Francba, mégis miért mindig ilyen nehéz megtalálni egy egyszerű bájital receptet? Már akkor is, abban a gyenge pillanatomban, mikor egy jó vicchez szerettem volna megfelelő cuccot kotyvasztani, csak azon törtem a fejem, mégis miért rejtik el a legjobb recepteket az ártatlan diákok szemei elől? Tán attól félnek, hogy valami igazán jópofa dolog is történni fog az iskola falain belül?! Félreértés ne essék, szerettem ezt a helyet. Sokkal érdekesebbnek bizonyult bármiféle mugli iskolánál, még az órák egy jó részét is szerettem. Mindössze azt nem értettem, hogy miért nem szerepelt egyik bájitalos könyvben sem olyan lötty, ami csillámbomba lesz, ha elhajítják? Megvolt az okom rá, hogy ilyen zagyvaságokat kutassak a szabat időmben… Akadt néhány személy, akik kiérdemelték, hogy a mentális feketelistámra kerüljenek, s el is döntöttem, hogy alaposan meg fogom őket leckéztetni, mert nincs az a Merlin, hogy szó nélkül hagyjam mások gorombaságát. Főleg, ha azok egyenesen szerény személyemet sértik, vagy azokét, akik számomra kedvesek. Ezúttal a saját egóm védelmében kellett cselekednem, mert igenis sértett, hogy azok a fiúk át akartak toloncolni a lány vécébe. Nem azért, mert így akarták kifejezni nemtetszésüket a szexualitásom iránt, hanem azért, mert nem voltak tisztában bizonyos fogalmakkal. Könyörgöm, attól még, hogy egy izmos férfitest lázba hoz, nem vagyok lány! Hülye barmok. – “Cipő Fényező bájital”, “Sötétségben Világító bájital”, “Gyertyaláng Tartósító bájital”… – olvastam félig hangosan az öreg papírlapokon szereplő címeket, s hangomon hallatszódott, hogy egyre frusztráltabb voltam. – “Sárkánybőr Hidratáló balzsam”? Bezzeg ilyen létezik, akkor miért nem találok egy nyamvadt glitter bombát?! – csattantam fel. Szerencsére nem volt a közelemben senki. Csalódottan csaptam össze a kezemben lévő könyvet, majd épp egy nagy sóhajra készülvén felpattantam a helyemről, hogy visszainduljak a könyvtárba, amikor megláttam Őt. Azt a szépfiút, különös színű hajjal és csodaszép róka-szemekkel. “Ő mégis mióta jár ide?” – gondoltam magamban, mert elképzelésem se volt, hogy nem futottam vele össze eddig sose. Főleg, mert Mardekáros volt, akárcsak én. “Basszus, remélem nem hallgatta végig az előbbit…” Természetesen először nem szóltam hozzá, mert nem volt szokásom másokat megszólítgatni csak úgy, hacsak nem adtak rá okot, de néhány másodperc erejéig elkalandozott rajta a tekintetem. Kielemeztem az öltözékét és a vonásait, mert kíváncsi voltam rá, és mert úgy tűnt, ő is érdeklődött valamiért. Lehet, hogy csak a hosszú fülbevalóm tűnt fel neki, mely egymagában lógott a jobb cimpámon, a végén három ezüstből készült madártollal. Mindenesetre éreztem, hogy kezdett némi vér az arcomba szökni, mert zavarba ejtett a gondolat, hogy talán rajtakapott a kis prankem tervezgetése közben. – Segíthetek? – kérdeztem végül a számat húzva, mert már kínosnak éreztem a csendet. Néhányszor előfordult már, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Előre sose tudtam megállapítani ezek végkimenetelét, részben azért, mert a jóslástan nem volt az erősségem, másfelől azért, mert nem mindig sikerült megállapítanom, ki milyen okból közelített meg. Volt, aki végül csak arra volt kíváncsi, hogy emlékeztem-e az aznap feladott házi feladat témájára, de akadt olyan is, akinek szánt szándéka volt megjegyzést tenni rám. Így hát, ettől a szép arcú fiútól se tudtam, mit várjak. De valahol a lelkem mélyén reméltem, hogy arról akart tájékoztatni, hogy nemsokára indulhatunk kajálni, mert már kezdtem éhes lenni…
Egy ideje már a kanapén ülök, és csak olvasok. Olyan csendben vagyok és annyira mozdulatlan, hogy szinte bele is olvadok a környezetemben. Mondanám, hogyha valaki nem figyel, akkor észre sem venne, de nincsenek túl sokat most itt. Bízom benne, hogy mindenki kint van, élvezi a hideg időt, esetleg a havat, hogyha éppen esik, bár kétlem, és nem engem szekál. Hosszú ideje most van az első nap, hogy nem tanulok, hanem egy krimit olvasok csak. A szüleim kifejtették még mielőtt eljöttem, hogy a legjobb teljesítményemet kell nyújtanom ebben a tanévben, ez pedig rengeteg tanulást igényel és bizony rengeteg stresszt is helyez rám. Múltkor már állva majdnem elaludtam annyira kimerültem. Viszont aludni úgysem tudok, így inkább csak olvasok. Ez is eléggé kikapcsol, annyira, hogy szinte képtelenség kizökkenteni a koncentrációból. Szinte… Hirtelen egy felháborodott hangra leszek figyelmes, így egy pillanatra felnézek a könyvemből. Glitter? Minek neked glitter? Ez volt az első kérdés, ami felmerült bennem, de mivel nem az én dolgom volt, így csak szemet forgattam és már mentem is volna vissza olvasni, mikor ő felállt és megláttam az arcát. A szemeim nagyobbra nyíltak és egy pillanatra le se tudtam venni róla a pillantásom. Nem, nem volt helyes. Illetve lehet az volt, de mivel fiú vagyok így pont nem tudott érdekelni a kinézete. Adott esetben még az sem, hogy ki ő, de… Emlékszem! Körülöttem alig van fény. Még éppen, hogy látok, de már azért eléggé este felé jár az idő. Vagy csak simán tél lenne? Nem tudom… a földön ül. Illetve egy lépcsőn. Ez az iskola lépcsője! Felismerem. Ül mellette valaki. Nem tudom kivenni a vonásait. Homályos a kép és csak ezt a fiút ismerem fel, aki mellette van… Ötletem sincs, hogy ki az. Nem az egyenruhát viseli ez egyszer biztos. Ez egyikőjük liheg. Vagyis… hevesen veszi a levegőt. Talán sír? Nem tudom biztosra mondani. De egymást nézik. Még látom, hogy mozog a szájuk, de… „Segíthetek?” Erre a mondatra végre feleszmélek, párszor pislogok még rá, majd megköszörülöm a torkom. -Én… - Hirtelen azt se tudom mit mondjak. Ez az első, hogy valaki a látomásomból megjelenik előttem. Nem is tudom hogyan fogalmazzam meg neki, hogy hát láttam én már… A jövőben gyanítom, hiszen látóként tartom valószínűnek, hogy nem a múltat fogom megjósolni, mert annak semmi értelme sincs. De ezt csak úgy nem mondhatom, hiszen a képességem szigorúan titok mindenki előtt. – Csak azon gondolkodtam, hogy hova valósi vagy! Meggyűlt a bajom az egyik szóval a könyvemben és… Nem tudom a pontos jelentését. Gondoltam, ha te érted akkor… Elmagyaráznád? – Ez volt a legrosszabb kifogásom eddig. Hogy én ne értettem volna az angolt? Ugyan… Bár Koreában éltem és eredetileg koreai vagyok, de életem egy részét itt töltöttem. Bár igaz, hogy néha nem találom a megfelelő szavakat, de azért ha csak nem ezer éves a könyv, amit olvasok, akkor nincs bajom azzal, hogy meg is értsem. -Persze tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de… külföldi vagyok. Bárki megmondhatja, hogy csak egy éve jöttem át ide. –mosolyogok rá, hogy egy kicsit barátságosabbnak tűnjek. Ez viszont igaz volt. Még csak egy éve járok a Roxfortba. Így ez is lehet magyarázat arra, hogy miért nem tűnt még fel nekem ez a srác. Bár a fiatalabbakra alapból kevésbé figyelek fel. Hiszen mi olyan értékük van nekik, amik nekem hasznosak lehetnek?
