Mesterien tudom másfelé fordítani a fejemet, nem beleavatkozni mások problémáiba, figyelmen kívül hagyni egy összetűzést és elfelejteni annak tárgyát, mielőtt egyáltalán sikerülne megjegyeznem, de tényleg, már-már professzionális szintre fejlesztettem, hogyan ne legyek mások lába alatt, tulajdonképpen minden érdekében. Ugyanakkor mesterien tudom odakapni a fejemet, beleavatkozni mások problémáiba, véletlenül sem figyelmen kívül hagyni egy összetűzést és az utolsó részletig megjegyezni annak tárgyát, alacsony felejtési ráta mellett. Desi erre azt mondaná, követhetetlen kis szar vagyok, hogyan igazodjon ki rajtam bárki, amikor a jelek szerint még nekem sem sikerül önmagamon. Nem téved túlzottan nagyot, ezt el kell ismernem. Fogalmam sincs, mi alapján mérlegelek általában, hogy mikor kapcsolnak be ösztönök, és mikor kukázom ki, teljesen random számítások mentén választok – legalábbis egyszerűbb ezt hazudni, mint felrajzolni a saját erkölcsi iránytűmet, amelynek mentén navigálni próbálok. Éppen ezért képtelenség eldönteni, miért torpanok meg, miért fordítom pillantásomat hármasuk felé, miért mérem végig a két – egyelőre verbális – támadót, és miért döntök úgy, hogy érdemes két olcsó kivitelezésű alfahímmel ujjat húzni, mindenesetre nem bírom tovább nézni, ahogyan megborzolják a tülljét, és minden kreativitást mellőző megjegyzéseket tesznek rá. Tudom, nem mindenki lehet egyedi és megismételhetetlen, de komolyan, mintha kézről kézre járna egy három oldalas útmutató a buzik vegzálásáról, és mindannyian abból készülnének fel esténként. Ugyanazok a frázisok, ugyanolyan taszító rötyögés mellett. - Probléma van, srácok? – szólok oda a félig nyitott ajtó másik oldaláról, minden affektálást kiiktatva, pedig kedvem lenne elnyújtani, pillogni, tipegni, rájátszani az idióta sztereotípiáikra, amennyire csak lehet. Kedvem lenne, de kétélű fegyver, amint felismerem őket, habár túl sok időt igazán nem töltöttem a vonásaik megjegyzésével, mindketten egy homályosabb részen ültek hétvégén, a körből szinte kiesve, csakis az alkohol érdekelte őket, és láttam, mennyire megfeszültek, valahányszor megszólaltam, mégsem mertek belém kötni. Nem nyilvánosan, nem úgy, hogy én szolgáltattam a piát, a helyszínt, és végképp nem úgy, hogy a falkavezérük nem csupán megtűrt, hanem velem együtt nevetett. Hármas üvegház, szombat éjjel, lassan rutinná válik. Idegesen fordulnak felém, majd zavartan elkapják rólam a tekintetüket, valamit motyognak, azt hiszem, kifogások után keresnek, vagy magyarázkodni próbálnak, de nem igazán, nem úgy, hogy súlya is legyen. Nincs is súlya, de nem is érdekel. – Szombaton lesztek? – kérdezem leheletnyi hízelkedéssel és fenyegetéssel, mintha szaladhatnék árulkodni, mintha annyira gyámoltalan lennék, hogy egy felsőbb hatalom segítségéért rohanjak. Ők viszont hisznek ebben a felső hatalomban, a státuszuk múlik rajta, szóval jobb, ha úgy gondolják, osztozunk rajta. Hogy valamiképpen egy társasághoz tartozunk. Eldörmögnek egy perszét, és máris tovább állnak, még intenek is, édes jó Merlin, az arcuk elviselhetetlenül bamba, szinte toporognak, mint akik nem egészen biztosak abban, hogy elengedték őket, hogy ennyivel megússzák az egészet. Amint ketten maradunk, lustán teszek felé néhány lépést, az ajtót résnyire behajtom, és megtámaszkodom az első pad oldalán. – Ez a tüll mindentől függetlenül botrányos – jegyzem meg fintorba ránduló orral. Valahogy így érdeklődöm, minden rendben van-e.
of course i dress well, i didn't spend all that time in the closet for nothing.
