Olyan korán kelt fel, hogy az ég alja még éppen csak pirkadt és a tavaszi levegő csípősen hidegnek számított, az eső szitált, a lehelete látszott, egy egész pillanatig arra gondolt, hogy inkább hagyja az egészet, hogy visszafekszik és olvas valamit, vagy csak bámulja a falat, számolja a másodperceket de hamar rájött, hogy nincs igazán semmi amire várhatna, vagy ami van, az csak késő délelőtt vár rá, addig pedig olyan rémesen hosszú időnek kell eltelnie még, hogy addigra biztosan belepusztul az unalomba, úgyhogy amint túl lépett ezen az egy, kósza pillanaton ami éppenséggel majdnem elbizonytalanította, és megtette az első lépéseket, már nem akart visszafordulni.
Theo szeret futni, szeret korán kelni is, de futni annál inkább, szereti ahogyan a teste küzd, ahogyan az izmai bemelegednek majd égni kezdenek, ahogyan a tüdeje megtelik és kiürül levegővel, ahogyan a lába éri a talajt, ahogyan az esőcseppek az arcába vágnak. Szereti, hogy közben nem kell gondolnia semmire: mostanában túl sokat gondolkozik, leginkább csak egyvalakin, azon, hogy mit ronthatott el vele, és minél többet rágódik rajta, annál több hibát vél felfedezni magában, és minél több hibát fedez fel a saját hozzáállásában, annál kevésbé akar erre gondolni. Ördögi körnek érzi, ördögi gondolatoknak, gyakran gyötrik álmatlan perceiben, így minden olyan pillanat amikor ki tudja zárni aranyat ér a számára. Amúgy is szereti a saját határait feszegetni.
Fogalma sincs, hogy mennyi ideig futhat vagy, hogy hány kilométert tehet meg, de mire visszafordul az ismerős útra a ház felé, már javában - habár még nagyon alacsonyan - leskelődik a Nap a világ felé, és Theo arca javában kipirosodott, az izmai eddigre már sajognak, minden lélegzetvétel égeti a torkát, a haja átnedvesedett a szitáló esőtől és az izzadságtól, a melegítőfelsője rámelegedett, szúr az oldala, a cipő dörzsöli a lábát és nem vágyik semmire csak egy jó hideg zuhanyra és valami ehetőre, vagy ezekre bármilyen sorrendben (lehet előbb inkább enne, most hogy megfogalmazódott benne a gondolat, rettentő éhesnek érzi magát).
- Rajtakaptalak. - Vigyorodik el hirtelen ahogyan meglát, lefékezi magát melletted, mögötted, egy pillanatra a válladra rakja a kezeit és rád nyomja a testsúlyát ahogyan felugrik, a következőben eléd szökken, tele van energiával. - Reggeli edzés? - Lépked hátrafelé, hogy egymással szemben lehessetek.
Hirtelen vág újra arcon a hideg, ahogy kilépek az istálló melegéből, immár oldalamon az angol telivérrel. Amikor kiléptem a kúria nehéz, kétszárnyú ajtaján, csend volt, mindenki az igazak álmát aludta. Az évek, évtizedek során olyan tökélyre fejlesztettem az ágyból kisurranás technikáját, hogy a férjem már nem kel fel időnként zaklatott szendergéséből. Bármennyire is tagadja, neki is szüksége van a nyugalomra, ami nem mindig adatik meg neki-, és nekem sem. Amikor a gyerekek itthon vannak az iskolai szünetek alkalmával, jobban szeretek magam is itt lenni velük. Egyrészt, az sokkal kevesebb találgatást, kérdést és felvetést hoz magával, semmint, ha Theodore-nak hazudnia kellene a hollétem felől, másfelől pedig Tony kislánya is a Roxfort padjait koptatja szeptember óta, sokkal ritkábban találkoznak, így ezek a rövid napok is megoszlanak közte és a volt felesége között, ami a felügyeletet illeti. Nem akarok belerondítani az idillbe. Storm patáinak tompa dobbanásaival összhangban ver a szívem, szinte együtt veszünk levegőt is, miután vágtába ugrattam és kissé felemelkedtem a nyeregből. Nem fogom vissza, már-már szabadon szárnyalunk a birtok végeláthatatlannak tűnő, zöld mezején, ilyenkor tényleg úgy érzem, mintha repülnék. A fákkal tarkított, erdős részen letérünk az ösvényről, csak, hogy kerülő úton közelítsünk a keskeny, sekély, de tisztavizű folyó