Egy ponton sókristályok csapódnak ki, főleg homloktájékon, a hajtöveknél, halovány, fehér és maszatos foltok formájában, ahogyan a nap felszárítja bőrömről az óceánt - vagyis amennyivel sikerült érintkeznem. Lassan húsz perce fekszem háton, hagyom, hogy az enyhe, másoknak kissé émelyítő, gyönge hullámok kedvükre dobáljanak, szemet lehunyva sodródom, időnként ellenőrzön a távolságot, a látható partszakaszt, a családi homokpiknik színes foltjait, mielőtt ismét elmélyednék a... ...tökéletes csendben. Persze nem teljes csend, nem, sirályok hangja szűrődik a felfoghatatlan víztömegek mozgásához társuló morajlásba, a csipkészett sziklákon megtörő, kezdetleges tajtékok robajába, egy öböl sekély vízében pancsoló gyerekek kacagásába, és mégis, csendnek érzem. Lily fél órája hagyott magamra, szétégeti a nap, olyan fehér a bőre, szinte világít, vörös hajtincsei meg szinte nyelték a hőt, nem akart még egyet ugrani a vállamról, majd talán később, de azért én se maradjak sokáig. Melodramatikusan hangzik, de lehet, legszívesebben sokáig maradnék. Fabien többé nem keres majd, ezt fájdalmasan egyértelművé tette, miután én is fájdalmasan egyértelművé tettem, hogy nem tartok igényt a társaságara, jó volt, meg minden, de nincs bennünk több, felesleges erőltetni. Pedig akartam. Hogy azt mondja, várj már, nem értem, hiszen... azt hittem, jól megvagyunk, és akkor talán fontolóra vehettem volna, hogy megnyíljak, egyáltalán annak a lehetőségét, hogy megnyílhatok, hogy akár, de tényleg csak akár, be is avathatom. Még a saját unokatestvéreim sem tudnak róla, jól esett volna, nem is tudom, eljátszani a gondolattal, elképzelni, hogy egyszer másfelé is kifuthat. Nem akart velem vesződni. Vagy tényleg nem volt bennünk annyi. Laza gyorsúszással vesgem az irányt a part felé, bokámon cápariasztó, mert pont annyira szeretem, mint amennyire tisztelem, és nem vagyok sem vakmerő, sem idióta. Az előzőleg belakott ponton, törölközővel letakart kupacokat találok, és egy nagyon sápadt, napernyő alá menekült Albust. - Fogadjunk, hogy mindent felfaltak, és leléptek vásárolgatni - jegyzem meg epésség nélkül, és a biztos tudat ellenére keresgélni kezdek, hátha valamelyik alatt mégis találok egy félbevágott szendvicset.
Albus Perselus Potter and Lily Luna Potter varázslatosnak találta
Hogy én mennyire utálom a gyomorforgató utazások bármilyen változatát is. Mégis minden egyes alkalommal rá tudtak venni valamelyikre… Legyen szó zsupszkulcsról vagy hopp-porról. A családi nyaralásokra viszont csak így lehetett eljutni és csak anya és Lulu szavai nyugtattak meg abban, hogy nem lesz majd gond. Mégis volt… A gyomrom liftezett még akkor is, mikor a napernyő alatt ücsörögve bámultam a tájat… Jó lett volna belemenni a vízbe, szórakozni bármelyik tesómmal vagy unokatesómmal, de az összegörnyedésen kívül semmi hasznosat nem tudtam tenni. Kimozdulni viszont jó volt. A levegő segített kicsit és már mosolyogtam azon, ahogy Lulu ugrált Louis válláról. Aztán mindenki kimászott a vízből, befaltak szinte minden kaját és ott is hagytak magamra. A hugrás Weasley maradt egyedül a víz sűrűjében, így aztán nem volt szívem itt hagyni. Furcsa volt… Tényleg azt hinné az ember, hogy akinek a családja generációk óta egy házat erősítenek, nem fognak másik Roxfortos házba kerülni, csak ugyanabba. Mégis, megannyi alkalommal meg lett ez cáfolva és én ezt cseppet sem bántam meg. Szerintem Louis sem bánta azt, hogy nem lett Griffendéles, de igazából nem tudtam volna megmondani. Erről soha nem beszélgettünk emlékeim szerint… Úgy éreztem, hogy eléggé elhanyagoltam az unokatestvérem társaságát, de sosem tudtam miért. Talán, mert nem egy körökben mozogtunk és mert megvolt a saját bajom. Vagy mert furcsa, megmagyarázhatatlan érzések fogtak el minden