Egy újabb nagyszabású est, amit szívesen kihagytam volna, de nem tehettem. Míg Astoria élt, vele az oldalamon sokkal szívesebben jártam el ezekre. Ha a társaság túl unalmas vagy irritáló volt, és kapásból tíz mágust képen tudtam volna átkozni, mindig képes volt féken tartani engem egy-egy óvatos érintéssel, egyetlen pillantásával, elejtett megjegyzésével a megfelelő időben, és már a puszta jelenlétével elviselhetőbbé tette számomra az órákon át tartó, kimerítő bájcsevegéseket. Aztán mikor ő egyre rosszabbul lett, egyre kevesebb és kevesebb eseményre jártunk el. Akkoriban nem is várta el tőlünk senki ezeket a kötelező köröket, ahogy azt sem, hogy magára hagyjam Torit, és egyedül jelenjek meg valahol. De Astoria már nincs közöttünk, én pedig azóta teljesen belefeledkeztem a munkába és a “Magic is Might” ügyeibe, és mindkettő megköveteli, hogy semmitmondó csevegésekkel ápoljam ezeket a fontosabbnál fontosabb kapcsolatokat. Bizonyos értelemben ez néha tényleg létfontosságú, hisz akár az életem is múlhat azon, hogy mennyire vesznek komolyan, úgy a politikában, mint a neo-halálfalók soraiban. Ám ettől még nem lettek sokkal szórakoztatóbbak ezek az események. Az alkohol persze megkönnyítheti a dolgomat, amennyiben tudom tartani a mértéket, és szinte mindig tudom. A közelmúltbeli, roxmortsi események, illetve a még mindig sajgó vállam azonban... Fogalmazzunk úgy, hogy ma este minden korty elfogyasztott Lángnyelv Wiskyvel egyre keserűbb és szarkasztikusabb lettem, ami nem túl kedvező, ha épp megnyerni próbálok másokat. Így hát egy idő után úgy döntök, az a legbiztonságosabb, ha kicsit elvonulok a társaságtól, és kiszellőztetem a fejemet.
A mai jótékonysági estnek, amelyet a walesi sárkányrezervátum támogatása érdekében szerveztek meg, szerencsére az Arany Főnix Hotelt választották helyszínéül, ami ilyen szempontból nagyon népszerű, ezért már jól kiismerem és feltalálom itt magam. Pontosan tudom, hol nyílnak titkos folyosók az elvonulni vágyók számára, és ezt ki is használom. Arra azonban nem számítok, hogy más is ennyire jártas már ezeken a rejtett utakon, és hogy a kedvenc, eldugott erkélyemre lépve legjobb barátom feleségével fogok szembe találkozni. Egy pillanatra meg is torpanok, megmeredve a mozdulatban, kezemben a legutóbbi, félig kiivott pohár wiskymmel, ám ezerszer inkább ő, mint hogy visszamenjek, úgyhogy végül kilépek mellé.
- Szia! Nem baj, ha csatlakozom? Nem tudtam, hogy más is felfedezte ezt a rejtekhelyet – jelentem ki egy apró mosollyal, ezzel egyben arra is célozva, hogy valószínűleg mindketten rejtőzködni szándékozunk itt. Közben próbálom felidézni, mikor is beszélgettem utoljára kettesben Nonnal. Nem mostanában volt, annyi biztos. - Minden rendben? Ha szeretnéd, hogy magadra hagyjalak, csak egy szavadba kerül - biztosítom őt két árnyalattal komolyabb hanglejtéssel. Nem tudhatom, ő milyen okból vonult el, talán sokkal inkább szüksége van most egyedüllétre, mint nekem. Részemről pedig valószínűleg amúgy is okosabb volna hazamenni már.