felé, kidőlt, korhadt fatörzsek fölött ugrunk át, éles kanyart veszünk a nagy tölgyet megkerülve, végig a dombon föl, aztán le a völgybe, ahol a csermely csordogál. Storm lehajtja busa fejét, a friss, hűsítő vízbe kortyol, én pedig visszanézek oda, amerről jöttünk – olyan messze van innen a kúria, hogy nem is látom már. Magamba szippantom a csendet, és a föld nyirkos illatát, a sarjadó, zöld aromát, a hajnal hidegét. Akkor indulunk vissza, amikor az ég szürkés-narancsba vált, és a madarak álmosan csiripelnek, a Napot üdvözölve, és az igazi reggel közeledtét jelezve. Az egyenes, kaviccsal leszórt úton, a Nott ház felé, lecsúszok a nyeregből, és a kantáron vezetem a mént, aki úgy lépked mellettem, felszegett fejjel, radarként forgó fülekkel, mintha csak az árnyékom volna. Lépéseit az enyémhez lassítja, bársonyos orrát időnként a vállamhoz érinti. Csak akkor rántja fel kissé a fejét, amikor meghallja Theo ismerős hangját. Tenyerem a fiam kézfejére simul, ahogy a vállamon megtámaszkodik, de nem kapok utána, amikor elém pördül. - A kihagyhatatlan – teszem hozzá, de még biztos élénken él az emlékezetében neki is, meg Tabbynak is, hogy az anyjuk minden reggelt így kezd (már, persze, amikor itthon van e korai órákban, és nem egy londoni lakásban ébredek, amit viszont nem kell tudniuk). – Rendesen felöltöztél, ugye? – félig komolyan kérdezem, félig pedig csak egy kicsit bosszantani akarom az én nagy fiamat a hülye, anyás kérdésemmel. Egy ideje már kint lehet, ahogy elnézem kipirult arcát, a nedves haját, meg a minden lélegzetvételét követő, gomolygó párát. – Visszaviszem Stormot az istállóba, aztán, ha gondolod, főzök egy kávét, meg tojásrántottát, vagy sütök gofrit vagy palacsintát, vagy, amit szeretnél. Szinte hallom, ahogy kopognak a szemeid – nyúlok utána, és, ha nem tér ki előlem, végigsimítok a feje búbján, az arcán.
A pillantása a lóra siklik, hatalmas testalkatára, mély, barna szemeire és arra gondol, hogy milye könnyen tiporhatná el. Persze tudja, hogy Storm sose tenné, szerinted legalábbis, de Theo mindig is tartott attól, hogy mi van ha mégis. Őt mindig megrémíszti a gondolat, hogy teljes bizalmat kellene szavaznia valaminek ami önálló gondolatokkal létezik és ami bármikor dönthet úgy, hogy ledobja a nyeregből, hogy nem teljesíti a lovasa parancsait, meg aztán a lovak nehezen viselik a benne forrongó indulatokat és érzelmeket. Éppen ezért, mielőtt Storm és ő is túlságosan befeszülhetnének, inkább kihúzódik arra az oldaladra, ahol nem lépked mögötted egy több tonnás állat, beáll ő is menetirányba és a lépteit a tempótokhoz lassítja még akkor is ha benne éppen túlteng az energia.
- Ne már anya...- A szemét forgatja, ne nézd ötévesnek ezt próbálja üzenni, lassan felnőtt férfi, csak tudja, hogy miként kell rétegesen öltözni de ha mondjuk nem is tudná, akkor sem vallaná be. Te is voltál fiatal és biztosan te is hagytál el ruhadarabokat, hogy jól nézz ki, vagy hát gondolja, hogy csináltál ilyeneket.
- Veled jövök. - Nem húzódik el az érintésed alól, de azért megforgatja a szemeit. - És szerintem a palacsinta jó lesz! - Vigyorodik el jókedvűn, igazából bármi jó lesz, ha egy bizonyos személy nem rondít bele az összképbe, de ahhoz egy kicsit korán van még, nem? Nem mintha az apja nem kelhetne korán és nem csatlakozhatna a reggelihez, de ha Theo választhatna, ő inkább azt választaná, hogy kettesben tudjatok maradni. - Amúgy is szerettem volna veled beszélni, négyszemközt. - Tehát úgy, hogy a férjed, akit Theo magában néha csak megtűrt személyként emleget, ne tudjon róla. Nem akarja, hogy az apja bármit is tudjon róla, elvégre nem is akar róla tudni semmit és habár ezzel igyekszik megbékélni, néha még mindig elkapa az irigység, amikor mástól hall kedves történeteket az apa-fia kapcsolatról.