alkalommal, amikor kicsit több időt voltam vele. Nem tudom… Talán a mostani másabb lesz, mert eltelt pár év? Majd kiderül. – Fel, de megmentettem pár szendvicset. –Elvettem a mellettem lévő táskát, amiből ki is vettem két szendvicset. Ezeket akkor mentettem meg, amikor a többiek ötéveseket megszégyenítő módon gázoltak bele a vízbe. Mind a kettőt átnyújtottam Louisnak. Egyen csak nyugodtan annyit, amennyit csak szeretne. Igaz, hogy csak kettő volt, de nekem nem volt rá szükségem. Valószínűleg be sem fogadná a gyomrom. – Milyen a víz? Kellemes? –Valami átlagos beszédtémát választottam, de a többiek úgy el voltak foglalva a kajálással és a lelépéssel, hogy senkitől nem tudtam meg ezeket az információkat. Közben arrébb ültem, hogy a másik is kényelmesen helyet tudjon foglalni a napernyő alatt. Eleget sütötte már szerintem a nap a másikat.
Két kupacot is sikerül feltúrnom, mielőtt Albus válaszolhatna, és ez nem tudom, melyikünk aktuális állapotát tükrözi jobban – az én vízben töltött idő és mozgás miatt terebélyesedő éhségemét, vagy az ő utazások alkalmával felerősödő zárkózottságáét. Mosolyogva hajtom vissza a megbolygatott kupacra terített törölközőt, tökéletes lopásmegelőző módszer, amióta léteznek strandok, ennél tutibb biztonságtechnikai megoldással még senki sem rukkolt elő. Persze apa biztosan hozzárakott pár bűbájt, Harry bácsi és Hermione néni is szívesen erősítik meg ilyenkor, egyszer a késő délutáni barbecue-ból laza borozgatássá nyúló beszélgetésüknek fő témáját ez szolgáltatta, ott feküdtem Victoire ölében, aki a telefont nyomogatta, és figyeltem, hogyan próbálnak varázslatfúziós hipotézisekkel kidolgozni egy tökéletes védelmi rendszert, amely a mugliknak sem tűnhet fel, vagy kiterjeszteni azt a muglikra is, így szorítva vissza a bűnelkövetők lehetőségeit. Megállok Albus felett, vigyorogva veszem el tőle mindkét szendvicset, lazán megrázom a fejemet, hogy néhány hideg, sós csepp a bőrére jusson. Nem értem, miért nem kínálják meg émelygéscsökkentő főzettel, anya mindig azt mondja, terhessége első hónapjaiban ölni tudott volna egy fioláért, a nagymamám nem győzte pótolni a meglévő készletet. Lehet, nem is fogadná el. Lehet, észre sem veszik, mi történik vele, és lehet, én sem mintát látok, csak konspirálok. – Köszi, jövök neked eggyel – leheveredek mellé, hátrasimítok néhány vizes tincset, hátamon kövér cseppek gördülnek végig, nyakam mentén apró patakokban folyik. A szám is sós, amint nyelvemet végigfuttatom rajta, közben kibontom a szendvicset, fogalmam sincs, ki csinálta, különösebben nem is érdekel, amint családilag mozdulunk valamerre, megszűnünk egyének lenni, különálló csapatok, valahogyan egybeolvadunk, szétzilálódnak a kapcsolatok és szövetségek, különböző egységekbe rendeződünk, de sosem ugyanolyanokba. Minden unokatestvéremet szeretem, és bármelyikkel szívesen töltök időt, Albus mégis rendszeresen igyekszik kikerülni engem, sosem töltünk két percnél több időt kettesben, és ha valahová becsatlakozom, mintha felszívódna, egyszerűen eltűnik, más társaság után kutat. Ez így már két állítás, két konspirációs elmélet. – Nem rossz, délután sokkal jobb lesz, most még tényleg nagyon erősen süt a nap – három falat után van érkezésem hozzászólni, észre sem vettem, mennyire éhes vagyok, amíg elém nem tolt a szendvicset. Balomat kinyújtom, véletlenül megérintem a térdét, de nem kapom el, mert azt tényleg furcsa lenne, szépen lesült bőr, kellemes szín, anya miatt elég sok időt töltünk a francia Riviérán, gyerekkorom óta nem sikerült leégnem, évek óta hámlani sem szoktam. Pillantásom megtalálja Albus sápadt arcát és karját, szinte világít, akárcsak Lily. Őket vastagon be kell kenni naptejjel, hogy ne pörkölődjenek vörösre. – Jól vagy amúgy? Régóta itt gubbasztasz.