Nem számítottam rá, hogy végül az egész mini-hisztimet végig fogja hallgatni valaki - ciki… Ráadásul szinte biztos voltam benne, hogy az illető láthatatlanná tudott válni, mert észre se vettem, hogy ő is ott tengődött, ameddig fel nem álltam és szembe nem kerültem vele. S ha ez nem lett volna eléggé égő, még bámultunk is egymásra, mint két hal egy nagy szatyorban, vagy mint két egymásnak idegen macska, mikor először találkoznak. Néhány másodpercig vártam, remélve, hogy ez a cuki fiú majd megtöri a kínos csendet, vagy legalább elfordul és úgy tesz, mintha mi se történt volna - de nem tette, nekem meg már túl sok volt belőle. Hallgatva a hirtelen összetákolt válaszát, kezdve azzal az aprócska “én”-nel, a jobb szemöldököm kissé megrándult, majd a bal is becsatlakozott, mikor a származásomról kezdett kérdezni. Először nem értettem, mégis mi okból lenne kíváncsi erre az apró részletre, de aztán folytatta, s így talán több értelmet nyert a szövege. – Áh, így már világos – sóhajtottam kissé megkönnyebbülten, s még egy aprócska, kínos mosolyt is odavágtam neki. – Egyébként Doncaster-i vagyok, szóval tudok segíteni – tettem hozzá, közben a kezemben lévő könyvet visszaejtettem valamelyik vízszintes felületre, hogy ne fogdossam feleslegesen. Még így is marha kedves voltam azzal a haszontalan kötettel, mert amúgy legszívesebben bedobtam volna a kandalló lángjai közé, hadd égjen ez a szörnyűség, az utolsó oldalig! Miközben a számomra idegen fiú folytatta a magyarázkodást, én közelebb léptem hozzá s mellkasom előtt összefont karokkal, bólogatva hallgattam tovább. Az akcentusából ítélve nem volt meglepő, hogy nem ide valósi volt, bár az Egyesült Királyságban sose lehetett tudni, hiszen minden településen más akcentussal beszélik a nyelvet, manapság ráadásul már a világ minden pontjáról ideköltöznek emberek, erre pont ez a fiú volt az ékes példa. – Sejtettem. Mármint, a kiejtéseden hallani lehet – válaszoltam. – Hova valósi vagy? – kérdeztem vissza, hiszen ő is érdeklődött erről korábban. Szemet szemért, választ válaszért. Miközben vártam, hogy mondjon valamit, és ez nem lehetett több néhány másodpercnél azt hiszem, próbáltam diszkréten szemügyre venni őt, így, hogy már egy fél fokkal közelebb kerültem hozzá. Megnéztem az állkapcsát, az arccsontját, a szeme különleges formáját, az orrát… Kicsit emlékeztetett egy rókára, vagy inkább egy vörös pandára? Nem, egy róka és egy vörös panda közös gyerekére. Igen, ez lesz az. Közben azt is megfigyeltem, hogy jóval magasabb volt nálam, simán elmehetett volna egy modellnek. Lehet, hogy az is volt? Összességében helyesnek találtam, vagyis inkább szépnek. Szemrevaló fiú volt, agyaltam rajta, vajon melyik irányba hajlott ő, ha egyáltalán hajlott valamerre. Azon viszont csodálkoztam, hogy még sose tűnt fel nekem, pedig azért nem egy hétköznapi látvány volt, pláne a színes hajával. – Na, melyik szó az, ami nem megy? – kérdeztem végül, ismét egy barátságosabb mosolyt villantva felé. Persze ez még nem jelentette azt, hogy tényleg barátságos akartam lenni vele, de most valahogy így sikerült. Legalább jeleztem felé, hogy nem harapok. Nem mintha annyira úgy néztem volna ki, mint aki nagyobbat harap, mint amekkorát ugat… Na mindegy. – Egyébként Blaise vagyok. De szólíts nyugodtan Rain-nek – mutatkoztam be, miután csak-csak eszembe jutott, hogy ez az egészen alap dolog valamiért elmaradt. Még a jobbomat is felé nyújtottam, mert ezt ugye így illett csinálni errefelé.