Szorosan fogom a kantárt, érzem, hogy Storm kíváncsiskodna: nyújtaná Theo felé busa fejét, szaglászná, orrát a hajába túrná, összeborzolná, finoman megcsipkedné bársonyos ajkaival. Amikor a birtokra-, és egyidejűleg hozzám került, azt mondta a kupec, hogy rendetlen, makacs és nyakas, de, amikor odajött a karám kerítéséhez, tudtam, hogy kiválasztottuk egymást. És, hogy ki-kire volt jobb hatással, arról napokig vitatkozhatnánk. Különben sem hittem abban soha, hogy valami, vagy valaki eredendően rossznak születik. Sok türelem és gyakorlás kellett hozzá, az tény és való, de rendíthetetlenül és fáradhatatlanul foglalkoztam vele, és nem érdekelt az sem, mikor ledobott, és az sem, amikor meglódult alattam az erdőben, mert a frászt kapta egy nyúltól. Összeszoktunk az évek alatt, társak lettünk. Felszalad egyik szemöldököm, sanda rókavigyor kúszik az arcomra, és röviden, halkan elnevetem magam. - Jó, jó, tudom – emelem fel szabad kezem védekezőn, ártatlanságot színlelve. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy – ugyan csak – sejtsem, hogy mire gondol, benne van minden a mimikáiban, a testtartásában, a tükörképemnek tetsző, forgatott szempárban. Bólintással nyugtázom, hogy velünk tart. – Bíztam benne, hogy ezt választod – tagadhatatlan, hogy én is farkas éhes vagyok, és nekem is jól jönne most egy nagy dózis koffein-, meg egy kisebb cukorsokk, csak, hogy a reggeli lendület kitartson a nap végéig. Sőt, általában éjszakába nyúlóan. - Igazán? – vonom fel egyik szép ívű szemöldököm újfent. – És miről? – kérdezem, és csak nagyon-nagyon erősen reménykedem abban, hogy nem tett rossz fát a tűzre megint, és nem kell bemennem Bagmanhez – ezek szerint egyedül. Theo is pontosan tudja, hogy mennyire megvetem az igazságtalanságot, például, vagy a felesleges köröket, amiket az a hárpia intéz nekünk a Roxfortba, csak és kizárólag azért, mert ő képtelen tenni valamit, hiszen a gyerekek nem hallgatnak rá. Nem való arra a posztra az a nő – gondolom, de nem mondom ki. Ritkán kerül szóba a némber itthon, és bármennyire is fáj, bármennyire is össze kell szorítani a fogaimat, nem ásom alá azt a maradék tekintélyét. Nem, mintha Theo nem látná, hogy mennyire haszontalan és, hogy valójában miért van az iskolában, és, hogy egyébként ártalmatlan... Ha elkezd mesélni, amíg megyünk az istálló felé, akkor hallgatom, de, ha vár a reggeliig, akkor másról faggatom, csak a szokásos dolgokról: a barátairól, a tanulmányairól, hogy itt a nyakunkon a nyári szünet, és gondolkoztam, hogy idén hová indulhatnánk. Utóbbiról lelkesen ecsetelek, mintha már akár holnap indulnánk. Az istállóban leszerszámozom a lovat, megkérem Theót, hogy hozzon neki két vödör vizet, meg egy kis szénát, miközben én egy kefével végigszántom a szőrét, kikaparom a patáiba ragadt sarat, végigtapogatom, hogy leszáradt-e teljesen a visszafelé vezető úton, és, ahol nem, szalmával lecsutakolom (és a biztonság kedvéért letakarom). - Légy jó! – hintek puszit a paripám orrára, mielőtt becsukom a box ajtaját, és magára hagyom. – Gyere – karolok Theóba -, most már tényleg csak a tiéd minden figyelmem – kicsim, akarom mondani, de mosolyogva elharapom a mondat végét.