Valamiért egy pillanatig se lepődtem meg, mikor az a két agyilag visszamaradott szerencsétlen nekem esett. Sőt, szinte úgy éreztem, tudatomon kívül kerestem a bajt, hiszen imádtam amikor valakit megbotránkoztatott a megjelenésem. Mert engem aztán marhára hidegen hagyott, hogy ez nem a megszokott, fiúktól vagy férfiaktól elvárt standard volt, én csak azért is feldobtam egy tüllös szoknyát - mintha ezzel csak azt akartam volna üzenni, hogy “Csesszétek meg, nekem legalább egyedi az ízlésem”. Az önkifejezés remek dolog, mindig nagy szívvel támogatom, ha valaki ezt az utat akarja járni, azonban ehhez is tartozik járulékos veszteség, mely általában agycsökevényességben szenvedő bully-k formájában csap le. Akinek nincs elég tartása, az inkább ne is kezdjen bele ebbe a remek hobbiba, bármennyire is hangzik menőn “önmagadat adni”. Mert aztán úgy fog járni, mint én jártam most. Természetesen ismét elhangzott a szokásos maszlag, miszerint engem inkább a lányok hálótermeibe kellett volna beosztaniuk anno, meg hogy biztos élvezem, amikor a fiúkkal együtt öltözhetek át. Sőt, már megint megkaptam a hősies ajánlatukat, hogy ők nagyon szívesen elkísérnek a női mosdóba, mert még mindig nem voltak tisztában bizonyos fogalmakkal… Most nagyon szeretnék valami csípőset visszavágni, már épp a nyelvem hegyén is van, hogy “én a helyetekben nem aggódnék, mert már attól kezd kirohadni a szemem, hogy most rátok kell néznem”, vagy, hogy “rögtön a vécébe akartok vinni? hát még az első randi se volt meg” - de valaki úgy döntött, hogy inkább magára vállalja a megmentő szerepet és beleszól a kis összeröffenésünkbe. A hang felé fordítom pillantásomat, szinte tökéletes szinkronban a két barommal, s szinte azonnal fel is tűnik, hogy ezek ketten kissé beparáztak vagy mi… Nem igazán értem a szitut, hiszen az a szőke Superman semmi fenyegetőt nem mond nekik, legalább is az én fülemnek nem hangzik túlzottan ijesztően egyik mondata sem. Aztán lehet, hogy menet közben épp szemmel veri őket, csak én nem érzékelem a dolgot. A Varázsverzumban bármi lehetséges. Végül csodák csodájára mindösszesen öt szóval sikeresen lerázta őket, én meg csak álltam ott kukán és próbáltam megérteni, hogy mégis mi a franc volt ez az egész. Persze hamar magamhoz tértem, mikor Mr. Igazságosztó - kinek egyébként hálás voltam, csak az ilyesmit nem szoktam mások tudtára adni - megszólta a tüllömet. Amúgy jól vagyok, köszi a kérdést. – Szerinted miért vettem fel? – kérdezem egy sóhaj-szemforgatás szerűséggel, majd hozzá hasonlóan én is keresek magamnak egy támaszpontnak megfelelő padot. – Egyébként kösz a mentést.. Ömm…? – a végén felkanyarítom a hangsúlyt, próbálva ezzel jelezni, hogy a nevére lennék kíváncsi, közben felhuppanok a padra, hogy kicsit kényelmesebben el tudjak helyezkedni. Így lábaim csak lógtak a levegőben, úgyhogy elkezdtem őket előre-hátra hintáztatni. – Úgy tűnt, ismered őket. A haverjaid? – Szinte már sejtettem, hogy utóbbira a válasz egy erős “nem” lesz, legalább is első benyomásra nem tűnt úgy, hogy ezek hárman tényleg jóban lettek volna. Aztán ki tudja…
