Calysta Graves

Hagyományos, ősi elvek szerint nevelkedtem, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy szigorú nevelést és képzést kaptam, és nagyrészt őszintén és mélységesen egyetértek mindezzel, tisztelem és követem ezeket az elveket. Ugyanakkor - bár lázadónak nem nevezném magamat – szeretem olykor kicsit feszegetni a határokat, és lehetőség szerint kitolni őket. Jó érzés legalább időről időre azt érezni, hogy enyém az irányítás, hogy van beleszólásom a dolgokba, hogy mások meghallják a hangomat. Talán mert fiatal vagyok, vagy ilyen a természetem, ezt még magam sem mondanám meg határozottan, de úgy gondolom, vannak dolgok, amikben érdemes volna átvenni egy modernebb gondolkodást, változásokat eszközölni. Így próbálok például az öltözködésben több szabadságot nyerni, bár sosem lennék közönséges, inkább csak annyira volnék különc vagy extravagáns, ami még nem lépi túl a határt az aranyvérű társadalom szemében. A párválasztás és a házasság terén azonban már kicsit határozottabbak az elképzeléseim. Ahogy mondtam, tisztelem a hagyományainkat, és tökéletesen egyetértek azzal, hogy tisztán tartsuk az aranyvérű vérvonalat, de ettől még nem leszek hajlandó hozzámenni egy tíz-húsz évvel idősebb varázslóhoz. Nem mintha bárki megkérdezett volna erről, megpróbáltak engem is kiházasítani éppen úgy, mint a húgomat, de gondoskodtam róla, hogy a másik fél visszalépjen. Nem azt mondom, hogy olyan tiszta és őszinte kapcsolatban reménykedem, mint amilyen Kirának és Svennek megadatott, de egy bizonyos szintnél nem adok lejjebb.

Ez tulajdonképpen nem csupán a jövendőbeli férjemre vonatkozik. Általában olyan személyekkel veszem körül magamat, akik megütik a mércét, és ilyenekből az egyszerű hétköznapokban valójában nincs sok. Hogy őszinte legyek, nem igazán szívlelem az embereket, a tömeget, amikor csak tehetem, kerülöm a társas eseményeket, a csőcseléket, ez alól valóban csak a legbelsőbb kör kivétel. A méltatlanokat leginkább levegőnek nézem, nem vagyok hajlandó vegyülni velük, sokszor csak akkor beszélek hozzájuk, ha tényleg muszáj, és akkor is valószínűleg gúnyosan és szarkasztikusan. A hozzám közel állók azonban teljesen más kategória. A számomra fontos személyekért akár szó szerint tűzbe is mennék. Ezt talán nem mindig éreztetem velük, mert van körülöttem egy magas, vastag, szinte áthatolhatatlan fal, amit akkor építettem fel, amikor elválaszottak a valódi testvéreimtől, hogy együtt képezzenek és készítsenek fel a jövőnkre, a feladatainkra a vérnővéreimmel - akiket ugyanúgy szeretek, mint a családomat -, de ennek ellenére magamhoz képest mindig igyekszem a szeretteimmel közvetlenebb, kedvesebb és őszintébb lenni. És közben remélem, hogy az olykor csípős nyelvem, a kissé öntelt, szarkasztikus és emberkerülő stílusom ellenére is mind tudják, hogy mit jelentenek nekem. Végül is jobb pillanataimban tudok valóban nagyon bájos, figyelmes és gondoskodó is lenni.

Bár azt hiszem, mások szemében így is gyakran tűnhetek közömbösnek, érdektelennek a világ dolgaira, vagy épp az aprócseprő hétköznapi dolgokra, de csak mert egyrészt többnyire kerülöm a felesleges fecsegést - ez is olyan szokás, ami a kiképzés során ragadt rám -, szeretek a háttérben meghúzódva figyelni, és azt gondolom, jó megfigyelő és alapvetően jó emberismerő vagyok, aki észreveszi a legkisebb részleteket és összefüggéseket is a környezetében. Másfelől viszont valószínűleg jóval többet és mélyebben képes vagyok érezni, mint bárki gondolná, azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt mások is lássák, vagy hogy ez befolyásolja a tetteimet. Egyszerűen nem akarok gyengének tűnni. Vagy annak érezni magam.