Megrántja a vállát, ha vissza is menne a kúriába, akkor sem tudná, hogy mit csináljon, csak a hall és az étkező közé vágna ösvényt a folytonos járkálással amíg meg nem jössz, beszélgetne a festményekkel, de leginkább csak unatkozna: sóhajtozna, a kezét zsebre vágná aztán kihúzná onnan az ujjait, áttúrná a haját, ledobná magát az egyik karosszékbe aztán felkelne és az ablakhoz menne, a függönyt félrehúzná, hogy kilessen és felsóhajtana ha nem látna a látóhatár széléről lassan kiélesedni. Szóval jobb ez így, felvenni a tempód és egészen a karámig kísérni, hülyeségekről beszélgetni - mármint komolyan, számára ezek tényleg csak hülyeségnek számítanak, mindenre tudna válaszolni egy semmivel - de megerőlteti magát és próbál legalább három szavas mondatokkal válaszolgatni, annyi információt csepegtetni egy-egy kérdésedre adott válasszal ami majd elég elég lesz ahhoz, hogy ne faggasd tovább. A gondolatai most úgy is egészen másfelé kalandoznak, egyfolytában azon kattog hogy vajon Hollyn miért kezdett el vele távolságtartó lenni, hogy hogyan kellett volna kezelnie a helyzetet, hogy jó-e ez így vagy amúgy borzasztó és meg is akarja veled osztani, de közben belül eszi valami, mert az ilyen dolgokat csak egyszerűbb lenne egy férfival megbeszélnie, mint veled, mert te még a végén azt hiszed, hogy ez komolyabb.
Néha elmosolyodik, lelkességet színlel pedig a családi nyaralásra egyáltalán nem vágyik, vágyna rá, ha az apja nem lenne ott, veled meg az ikertestvérével szeret lenni, szeret újdonságokat felfedezni és kirándulni, naplementéket és napfelkeltéket nézni, a homokot a lábujjai között sercegni, a nagyvárosok titkait felfedezni, de ezeket mind megkeseríti, ha a férjed éppenséggel rontja a levegőt. De lelkes vagy és Theo nem akar letörni, kicsit adja is alád a lovat, hogy biztosan jó lesz, nagyon várja ő is - inkább csak neked akar kedveskedni.
Szó nélkül teljesíti a kéréseid, hoz két vödör vizet és egy nagy adag szénát is Stormnak, de egyszer sem merészkedik a lóhoz igazán közel, inkább csak tisztes távolból figyel titeket, a bizalmat köztetek és néha egy kicsit képes elirigyelni az állattól a figyelmed, mert néha úgy érzi, hogy sokkal nagyobb szüksége lenne rátok, mint azt te vagy ő gondolná.
Nyel egy nagyot amikor végül belé karolsz, kicsit azt is kívánja, hogy bárcsak húzhatná még az időt, de hát ő hozta fel és ahogyan lassan visszafelé indultok, csak nem léphet már ki ebből a beszélgetésből. - Van egy...lány. - És a lány szót úgy mondja, mintha tíz éves lenne és nem tizenhat, mintha még mindig a fúj lányok szakaszát élné az életben és nem fogná meg a látványuk. - Szóval tudod kavartunk. - Kínlódik egy kicsit, mert nem akarja, hogy részleteket kérdezz a dologról. - És minden kurva jó volt. Mármint, nagyon jó bocsi. - Javítja ki magát a szemét forgatva, de szigorúan csak a lábatok elé néz, mert ha feléd kellene fordulnia, akkor biztosan elsüllyedne a szégyenében, hogy ilyenekről kell veled társalognia. - Mármint tényleg minden, de aztán tudod, csak úgy kioffolt. - Rántja meg a vállát mintha semmit sem jelentene a dolog, pedig nyilván felhozta valamiért. - És kerül és hát fogalmam sincs, hogy miért. - Mindjárt el fog süllyedni. Mindjárt el fog süllyedni szégyenében. - Szóval szerinted rá kellett volna kérdeznem, hogy akar-e a csajom lenni? -