Leplezetlen kíváncsisággal nézek végig rajta, pillantásom bírálatra kész, éles, és semennyire sem enyhülésre kész, fenn is akad a tülljein, másodszorra is elemi viszolygással tölt el, mint egy elefántboltba tévedt csésze, ami bármelyik pillanatban felborulhat és színes csillám ömölhet ki rajta. Bizonyos értelemben izgalmas – persze rettentően elcsépelt, zéró stílusérzékről árulkodik, és öncélúan túlzó, ennek ellenére mégis… tagadhatatlanul egyedi. Íze van, érzéseket gerjeszt – mert a totális kiábrándulás és szekunder szégyenérzet is érzés –, valahogy egységet alkot, mintha a kaotikusan felrángatott ruhadarabok még számomra is értelmezhetetlen, de mindenki számára észlelhető konstellációt alkotnának. Sosem húznék tüllt, nem, még akkor sem, ha valamelyik srác erre kérne, nyáron viszont gondolkodás nélkül bújok forrónaciba, mielőtt belevetném magam valamelyik mugliszórakozóhely lüktető forgatagába. Végül is minden hely, idő és cél kérdése. Végszóra érkezhettem, pontosabban még éppen azelőtt, hogy valamilyen ostobasággal, önérzetes riposzttal beverette volna az arcát, ami bizonyos szögből, bizonyos fényviszonyok mellett, megfelelő smink kíséretében akár szépnek is mondható, cserébe kifejezetten csinos, keskeny csípő, formás, szépen simul rá a szett, hiába felesleges és árulkodik egyfajta mértéktelenségről. Hangosan sosem fogalmaznám meg, főleg nem neki, így is éppen elegen próbálnak kicsinálni minket, egyáltalán nincs értelme egymás között marakodni. Csipkelődni, incselkedni, határokat feszegetni – hogyne, semmi akadályát nem látom, viszont szándékosan sértegetni egymást teljesen más kategória. – Ha azért, hogy megverjenek, akkor bocs, hogy közbeléptem – tekintetemmel követem minden mozdulatát, lustán, mintha nem lenne jobb dolgom. Valószínűleg még nem verték meg, pedig ennél kevesebbért is gyengélkedőre lehet kerülni. Annak idején jelezhettem volna valakinek, sőt, jeleznem kellett volna valakinek, nem azt hazudni, hogy megcsúsztam a csigalépcsőn, miközben felrepedt szemöldökkel, törött bordákkal, vérző ínnyel feküdtem halk nyögdécselések kíséretében a számomra kijelölt ágyon. Akkor lehet, most értené, milyen kevésen múlhat egy több hetes felépülési folyamat vagy már lassan egy éve tartó pánikrohamok sorozata. – Egyébként szívesen – lazítok a testtartásomon, habár eddig sem feszített húrként támaszkodtam az ajtóhoz legközelebb eső pad kopott lapján. Enyhén elhúzom a számat, nem sért, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok, pontosabban nem úgy sért, ahogyan azt bárki gondolná, inkább felidéz bennem valamit, valamit, amitől igyekszem megszabadulni, hogy Ned epizódja előtt nem léteztem, pontosabban belőle fakadtam, a tömegvonzásában éltem, és mindenki Runcorn öccseként ismert, soha senki nem tudta, mi a keresztnevem, vagy egyáltalán milyen ember vagyok. Nem is voltam semmilyen. – Noah – préselem ki magamból, és inkább ellépek az asztaltól, a tanári katedra felé indulok, még véletlenül sem teszem hozzá a vezetéknevem. Akkor tudná, kinek vagyok a fia. Mindenki tudja, hogy Runcornék apja megölte Kyle Briggs-et. Akkor tudná, kinek vagyok az ikertestvére. Mindenki tudja, hogy Ned Runcorn majdnem agyonvert valakit egy kviddicsmeccsen. – Valami olyasmi – hagyom rá, másként úgysem tudnám megfogalmazni. Nem vagyunk haverok, semmi közünk egymáshoz, mégis minden egyes szombat este ugyanabban a társaságban lógunk, és bármilyen csempészpiát hozok be, abból ők is isznak. Ezt hogyan lehetne definiálni? Járulékos nehézségek? – De szólok majd nekik, hogy hagyják békén… – felé fordulok, és kérdőn pillantok rá. – Bocs, tökre nem ugrik be a neved.
of course i dress well, i didn't spend all that time in the closet for nothing.
