my little jokes on thee and i'll forgive thy great big joke on me.
anja && nikita
Anno a Durmstrang-ban szerettem a Bájitaltan órákat. Sőt, kitűnően teljesítettem a tárgyból, egyetlen rossz jegyet se kaptam soha. Az ottani professzor szerint érzékem van hozzá, precíz vagyok és figyelmes. Szerintem pedig a Vérszövetség és a kiképzés volt az oka. Ott aztán mindent megtanítottak nekünk, amit tudnunk kellett és amire igazán szükségünk volt. Természetesen a Roxfortban is ugyanolyan lelkesedéssel vettem részt ezeken az órákon, még ha néha úgy is éreztem, hogy egyáltalán nem ütötte meg az általam elvárt szintet az oktatás; így hát azon a napon is jókedvűen léptem be a terem ajtaján, mikor a baj megtörtént. Mit sem sejtve, hogy mi is várt rám, elfoglaltam a szokásos helyemet az egyik padnál, s csak ekkor tűnt fel, hogy több helyre is üstök voltak kihelyezve. Ez csak egyet jelenthetett: projekt munka. A prof megérkezésekor arra is fény derült, hogy páros feladatról lesz szó, a párokat pedig ő fogja véletlenszerűen összeállítani. A főzet, melyet el kellett készítenünk az Eufóriaelixír volt; egy sárgás lötty, amitől megmagyarázhatatlanul jókedvű az ember. Kiváló gyógyszernek bizonyult a kontrollálatlanul sírdogáló, bánatos boszorkányok és varázslók számára. Nem tűnt túlságosan bonyolultnak, habár ezt a bájitalt még nem volt alkalmam előállítani vagy kipróbálni sosem. Titkon reméltem, hogy egy kis fiolával majd elvihetünk belőle. A párok összeállítása során az enyém után felcsendült egy ismerős név, s elég volt egy pillantást vetnem gazdájára, máris tudtam, hogy egy másik Durmstrangos cserediákkal tettek egy csapatba - ráadásul nem is akárkivel. Ismertem a Vogel nevet, ahogy az azt viselő ikreket is, ám a szőke lányt, kinek irányába végül elindultam, még nem. Az arcát már nem egyszer láttam a folyosón, nem csak a Roxfort falai közt, de a másik suliban is. Annyit biztosan tudtam róla, hogy nem volt aranyvérű, mert rémlett, hogy erről magyarázott nekem valaki, mikor ő az év közepén becsatlakozott a többi cserediákhoz. Ennek ellenére egy csillogó mosollyal léptem oda hozzá, kezeim közt szorongatva a tankönyvemet. – Úgy néz ki, együtt leszünk – állapítottam meg jókedvűen, közben lepakoltam a padra és helyet foglaltam mellette. Pillantásom barátságos volt, akárcsak az egész kisugárzásom; semmi jelét nem mutattam annak, hogy már most minden lépését figyelni kezdtem, azon gondolkodva, hogy vajon hasznomra válna-e, ha mi jóban lennénk. Külső szemmel úgy festhettem, mint akinek jó napja van és már nagyon várja, hogy elkezdhesse a közös munkát. Ez végül nem is volt annyira nagy hazugság egyébként.