- Jó utat, Hermész! - búcsúzom a baglyomtól, aki épp a leveleimmel indul útjára a testvéreim felé. - És ne feledd! Addig csipkeded a húgomat, amíg választ nem ír! - kiáltok utána még mielőtt hallótávolságon kívül kerülne. Csak remélhetem, hogy a fiatalabb Graves lány majd érti a célzást, érzi a törődést, és nem azt fogja hinni, hogy még a madaram is ellenséges vele. Igen, azok az ostoba pletykák még hozzám is eljutottak, ide a messzi Északra, de Vestának tudnia kell, hogy a legkevésbé sem számít, hogy azok igazak, vagy sem. Számomra nem. Hisz, ha az apánk nem is közös, attól még ő ugyanúgy a húgom marad. Ráadásul testvérnek lenni nem csak ennyit jelenthet. Erre jó példák a vérnővéreim is. Egyébként pedig... Ha valaki, én tudom, milyen kívülállónak lenni ebben a családban, és nem szeretném, ha ugyanezt kellene átélnie Vestának is. Kár, hogy meglehetősen nehéz ezt éreztetni vele, miközben ő a Beauxbatonsba jár, és Európa két ellentétes pontján éljük az életünket.   

“Lányok, gyertek a főkapuhoz! Egy újabb kihívás vár ránk.” - hallatszik Nikita hangja a fejemben, mintha csak mögöttem állna. Mostanra azonban már nem fordulok meg ösztönösen a hang forrását keresve, mint kislányként, mielőtt megtanultuk volna kezelni a telepatikus képességeinket a vérnővéreimmel.

“Éppen most?” - érkezik Kirától a replika. “Ugyan! Teljesen tipikus, hogy ilyenkorra időzítenek!” - talán még a sóhajtásomat is hallhatják, ahogy megindulok, keresztül a Durmstrang hosszú folyosóin a kijelölt találkozópontig. A kijárati ajtó felé közeledve egyre több és több diáktársam halad el mellettem, a nemzettségük színeibe öltözve, vagy egyenesen annak zászlóját lobogtatva, izgatottan. Ma van a házaink közötti idei első kviddics meccs. Úgy volt, a mi bandánk is ott lesz, és együtt drukkolunk, annak ellenére, hogy nem ugyanazon csapat színeit öltöttük volna magunkra. Különbözőek vagyunk, érthető, hogy nem egy házhoz tartozunk, de ettől együtt csak még erősebbek vagyunk. Egy kis kikapcsolódás pedig igazán ránk fért volna. Évek óta ránk férne, ha engem kérdeznek, ám ez olyan luxus, amit nem mindig engedhetünk meg magunknak. Folyamatosan edzésben kell lennünk, folyamatos készenlétben. Így hát a körülöttem lévőkkel ellentétben én a kihívások alkalmával használt sötét egyenruhát viselem most is, és a pálya helyett a kapu felé igyekszem sietős léptekkel.


Hátamat Kiráénak és Nikitáénak vetve óvatosan araszolva haladunk kifelé. Ezúttal nem csak hallom őket a fejemben, de látom is, amit ők. Ami olyan érzés, mintha a fejemen körben szemek lennének, akár egy póknak. 360 fokos látás. Menő, nem igaz? Valójában egyszerre izgalmas és zavaró. De szükséges. A mai feladatunk kijuttatni egy törékeny tárgyat épségben az épületből, és biztonságos helyre vinni, ami cseppet sem egyszerű, tekintve, hogy a folyosó minden terméből átkokat szórnak ránk. A közös erővel fenntartott pajzsbűbáj magában nem elég. A lehető legtöbb támadót semlegesítenünk kell. Akikről jelenleg fogalmam sincs, hogy valódi személyek, vagy csak bábuk, esetleg egy alaposan kidolgozott, erős mágiával fenntartott szimuláció részei, de ez valójában nem is lényeges. Csak az számít, hogy véghez vigyük a küldetésünket, máskülönben büntetés várható. Vajon rosszabb lenne, mint ez? Az átkok, amelyek itt-ott eltalálnak, és megsebeznek, miközben az utolsó pár métert már futva tesszük meg a meggyengült protegonk alatt?  
“Lebukni!” - Egyszerre mozdulunk, és Kirával bukfencezve érünk a lépcső aljához, Nikita pedig, aki háttal érkezett, egyszerűen lepuffan a lábunk elé. Két oldalt belé karolva rántjuk fel őt, és már futunk is tovább az erdő felé.  
“A doboz?”  
“A zsebemben. Még egyben van.”
“Csak érjük el a fákat, onnan nyert ügyünk van!”
Szavak nélkül, egyetértően bólintunk Nikitával, majd megszaporázzuk a lépteinket. Ám mielőtt valóban biztonságba jutnánk, valamivel eltalálják a bal karomat. Rosszabb, sokkal rosszabb, mint bármi, amivel ma a küldetés során megsebeztek. Éget. De nem úgy, mint a tűz. Azt ismerem. Szeretem. Hozzám tartozik. Ez valami más. Sikítva rogyok le a földre a fájdalomtól. Ezúttal engem kaparnak fel a nővéreim, és cipelnek magukkal, amíg menedékbe nem kerülünk.  