Egy pillanatig sem kételkedem benne hogy sokak szemében - még talán a hozzám hasonlók szemében is - túlzásnak tűnhet a mai outfit választásom, pontosan ezért ezt a tüllt csak ritka alkalmakkor húzom magamra; de az enyém. Órákon át tartó varrógép kínzás végeredménye, és még több órán át tartó tervezgetés, rajzolás, morgolódás és hisztéria áll mögötte. Az egyik rétegen van némi csillám, de csak diszkrét mennyiségben, dereng, de az anyag részeként könnyen el is veszhetne bizonyos fényviszonyokban. Általában igyekszem az ilyen ruhadarabokat más alkalmakra tartogatni, van nekem nagyon visszafogott szoknyám is, ami tökéletesen illik a Mardis egyenruhához, de valami rejtélyes oknál fogva ma úgy döntöttem, fokozom a drámai hangulatot. Majdnem meg is kaptam érte a méltó büntetésem, amit épp csak azért úsztam meg, mert pont arra járt ez a bizonyos szőkeség és rendet tett köztünk villámgyorsan. – Semmi gond, legközelebb úgyis be fogják pótolni – vonok vállat. Azoknak a srácoknak már mindegy, ha minden nap teljesen “normálisan” öltöznék fel akkor is nekem esnének. Őket nem az öltözékem triggereli, hanem a puszta létezésem és jelenlétem. Mert hát a hülye is látja, hogy a másik csapatban játszom, nem kell ehhez sminkelnem magam vagy csilivili szoknyát húznom - és ez őket piszkosul zavarja, mert annyira bizonytalanok magukban, hogy inkább rajtam vezetik le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nekem megfelel így a szitu, de nem tudok mit tenni ellene. Gyenge vagyok, legalább is fizikailag, nem tudnék visszaütni. Letagadni önmagam pedig semmi pénzért nem vagyok hajlandó. Inkább úgy vagyok vele, ha már így is úgy is kék-zöld foltos leszek, megbotránkoztatom őket egy kis glammel, hogy ne csak engem érjen trauma heti szinten. – Noah – ismétlem utána egy halvány mosollyal, ezzel lezárva korábbi mondandómat. Elraktározom a nevét magamban, felírom egy láthatatlan kis cédulára és kiragasztom a képzeletbeli faliújságomra, hiszen megmentette a hátsómat egy csúnya veréstől, ezért pedig hálás vagyok. – Örvendek a szerencsének – szó szerint, mert szerencsésnek mondhatom magam, amiért valaki most az egyszer segített rajtam. Valamiféle megkönnyebbülést érzek annak hallatán, hogy csak “olyasmik”, nem haverok. Mert az “olyasmi” virágnyelven többnyire azt jelenti, hogy “kurvára nem”. Vagy mondjuk azt, hogy “velük lógok, mert nincs más”. Vagy azt, hogy “másolom a házijukat, hogy ne bukjak meg”. Az ilyeneket nem is érdemes havernek nevezni, inkább csak ismerősnek, de ráhagyom, mert nincs sok közöm hozzá, hogy milyen kapcsolatot ápol velük. Nekem elég annyit tudnom, hogy Noah nem fog belém rúgni később. – Értem – bólintok, ennyi magyarázat nekem bőven elég, le van zárva. – Blaise. Rainberry – válaszolom egyhangúan. Úgy veszem észre, Noah hangulata ragadós… – Nem tudom, jó ötlet-e ha szólsz nekik… Általában nem szokott jó vége lenni, ha valaki próbál beleszólni egy bully dolgába. Esélyes, hogy rajtam fog csattanni ez is. – A végére azért sikerül egy újabb mosolyt produkálnom, ami a következő néhány szóhoz tartozik: – De azért kösz.