Én mindenből ki tudom magyarázni magamat. Annak idején mikor a bátyám bajt kevert az iskolában és nekem is el kellett volna szenvedni bizonyos következményeket emiatt, szerencsére addig beszéltem lyukat a társaim hasába, míg békén nem hagytak. Itt is, ha két szövetségesem egymásnak esett, akkor is meg tudtam velük külön-külön beszélni a dolgot. Nem számított, hogy igaz-e vagy sem, amit mondom, amíg ők elhitték. Éppen ezért mondhatom el magamról, hogy könnyen tudok hazudni és olyan kifogásokkal tudok előállni, aminél fel sem merül, hogy csak kamu. Most viszont ahogy néztem a fiút, ahogyan hirtelen megszólított… Mintha az agyamban egy gát nem engedte volna elő a jobbnál jobb kifogásaimat, hogy miért nézem őt meredten és csak annyit bírtam kinyögni, hogy nem értek egy szót. Rendkívül átlátszó egy indok, de még inkább megalázó! Most aztán ki tudja mit gondolhatott róla. Arcvonásaiból nem azt veszem le, hogy annyira hinne nekem, pedig még mosolyogni is igyekszem, hátha hatásosabb. De őszintén nem tudtam hogyan reagáljam le azt, hogy most először valaki megjelent a látomásomból. Az, hogy egy esemény megtörtént? Ja, nagy kaland, ez annyira nem nagy dolog. Ilyen az átlag muglikkal is megesik, hogy mintha megálmodnák a jövőt, gyakorlatilag meg csak deja vu érzésük van. De ez a fiú… Most valamiért különlegesnek gondolom. Lehet még fontos lesz az életemben és lehet pont ezért hozott minket össze a sors. Hiszen biztosan volt valami oka annak is, hogy ő volt a látomásomban. Talán én voltam a másik, aki ott ült…? A gondolatot elhessegetem, hiszen semmi értelme és inkább a fiúra koncentrálok. Válaszára csak aprót bólintok egy félmosoly kíséretében. Érdekli a bánatot, hogy honnan jössz egyébként, csak az anyanyelved volt érdekes! De ezt persze nem mondom, hiszen akkor buktam a magyarázatomat is. De azért remélem nem akarja nekem elmesélni az életét majd, mert az felettébb unalmas lenne, hacsak nem tudna olyat mutatni, amit mások nem. Teszem azt animágus! Az hasznos! Na akkor lehet még barátkoznék is vele. -Nos… Bár Londonban születtem, de Dél-Koreában éltem sokáig. – vonom meg a vállam. Még hogy hallani! Koreaiak között is gyönyörű a kiejtésem! Egyáltalán az, hogy merek angolul beszélni már ritkaság abban az országban. Nem tudom, hogy végül tényleg elhitte-e, amit mondtam, vagy csak nem akart belemenni, de úgy fest komolyan vette, hogy segítsen. Szememmel újra végigfutom a lapot és rábökök egy régebbi kifejezésre. – Az ott! Nagyjából tudom mit jelent, de… Inkább biztosra mennék! Krimiben minden apró részlet fontos. – mosolyogok rá kedvesen. Még egy kicsit felé is fordítom a könyvem és közelebb tartom neki, hogy véletlenül se hajoljon hozzám közel. Nem bírom annyira ha a személyes terembe másszanak. Annak idején Giddy is közel húzott magához és teljesen rosszul lettem tőle. Azóta szerencsére csak kevesen csinálták ezt, bár idén megint felfigyeltek rám. Valószínűleg azért, mert tavaly még fekete volt a hajam és csak idénre festettem be. Lassan úgy érzem rossz döntés volt. A kézfogáshoz már én is felállok, hiszen ezt így illik. Erősen fogok a jobbjára és közben tovább vigyorgok rá. – Aidan Brightmore! De barátoknak csak Dan. – És most eldöntheti, hogy mit szeretne. Ajánlatott tettem neki kvázi, hogyha szeretne barátkozni, akkor megteheti. Ha mégis a teljes nevemen hív majd, akkor tudom, hogy ne most leszünk majd pajtik és nem is valószínű, hogy nyitni szeretne felém.
Egy részem nem igazán hajlott rá, hogy elhiggye a fiú minden egyes szavát, ugyanakkor mivel semmi olyat nem csinált ami okot adott volna a gyanakodásra - azon kívül, hogy a kelleténél kicsit tovább bámult -, próbáltam elengedni minden kétségemet és inkább úgy tettem, mint aki teljes mértékben bedőlt a szövegének. Még meg is kérdeztem tőle, hova valósi, pedig az az igazság, hogy először nem érdekelt annyira, de ha már ő is kérdezősködött, úgy gondoltam én is megtehetem. – Dél-Koreában? Hű, az nagyon király lehetett – ezúttal őszintén reagáltam, s máris egy fokkal jobban érdeklődni kezdtem iránta. Valamilyen szinten mindig is kíváncsi voltam a Kelet-Ázsiai országokra, de sose jutottam el oda, hogy meg is látogassam valamelyiket. Mindig csak sorozatokon és mangákon, manhwákon keresztül tudtam ismerkedni az ottani kultúrával, ezek pedig annyira nem mélyültek el a témában. – Úgy tudom, ott is van egy varázslóképző, gondolom oda jártál a Roxfort előtt? Elgondolkodtatott egy pillanatra; vajon miért döntött úgy, hogy idén itt folytatja a tanulmányait? Persze nem akartam nekilátni kérdezősködni, de azért kíváncsi lettem volna rá, miért váltott sulit. Mindenesetre, kamu vagy sem, úgy döntöttem szívesen besegítek neki azt az egy szót illetően, ha már így megkért rá. Azokért a szép szempillákért hajlandó voltam rá. Úgyhogy kíváncsian figyeltem ahogy megkereste azt a szót, ami problémát okozott neki, s egy kicsit a könyv fölé hajoltam miközben szemeimmel követtem az ujját. Közben igyekeztem tartani a megfelelő távolságot, hogy ne érezze azt, hogy a nyakára próbálok mászni, mivel ilyesmi eszembe se jutott - a nagyon szép pofija ellenére sem. Valamiért nem éreztem azt, hogy bármennyire is érdeklődött volna a fiúk iránt, de aztán lehet, hogy csak ügyesen rejtegette? Nem, Blaise. Nem mindenki meleg, akinek cuki feje van. – A-ha, “igazságügyi” – állapítottam meg. – Hát, voltaképpen ez a következővel együtt igazán értelmes ebben a mondatban – magyaráztam egy enyhe mosollyal a szám szélén, miközben rámutattam a másik szóra, közben felolvastam együtt a kettőt. – “Igazságügyi szakértő”. Nem tudom, koreaiul mi a helyes megnevezése, de mi így hívjuk azt a személyt, aki a hatóságoknak segít a tényállás megállapításában tudományos vizsgálatokkal, meg ilyesmi – nem volt éppen a legjobb magyarázat, de reméltem, hogy ennyivel már rá tudom vezetni a lényegre. Annyira nem voltam jártas ebben a témában, hogy konkrétumokat tudjak neki mondani, de azért megpróbáltam. – Ez így érthető? – kérdeztem vissza, mert ugye biztosra szerettem volna menni. Később bátorkodtam bemutatkozni neki, hiszen ezek után elég gáz lett volna, ha nem tudjuk egymás nevét. Még kezet is fogtam vele, s nagyon figyeltem, hogy megjegyezzem a becses nevét, mert sose tudhattam, mikor lesz erre az infóra szükségem a jövőben. – Dan – ismételtem utána, hogy biztosan megmaradjon, direkt a becenevén szólítva őt, hogy barátságosabb vizekre tereljem a kettőnk szituációját. – Örülök a találkozásnak – tettem hozzá, habár egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy tényleg örültem-e neki vagy sem, de ez nem látszott meg rajtam. – Nekem ez olyan fura amúgy… Mindketten Mardekárosok vagyunk, de még csak most futottunk össze először. – Próbáltam kezdeményezni valami beszélgetés szerűséget. Kíváncsi voltam rá, szívesen hallgattam volna sztorikat az előző sulijáról, meg ilyesmi. Meg aztán reménykedtem benne, hogy esetleg neki több tapasztalata van bájitalok terén, hátha tudott volna segíteni a glitter bombám legyártásában.