Kábán, ájuláshoz közeli állapotban ücsörgök a gyengélkedő egyik ágyának szélén. Azzal vigasztalom magam, hogy a küldetés sikeres volt. Vagy ez még mindig az? A része volna, hogy ennyit kell várnom a segítségre? Ha eszméletemet veszítem, elbukunk? Ébren kell maradnom!

- Bocsánat, a javasasszony máris érkezik, csak történt egy kis baleset a meccsen, megsérültek páran, és egyelőre ott van dolga. Azt kérte, ezt itassam meg veled. - Bizalmatlanul pislogok az ismeretlen lányról a kezében tartott narancssárga tartalmú fiolára. Aztán kicsit előre hajolok, hogy elpillanthassak mellette a gyengélkedő túlsó felére. Az említett gyógyítónk, Mathilde Sandberg, éppen egy csúnya nyílt törést lát el, ha jól látom. Visszahúzódom, majd lassan hanyatt dőlök a párnákra. Egyre erőtlenebbnek érzem magam, de a gyógyitalt még mindig nem veszem át.

- Te ki vagy? Még sosem láttalak itt - húzom össze a szemeimet, úgy méregetem a sötét bőrű, velem nagyjából egykorú lányt. Az arcra, a tekintete annyira kedves, barátságos, nyílt és őszinte, ami szinte idegenként hat ebben az iskolában.

- A nevem Agueda. Agueda Fontes. A Castelobruxoból jöttem át szeptemberben. Medimágusnak készülök, és az igazgató, illetve Frau Sandberg jóváhagyták, hogy segédkezzek körülötte. Megengeded, hogy megvizsgáljam a karodat? Sósav-átok, igaz? Már olvastam róla, de még sosem láttam élőben - árulja el, és közben már fel is emeli a sérült kezemet. Halkan felszisszenek, de nem rántom el, ahogy máskor reflexből tenném, valahányszor idegenek hozzám érnek. Annyira óvatos, annyira finom az érintése. És még a folyamatos fecsegése sem zavar, ahogy az általában lenni szokott. Épp ellenkezőleg. Valamiért egészen elbűvölőnek találom. - Bocsi. Gondolom piszkosul fájhat. Elviekben ismerem az ellenvarázslatot, de még sosem használtam...  

- Csináld! - Vágok közbe habozás nélkül, közben kikapom a fiolát a kezéből, és felhajtom a tartalmát. Sütőtöklé íze van. Sárral keverve. Annyira nem vészes. Egy-két pillanat múlva pedig már érzem is a hatását: egy másfajta kábaságot... tompaságot inkább. A fókusz teljes hiányát. A fejem enyhén kóvályog. De a fájdalom enyhül, és nyugalom... sőt, a boldogság kellemesen melengető érzése terül szét a mellkasomban.

Agueda felemeli a pálcáját, és a hegyével aprócska köröket ír le a sérülésem felett, lefelé haladva. A varázsigét szinte suttogja, de így is érthető. “Baza Vindecare” A betűzése, kiejtése annyira más, mint az általam megszokott varázsszavaké. A sérült rész egyre kisebb és kisebb lesz, de szinte észre sem veszem, annyira elbűvöl, ahogy őt figyelem. Mielőtt felfognám, mit művelek, előre hajolok, és megcsókolom az ismeretlen, brazil szépséget.


- Olvastátok a híreket? - lobogtatom meg a Reggeli Prófétát a levegőben, miközben a szokásos helyünkre tartok az étkezőben. - Ezt látnotok kell! - Azzal már simítom is ki a lányok előtt az asztalon az igencsak figyelemre méltó újságcikket. Kira és Nikita egyszerre hajolnak fölé, miközben én ledobom magamat melléjük a padra.
- Nahát! Erről a helyi lapok semmit nem írtak!
- Én mondtam már többször, érdemes előfizetni néhány külföldi újságra is – ingatom a fejemet mosolyogva.
- Ez micsoda? Mit írnak? - gyűlik körénk egy-két fiú is a baráti társaságunkból.
- A Magic is Might nyílt fenyegetőlevelet fogalmazott meg a brit Mágiaügyi Minisztérium ellen - összegzi a lényeget Kira a többieknek.
- Végre! Már éppen ideje volt.
- Igen, végre történik valami - bólogatunk többen is mély egyetértéssel.