Mosolyom szélesebb lett, látva azt, hogy Louis mennyire éhes volt. A kupacok feltúrásából legalábbis erre tudtam következtetni. Tényleg szerencse volt, hogy megmentettem néhány szendvicset, amit most készségesen át is adtam neki. Szívemen viseltem volna, ha itt korog a gyomra. Akkor viszont mi lettünk volna a gyomrobajos brigád, csak kettőnk közül én jártam mindig rosszabbul. A bőrömön csapódó vízcseppek váratlanul értek. Össze is húztam magam, de csak mosolyogtam rajta. Később lehet én is bemegyek majd a vízbe a másikkal, ha lesz kedve. Csak most egyen, az én gyomrom meg legyen jobban. Meg nem ártana majd megkérdeznem azt, hogy lesz-e kedve bemenni velem. Igazából itt volt az alkalom, hogy több időt töltsek vele Talán… rájövök arra is, hogy miért viselkedek a közelében olyan furcsán. Most is csak figyeltem, ahogyan a cseppek végig gördültek a hátán és nyakán pedig folyt a víz. Különlegesnek tartottam Louist, csak valami mégis ott motoszkált a levegőben, ami nem hagyott nyugodni. – Ohh, hát majd bejössz velem a vízbe és le van tudva a tartozásod. –Csak most esett le, hogy nem is reagáltam a tartozására. Így le volt tudva ez is és az is, hogy nem egyedül kell majd a vízbe mennem. Mert ki tudja, hogy mikor tér vissza a család nagyja. Olyan sokan voltunk a parton, hogy a hirtelen csend egészen furcsán hatott. Bíztam abban, hogy időben visszatalálnak. – Ha jobb lesz, akkor nincs semmi gond. Itt meg védve vagyunk ellene egy kicsit. Bár ahogy látom, neked egész jó színed lett. Vagy mindig is ilyen volt? –Ez az információ hiány is csak azt bizonyította, hogy mennyire elkerültem a másik társaságát. Ezen változtatnom kell a jövőben és ennek itt is volt az ideje. Balja közben megérintette a térdem. Végig szaladt a hátamon a hideg egy pillanat erejéig… de nem zavart. Hagytam az érintést, rokonok között amúgy is normális volt ez, nem? Szóval kicsit toltam is a térdem a keze alá, aztán kérdésén csak mosolyogtam. – Jól vagyok. Már a vége fele van a liftezése a gyomromnak, de ilyenkor még nem nagyon szeretek mozogni. Ciki, hogy varázslóként nem bírom a varázsvilág utazási módszereit. –Kínosan el is húztam a szám. Kellett valaki, akivel ezt megoszthattam. Persze Louis is tudta jól, hogy a Potter családban én voltam a fekete bárány. Már csak a házam miatt is. Ott volt a kviddics meg az utazások is. Szóval nem is értem, hogyan nem tagadtak még ki. Jó, ez rossz poén. – Később, ha gondolod, mi is elmehetünk szétnézni, ha van kedved. –Valahogy el kellett kezdeni a kapcsolat kiépítését, nem? Homokvárat mégsem építhetünk, báááár…