Örülök, hogy velem jön, mert önző módon ki akarom használni minden pillanatát annak, hogy a gyerekek itthon vannak – és, hogy még itthon vannak. Félreértés ne essék, nem szándékozom erővel itt tartani egyiküket sem, ha Amerikába akarnak menni az Akadémiára, vagy, ha egyszerűen csak világot akarnak járni, látni és tapasztalni, és bármennyire is szeretem és szerettem őket, nem akarom visszaforgatni az idő kerekét oda, amikor még kicsik voltak. Ez az élet rendje: felnőnek, megöregszenek és megöregszünk mi is, aztán elkezdik a saját életüket – nélkülünk. És ez így van jól. Nem féltem őket kevésbé, és nem szeretem őket kevésbé, és nem fogok kevésbé örülni nekik, amikor hazajönnek karácsonykor, és esetleg együtt ünnepeljük az újévet is majd, de nem tarthatom őket itt örökre, a kúria falai között, torony szobafogságban, hét lakat alá zárva őket. De azt akarom – és remélem is -, hogy tudják, ide bármikor visszajöhetnek. Keserédes íz olvad szét a nyelvem hegyén, miközben kérdezgetem, és hallgatom a válaszait, és kellemes melegség járja át a lelkemet, hogy Theo nem akar csak úgy lerázni, pedig, ahogy ismerem, legszívesebben ezt tenné. Persze, a szívem mélyén jól tudom, hogy annyira azért mégsem várja a nyaralást, meg azokat a heteket és hónapokat, amiket itthon kell töltenie, távol a barátaitól, az apjával egy fedél alatt; nem kell említenie-, vagy mondania sem. Szeretném, hogy a férjem és a fiam között feszülő szakadék egyszer, és mindenkorra megszűnne, és még nem tudtam belátni, elfogadni, hogy ez már így marad. Az átlagosnál sietősebben-, de nem kevesebb odafigyeléssel és törődéssel csutakolom le a lovat, hogy aztán a fiamba karolva meginduljunk a kúria felé, és, amikor kiböki, hogy valójában egy lányról van szó, ajkam szegletében mosoly játszadozik, ahogy szemem sarkából rá sandítok egy szívdobbanás erejéig, de nem szakítom félbe. Csak a kavarás szóra kapom fel a fejem, mert arra számítottam, hogy a kettejük dolga még nem ennyire előrehaladott stádiumban van, és éppen arról fogunk diskurzust tartani, hogy hogyan is hódíthatná meg az ifjú hölgyet. Hova gondoltam, én naiv. - Csupa fül vagyok – nem néz rám, de a hangomból minden bizonnyal kihallja a mosolyomat. Közben megérkezünk a kúria kétszárnyú ajtaja elé, egyik szárnyát belököm magam előtt, és belecsavarodok a kellemes melegbe. - Várj – szegezem rá átható, opál színű lélektükreimet. – Egyáltalán nem kérdezted meg, hogy miért offolt? – ó, édes fiam... megingatom a fejemet, és a konyhába megyek, kezet mosok, vizet öntök a kávéfőzőbe, bögréket veszek le a szekrényből, meg a palacsintához valókat. Összepréselt ajkakkal bólintok a kérdésére válaszolva. Ez a short version. - Ha érdekel és fontos neked – meg ne próbálja beadni nekem, hogy nem, mert, ha nem lenne fontos, nem pörögne rajta; ismerem -, akkor mindenképpen. Főleg, ha azt mondod, hogy minden kurva jó volt – ismétlem szavait, cinkos mosolyra húzva szám szélét. – Nem hiszem, hogy ok nélkül kerülne – most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállamat -, de, ha mégis, ha már mégsem szeretne tőled semmit, akkor azt is megtudnád, ha megkérdeznéd, és egyszerűbb lenne neked is – később, mással. – Ha kedvelsz – direkt nem a szeretsz szót használom, nehogy a végén halálra rémítsem és elszaladjon - valakit, azért minden követ megmozgatsz – csak egy pillanatra sütöm le a pilláimat. Valószínűleg azt hiszi, hogy az apjáról beszélek, és rá gondolok, de valójában Leo jut eszembe, az, hogy most mennyire kétszínűnek és hipokrita okoskodónak gondolna a fiam, ha tudna a másik férfiről, és, ha tudna a részletekről, mert nem értené meg. Őszintén? Én sem értem néha magamat, sem pedig ezt az egész elbaszott szituációt. De a szeretet kétélű fegyver: ott kellene lennem, mégis maradok. – Akarsz mesélni róla? – kérdezem finoman, a lányra utalva, ha már nem mutatta be nekünk, és nem tette szóvá korábban.