- Nézzétek csak! Az az új portugál cserediák valóban ide tart felénk, vagy csupán nekem tűnik úgy? - Felkapom a fejem a kérdésre, és egyenesen Aguedával nézhetek farkasszemet. Rám mosolyog, a tekintete éppen olyan barátságos és őszinte, mint ahogyan emlékeztem. Jaj, ne! Nem gondolhatja komolyan, hogy idejön! Remélem, nem mond semmit a múltkoriról. Ha a többiek megtudják... annak csak rossz vége lehet. - Mit akarhat?

- Fogalmam sincs. Amúgy nem portugál. Brazil. És félvér. - Hangzik a helyreigazító kijelentés Kirától, és az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomja. Ezúttal nővérem felé kapom a tekintetem, arcomon döbbenet.

- Hogy micsoda? - Így már végképp nem hagyhatom, hogy bármit is mondjon. Az kész katasztrófa volna. Mire ismét a felénk tartó lány felé pillantok, már csupán néhány lépés távolságra van tőlünk, és látom, ahogy lassan üdvözlő intésre emeli a kezét. Ajkaim undorodó fintorra húzódnak, majd hirtelen hátat fordítok neki. - Nem értem, egyáltalán minek engednek még mindig félvér csőcseléket a Durmstrangba? Példát kellene mutatnunk a többi iskolának, milyen az, amikor tényleg csak az arra méltók tanulhatnak. Bár lehetséges, éppen az lenne a cél, hogy már most megtanulják, hol is van az ilyen söpredék pontos helye ebben a társadalomban. - Azzal gombóccá gyűröm össze az újságot előttünk, és Agueda lábai elé hajítom. - Hé, te! Legyél olyan drága, és takarítsd ezt el innen a legközelebbi papírkosárba! - A lány arcán érzések egész sora suhan végig: értetlenség, zavarodottság, megbántottság, harag, lemondás, szomorúság. Fájdalmas, szúrós gombóc gyűlik a torkomban, de ennek ellenére is ugyanolyan lenéző és magabiztos marad a pillantásom. Agueda, azt hiszem, végignézve rajtunk hamar felméri, hogy nem jár jól, ha ellenkezik velünk, ezért végül lehajol a szemétnek nyilvánított papírdarabért, és elindul, hogy kidobja. Ám mielőtt elérne a terem sarkában a szemeteshez, egy intésemre lángra lobban az újság a kezében, ő pedig sikítva ejti azt el. Mellettem többen nevetnek. Én azonban már csak érzelemmentes arccal figyelem, és bár a torkomban a gombóc még fájdalmasabbra duzzad, nem veszek róla tudomást. Nem vagyok kegyetlen. Ez nem kegyetlenség. Pusztán kötelezettség. Kötelességünk példát statuálni, megmutatni a mágiára méltatlanoknak, hogy hol a helyük ebben a világban. Ezt kell tennem. Erre születtem.

A 157 centimet szeretem középmagasként emlegetni, de ez nagy jóindulattal is inkább közép alacsony. Ezen persze segíthetnek a magasabb sarkú és talpú cipők, amelyeket előszeretettel viselek, amikor csak tehetem. Nagy, sötét szemeimhez hosszú, sötét hajzuhatag párosul. A kiképzés, a tánc és a vívás edzések során megszoktam, hogy általában feltűzöm, vagy két oldalt befonom a praktikusság miatt, ám amikor épp van hozzá egy kis türelmem, szívesen készítek belőle egyéb frizurákat is. Szeretem az erős, kicsit sötétebb sminket, úgy gondolom, az még inkább kiemeli, és nagyobbnak láttatja a szemeimet, amellett pedig kicsit idősebb hatást kölcsönöz. Anélkül szerintem túl kislányos az arcom, aminek főleg most már így tizennyolc felett nem kimondottan örülök. A bőröm enyhén kreolos árnyalatú, azonban a sötét haj, szem és smink mellett világosabbnak hat, mint amilyen. Öltözködésben szeretem az elegáns és divatos darabokat, de időnként szívesen dobom fel a ruháimat valami szokatlannal, ami lehet egy-egy kiegészítő, vagy egyéb részlet. Olykor akár magnixok által ihletett darabokat is fel merek venni, de csupán sokkhatás kedvéért, nem azért, mert odalennék a varázstalanok ízlésvilágáért. És sosem vetem el a sulykot, nem az a célom, hogy megbotránkoztassak másokat, vagy szégyent hozzak magamra, csupán a határokat feszegetem, és mondhatjuk úgy, a szavak helyett a tettekkel és a külsőmmel szeretek kitűnni.