► Be careful who you trust, for even the Devil was once an Angel. ◄
Rezignáltan, hovatovább: már-már beletörő nyugalommal veszed tudomásul, hogy hiába új év, az élet mit sem változott, neked nem oszt nyugalmat vagy kegyelmet – sebaj, megszoktad már. Tulajdonképpen az volna a furcsa, ha nem ott kísérelne meg kigáncsolni, ahol csak lehetősége adódik rá. Magad sem tudod mire számítasz. Kavarognak persze felvetések és benyomások benned; láttad már Nikolina Dashkovot (akinek a nevét hallva mindig megdöbbensz, hogy miért nem a hagyományos orosz névadási szokások szerint használja, viseli azt) a Durmstrangban és társas eseményeken is, tudod ki ő. Pontosan tudod, még ha eddig nem is hozta úgy Sors, hogy beszéljetek egymással. Szerencsére. Elég volt csak nézni, hogy mit csinálnak a Durmstrang koronázatlan "királyai és királynői" Kira Karkaroff vezetésével, nem vágytál a részesévé is válni. – Igen, nagyon úgy fest. – Finoman, óvatosan, kissé talán megilletődve mosolyogsz rá. Úgy gondolod, ez a reális reakció a szituációnak ebben a pillanatában. Hogy ez a mosoly, hogy egyáltalán te magad őszinte vagy-e? Nem, egy cseppet sem, de hát ez nem számít – senki sem a valóságra kíváncsi. Nagyon jól tudod. Oh, jobban, mint bárki más, hiszen az egész életed egy hosszú, végeláthatatlan, mégis úgy tűnik a végtelenségig duzzasztható hazugság tenger. Néha szeretnéd megállítani, véget vetni neki; egy-egy délután eldöntöd, hogy onnantól kezdve őszinte leszel, ám re kell jönnöd – mindig rá kell jönnöd, hogy ez lehetetlen. A hazug szavak, hamis mosolyok, kiszámított reakciók és az örökös, túlélést szolgáló megjátszás a lényed leválaszthatatlan részét képezi. Ha nem volna, félő: te magad sem volnál. – Csináltad már korábban a főzetet? Én még soha – puhatolózól finoman, miközben egy Danke Schön kíséretében átveszed a professzor által nyújtott papírt. A hozzávalók listáját és az elkészítés menetét. Nincs hátsó szándékod a kérdéssel, nem próbálsz semmit kideríteni vagy mélyebb jelentést társítani, egyszerűen tényleg érdekel, hogy mind a ketten új terepen lesztek-e, avagy sem. – Ha az úgy megfelel neked, én szívesen előkészítem az üstöt és begyújtok alatta, addig te össze tudod szedni a hozzávalókat. – Bárki más előzékenynek gondolhat, kooperatívnak, hiszen csapatmunkára lesz szükség; voltaképp az is vagy, csak nem a szó hagyományos értelmében. Láttál már rosszul sikerült, félrement feladatokat a Durmstrangban; ahogy azt is láttad – az első sorból figyelted, mint néma, szótlan cinkos, de határozottan nem élvezted –, mi lett ezeknek a következménye, ki lett a bűnbak, az olyan pároknál, mint amilyen most a tiétek is volt. Hiába tudod ki vagy; kinek a lánya, egészen pontosan, sosem lehetsz biztos abban, hogy ez elég, hogy ez garancia bármire is.
my little jokes on thee and i'll forgive thy great big joke on me.
anja && nikita