Tekintetem folyton vissza-visszatér hozzá, zavartan végigseper tüllnyi ízléstelenségén, amely közelebbről még ingerlőbbnek és feldolgozhatatlannak tűnik, persze öncélúságában tényleg kikezdhetetlen, mert kivált bizonyos érzéseket, elér bizonyos hatást, amely egyénenként és hozzáállási mutatónként változik, szóval tulajdonképpen leköt, egy részem szeretne inkább felé indulni, lépésnyi távolságra, kinyúlni, és megérinteni – nem őt, hanem a nagybetűs borzalmat –, de ez a részem egyelőre kontrollálható. Fogalmam sincs, miért igyekszem ennyire szétválasztani kettőnket, szándékosan és szinte természetellenesen, mert mindkettőnk felszíni óvatossága mögött valami más érződik, valami eleven és vibráló, és végre lehetőségem nyílna beszélgetni valakivel, aki nem csupán úgy tesz szeretetből, mintha értene – a poénjaimat, gyorsan váltakozó gondolataimat, aggodalmaimat, küzdelmeimet, sikerélményeimet –, hanem ténylegesen értene. Ösztönszerűen maradok, mégis intuícióim ellenére feszítem meg kettőnk között a távot, nekidőlök a tanári asztalnak, két karomat összefonom, kissé bizalmatlanul figyelem, és lehetséges, ez mind egyfajta rivalizálásnak köszönhető, sajátságos versengésnek, ami miatt két hozzánk hasonló fiú mindig ugyanolyan hévvel keresi a másik gyengeségeit. Vakon tapogatózom, a társadalom- és viselkedéstudományok sosem tartoztak az erősségeim közé, ráadásul Muligiismereten is csupa haszontalan, magától értetődő témát érintünk. Azt mondja, legközelebb be fogják pótolni, amitől rögtön elmosolyodom, szomorúan és sokat sejtetően, először azt hittem, békén hagynak majd, egyszer megvertek, megköpködtek, államat és homlokomat a küszöbbe verték, feküdtem kissé kábán, bizonytalanul és ordító magányban, mielőtt berobbantak volna hozzám, egy eltolt paraván, Desi riadt nyögése, félelemtől nyirkos ujjak érintése, két oldalról szorongattak, el sem mozdultak mellőlem, és én tényleg azt hittem, rendben, megvertek, most már kiegyenlítették a számlát, amit a puszta létezésemmel nyújtottam be, aztán meghallottam, néhány héttel később, hé, Runcorn!, és már nevettek, és a pánik, a mindent átitató, bénító pánik… Blaise Rainberry, meg kell ráznom a fejemet, és elismételnem, mielőtt szélesebbre húzódnak a mosolyom, és a torkomon felkapaszkodna a nevetés. – A szüleid előre tudták, vagy mi? – hunyorogva figyelem, két szemem körül a vidámság szarkalábai, ennél buzisabb nevet ki sem lehetne találni ezen a világon. Blaise Rainberry. Vagy nagyon szeretik, vagy iszonyúan gyűlölik a fogantatása pillanatától kezdve. Azzal a lendülettel feltolom magam az asztalra, jobb talpammal megtámaszkodom az asztallap szélén, felhúzott térdemre fektetem az államat, onnan pislogok felé. – Nem fognak bántani – nyomatékosítom, félrebiccentett fejjel. Megértem, miért szkeptikus, miért nem hisz nekem fenntartások vagy gondolkodás nélkül, megértem, de szeretném, ha cserébe megértené, hogy jelen helyzetben van lehetőségem megvédeni, megakadályozni, hogy ténylegesen bántsák, veréssé eszkalálódjon a fizikai értelemben ártalmatlan kötekedés és beszólogatás. – Vannak eszközeim – pimaszul elvigyorodom, fogalmam sincs, mit hallhat ki ebből, viszont elviselhetetlennek tartom annak a gondolatát, hogy esetleg azt hiszi, valamilyen módon eladtam magam nekik, hogy engem használnak, én vagyok az eszköz. – Csempészek nekik ezt-azt, vagyis nem nekik, de mindig helyben vannak. Ha azt mondom, hagyják békén a tüllöst, Blaise Rainberryt – vidáman villan felé a tekintetem –, akkor békén fognak hagyni. Engem is békén hagynak, sőt – vállat rántok, elfordítom róla a pillantásomat, kissé kellemetlenül vagy inkább leheletnyi szégyenérzettel, mintha én ettől lepaktálnék az ellenséggel, vagy lefizetném őket, és pont az a sóhajtásnyi igazság zavar ebben, amitől nekem is néha bokáig süllyed a gyomrom.
of course i dress well, i didn't spend all that time in the closet for nothing.