Az emberek mindig ítélkeznek. Bármi lehet a háttérben, nem kell mindjárt az, hogy egy másik országban születtél vagy éltél. Elég egy kellemetlen jelenet a folyóson, hogy egy életre az agyukba égjen és ez alapján kezeljenek le később. Azt mondják minden csoda három napig tart, de szerintem ez kamu. Vannak események, amiket nem tudunk lemosni magunkról… És vannak olyan dolgok, amikről nem tehetünk. Ilyen például az, hogy igenis koreai kinézetem van. Bár én magamat azért elég erősen angolnak is vallom, mégis kinézet alapján ezt meg nem lehet mondani. Tisztában vagyok vele, hogy sok ember úgy áll ehhez, hogy betolakodó vagyok – bizonyos szempontból talán igaz is – és hogy külföldivel nem barátkoznak, pláne nem ázsiaival. A mai napig úgy gondolom, hogy a sunyibb fajtánk vet ránk rossz fényt és emiatt aztán már mindenkit utálni kell, személyiségtől függetlenül. Ha valamit ártottam volna nekik én személy szerint, akkor megértem, hogy utálnak, de amíg ez nem így volt, addig megtennék, hogy nem előítéleteskednek?! Ezért is lep meg a fiú lelkesedése. Ő is ilyen koreai pop zene rajongó lenne? Az olyan lányoktól a falra tudok mászni. Bár a fiúktól még inkább. Mondandójára csak bólogatok. Valóban nagyon menő lehet egy olyan országba járni, ahol ha rosszul veszed fel az egyenruhád, egy hétig a pletykák tárgy leszel, valamint mindenki rajtad fog nevetni és akár a barátaid is hátat tudnak neked fordítani, hogy őket ne érje gúny. Én mást szót használnék, de egye fene, nevezhetjük ezt menőnek. -Igen, oda. Egészen pontosan az Insam, azaz Ginseng házba. Bár annyira menő nem volt, sőt a Roxfort kellemesebb, mivel itt kevésbé pletykásak az emberek. Igazán üdítő ez a légkör. – mosolygok rá kedvesen. Egyébként az előző iskolámmal sem lett volna különösebb bajom miután szereztem magamnak „barátokat”… Csak az a fránya bátyám mindent elrontott! Alig bírtam megúszni, hogy engem ne nézzenek ki maguknak miatta, aztán még el is kellett költöznöm hála neki. És azóta is csak cseszik rám! Hát adok én majd neki Karácsonykor, csak dugja haza a képét. Igazából alig figyelem, hogy melyik szóra bökök rá, csak véletlenszerűen választok egyet magamnak. Aha… Ezt mondjuk pont ismertem! De persze magyarázza csak el nekem ez a tündéri fiúcska, hogy mit jelent. Mikor pedig végez a válaszával elmondom neki koreaiul hogyan ejtik. Igyekszem a legszebb szöuli kiejtést használni, a legtöbben azt hallgatják, mikor az idollokról néznek ilyen bugyuta videókat. – Mi így szoktuk mondani. És köszönöm! Most már minden sokkal világosabb. – vigyorgok rá, mert csak megadta nekem a választ, még ha csak kamuztam is. A kézfogást elfogadom, mikor pedig a becenevemen hív csak jobban mosolygok. Kiváló döntés drága barátom! Bár azért én is elgondolkozom, hogy hogyan nem tűnt fel nekem még ő. Elvégre külsőleg… Nem átlagos. Ezt még én is elismerem. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem nagyon szoktam figyelni a kisebbekre. De azért őt ki kellett volna már szúrnom. – Lehet láttuk már egymást… Tavaly fekete volt a hajam. De elég kevés időt töltöttem itt. Főleg az unokatestvéreimmel lógtam, de egyikük sem a Mardekárba lett beosztva. – Leginkább Hollóhátasok… Bár aztán Nestor is ott van, aki a bugrisokat erősíti. – De az is lehet, hogy pusztán nem akartunk tudomást venni egymásról és a sors csak mostanra hozott össze minket. – Csak miután kimondtam jöttem rá, hogy mennyire félreérthető is volt, amit mondtam. – Mármint… Hogy barátkozzunk… Nyilván! – Fejben most már vagy ötször lecsaptam saját magamat is. Egyre nagyobb hülyeségeket mondok!
Ugyan nem voltam egy hatalmas K-pop rajongó, sőt, nem túl sok ilyen számot ismertem, maga a koreai - és a többi Kelet-Ázsiai kultúra - nagyon is érdekelt. Az ételeiket imádtam, habár szívesebben kóstoltam volna őket helyben, ahol a frissen beszerzett hozzávalókból készítették el azokat. Hmm, meg is éheztem… Mindenesetre nem akartam belemenni a témába túlságosan, kérdezősködni se kezdtem, mert sejtelmeim szerint a fiú a háta közepére se kívánta a témát. Mégis, azért volt olyan kedves és válaszolt a lelkes szavaimra. – Úgy gondolod? – kérdeztem, némi szarkazmust elhintve a hangomban. – Én inkább úgy érzem, itt mindenki tud mindenkiről mindent – forgattam a szemeimet. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a fiúk közt gyakran voltam én a téma, és nem, sajna nem azért, mert annyira bírtak volna. Általában az öltözékemet szólták meg, a viselkedésemet, a szexuális beállítottságomat, és a szuper-csillogós highlighteremet. Igaz, most épp nem volt rajtam egy minimális smink sem, de még így se tudtam eléggé “beolvadni” a többiek közé. Nem mintha akartam volna. Mindenesetre az frissítő élmény volt, hogy ez a srác nem azért szólt hozzám, hogy cseszegessen, hanem mert… Miért is? Ja igen, volt az a dumája valami szóról, amit nem értett. Készségesen elmagyaráztam neki a jelentését, s utána kíváncsian hallgattam, ahogy kiejtette a szó koreai megfelelőjét. Kénytelen voltam elmosolyodni, mert számomra annyira király dolognak tűnt, mikor valaki beszélt egy második nyelvet. Főleg, ha az egy nehezebb fajta volt, mint a koreai. – Szívesen – feleltem kis kedvesen, ami tőlem egészen új dolog volt, de mivel a fiú rendesnek tűnt, kissé lejjebb engedtem a védelmi mechanizmusomból. Meg aztán, éreztem valamit a levegőben vele kapcsolatban, amit egyelőre nem igazán tudtam behatárolni… Bemutatkozásunkat követően kezet ráztunk, s a becenevén szólítva őt jeleztem felé, hogy nyitott voltam az ismerkedésre, mert eddig egyáltalán nem találtam őt unszimpatikusnak. Azt viszont mindenképpen meg kellett állapítanom hangosan is, hogy még egyszer sem futottunk össze annak ellenére, hogy egy házba lettünk beosztva. Ráadásul nekem ez már a hatodik évem a Roxfortban, úgyhogy pláne furcsának véltem a dolgot. – Ahám, így már világos. Pedig amúgy elég jó az arcmemóriám – jegyeztem meg, bár ha a hajszíne ezelőtt másmilyen volt és nem is lógott annyit a Mardisok körében, akkor érthető, hogy mi miatt sikerült elkerülnünk egymást eddig. Végül tovább hallgatva szavait, szép lassan elvigyorodtam, mert szinte már éreztem, hogy fura irányba fog fordulni a mondanivalója. Először azért rándult egyet a szemöldököm, de ahogy sikerült zavarba hoznia saját magát, már ki is szaladt egy nevetés a számon. – Persze. Nyilván – kuncogtam egyetértően, fejemet csóválva közben. Nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni, úgyhogy elengedtem, hogy erre valami még félreérthetőbbet rávágjak. – Hát örülök a találkozásnak, drága Dan. Viszont… Úgy döntöttem, kihasználom a lehetőséget és kérek valamit a szívességért cserébe. Már tudtam is, mi lesz az, de azért tartottam egy icike-picike hatásszünetet, csak hogy kicsit megijesszem. – Nem szoktam ingyen osztogatni a szívességeket, úgyhogy az angol nyelvleckéért cserébe én is kérnék tőled egy kis segítséget – kezdtem bele a mondókámba, s vissza is mentem a hasztalan bájitalos könyvért, amit most a kezembe véve léptem vissza hozzá. – Gondolom valamennyit hallottál abból, amit magamban motyorásztam az előbb… Épp egy olyan bájitalt próbálok keresni, ami eldobva felrobban és csillámot szór a közelében lévőkre. Egyelőre ilyet nem találtam ebben a szutyok könyvben – emeltem fel az említett kötetet –, úgyhogy nagyon jól jönne, ha esetleg besegítenél ebbe. Nem tudom, mennyire értesz a bájitalokhoz, de már azzal is előrébb lennék, ha együtt keresgélnénk. Egyelőre azt nem árultam el neki, hogy pontosan miért is volt szükségem specifikusan ilyen löttyre, de ha rákérdezett volna, talán beavattam volna a sztoriba. – Légysziii – tettem még hozzá, szép nagyokat pillázva rá, egy reményteli mosollyal kísérve.