Mindannyian álarcot viselünk - így szól a bölcsesség. Mert mindenki alkalmazkodik a környezetéhez, szerepet játszik, úgy táncol, hogy az a közelben lévőknek tetsszen. Ezen az alapon mindannyiunk patrónusa kaméleon kellene, hogy legyen. Mégis, akkor mitől vagyunk ennyire különbözőek? Mi az oka, hogy valakinek egy belga juhászkutya jelenik meg, mikor elmormolja, hogy “expecto patronum”, míg másnak füsti fecske, macska, vagy szibériai tigris? Mitől lesz valakiből ragadozó, míg másból áldozat? Kíváncsi voltam, Anja Vogel mégis melyik kategóriába tartozott; felfal, vagy felfalják? Nem hagytam, hogy az ártatlan pofi megtévesszen, külső alapján nem ítélhettem meg a személyiségét, ám éppen erre volt jó a közös bájitaltan projekt, nem igaz? Válaszára mosolyom kiszélesedett, s így foglaltam helyet mellette. Elrendezgettem a könyvemet, meg minden egyéb holmimat a pad egyik sarkában, hogy ne legyenek útban, mielőtt még hozzáfűztem volna annyit, hogy: – Egyébként nyugodtan szólíts Nikinek. Vagy a Nikita is megteszi. – Mindezt barátságosan adtam tudtára. Tisztában voltam vele, hogy a hosszú, vagy túlságosan hivatalosnak hangzó keresztnevekkel mindenkinek meggyűlt a baja, így ha volt lehetőség becézni, azt mindig nagy örömmel fogadták. Ráadásul ez a barátkozás egyik lépcsőfokát jelentette, hiszen nem engedhettem meg akárkinek, hogy becézgessen. Elnézve ezt a bájos pofit, azon agyaltam, hogy mennyire tökéletes manipulátor lett volna, ha akadt volna erre némi hajlama. Azokkal a nagy, sötét szemekkel akárkit átvághatott volna. Ugyanakkor volt valami vonásaiban, ami arra emlékeztetett, hogy senki sem ártatlan. Főleg az nem, aki annak néz ki. Ki tudja, lehet, hogy neki is megvoltak a maga keresztjei. – A-a – csóváltam a fejemet. – Nekem is ez lesz az első alkalom – egészítettem ki válaszom, majd kissé közelebb hajoltam hozzá és lejjebb tekertem a hangerőt, miután a prof elhagyta a mi térfelünket. – Ezért is remélem, hogy megkapunk majd belőle egy keveset – mosolyogtam rá csintalanul, majd visszahúzódtam a saját térfelemre, mintha semmi nem történt volna. Ha nem is máson használtam volna, valószínűleg félretettem volna belőle rosszabb időszakokra. Vagy az egyik üres lányvécébe bújva lehajtottam volna így is úgy is, hátha olyan érzésem lesz tőle, mint aki be van állva. Mindig is érdekelt, milyen lehet a világ, amikor ilyen állapotban van az ember. Anja következő szavait hallva ismét rápillantottam, majd bólogatással jeleztem, hogy figyeltem. A haditerv egyszerű volt, ráadásul jó döntésnek is bizonyult, mert elég éles szemem volt a különböző alapanyagokhoz, szinte mindig észrevettem elsőre, ha valamelyiknek nem volt olyan jó a minősége - vagy épp ellenkezőleg. – Jól hangzik. Akkor már megyek is – válaszoltam, miközben felkeltem a helyemről. – Ha nem bánod, ezt lenyúlom pár percre – tettem hozzá, mialatt a professzortól kapott listát a kezembe vettem. Úgy tűnt, nem kellett túl sok minden ennek a főzetnek az előállításához. Akárcsak a többi páros egy-egy tagja, én is a kikészített hozzávalók felé vettem az irányt. Voltak ott olyan dolgok is, melyek nem szerepeltek a listán, feltételezhetően azért, hogy összezavarják a figyelmetlen diákokat. Én viszont céltudatosan kerestem meg a legszebb abesszíniai aszúfügét, a legapróbb szemű porrá zúzott tarajos sül tüskét, a legillatosabb és frissebb borsmenta levelet, a legegészségesebb mákonybabot, valamint a legzöldebb zsenge fehér ürmöt. Utóbbiért farkasszem párbajt kellett vívnom az egyik Mardekáros fiúval, de a végére sikerült megijesztenem, így elengedte az általam kinézett növénykét és inkább elvett egy másikat. Végül elégedetten tértem vissza csapattársamhoz, és szépen sorjában lepakoltam mindent a padunkra.
