt, még mindig zavar, s bizony ahol lehet azért oda-oda szúrok neki, még akkor is, ha én is látom, hogy küzd azért, hogy megtartsa kemény külsejét előttem. Hozzáteszem feleslegesen. – Komolyan Caly? Ez a magyarázatod? Ennyiről lenne szó? – vonom fel egyik szemöldököm hitetlenkedve, mert nekem aztán nehezen tudja beadni, hogy csupán ennyiről lett volna szó. Ennél több kell, hogy meggyőzzön.
