Tüllről, flitterekről, feszülős fekete bőrről és rikító színekről fantáziáltam egész Gyógynövénytanon - nem is értem, mi a faszért vettem fel ezt a tárgyat R.A.V.A.Sz. szinten, amikor a növényekhez nem volt több közöm a péntektől vasárnapig elszívott füves cigiknél. A mugli papírboltban vásárolt füzet lapjaira firkáltam, béna pálcikaembereket, aránytalan végtagjaikban hangszerekkel, girbegurba kis vonalakból alkotott testükön konzervatívok haját égnek állító ruhákban. Valahol a lap aljában Eunice Drucilla Bagman tanfelügyelő asszony firkaváltozatának telt ajkai vicsorra torzultak. Szerettem volna ezt a kifejezést látni a valódi Bagman arcán is... Merlinre, mennyire elképesztően ideges volt, mikor az év első kviddicsmeccsén pályára léptem a csapatkapitányi mezben - bár valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy engem gyűlöljön jobban vagy a Mardekár egész, aranyvérűekből összetákolt csapatát -, és persze nem tehetett semmit. Egy évre tiltott el a játéktól, nem többre, azzal valószínűleg nem számolt, hogy Lestrange prof elég tökös lesz a csapatkapitányi kinevezésemhez. Erre szokás nemes egyszerűséggel annyit mondani, hogy beszopta. Vitatkozhatnánk róla, hogy mennyire volt jó ötlet egy év tiltás után, az én pozíciómban húzogatni az oroszlán bajszát, azaz jelen esetben felhúzni Bagmant - a Griffendél csapatának egy része talán a saját terelőütőmmel csapott volna tarkón, ha tudják, mire készülök. De baszki, mégsem várhatta el tőlem senki, hogy kibújjak a bőrömből... Szeptember óta fortyogott bennem az indulat, minden áldott nap. Az új durmstrangos faszacsávók napi szinten terrorizáltatták a talpnyalóikkal a szerintük nem megfelelő származásúakat, Bagman és a tanárok érdemben nem tettek szart sem, a tavalyi roxmortsi tragédiát pedig úgy sepregették a szőnyeg alá, mintha meg sem történt volna. Semmi közös traumafeldolgozás, semmi empátia, csak rohadt elvárások. Tanulj szorgalmasan, viselkedj jól, legyél engedelmes kisdiák, akkor is, ha közben összeszarod magad a félelemtől, miután tavaly év végén majdnem meghaltál a neo-halálfalók támadása miatt, alig pár kilométerre a sulitól. Komolyan, ennél még az öreg Dumbledore is jobban kezelte, hogy az iskolájában hullottak a diákok, mint a legyek... Tudtam persze, hogy a látványos provokációtól nem rázódik helyre a világ. De dühös voltam és úgy éreztem, tennem kell valamit. A kormányt egyszemélyben nem tudtam megdönteni, ahogy a neo-halálfalókat sem törölhettem el a föld színéről... Maradtak a magam polgárpukkasztó, gyerekes módszerei. Például egy télköszöntő The Unforgivables koncert a folyosón, a lehető legbotrányosabb - Bagman szerint mindenképp - szerelésben. A probléma csupán az volt, hogy nem találtam az utazóládámban A Tökéletes ruhadarabokat. És itt jött a képbe Ő. Nem állíthatom, hogy jól ismertem Blaise Rainberryt. Valahogy elsodródtunk egymás mellett, ha volt is keresztmetszete az én széles - és általában felszínes - baráti társaságomnak az övével, mi sosem keveredtünk egymás közelébe. Azt viszont tudtam, ahogy mindenki más is tudta, hogy a srácnak volt stílusa. Talán nem tetszett mindenkinek (nekem igen, hello, a gyerek egy divatikon volt, egy igazi díva, bassza meg), de azt senki sem tagadhatta, hogy nem egy gyártósorról lelépett tömegáru volt. És nekem most éppen rá volt szükségem. Különösebb erőfeszítés nélkül megszereztem az órarendjét egy közös ismerőstől, a kviddicsedzésem után kényelmesen el tudtam kapni az utolsó óráját követően. Az egyik vállamon átvetett seprűvel, a másikon fekete tokba bújtatott gitárral vártam rá a tanterem előtt, ahogy kitette a lábát a folyosóra, könnyed természetességgel szólítottam le: - Figyelj, haver, a hazának szüksége lenne rád. Vagy legalábbis nekem biztosan. - Talán tolakodóan közel álltam hozzá, talán el is torlaszoltam az útját, noha semmi fenyegető szándék nem volt benne, csupán a lelkesedés bontotta még lejjebb a gátlásaimat. - Úgy hallottam, hogy ruhákat tervezel, nem is akármilyeneket. Nekem és a srácoknak kéne néhány egyedi tervezésű darab. Bármi, ami sokkoló, szabad kezet kapnál, kiélhetnéd a kreativitásod legmélyebb bugyrait is. Ha valaki rosszallóan is hallgatta a beszélgetésünket, könnyedén ignoráltam.