► Be careful who you trust, for even the Devil was once an Angel. ◄
Meglep Nikolina Dashkov ajánlata, noha ez az arcodra nem ül ki, pontosan olyan rezzenés mentesen neutrális, mint eddig; éppen csak egy picit fordítod oldalra a fejed, hogy a kapott recept mellett őt is láthasd. Ha nem tartanád lehetetlennek – és lenne minimális bizalmad az emberek, hovatovább: az aranyvérűek irányába (ami az életedet figyelembe véve nyilvánvalóan nincs) – azt mondanád, hogy barátkozni próbál. Csak olyan normálisan, mintha valóban egyszerű diákok lennétek a Roxfort padjaiban, akiket most sodort össze először a véletlen. – Legyen akkor Niki, van egy Nikita nevű nemzetség társam otthon, a Durmstrangban, ő pedig fiú. Furcsa lenne így hívni téged is – adsz egy gyors magyarázatot is, noha inkább csak azért, hogy tovább hömpölyögjön a beszélgetés lassú folyama, nem pedig azért, mert valóban szükségét érzed. – Te is becézhetsz engem, ha szeretnél és persze találsz valamit – teszed még hozzá mint egy mellékesen, mert a gesztust ugye viszonozni kell, úgy illik; amúgy se érdekel igazán ki hogy szólít. Anja, kislányom, félvér, család szégyene – mindegyik te vagy és mindegyikre pontosan ugyanannyira hallgatsz. Eggyel több vagy kevesebb ezen a listán már nem oszt, nem szoroz. Egy bólintással raktározod el magadban ezt az információt és teszed fel a haszontalan, ám mégis ismert információk polcára, amelyen majd előbb-utóbb beporosodik és eltűnik, ahogy az lenni szokott. – Valahogy nem hiszem, bár ki tudja. Ez nem egy kifejezetten veszélyes főzet. Korábban azt olvastam, kicsit talán addiktív, de… nem gondolnám, hogy ettől a mennyiségtől bárki is függővé tudna válni – tűnődsz, miközben Nikolinára… pardon, Nikire pillantasz, az arcát fürkészed, próbálod megfejteni, hogy tényleg csak a saját szórakoztatására és mások esetleges szívatására akarja-e, vagy valami teljesen másra. Esetleg már függő-e, hiszen attól, hogy ő maga még sosem készítette, máshonnan beszerezhette. Pénz és befolyás kell csupán hozzá, és neki mind a kettőből van, nem is kevés. Nem tudod megmondani, ami annyira nem meglepő, még csak nem is bosszantó. Amilyen jól rejted a saját valód, olyan nehezen olvasol másokéból. – Ha mégis kapunk, az én részemet is megtarthatod. Kétlem, hogy valaha szükségem lenne rá – vonsz egy aprót, szinte észrevétlent a vállaidon. Nem mintha olyan tökéletes és felhőtlenül boldog életed volna, inkább csak kielégítő; élsz, túlélsz, ennyi. De attól még az vagy aki, ha nem is aranyvérű, de a Német Mágiaügyi Miniszter lánya. Nem élhetsz ilyen szerekkel, mondhatni drogokkal és még csak a gyanúja sem merülhet fel hasonlónak. Az egyenlő volna a KATASZTRÓFÁVAL, mind ezt így, nagybetűkkel. Kicsit megnyugszol, amikor Niki jóváhagyja a munkabeosztást. Nyugodtan, precízen, jól begyakorolt mozdulatokkal rakod össze az üstöt. Nem most csinálod először és feltehetően nem is utóljára. Ahogy megérkeznek a hozzávalók és ismét magadhoz veszed a papírt, késztetést érzel arra, hogy biztosan, pontról pontra követve a listát te is ellenőrizd a hozott alapanyagokat, ám nem teszed. Megállod. Csak felesleges, minden bizonnyal magyarázkodást igénylő bonyodalmat szülne, amire semmi szükséged. Meghúzni magad szépen, csendben – ezt kérték tőled otthon és ezt is teszed, mert egyszerűen jó kislány van, tudod mi a dolgod, hol a helyed. Pedig, ha hallgatnál az ösztöneidre vagy csak körbepillantanál, akkor látnád, tisztán, minden kétséget kizáróan látnád, hogy valami nem stimmel. De ellenállsz, elhessegeted az örökös bizalmatlanságot és a beléd plántált, mindentől való állandó félelmet, helyette kirakod középre a receptet, hogy mind a ketten jól láthassátok. – Első lépés: a porrá zúzott tarajos sül tüskét tegye az üst forró vízbe, majd keverjen rajta tizenhármat az óramutató járásával ellentétes irányba – olvasod fel pont annyira hangosan, hogy a melletted álló lány még hallja, de a szomszédokat már ne zavard. – Második lépés: szeletelje fel a borsmenta levelet és az ürmöt, adja a főzethez, majd ismét keverjen rajta tizenhármat az óramutató járásával ellentétes irányba. Vajon miért ellentétesen kell? – szalad össze a szemöldököd. Kicsit furcsállod, szó se róla, hiszen csináltál már nem egy, nem két főzetet, de ilyen speciális kérése egyiknek sem volt még. Keverd meg, szólt mindig az utasítás és ennyi. – Mindegy, biztosan a haladó jelleg… – bizonytalan vagy (és kivételesen ezt most hallani is a hangodon), de mással nem tudod magyarázni és… nem is kell, úgy hiszed. Ha ezt kaptátok, a professzor ezt adta, akkor nincs mese, ezt és így kell csinálni. – Keverni szeretnél vagy inkább szeletelni? Nekem bármelyik megfelel, szóval válassz te.