Bevallom engem nem zavart az, hogy meséljek a régi iskolámról és Koreáról. Sőt, ha kérdeznek róla örömest elmondom a tapasztalataimat, miszerint ha nincsenek kapcsolataid akkor elég nehéz ott is megélni. Bár ugye elsősorban a kor számít, de azért, ha megfelelő emberekkel barátkozol, akkor előrébb tudsz jutni. Viszont a nagyon udvarias és kedves külső mögött az emberek igazság szerint eléggé gonoszak. Persze, mondhatjuk, hogy ez mindenhol így van, hogy itt is ez van, számomra mégis van különbség. Koreában egyesek kiszemelnek maguknak valakit és mint a bárányok mennek utána a többiek. De nem csak azok, akikkel jóba van az adott illető, hanem mindenki. Koreában senki sem tud foglalkozni a saját dolgával, nekik szinte már szórakozás, hogy másokat alázzanak. Itt úgy érzem, hogyha vannak is kétszínű emberek, azért inkább az a jellemző, hogy szemtől szembe utálják egymást mások. És hogy nem annyira jók a manipulációban. Persze ez lehet csak nekem tűnik így, még lehet nem volt elég ez az egy év, hogy mindent rendesen kitapasztaljak. – Ez igaz lehet… Csak nem mindegy hogyan használod fel az információkat. – vonok vállat. Bár talán nem lehet mindig mindent tudni, hiszen ha nem mondod el senkinek, akkor kvázi védve vagy. Lásd esetemben az a tény, hogy látó vagyok még senkinek sem juthatott a tudomására, ugyanis a saját családomnak sem mondtam soha. Ha akartam volna, se sikerült volna, hiszen egyből jöttek volna, hogy csak képzelődök és biztosan csak kamuzok és így akarom magamat kimagyarázni. Imádom, hogy ennyire bízok bennük! Olyan jó, hogy ilyen összetartóak vagyunk, de komolyan! Nestornak előbb mondanám el, ő még kedves is. Bevallom azzal, hogy koreaiul ejtettem ki a szót kicsit fel akartam vágni. Úgy értem, ha lelkesedett a suliért, akkor gyanítom biztosan a nyelv is tetszik neki. Még mindig állítom, hogy ő is valószínűleg olyan kpop vagy kdrama rajongó lehet, de nekem mindegy is. Ahogy láttam tényleg tetszett neki, mikor kimondtam a szót. Igaz rá is játszottam a kiejtésre, hogy minél szebb legyen, de valahol jól is esik, hogy a nyelvtudásom kivételesen nem elijeszti a hallgatót, hanem élvezi. A fiú úgy fest vette a lapot, hogy esetleg barátkozhatunk is. Ezt elsősorban a bemutatkozásunkból szűrtem le. Nem mindenkinek ajánlom fel, hogy szólítson egyből a becenevemen, az egyik szobatársamnak sem egedtem meg az elején, mert nem volt valami szimpatikus. Rain viszont a furcsa külseje ellenére izgalmas személynek tűnt, így adtam neki egy esélyt. Ha már egyszer nem hivatalosan találkoztam vele korábban, csak ő nem tud róla. -Nekem viszont szörnyű! Minden európai ugyanúgy néz ki… Nos… Majdnem. –Halványan mosolygok rá, ezzel jelezve, hogy ő azért kitűnik a többiek közül. Így már nekem is érdekes, hogy nem láttam, de hát lehet nem is érdekelt. Vagy akkor, amikor hirtelen észrevettem, akkor ügyet sem vetettem rá. Igazából meg is sértődhettem volna, hogy kinevetett. Sőt, határozottan be kellett volna rá rágnom, de helyette csak ismét fapofát vágtam és nem mondtam semmit. Engedjük el, megint rossz szavakat tettem össze és rossz embernek mondtam! Viszont a következő megnevezésre már felvonom a szemöldökömet és nem azért, mert elsőre nem mondja meg mit szeretne. – Drága…? – Bár nem tagadom, hogy ritka kincs lehetek, de ez a becézés… A hideg fut végig a hátamon, ahogyan belegondolok, hogy ezt párok szokták egymásnak mondani. Mibe rángattam magam?! Szerencsére nem azt kéri, amire elsőre számítok, ami miatt egy picit fellélegzem. Viszont a végén az a kérés… Egy lépést hátráltam is miatta. – Ha ezt befejezed… - forgatok szemet, mert ez már picit sok volt nekem. – Elkérhetem a könyvet? – nyújtom ki a kezemet, hogy magam is átlapozzam mik találhatok benne, bár nagyjából tudom mire gondolhat, igaz csillámmal még nem láttam ilyet, de gyanítom az is megoldható, ha nagyon akarom.