Ennél katasztrofálisabb jóslástan órán még nem vettem részt. Eleinte még egészen nyugisan telt, nem történt semmi eget rengető, de aztán szép lassan káosszá alakult az egész. A prof szép sorjában végignézte mindenki tarot kirakását, néha bólogatott egy sort, hogy “mhm, ez remek, kiváló munka”, aztán odaért hozzám és a padtársamhoz… Utóbbi előtt kiterítve a három lap, melyek a múltamat, jelenemet és jövőmet fejtegették. A tanci először csak leste kíváncsi szemekkel a csodás jóslatot, majd felém fordult és a vállamra tette a kezét, miközben elkezdett olyanokat hablatyolni, hogy “drágám, a romantika sose könnyű téma”. Milyen égő már ez?! Legszívesebben odavágtam volna neki, hogy “szerintem az nehezebb téma, amit maga ‘szoknya’ címen felvett ma, beszélgessünk inkább arról”, de végül csak annyit feleltem, hogy “ja, és eléggé privát is”. Nem akartam kiszúrni saját magammal és úgy viselkedni, mint akinek tényleg beletenyereltek élete pocsolyájának kellős közepébe, így is elég kellemetlen volt, hogy a rólam szóló jóslatra külön megjegyzést kellett tennie. Főleg, mert így is gyakori téma voltam a fiúk közt, és nem ám azért, mert annyira elragadó voltam… Ahogy arra számítottam is, most is felóbégattak néhányan, röhögtek, aztán összesúgtak - “súgtak” -, ecsetelgetve, hogy vajon melyik srácról lehet szó. Még neveket is kezdtek sorolni, de erre már nem volt kapacitásom figyelni. Szóval eléggé kedvtelen lettem az óra végére, bár már az elején se voltam olyannyira lelkes. Csak túl akartam esni ezen, mert terveim szerint ezek után félrevonultam volna a könyvtár valamelyik szegletébe vázlatokat gyártani. Ha már az összefutásnál tartunk; ahogy a prof bejelentette, hogy mehetünk a dolgunkra, sebesen felpattantam és már az ajtó felé is vettem az irányt. Közben hallottam néhány megjegyzést felreppenni a levegőbe, de ezeket el is engedtem a fülem mellett. Viszont a nagy sietségben majdnem sikerült összekaramboloznom valakivel - ha nem léptem volna a mentális fékemre villámok sebességével, most mindketten padlóra kerültünk volna. Így viszont még időben jött a satufék, s hátrahőköltem meglepetésemben, valami csodálkozó hangot kieresztve a számon. – Merlin csirkéi, mi a fasz?! – a hangot követte eme néhány szó, miközben hatalmas szemekkel pislogtam a random srácra, aki egyébként a cókmókjai miatt kétszer nagyobbnak tűnt elsőre, mint volt. Mielőtt még észbe kaphattam volna már neki is látott a mondanivalójának, amit elsőre fel se fogtam igazán, de próbáltam nagyon figyelni rá miközben mögöttem a többiek kifelé igyekeztek a teremből. Kinek van szüksége rám? Hogy mi van? Mire eljutottunk a “ruhákat” szóig, már nagyjából utolérte az agyam a testemet. Először kapásból tagadni akartam, hogy én ugyan nem tudom, miről hadovál összevissza, de igazából feleslegesen hazudtam volna; elég volt rám nézni, az öltözékem teljesen elárult. A szokásos Mardekáros nyakkendő módosított, csupa-flitterglitter verziója lógott a nyakamban néhány lánccal együtt, hasonló koncepciójú Mardekáros bross díszelgett a mellkasomon, a rengeteg gyűrűről és a saját tervezésű lógós fülbevalómról meg már ne is beszéljünk. És akkor ez még egy szolid outfit volt; a zöld flitteres szoknyámat például nem vettem fel hozzá. – Ácsi, lassíts… Te ki is vagy? – kérdeztem, mert így elsőre fogalmam se volt róla, hogy ő mégis kicsoda. Mármint, rémlett valami a tudatalattim egyik szegletében ahogy vetettem egy pillantást a gitár tokra a kezében, de amúgy semmi. Se kép, se hang. – Nézd, drága, nagyon szívesen kisegítenélek, de nem hiszem, hogy én vagyok a te embered. – Gondoltam itt arra, hogy talán az ő ízlésének nem lett volna megfelelő az én stílusom. De aztán ki tudja? Ráadásul volt bennem némi félsz, hogy ez csak valami átverés és ő is csak egy a sok bully közül, akik napi szinten betaláltak a vécében.