my little jokes on thee and i'll forgive thy great big joke on me.
anja && nikita
– Óh, engem igazán nem zavarna. Vannak napok, mikor még úgy is öltözök fel, mint egy “Nikita” – vigyorogtam rá. Számomra nem volt annyira éles a határ nem és nem között, sőt, kimondottan élveztem, ha kísérletezhettem az ilyesmivel. Ezt még csak nem is kellett megjátszanom. – De akkor legyen Niki, ne bonyolítsuk túl – értettem végül egyet a lánnyal, elvégre rábíztam a döntést, úgy szólított, ahogy szeretett volna. Az ő becenevét illetően kissé elgondolkodtam. Elsőre olyasmik jutottak eszembe, hogy “Bociszem”, “Kisvirág”, meg hasonló furcsaságok, de a nevének átvariálásán még törnöm kellett a fejemet. – Szuper! Majd kikísérletezek valamit – feleltem végül, s fel is adtam magamnak a leckét későbbre. Magam elé suttogva el is kezdtem játszani a nevével, de épp csak alig hallhatóan; Ann, Anna, Aya, Yanya, Nia, Nana… Hmm, egyik se tűnt tökéletesnek. De hát, ő maga sem volt tökéletes, humanoid létére épp annyi hiba rejtőzhetett benne, mint bárki másban. Biztosan neki is voltak rossz szokásai, traumái, hobbijai, vágyai, szégyentelen gondolatai. Szerettem volna minél többet kideríteni ezek közül, pusztán kíváncsiságból. – Hát ha már vesszük a fáradtságot és elkészítjük, igazán adhatnának belőle – sóhajtottam fel. – Különben mit csinálnának vele, ha tényleg sikerülne tökéletesre megfőzni? – gondolkodtam el összeráncolt homlokkal. Érdekes, nem először jutott már eszembe, hogy vajon mihez kezdenek a jól sikerült főzetekkel bájitaltan után, de még nem sikerült megfejtenem a választ. Csak reméltem, hogy nem adományozzák el holmi jött-menteknek… – Tényleg? Ez kedves tőled. – pilláztam rá nagyokat, mert ezzel most meglepett. Na, már csak azért is imádkoztam magamban, hogy megkapjunk belőle egy-egy fiolányit, hogy utána valakit betársíthassak magam mellé. Végül megkaptuk a szükséges leírásokat és listákat, amit követett egy gyors megbeszélés, és máris elindultam, hogy megszerezzek minden hozzávalót, ami a főzethez kellett. Vicces volt látni, ahogy a többiek versenyezni próbáltak a legszebb darabokért, de ellenem esélyük se volt. Így sikeresen összeszedtem mindent, és elégedetten vonultam vissza a csapattársamhoz, aki közben már elkezdett ügyeskedni az üsttel. A baj csak az, hogy túlságosan lefoglalt az Eufóriaelixír megszerzésének gondolata, így hülye voltam és figyelmetlen. Pedig ha egy kicsit is jobban odafigyeltem volna a környezetemre - pláne így, hogy erre ki is képeztek minden egyéb mellett -, észrevettem volna már rég, hogy valami nem volt a helyén. Mert mialatt farkasszemeztem az egyik évfolyamtársammal, egy másik turpisságot követett el, de erről én nem tudtam, mert elvakított a versenyszellem. Így hát mit sem sejtve foglaltam helyet Anja mellett és hallgattam, ahogy ő felolvasta a receptet. Szemeimmel a papíron követtem az elhangzó sorokat, közben néha hümmögtem, hogy jelezzem: figyelek és értem. – Nem tudom. De ahogy látom ez a főzet legalább hatszor színt vált menet közben, mire sárga lesz – válaszoltam, még mindig a szöveget olvasva közben. – Mindenesetre nem tűnik túl nehéznek, simán meg tudjuk csinálni – tettem hozzá egy biztató mosollyal, hiszen hallani lehetett a lány hangján, hogy nem volt túl biztos a dolgában. Érthető volt, hiszen korábban még egyikünk se készítette el ezt a főzetet, de én bíztam a képességeimben, és ő sem tűnt túlzottan elveszettnek igazából. – Akkor felvagdosom ezeket, te pedig nyugodtan kevergess közben – hoztam meg a döntést végül, és magam elé is vettem a megfelelő hozzávalókat, hogy a receptnek megfelelően, precízen felszeletelgessem őket. – Mesélj, hogy tetszik a Roxfort? – kíváncsiskodtam, hogy addig is elüssük az időt egy kis beszélgetéssel. Most esküszöm semmi hátsó szándékom nem volt.