Tényleg nem mindegy, ki hogyan használja fel az infót, amit a másikról hall. Én például elraktározom az agyam egy szegletében és félreteszem szükség esetére, bár hozzá kell tennem, csak úgy sose használnék fel ilyesmit mások ellen. Maximum olyankor jön jól, amikor szarban vagyok és csak ez az egy fegyverem van az ellenfelem ellen. Na, ebben az esetben csak úgy röppennek az oltások. – Pontosan – bólintottam egyetértőn. – Persze bully-k itt is vannak, mint mindenhol – tettem hozzá, és ez személyes tapasztalat volt. Már a mindennapjaim része volt, hogy a többi Mardistól kaptam az ívet, vagy éppen valaki egészen mástól. Alapjáraton nem zavart volna annyira, hiszen részben az én hibám volt amiért az önkifejezés egy egészen új szintjét űztem és szartam mások véleményére… De azért néha jól esett volna néhány nap szünet. Nekem is volt egy limitem. Mindenesetre annak kimondottan örültem, hogy ez a fiú nem szándékozott a többiekhez hasonlóan a női vécébe zárni, vagy más finomságokkal fényezni a napomat - aztán lehet, hogy ha megtudta volna, ki is vagyok, mégis erre vetemedett volna. Szóváltások sora után eljutottunk arra a pontra, hogy sikeresen bemutatkoztunk egymásnak, s barátságos becenevek egymásra aggatásával kimondatlanul el is döntöttük, hogy megpróbálunk összehaverkodni. Nem tagadom, jól jött volna pár fiúbarát is, mert eddig szinte csak lányokkal lógtam - nem mintha ez baj lett volna, de na. Szóval örültem, hogy Dan rendes volt velem. – Nem tudom, miről beszélsz – forgattam a szemeimet mosolyogva, persze pontosan tudtam, mire gondolt. Tényleg eléggé feltűnő jelenség voltam, esélyem se lett volna beolvadni a tömegbe. Nem is akartam igazából. – Egyébként érthető, bár az európaiak többsége pont fordítva gondolja. Szerintük az ázsiaiak néznek ki tök egyformán – tettem hozzá, most már vigyorogva. – Szerintem meg mindenki egyedi, csak sokan rejtegetik. Komolyan gondoltam, és szerettem volna azt hinni, hogy létezett egy ideális világ, ahol egyedinek lenni menő dolognak számított, nem pedig cikiségnek. Úgy tűnt, ő nem értékelte annyira, hogy nevetgéltem a kis botlásán, bár egyáltalán nem rossz szándékkal tettem, mindössze aranyosnak találtam, hogy zavarba hozta saját magát. Aztán az se tetszhetett neki, hogy “drágának” becéztem, erre viszont volt egy nagyon jó magyarázatom. – Mindenkit így hívok – hadartam egy vállvonással, mielőtt belekezdtem volna hatalmas beszédembe a tervemet illetően. Igazság szerint kimondottan egy személy felé irányult a bosszúvágyam, de ha a haverjai is a közelben lettek volna, az csak hab lett volna a rózsaszín bevonatú tortán. Őszintén? Alig vártam, hogy megszívathassam. Látva, hogy mennyire rosszul reagált az egyszerű “légyszimre”, csak egy aprót sóhajtottam és egy fancsali kifejezéssel átnyújtottam neki a könyvet. Kissé úgy éreztem, mint mikor annak idején az a nő minden lelkesedésemre csak egy fagyos választ adott, és azonnal elvette az életkedvemet valami okosságával. Nem akartam ismét így érezni, úgyhogy magamban csak ismételgetni tudtam, hogy ezt nem szabad magamra vennem, akármennyire is szerette volna a bennem élő pici Blaise lebiggyeszteni az alsó ajkát és bevágni a durcit. Egyelőre nem tűnt ez a srác fun-nak, bár lehet, hogy csak iszonyúan szar napja volt, vagy ilyesmi. Mindenesetre most az egyszer hajlandó voltam visszafogni magam, amennyire lehetett, aztán legközelebb úgyis megint elárasztottam volna a nagyon-glam személyiségemmel. Azért azt csak nem tagadhattam le aki voltam, még egy új barátságért sem. Mert én, Blaise Rainberry, nem ilyen voltam.
Én szeretek információkat gyűjteni másokról. Általában egy mosolyommal el tudom bűvölni az embert, mert sose gondolná, hogy ez a cuki pofi, majd fel fogja használni őt később. Én viszont gondolkodás nélkül megtenném. Ki tudja? Lehet még a saját bátyám ellen is tudnék… Ha persze lenne olyan infóm róla. Ha beszélne velem… De nem teszi, így nem is tudok ellene mit tenni, azon kívül, hogy minden levelemben sírok neki egy sort, hogy legalább írásban álljon már velem szóba. -De ha jóba leszel velük, akkor nem fognak szekálni… Vagy legyél olyannal jóba, aki őket tudja bántani. – vonok vállat egyszerűen. Nem olyan nehéz túljárni a zaklatók eszén sem. Mindig akad egy nagyobb hal, csak meg kell őt találni. Na meg persze egy jó baráti társasággal minden megoldható. Nekem is azért volt fontos, hogy a rokonaim ide jártak, mert már volt valamennyi biztonságérzetem. Úgy azért könnyebb volt másokkal is ismerkedni. Utána pedig jöttek a mardis haverjaim, akikkel meg aztán bebiztosítottam magam. Most pedig talán egy újabb potenciális emberrel bővül majd a csapatom. Igaz, elsőre nem tudom megmondani, hogy mi lesz a hasznom belőle. Bár abba szinte biztos vagyok, hogy információforrásnak bárkit meg lehet tartani, de ezen a ponton annyi ilyenem van, hogy már szinte felesleges lenne. Ennek a srácnak nagyon nagy mázlija van, hogy megjelent már a látomásomban. Így igenis sokkal izgibb lett a számomra, mint az összes többi ember. Persze a hirtelen közeledésem eléggé félreérthető lehet számára, remélem nem gondol bele semmi különösebbet, mert én… Én abszolúte nem olyan vagyok! Utálom a férfiak közelségét. Mondatára én is elmosolyodok. Hát persze, hiszen annyira bele tud olvadni a tömegbe… - Mi legalább egyedien öltözködünk. – Ami egyébként nem annyira igaz, bár a lányok kifejezetten szeretik ezt a hülye divatot, de a fiúk eléggé egységesek. Én pedig már megszoktam azt, hogy egyenruhában járok, illetve hogy nyáron az angol divatnak megfelelően öltözök. Sose akartam kitűnni. Illetve… Jó talán egy picit, de esküszöm, hogy vissza fogom festetni a hajam, mert igazából nem tetszik annyira, mint gondoltam, hogy fog. – Miért rejtegetnék? – döntöm oldalra a fejemet és ártatlanul pislogok rá. Ezt most valóban nem tudtam értelmezni. Ugyan ki rejtegetné ezt? Ebben az országban nem pont szabadabban kezelik az ilyet? Én vagyok eltévedve? Bevallom csak egyfajta becézést bírtam elviselni. Még azt se szerettem, ha „öcsinek” hívtak. Szerintem soha nem is volt ilyen… Mondjuk hála az égnek. A szüleim is Aidannek szólítottak, nem is bántam. Az ő becézése viszont egyenesen… Bosszantott! Drágám… Mintha egy rossz tini dráma lenne. Én ebben köszönöm, nem kívánok részt venni. – Nekem találj ki valami mást… - Végül csak ennyit mondok, mert ha annyira akar… Talán ha valami elfogadható, akkor arról még lehet is szó, de nem erről! Nem lehetett nem észrevenni azt az arcot. Magamban úgy megforgattam a szemeimet, hogy majdnem kiestek, de azért csak normálisabban akartam vele viselkedni. – Ne vedd magadra… Néha csak így reagálok… Rosszul. – Igaz ez az alap reakcióm és nem is nagyon érdekel, ha megbántok vele másokat. A könyvet elvéve pedig gyorsan átfutom, hogy milyen receptek vannak benne. Szörnyű… Mi ez a könyv? Ebben alig van használható bájital. Mélyet sóhajtok, ahogyan legszívesebben elhajítanám a könyvet. –Tudom mi kell neked… De az egy… Kicsit bonyolultabb recept és csillámmal még sose csináltam. De tudok rajtad segíteni. Most szeretnéd, hogy megcsináljam? – teszem fel végül a kérdést miközben aranyosan pislogok rá.