Non && Draco
Holden Briggs and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Tucatnyi helyet tudnék mondani, ahol most szívesebben lennék, és egy londoni lakással kezdődne a képzeletbeli lista. Hosszú, decens vörös ruhában pompázok, és rettenetesen igyekszem mosolyogni és jó pofát vágni ehhez az egészhez. Nem kedvelem az ilyen, és ehhez hasonló eseményeket, magamtól nem is jönnék ilyen helyekre, ilyen emberek közé, pláne nem egyedül, de most muszáj volt. Nem bujkálhatunk, és nem hagyhatjuk, hogy az emberek – a jók, vagy az átfordíthatók – azt gondolják, hogy a mi, aranyba mártott, mocskos kezünk is benne volt abban a rengeteg vérben. Theodore sajnos megbetegedett, és nem igazán érzi jól magát – felelem, amikor kérdezik, hogy hogyan lehetséges az, hogy Mrs. Nott egyedül jelent meg; begyakoroltan, úgy téve, mintha semmiség lenne, de nem az, hiszen a valóságban Theo nem beteg, éppen csak szörnyen mélyre süppedt a Roxmortsban történtek után. A régi sebek felszakadtak, újak szántják végig a testét és a lelkét egyaránt. Egy pontig minden rendben zajlik, minden a szokásos medrében folyik: ragyogóan mosolygok, csevegek és csacsogok – mert ebben jó vagyok, persze, ha lélekboncolgatásról lenne szó, már nem lennék itt -, könnyeden legyintek – mert nekem nem jelentenek semmit -, ha a ruhát, a sminket, az ékszereket dicsérik, csak a szokásos témákat érintem, mint az irodalom, a sportok, vagy a politika, akivel olyan viszonyt ápolok, azzal a gyerekeinkről is beszélünk pár szót. Aztán... megpillantok egy ismerős arcot, és először nem tudom, hogy honnan emlékezhetek rá, nagyon halványan, mintha csak valamiféle füstben állna, a vonásai is csupán reszketve derengenek. Hirtelen, már-már húsbavágóan hat a felismerés, hogy a férfi egy volt a Roxmortsot lerohanó-, neo-halálfalók közül. Nem tudom, mi történik a világban körülöttem, vagy a fejemben, vagy egész lényemben, de minden egy pillanat alatt omlik össze. A világ is, meg én is. Bárcsak foghatnám a rozéra, bárcsak itt lenne Theo, hogy összenézzünk, és elnevessem magam, hogy a fülébe suttogjam: bárcsak kokain lenne. Mert ő tudná, hogy sem a bor, sem a kokain nem tehet erről, hanem valami sokkal nagyobb, sokkal erősebb. Akárhányszor lehunyom a szemem, mindenki ezüst maszkot visel, és olyan, mintha összenyomna a tér, és az emberek alkotta húsmassza, ahogy körém tülekednek, mint egy éhes ragadozóhorda. Ez csak a fejedben-, és a rémálmaidban létezik – mantrázom magamban töretlen-, és hasztalan. A szívem hevesen kalapál, bordáim alkotta ketrecének feszül, mint egy vadállat, és, mintha csak lángnyelvvel nyalogatná bensőmet. Bárcsak a bor lenne. Bárcsak felszívtam volna egy csíkot otthon. De nem az, és nem tettem. Fogalmam sincs, hogy ki látott, vagy ki nem, de nem is érdekel, egészen addig, amíg a bábeli zűrzavarrá minősült, duruzsolássá halkult beszélgetéseket hallom csak már a folyosón. Levegő, levegő kell. Zavaros gondolataim pókhálóján, ezüstösen csillogó vízcseppként villan fel az erkély képe: amikor még ilyen helyekre jártunk a férfivel – szigorúan két, külön szobát foglalva, és az éj leple alatt a másikhoz szökve -, itt is megfordultunk. Akkor nyár volt, és boldog voltam és mérhetetlenül nyugodt. Először a kőpárkányra támaszkodok, úgy szívom be a hűvös, friss levegőt, hagyom, hogy eltelítse tüdőmet. Aztán a cigaretta füstje, amikor rágyújtok. Ronda szokás, már nem igazán gyakorlom. Draco hangját ezer közül is felismerem, sokszor hallottam – néha eleget is -, háttal állok az ajtónak, amikor felbukkan. - Szia – nézek el a vállam fölött, de csak a kérdésre fordulok felé egész alakommal. – Kíváncsi természet vagyok – ez persze csak féligazság, és hallom, ahogyan az ő hangjában is bujkál a célzás: ennél jobb búvóhelyet keresve sem találhattunk volna. – Persze – hazudok szemrebbenés nélkül, még ajkam szegletét is mosolyra rándítom. – Biztos túl sok volt a rozé – pillantásommal irányítom tekintetét a poharamra a párkányon. Fogalmam sincs, hogy elhiszi-e. Régen sokszor ittunk együtt. Sokat. De fiatalság, bolondság, mondhatnám, hogy felnőttem, és az úrinők nem bírják úgy az alkoholt, mint régen. Fogalmam sincs, hogy elhinné-e. Szavai átcsúsznak a cigaretta ezüstös szálai között, megrágom őket, fontolgatok, mérlegelek, de úgy érzem, hogy talán nem fogok ártani neki. És jobb lenne nem egyedül maradni a démonjaimmal gondolataimmal. - Nem szeretném – felelem végül, nemlegesen megingatva a fejemet. – Jó lenne, ha maradnánk. Feltéve persze, ha te sem szeretnéd, hogy lelépjek – na, nem az erkélyről, de a hotelből mindenképp. Az édes, gyümölcsös borba kortyolok, csak aztán emelem rá újra tekintetemet. – És veled minden rendben? – kérdezek vissza, nem annyira óvatosan, mint szerettem volna, felé nyújtva az ezüst cigarettaszelencét, a díszsorba rendezett halálrudakkal.