► Be careful who you trust, for even the Devil was once an Angel. ◄
Nem igazán tudod mit reagálj Niki megjegyzésére, inkább megjegyzéseire, ha őszinte akarsz lenni, ezért jobb híján csak bólintasz teljesen neutrális arccal. Te aztán nem ítélkezel, bárki bármilyen különös és megbotránkoztató dolgot mondjon is – láthatóan legalábbis. Amíg csak a gondolataidban van jelen és nincs az arcodra írva, addig minden a lehető legnagyobb rendben van. – Rendben, ha ragaszkodsz hozzá… – kicsit úgy érzed, mintha kihívásnak érezné ezt a becézés dolgot, pedig a legkevésbé sem annak szántad, főleg úgy, hogy mivel, nos… tudjuk kiről van szó csekély, de szemernyi lehetőségét azért látod a bántó, inkább gúnynévnek számító becenév esetlegességének is. A különös motyogásának, amit nem tudsz és nem is akarsz beazonosítani, nem sok figyelmet szentelsz, inkább az instrukciókat és intéseket hallgatod, amelyet a professzor ad, vagy… legalábbis próbál adni az izgatottan sugdolózó, csak korlátozottan figyelő diákoknak. És még csodálkoznak, hogy olyan az iskola szintje a durmstrangos csapathoz képest, amilyen. Persze, nagyon jól tudod, ők kaptak más, különlegesebb tréninget is, noha a teljes részletekkel – hála a jó égnek – nem vagy tisztában, de azért sajnálatos, hogy 1-1 diák mennyire gyenge és mennyire vár arra, hogy másik mentsék ki a bajból. – Lehet eladják – tűnődsz el, nem hozzátéve, hogy bár nem vagy elitista és nem tartod magad többre senkinél ezt az általános nemtörődöm, poénnak fogom fel az órát hozzáállással csodálkoznál, ha valakiknek sikerülne valóban tökéletes főzetet alkotni. – Valamiből fedezni kell az ösztöndíjakat. Úgy hallottam a mugli születésűek – szigorúan nem sárvérűek! – és a kevésbé tehetős félvérek egy része azzal tanul itt. Csak lazán, egy apró, kissé szégyenlősnek szánt mosoly kíséretében megvonod a vállad; nem tartod magad kedvesnek, egyszerűen csak praktikusnak. Ha neked nem kell, de neki igen, akkor vigye; senkinek nem fáj, hogy ha Nikolina Daskovnak jó, bár… ha ennyire akarja, nem érted, hogy miért nem vesz inkább magának. Tehetős aranyvérű család lánya, olyan kapcsolatokkal, hogy biztos volna rá lehetősége. Úgy haladtok, ahogy azt kell, szépen, pontról pontra követve a leírást. Gondosan figyelsz arra, hogy Niki minden lásson és mindennel tisztában legyen; nincs semmi partizán akció. Első benyomás alapján nem tűnik olyan vérszomjasnak, mint Kira Karkaroff volt, sőt, kis túlzással még kedvesnek is mondanád, de ahogy a mugli keresztények tartják: egyszer a Sátán és Angyal volt – tehát jobb óvatosnak, mint ostobának lenni. – Szerintem is megcsinálható, otthon sokkal nehezebb dolgokat is kértek tőlünk – bólintasz, bár ez sem segít, hiába próbálsz magabiztosnak látszani valami, bár nem tudod mi, aggaszt. Csak egy rossz érzés igazából, nem több, el is felejtheted mégis… képtelen vagy rá. – Hm… az első pár nap alapján elmegy, azt hiszem. Jobb, mint amire számítottam, de hiányzik Svédország – óvatosan fogalmazol, hiába ez csak egy egyszerű