i got a sick and twisted fascination my own decimation me and Icarus are cut from the same cloth
Elõtörténet :
Multik :
Zsörtike sereg
Playby :
Trevor Wentworth
26
Sid Wagtail
Szer. Feb. 08, 2023 1:33 pm
Blaise & Sid
A hozzám hasonlóan nagy baráti körrel, kevés gátlással és kimeríthetetlen szociális igénnyel rendelkező emberek egyik rossz tulajdonsága volt, hogy hasonló ismerkedési képességet feltételeztek másokról is. Számomra természetes volt leszólítani másokat, csevegésbe bonyolódni, szorongás nélkül felvenni valakivel a szemkontaktust, és hajlamos voltam elfeledkezni róla, hogy mások - a többség - nem érezte ennyire kényelmesen magát idegenek társaságában. Mentségemre szóljon, egyben azt is - jogosan - szerettem feltételezni, hogy én nem voltam idegen a többi diák szemében. Mármint hé, engem tényleg mindenki ismert, a pisis elsősöktől kezdve a hetedikes évfolyamelsőig mindenki. Legalábbis szerettem ezzel simogatni az egómat és statisztikailag általában jó esély volt rá, hogy az előfeltevésem igaz is lesz. Általában. - Sid Wagtail. Tudod, The Unforgivables, kviddics, ilyesmi - legyintettem, jelezve, hogy tulajdonképpen a nevem lényegtelen is, amennyiben eddig nem találkozott a jellegzetes képemmel. - Ó, dehogyisnem, drága, egészen biztosan te vagy az én emberem. Széles, letörölhetetlen vigyort villantottam a srácra, minden gátlástól vagy bírálattól mentesen végigfuttatva rajta a tekintetem, félreérthetetlenül sugallva: nézz magadra, baszki, hát nyilván téged kereslek. - Mit akarsz a kis buzitól, Wagtail? - A kérdés gúnyos éle a zsúfolt folyosó háttérzaján keresztül is tisztán érzékelhető volt. Lassan fordultam hátra, megigazítva a vállamról lecsúszó gitártok laza, zenekaros kitűzőkkel borított pántját. A durmstrangos gecigang egyik kis talpnyalója volt, mardekáros újgazdag kis faszkalap, az a fajta, aki felfelé nyal, lefelé pedig tapos - a Mardekárban akadt pár ilyen, mostanság pedig mágnesként vonzotta őket a szeptemberben érkezett Durmstrang galeri, Sven Munter és a felesége, Calysta kiskirályként és kiskirálynőként vezetgették a háttérből a maguk köré szervezett bullykat. - Bekussolsz és eltakarodsz, vagy betörjem a patkány képedet, baszd meg? Mindenki tudja, hogy Munterék engedélye nélkül még pisálni sem mersz elmenni egyedül, úgyhogy ne játszd a keménycsávót - vetettem oda a vézna, egérszerű fogsorral rendelkező srácnak (pedig még csak nem is tartozott a beltenyésztett arisztokraták közé, hogy legalább indokolt legyen a rusnyasága), mielőtt határozott mozdulattal magam után húztam volna Blaise-t, hogy keressek kettőnknek egy üres termet. Leszartam, hogy mások mit gondoltak, nagyon magasról, és teljesen biztos voltam benne, hogy a mardekáros srác nem mer utánunk jönni. Az olyanok, mint ő, csak falkában mertek vadászni és csak a náluk gyengébbekre, de azokra is kizárólag akkor, ha magányosak és védtelenek voltak. - Tehát, ahogy mondtam, mielőtt ez a végtagokat növesztett pénisz közbepofázott, fellépőruhát szeretnék a zenekaromnak. Mindenki tudja az iskolában, hogy te értesz ehhez és elég távol áll tőled a konzervatív stílus. Valami meghökkentőt akarok, valamit, ami visszaadja a punk életérzést, de mégis új. És legfőképpen persze kiborítja Bagmant. Fizetni nem tudunk érte, elbasztam minden pénzemet fűre és egy új erősítőre, de nem tudom... tök hálás lennék, az is értékes, nem? És meghívlak egy sörre is vagy valami másra, ha a sört nem szereted.