- Igen, ezt nem kétlem - jegyzem meg a szám szegletében bujkáló apró, féloldalas mosollyal. Az utóbbi időben, attól tartok, csak komoly események okán találkoztunk, főleg Astoria tavalyi halála, illetve az azt megelőző, hónapokig tartó haldoklása óta, aztán még ott volt a roxmortsi támadás, vagy azt követően a Munter esküvő, ami a legtöbbünk számára minden volt, csak ünnepi nem. És ezek a kötelező aranyvérű estek azóta is meglehetősen fagyos hangulatban telnek, amit persze mind nagyon jól leplezünk, de legalábbis mind úgy teszünk, mintha ez jól menne, és minden rendben lenne. Ám a lényeg, hogy a fent leírtak ellenére én még tökéletesen emlékszem, hogy milyen volt Non mindezek előtt, amikor még tudtunk valóban gondtalanul szórakozni: kíváncsi, mondhatni kalandvágyó. Pontosan olyan, aki már csak szórakozásból is könnyedén neki vágott volna bármikor ennek a hotelnek, hogy felfedezze ezeket a titkos, rejtett folyosókat. Ugyanakkor valami azt súgja, hogy most közel sem ilyen indíttatásból jött ki ide. Habozás nélkül vágja rá a kérdésemre, hogy jól van, de a tekintete mást mond. De ez sem lep meg. Ezekben az időkben, miközben mind érezzük, ahogy a fejünk felett alattomos módon gyülekeznek a sötét felhők, a gondosan felügyelt felszín alatt valójában egyikünk sincs túl jól. Persze lehetséges, hogy az ő problémáinak a világon semmi köze nincs a politikához - ami engem nyilván közelebbről és jobban érint, mint a legtöbbeket.
Bólintok, mikor a kérdésemre válaszolva megnyugtat, hogy nem zavarja a társaságom. Majd a fejemet ingatom, mikor visszafordítja felém a kérdést. - Nem, dehogy. Maradj. - És közelebb lépek, amint felém nyújtja a cigarettaszelencéjét. Kiveszek belőle egy szálat, majd biccentve visszaszolgáltatom azt. Már nem is emlékszem, mikor gyújtottam rá utoljára. Nem szokásom, sosem volt, a mindennapokban legalábbis nem, de időnként jól esik elszívni egy-egy szálat, és régebben, amikor még többet összejártunk szórakozni, ezek az időnkénti alkalmak gyakoribbak voltak, mint manapság.
- A rövidebb, illedelmes választ szeretnéd, vagy a másikat? - kérdezek vissza ezúttal egy halvány mosollyal, ami nem éri el a szemeimet. Úgyis nyilvánvaló, hogy egyikünk sem azért jött ide ki, mert annyira jó volna odabenn a hangulat. - Valahogy ma este fárasztóbbnak hat lefutni a szokásos köröket a társaságban, mint máskor - vonok vállat. - És Theo? Hogy van valójában? - kérdem, mielőtt pálca nélküli mágiával meggyújtanám a cigarettaszálat, és beleszívnék. Szerintem Non is tudja, hogy én átlátok az estély alatt gyakran emlegetett “nem érzi jól magát” magyarázkodásán, és pontosan tudom, hogy ennél komolyabb a helyzet. Tudom, hogy Theo is megsérült Roxmortsban, de abban is biztos vagyok, hogy nem erről van szó.