kérdés, nem engeded le a védelmed, ahogy a gyanakvásod sem. Pontosan ezért nem bocsátkozol részletekbe azt illetően, hogy miért vagy itt és hogy vagy itt. – És te? Neked hogy tetszik? – kérdezel vissza, bár inkább reflex ez, mint más, azért meglepve veszed észre, hogy érdekel a válasza. Kifejezetten érdekes lehet, hogy látja a liberális, sárvérűekkel operáló Roxfortot valaki, aki a Bully Gang tagja, nem pedig egy egyszerű félvér, mint te magad. Már majdnem sikerül elhinned, hogy tényleg minden rendben lesz, amikor a főzet harmadszor is színt vált. Okkersárgából lesz rubinvörös, amikor is a recept szerint belerakhatod a következő hozzávalót, ami a borsmentalevél. Lazán ejted bele a keverékbe, majd kezdesz el az óramutató járásával ellentétesen keverni hetet, hogy aztán rendesen is keverj hetet, amikor valami furcsa történik. A hatodik ellentétes kört fejezed be és a bájital kezdemény furcsa, méregzöld színre vált és hevesen buborékolni kezd, mintha forrásban lenne, pedig az lehetetlen. Kis lángon főzöd, ahogy azt kell. – Niki – nyúlsz a lány keze után, ám nem pillantasz rá; le sem veszed a tekinteted az üst különösen viselkedő tartalmáról. – Ezzel valami nem stimmel – a hangod nyugodt, tárgyilagos, mintha amúgy minden rendben lenne, csak az időjárásról csevegnél, nem egy potenciálisan, ám fogalmad sincs hogyan, elcseszett varázscuccról; mégis valójában egészen félsz, kicsit bele is remeg a gyomrod. Mi a fene történik itt?!
forgive o lord my little jokes on thee and i'll forgive thy great big joke on me.
Csak mosolygok rá. Nem feltétlenül ragaszkodom hozzá - de úgy gondolom, egy jó kapcsolathoz becenevek is kellenek, nem csak kommunikáció. A becenév ugyanis szorosabbá teszi a két személy közötti köteléket, barátságosabb hangulatot teremt és könnyíti a közeledést egymás felé. Márpedig szeretnék Anja közelébe férkőzni, hiszen mégiscsak a Durmstrang csapat tagja, ráadásul Anna rokona. Az már más kérdés, hogy vajon hasznot is szeretnék-e húzni ebből, vagy csak ártatlan barátkozásról van szó? Nos, majd kiderül.
El is mormolok magamban néhány lehetséges becenevet, ám egyik sem hangzik úgy, mintha tényleg az Anja névből eredne, így egyelőre elvetem a dolgot és a sorsra bízom, hogy mit fog hirtelen eszembe juttatni később. Biztos vagyok benne, hogy a pillanat hevében beugrik majd valami. Mondjuk a Kisvirág tényleg nem rossz… Hiszen ő maga is épp olyan, mint egy aprócska virág. Legalább is ránézésre más se jut eszembe róla.
– Az szemétség lenne… Hiszen mi dolgozunk rajta, nem ők. A bevétel legalább hetven százalékát oda kellene adniuk – forgatom szemeimet. Oké, nekem személy szerint nincsen semmiféle problémám pénzügyileg, de attól még igenis járna nekem az a részesedés, ha már belefektettem - bocsánat, nekünk, és belefektettük – azt a rengeteg energiát és időt a főzet elkészítésébe. – Várjunk, az ösztöndíj rendszernek nem tanulmányi eredmények alapján kellene működnie? – ráncolom a homlokomat. – Miért az én munkám fizesse mások tandíját?