– Esélytelen hogy jóban legyek velük, őrzővédőt pedig egyelőre nem találtam még – vontam vállat. Inkább lettem volna velük rosszban továbbra is, és viseltem volna el tőlük a sok hülyeséget, minthogy jóban legyek velük… Most komolyan? – Nem tudom, miket éltél át Koreában, de hidd el, tudnék neked szépeket mesélni a roxforti nagy szeretetről és egyelőségről – tettem hozzá, húzva a számat. Mindenesetre kicsit úgy éreztem, Dan valamiféle álomvilágban élhetett, ha úgy gondolta, itt jobb a helyzet, mint Koreában. Oké, a koreaiak közt is akadt megannyi konzervatív gondolkodású, hagyományokhoz kétségbeesetten ragaszkodó ember, de ez ugyanolyan gyakori volt itt is. Sőt… Én voltam a tanú rá, hogy sokak szemében még mindig a melegek voltak a célpontok. Nem telt el egyetlen nap anélkül, hogy be ne találtak volna a mosdóban vagy a folyosókon. Napi szinten kaptam ugyanazokat a dumákat, ugyanazokat a sértő megjegyzéseket és fenyegetéseket. Minden fiú, aki feszélyezve érezte magát miattam, úgy gondolta, le kell vezetnie rajtam a saját szellemi fogyatékosságát. – Hát tény, hogy titeket még nem zabált be a nyugati tömegdivat – értettem vele egyet. Csodáltam a koreai divat eleganciáját, letisztultságát, ahogy a japán lányok cuki öltözködési szokásait is, a hagyományőrző kínai öltözetekről nem is beszélve. Az ő világuk annyira más volt. – Mert sokan itt még abban a tévhitben élnek, hogy egyedinek, vagy másnak lenni ciki – válaszoltam meg kérdését. – Hogy a smink csak nőknek való, vagy hogy minden balett táncos fiú meleg, vagy hogy a lányok nem olyan erősek mint a fiúk. Igaz, itt sokkal többen küzdenek az ilyen nézetek ellen, de hiába, mert még mindig vannak agycsökevényesek, akik ellenzik a változást. Nem voltam benne biztos, hogy a megfelelő embernek magyaráztam ezeket, elvégre nem tudhattam, hogy ő mégis kik közé tartozik; akik elengedték a régi elveket, vagy akik még foggal-körömmel kapaszkodtak beléjük. Hát, majd most kiderül. Mindenesetre bíztam benne, hogy előbbiek egyike lesz és egyetért majd velem. Ami a random becenevet illeti, igazából még az ellenségeimet is így hívtam egy-egy összetűzésünk során. Szokásom volt, semmi rossz szándék vagy kellemetlenkedés nem vezérelt. Mindössze próbáltam közvetlenebben beszélni Dannel. Ő viszont nem értékelte túlzottan, sőt, inkább megkért, hogy mást találjak ki neki. – Rendben van, akkor majd…. Hmm.. – úgy tettem, mintha nagyon sokat kellett volna gondolkodnom az új becenevén. – Buligyilkosnak foglak szólítani – jelentettem ki végül egy szarkasztikus vigyorral. Persze ezzel nem akartam őt bántani, mindössze fel akartam vonni a figyelmét arra, hogy lazulhatott volna egy kicsit. Engem aztán pláne nem zavart volna, ha elengedi magát. Ismét kicsikartam belőle egy rossz reakciót, mikor elnyújtottam azt az egy “légyszi”-t, hozzá vágva egy cuki, könyörgő tekintetet - ez volt az a pont, mikor kissé sikerült lehangolódnom, persze nem feltétlenül miatta, mindössze eszembe juttatott néhány dolgot kölyök koromból, amire nem akartam emlékezni. – Nem, megértelek. Néha tényleg túlzásba viszem – csóváltam a fejem, majd a könyvet odanyújtva részemről le is zártam ennyivel. Vártam, vajon mit fog kihozni ebből, talál-e valami érdemlegeset abban a szutyok kötetben, bár volt egy sejtésem, hogy őt is ugyanannyira fel fogja idegesíteni a könyv ostobasága, mint engem. Aranyos pillantására kissé elöntötte arcomat a forróság, és ez valószínűleg meg is látszott rajtam. Nem tehetek róla, a cuki pofiktól mindig elolvadok… – Kérlek ne nézz így rám többet – nyöszörögtem, miközben félrepillantottam inkább. – Hacsak nem akarod, hogy sikítva elfussak és bezárkózzak a szobámba életem végéig – fűztem még hozzá, s meg is köszörültem a torkomat. Ha nem tudta volna ennyiből megállapítani, miért reagáltam így, hát elég volt látnia a kipirult arcomat és rájött volna azonnal. Merlin, segíts… – Ehm, ami a csillámbombát illeti, ha ráérsz most és van kedved, akár neki is láthatnánk… Segítek amiben tudok.