Gyakran megesett - hogy a csiga elesett -, hogy random srácok szólítgattak le a Roxfort folyosóján, vagy épp akárhol az utcán, de egyik se jó szándékkal tette, így nem is csoda, hogy most is úgy reagáltam, ahogy, mikor ez a számomra ismerős idegen megállított, hogy… Hogy miért is?! A meglepetésből felépülve szép lassan leesett, hogy mit is szeretett volna; ruhákat terveztetni. Velem. Óh, jesszus, ha nem féltem volna attól, hogy csak át akar baszni, már most ugráltam volna örömömben, hiszen valaki végre elismerte a munkámat. De nem, inkább csak ráncolt szemöldökkel próbáltam kipuhatolni, hogy mennyire lesz ennek pofon a vége egy tízes skálán. Jobbnak láttam óvatosan kezelni a helyzetet. – Aha, már vágom… – Nem vágtam. Mármint, a zenekar nevét már talán hallottam innen-onnan, de mindig a magam dolgával igyekeztem foglalkozni, úgyhogy lemaradtam a helyi hírességekről és a róluk szóló pletykákról. Pedig így utólag belegondolva, hogy nem tudtam észrevenni egy ilyen palit, amikor ugyanazokon a folyosókon mászkálunk minden nap?! De hülye vagy Blaise, istenkém! – Egészen biztosan nem, de elhiszem, hogy te így gondolod! – válaszoltam a fejemet csóválva, de nem tűnt úgy, hogy egyhamar fel fogja adni. Sőt, volt egy érzésem, hogy minél tovább ellenkezem, annál kevesebb az esélyem rá, hogy békén hagyjon. Elég volt azt a vigyort látni, tudtam, hogy ebből nem fogok kimászni. Aztán még végig is mért, erre meg már egy enyhe pír is kivirágzott az arcomon. Pedig engem aztán nem egyszerű zavarba hozni… Zavaromat viszont hamar felváltotta egy homlokráncolás, összevetve egy szájhúzással, ahogy érkezett az engem inzultáló kérdés egy fiútól. Általában ilyenkor szoktam olyasmit visszavágni, amivel magamra haragítom az illetőt és kijátszok magamnak egy vécés verést, mint például “csak megkért, hogy anyád szőréből varrjak neki egy kabátot”, vagy “épp kibeszéljük, hogy milyen kicsi a farkad”… Már épp nyitottam is a szám, hogy hangot adjak az ehhez hasonló gondolataimnak, ám Gitáros Srác - vagyis Sid - látszólag reagálni készült, így megadtam neki a lehetőséget. Ezzel legalább kiderült, hogy tényleg jók-e a szándékai vagy sem. Csak pislogtam rá nagy szemekkel, ahogy ő elküldte a búsba a rágcsáló fejű fiút, legalázva őt a sárga földig. Nem voltak ezek nagy szavak, még csak nem is mondott túl sokat, de épp eleget ahhoz, hogy amaz behúzza a farkincáját. Ha eddig igyekeztem is közömbösnek tűnni, most úgy csillogtak barna íriszeim, mintha szülinapom lett volna, és szétterült egy elégedett mosoly az arcomon. Aztán csak elalélva libbentem Sid után, aki elhúzott az egyik terem irányába, de még odaintegettem a patkányfogú kölyöknek, mielőtt az egyik fal takarásában szem elől tévesztettem volna. Ezek után már egészen máshogy álltam hozzá a fiú kéréséhez, és még éreztem is magamban a hajlandóságot, hogy eleget tegyek neki - a megfelelő feltételek mellett persze. Még elengedtem egy kuncogást a nagyszájúra tett megjegyzésére, aztán visszaváltottam komoly arckifejezésre, miközben hallgattam őt. Az őszinteségét nagyra értékeltem, még azt az infót se sunnyogta el, hogy nem tud fizetni a munkámért. Ami amúgy nem lett volna annyira gáz, ha helyette valami meggyőzőt tudott ajánlani… – Mhm, ennél kicsit meggyőzőbbnek kell lenned. Csak az alapanyag önmagában elég sokba kerül, főleg, mert én nem olcsó szarokkal dolgozom – magyaráztam félredöntött fejjel, meg egy sunyi kis mosollyal. – Egy zenekar átlagosan legalább négy vagy öt főből áll… Gondolom mindegyikőtöknek szeretnél botrányos ruhát, kiegészítőkkel együtt, és a többi – fűztem tovább. – Nézd, alkuképes vagyok, elfogadom, hogy nem tudsz fizetni érte. De ennél jobb ajánlattal kellene előállnod, hiszen sok időbe és energiába fog ez nekem kerülni – villantottam rá egy kihívó pillantást, közben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
♔ 