Azért mégis bízom benne, hogy nem erről van szó és a jól sikerült főzeteket meg lehet tartani; ha így van, kapásból két adaghoz is hozzájutnék, hála Anja kedvességének. Igaz, tudnék vásárolni ilyesmiket bármikor, de azért az mégis más, ha maga készíti az ember. A sütemény is édesebb és puhább, ha a saját magunk által belefektetett energia is benne van. Szentimentális, tudom, de ezzel mindig is így voltam. Ezért is lelkesedek annyira a mostani projekt iránt, s ezért is szeretném a lehető legtökéletesebben kivitelezni.
– Pontosan. Kisujjból kirázzuk – fűzöm még hozzá, s mosolyom vigyorrá szélesedik. Mindketten Hollósok vagyunk, ráadásul a Durmstrang után itt minden feladat gyerekjáték nekünk, úgyhogy szinte esélytelennek látom, hogy bármiféle hiba becsússzon. Ezért is furcsállom Anja arckifejezését, mert hiába is igyekszik úgy tenni, mintha tök magabiztos lenne, van valami a pillantásában, ami egészen másról árulkodik. Rákérdeznék szívesen, de annyira azért talán mégsem izgat… Lehet, hogy csak a jegyei miatt aggódik. Vagy attól fél, hogy megeszem reggelire. Utóbbira nagyobb esélyt látok, ha őszinte akarok lenni… – Azt el is hiszem. Néha nekem is hiányzik Oroszország… – sóhajtok. Persze ez nem teljesen igaz; maga a hely hiányzik, igen, a hatalmas ágyamról nem is beszélve, de itt sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Ide nem érnek el a szüleim kezei, s itt nem is érzem annyira a felelősséggel járó terhet. – Eh… Elmegy. Jobban örülnék, ha kevesebb könyvet látnék és több pálcahasználatot az órákon, plusz van itt néhány baromira idegesítő egyed, akiket szívesen kihajítanék az ablakon, de… Nem rossz – vonok vállat. Nem utálok itt lenni, erről egyáltalán nincs szó, de inkább érzem magam egy nyári táborban, mint egy oktatási intézményben.
Az egyetlen jó dolog abban, hogy idejöttem, az a két Sebby felbukkanása… Na ők ketten viszont nagyon ügyesen fel tudják dobni a mindennapjaimat, és még hasznosak is, így bátran kijelenthetem, hogy megérte otthagyni a fagyos Oroszországot. Szinte biztos vagyok benne, hogy nélkülük már meghülyültem volna itt.
Kissé összerezzenek amikor megérzem a lány érintését a kezemen, s szinte azonnal az üstünkre pillantok; a főzetünk nagyon nem fest jól, kinézetre inkább hasonlít valami gusztustalan méregre, vagy inkább egy hegyi troll forrásban lévő hányására. Nem lehet, az nem lehet, hogy valamelyik hozzávalónk rossz… Figyeltem Anját, tudom, hogy ő sem csinált semmi olyat, amit nem kellett volna. Akkor mégis mi a franc ez?!
– De mégis mit-… – Kérdésemet nem sikerül befejeznem, ugyanis a lötty mintha elkezdene sűrűsödni, s így egyre jobban kitölti az üstöt, mint amikor a tej eléri a forráspontját és kifutni készül. – Figyelj már, ez növekszik – jelentem ki az egyértelműt, s már el is húzódok tőle egy kicsit. Végül valami hirtelen felindulásból a cucc egy része kibuggyan az asztalra, közben gőzölögve bocsát ki magából valami egészen undorító bűzt, s egyre több és több kerül belőle a vízszintes felületre, lassan beborítva mindent, ami ott van. Felpattanok és kirúgom a széket magam alól, aztán Anját is felhúzom a székéből, ha esetleg eddig nem mozdult volna; épp időben, mert a trutyi most már a padlóra is elkezdett lecsöpögni. – Na jó, ki a fasz szórakozott ezzel?! – kérdezem hangosan, közben dühösen körbepillantok.
❧ 
Rezignáltan, hovatovább: már-már beletörő nyugalommal veszed tudomásul, hogy hiába új év, az élet mit sem változott, neked nem oszt nyugalmat vagy kegyelmet – sebaj, megszoktad már. Tulajdonképpen az volna a furcsa, ha nem ott kísérelne meg kigáncsolni, ahol csak lehetősége adódik rá.