blaise && noah
Őszintén? Már nem is tudom, miért vettem fel reggel ezt a tüllös szoknyát. Oké, az világos hogy botrányt akartam vele okozni, triggerelni a homofób srácokat és felvonni magamra a figyelmet, de ilyesmit általában különleges napokon szoktam csinálni. Mondjuk a Pride hónap alatt, vagy a szülinapomon, esetleg az egyik bully srác szülinapján… Főleg utóbbin szeretek a lehető legszembetűnőbben öltözni, hogy kicsit belerondíthassak a kis drága nagy napjába. Szemétség lenne? Mindenesetre ilyenkor fel vagyok készülve a rossz reakciókra, így nem ért teljesen váratlanul a mai támadás sem, s nem is terveztem megúszni a verést, hiszen ez a lázongásom velejárója; és nem, egyelőre nem érzem demotiválónak, hogy állandóan a vécé falára kennek a szünetekben. Pedig szerintem sokan ezen a ponton már inkább feladták volna. Lehet, hogy egy kicsikét mazochista vagyok. Vagy csak szabadszellemű. Szerencsére ezúttal nem kellett egyedül megbirkóznom vele, amiért hálás is vagyok megmentőmnek, hiszen neki hála mára megúsztam az arcom átrendezését. Persze ez nem jelenti azt, hogy később sem fog rá sor kerülni, lelkiekben már fel vagyok készülve arra, hogy a fiúk úgyis bepótolják majd azt a “jól kiérdemelt” verést. Elvégre nekik minden szögből bassza a csőrüket az én puszta létezésem is, akár diszkréten öltözök fel, akár nem. Hiszen elég rám nézni. És akkor még azért nem is kezdtek el cseszegetni, mert félvér vagyok. Meg aztán ott van a nevem, ami önmagában egy elég érdekes választás volt a szüleim részéről, s erre Noah megjegyzést is tesz; és látva az arckifejezését, muszáj vagyok a szám elé kapni a kezem, mielőtt még hangosan felnevetnék. – Na basszus, szerintem igen – kuncogok. Azt hiszem, már az első perctől egyértelmű volt, hogy én nem egy átlagos kölyök leszek. Már annak idején apám a felvilágosító beszédet is úgy tartotta nekem, hogy “nem tudok tapasztalatból beszélni, de a fiúk egymás közt azt hiszem úgy csinálják, hogy…” - aztán kézzel-lábbal elmutogatta nagy nehezen. Katasztrofális volt, de aranyosan próbálkozott. Figyelem Noah pozícióváltását, ahogy elhelyezkedik az asztalon, s csak az jár a fejemben: eddig miért nem beszéltünk sosem? Meglehet, kissé magának valónak tűnik, de szerintem még akár jóban is lehetnénk. Kijelentésére csak kétkedőn pislogok rá, egy apró grimasszal egyértelművé téve, hogy eddig nem túl meggyőző, ennél több kell ahhoz, hogy el is higgyem a szavait. Sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen nem csak ez az egy társaság van a nyomomban, hanem úgy nagyjából az egész Mardekáros fiúcsapat, egy-két nagyon ritka kivétellel - Dan például sose bántott. Sőt, még segített is nekem az egyik bully-t megviccelni kicsit. – “Vannak eszközeid” – ismétlem utána hallható hitetlenséggel. Mégis miféle eszközökkel lehet egy csapat töketlen bunkót kordában tartani? A folytatást hallva már kezdem érteni, mire is céloz, ezek szerint annak a pár fiúnak érdekében áll jóban lenni vele. – Úgy látom nagyon tetszik neked a nevem – fűzöm hozzá vigyorogva. – Sőt, szinte már haverok vagytok? – dobom be a tippet egy szemforgatással. Engem ugyan nem zavar, ha ő így védekezik a cseszegetés ellen, ez az ő dolga. Igyekszem is úgy feltenni a kérdést, hogy a hangsúlyomban ne legyen semmiféle előítélet, hiszen nem is érzek ilyesmit. Valahol megértem… Ha lenne esélyem jóban lenni azokkal a fiúkkal ahelyett, hogy megveretném magam velük minden héten, akkor nyilván megragadnám.
♔ 