Egy másodpercre összepréseli az ajkát és arra gondol, hogy simán visszavonulót fújhatna. Mondhatná azt, hogy nagyon fáradt és felkocoghatna a szobájába, vagy mondhatná azt, hogy előbb letusol és aztán amikor végül visszatér hozzád, akkor tehetne úgy, mintha semmire nem emlékezne azok közül amiről veled akart beszélni. Játszhatná a hülyét, kicsit begyakorolt szerep az nála de attól tart, hogy te túl könnyen látnál át a szitán - kicsit bánja, hogy belekezdett ebbe a sztoriba, de ha már elkezdte, akkor illene is befejeznie. Rajtad kívül máshoz úgy sem igazán fordulhat ebben az esetben: a haverjai csak megrángatnák a vállukat és azt mondanák, hogy hagyja a picsába, és az elérhető felnőttek az életében leginkább te vagy.
- Hát nem? - Kérdez vissza értetlenül, egy halk sóhaj kíséretében: látszik, hogy felnőtt vagy és ékelődik közétek egy generációnyi korkülönbség. - Mert tudod ez nem egy olyan kapcsolat volt amibe ez belefér. - Rágja a száját idegesen és elkönyököl a konyhapulton ahogyan szigorúan a hozzávalókat nézi meg azt amint nekiállsz a reggelinek. - Szóval, érted leginkább csak...- És hadd ne kelljen kimondania azt, hogy szexeltek. Így is túlságosan kényelmetlen ez a beszélgetés.
Elhúzza a száját és egy kicsit hátrafelé dől: nem érdekli és nem fontos neki Hollyn, ezt akarja hazudni neked, de végül inkább csak lesüti a pillantását, mert nem tudná teljes meggyőződéssel ezt állítani. Az igazság az, hogy Hollyn nagyon is érdekli őt és nagyon is fontossá vált számára a lány, sőt lassan - de ezt nem fogja bevallani semmiért - máshogy fontos neki, mint azelőtt, ez az érzés pedig megrémiszti. - Hát nem tudom...- Húzza el a száját, láthatóan nincs lenyűgözve a tanácsodtól. - Nem hiszem, hogy valaha is meg akarom tőle kérdezni, hogy mi baja. - Vallja meg őszintén. - Amúgy sem beszélünk egy ideje. - Rántja meg a vállát és hirtelen nagyon fontosnak érzi, hogy megmossa a kezét. Halál rossz ötlet volt ezt a témát felhoznia, mert most te azt hiszed - Theo szerint legalábbis - hogy kétségbe van esve vagy, hogy nem tud magának más csajt szerezni. Pedig nyilván tud, csak legszívesebben Hollynnal lenne.
- Hát... - Nem akar. - Mesélhetek. - Vagy akar? - Vagány csaj, mármint tudod nem ilyen elérhetetlen jégkirálynő - Elfintorodik, az olyan lányok egyáltalán nem az esetei. - Cigizik. - Mint Theo. - És nagyon szépek a szemei. - A mellei. - És elég okos, hollóhátas. - Mondjuk Theo nem kifejezetten ezért kezdett el vele kavarni. - Kviddicsezik. - Mint Theo. - És jókat lehet vele beszélgetni. -Nyilván legtöbbször beszélgetni szoktak. - És nem igazán érdekli, hogy tudod, Nott vagyok, vagy hogy gazdag. - Rángatja meg a vállát, mert fogalma sincs mi mindent mondhatna Hollynról, hogy közben nem mondja el, hogy mivel szeretik elütni a szabadidejüket. - Kicsit túlbuzgó és nagy az igazságérzete. - Mosolyodik el halványan, de rögtön észbe kap. Még a végén azt hiszed, hogy nagyon bejön neki. Fúj, ne gondol ilyeneket. - Szóval tudod ilyesmi. - Rángatja meg a vállát. - De izé, erről az egészről ne mondj semmit Theodornak. - Néz rád nagyon komolyan. Még csak az kellene, hogy az apja megtudjon bármit Hollynról.
Olyan korán kelt fel, hogy az ég alja még éppen csak pirkadt és a tavaszi levegő csípősen hidegnek számított, az eső szitált, a lehelete látszott, egy egész pillanatig arra gondolt, hogy inkább hagyja az egészet, hogy visszafekszik és olvas valamit, vagy csak bámulja a falat, számolja a másodperceket de hamar rájött, hogy nincs igazán semmi amire várhatna, vagy ami van, az csak késő délelőtt vár rá, addig pedig olyan rémesen hosszú időnek kell eltelnie még, hogy addigra biztosan belepusztul az unalomba, úgyhogy amint túl lépett ezen az egy, kósza pillanaton ami éppenséggel majdnem elbizonytalanította, és megtette az első lépéseket, már nem akart visszafordulni. 