Kuncogni kezdek a mondatán. – Mondd kik azok és előások neked olyan infókat róluk, hogy ők fognak tőled félni. – mosolyogok rá. Kedvesség? Lehet szorult belém valamennyi, vagy csak később be fogom rajta hajtani az adósságot. Én ha adok valamit, akkor azt máshol el is veszem. – A bátyámat ki akarták nyírni a suliban… Aztán nekem is ártani akartak. Szóval csak elhoztak. – vonok vállat, mintha amúgy nem lenne valami nagy kaland. A valóságban ennél azért kicsit bonyolultabb volt a történet, amelynek én sem ismertem minden részletét, mert… Nem lettem beavatva. A szüleim mélyen eltitkolták a bátyám szégyenét, míg Vinnie nagyjából azóta szóba se áll velem. Bájos egy mese, amelyet inkább megtartok magamnak, mert semmi szükségem az emberek sajnálatára. Én ki tudtam volna vágni magamat abból a helyzetből is. -Nem is fog, ha így haladunk… De azért az itteni ruhák sem vészesek. – Sőt… Kifejezetten jobban szerettem, hogy a fiúk még férfiasan öltözködtek. A velem szemben álló srác esete más volt, nála úgymond meg volt magyarázva, hogy miért olyan a külseje, amilyen, de a heterók… Náluk nem igazán értettem, hogy minek hordanak szoknyát és croptop-ot. Én azért még mindig azt vallottam, hogy egy pasi legyen pasis! Nyilván nem szóltam meg senkit a külseje miatt, de csak azért, mert nem akartam viszályt szülni. Meg érdekel is engem, amíg engem nem rángatnak bele ezekbe. Meglepett a válasza nem mondom. Bár én magam nem tudtam átérezni ezt a helyzetet, vagy nem akartam. – Nos… Mondasz valamit. Bár én úgy vagyok vele, hogy amíg egy másik embert nem akadályozol a saját szabadságában, addig mindegy, hogy mit veszel fel, vagy sminkelsz-e vagy sem… Koreában a férfiak is szoktak, nekem ez nem olyan fura, sőt! Emlékszem, hogy még én is csináltam, bár itt eléggé elszoktam tőle, mivel a sminktermékek jelentős része… Nem a legjobb. – Meg mert a szobatársaim is hülyének néztek volna, és az elején muszáj volt bevágódnom. Utána meg igazából el is feledkeztem erről. Viszont lehet vissza fogok térni rá, mert a szemem alatti karikák egyre rosszabbak és ha így meglátnak otthon… Akkor még azért is kapni fogok a szüleimtől. Szemeim kipattannak, ahogyan nevez, és abszolúte nem leplezem a meglepettségem. – Megbocsáss?! – Én nem is… Kezdjük ott, hogy buliba nem mennék, mert nagyon utálom azt a sok embert, ritka idegesítő tud lenni. Tavaly még a karácsonyi bálra se mentem el, mert semmi kedvem sem volt. Meg párom se… De soha nem is kerestem! Nekem nem kellenek ilyenek, mint party vagy szerelem. Csak a gyengék érzik szükségét ezeknek. Bevallom a bocsánatkérésem valamelyest igaz volt. Nem vagyok szokva az ilyen érzelmi megnyilvánulásokhoz, mert ezt nálunk nem szokás. A saját szüleim is eléggé ridegek voltam velem és akkor a bátyámról ne is beszéljünk. Sorin és Nestor még aranyosabbak voltam, de ők is csak az unokatesóim, vagyis annyiszor azért nem lógunk együtt. Oh… Nestor… Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Megint. A cuki viselkedésemet még próbálom azzal tetőzni, hogy olyan aranyosan pillantok rá. Bár maga az ördög tudok lenni, de azt senki sem tagadhatja, hogy egyszerűen tündéri pofim van, amivel bárkit meg tudok vezetni. Igaz ezt Koreában jobban ki tudtam használni, mert itt maximum a melegek és a lányok olvadoznak tőle. Egyiket sem szeretném nagyon vonzani, ennek ellenére minden férfi… Majdnem minden férfi ismerősöm a saját neméhez vonzódik. Viszont azt a fiú nem tette jól, hogy ennyire elárulta magát. Szóval egy kis szempilla rebegtetés és bármire ráveszem? Érdekes, de mindenképpen hasznos. – Ne haragudj… Ha rosszul érzem magam a tetteimért, akkor… Mindig zavarban vagyok és ezt váltja ki belőlem. – kezdem el nézni a lábaimat, majd félve nézek fel rá. – Elfutni?! Kérlek ne! Nem csinálom akkor. – hangom egy kicsit magasabb lesz, ahogy igyekszem cukiskodni, amit mi csak aegyo-nak hívunk. Majd megfogom a kezét, hogy biztosan el ne rohanjon. – Jó leszek. – kezdek el halványan mosolyogni, ahogyan a szemébe nézek. –Persze! Mehetünk, csak előbb… Elnézhetünk a szobámba? – Magam is majdnem elhánytam magam azért, ahogyan viselkedtem, de kíváncsi voltam meddig mehetek el nála.
– Tényleg megtennéd? – kérdeztem felvont szemöldökökkel. Nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolta, de ha igen, nagyon szívesen elárultam volna neki, kikről volt szó. Csakhogy… – Előre szólok, elég sokan vannak… – figyelmeztettem. Sajna az ellenségeim, vagy inkább utálóim száma sokkal nagyobb volt, mint a rajongóimé, úgyhogy ellettünk volna egy darabig, ha most elkezdtem volna sorolni neki a neveket. – Ó, értem – bólintottam. Igazából nem értettem, de nem akartam rákérdezni, hogy a bátyját miért akarta volna bárki is megölni, de nem tartozott rám, így nem mentem bele a témába. A válaszát hallva elmosolyodtam. Valóban nem voltak rosszak az itteni göncök sem, csak keresni kellett a megfelelő darabokat. Például Londonban a Brick Lane-en nagyon sok klassz vintage üzlet van, sőt, van egy pince butik, ahol egyedi, kézzel készített ruhákat lehetett kapni különböző évtizedek stílusjegyeiben. Imádtam odajárni, nem tagadom. – Hát igen, ha tudod, hogy kell viselni őket, az itteni holmik is elég menők – értettem egyet vele. És ha én ezt mondtam, az úgy is volt, hiszen ki értett volna jobban a divathoz, ha nem én? Jó, meglehet, az én ízlésem túlságosan más volt a standardhez képest, de akkor is. Csak azt sajnáltam, hogy ennyire sok embernek nehezére esett nyitni saját maga felé. Ha többen lettek volna olyanok, akik felvállalják a valódi személyiségüket, a világ is egy szebb hely lett volna. Talán. – Ó igen, azt tudom, hogy Koreában a srácok is sminkelnek. Szerintem ez tök jó dolog – vigyorogtam rá jókedvűen, hiszen engem az ilyesmi mindig boldoggá tett. Úgy voltam vele, a toxikus férfiasságra semmi szüksége nincs a világnak. Az csak mindent elcsesz. – Egyébként megértelek, a koreai kozmetikumokhoz képest lószar, amit mi gyártunk – sóhajtottam fel egy szemforgatás kíséretében. – Viszont ismerek egy helyet, ahol eredeti koreai cuccokat árulnak, ha gondolod megmutatom egyszer. Én ott szoktam beszerezni mindent, nem hiába ilyen szép sima a bőröm – utóbbit büszkén jelentettem be és még végig is simítottam az arcomon egy csillogó mosollyal. Tény és való volt, hogy a Kelet-Ázsiai népek nagyon értettek a bőrápolás művészetéhez, különösen Dél-Korea. Természetesen a kis mélypont után kénytelen voltam a saját hangulatomat feldobni azzal, hogy adok kedves Dannek egy hozzáillő becenevet; bár úgy tűnt, ő ezt nem értékelte túlságosan, amit nagyon szórakoztatónak találtam, úgyhogy még nevettem is egyet a dolgon. – Megbocsátok – vágtam rá szórakozottan. – Csak viccelek, Dan, ne legyél már ilyen! – legyintettem. – Mosolyogj inkább, nem áll jól ez a komor arckifejezés – mutattam felé, és komolyan is gondoltam. Szerintem neki nagy szüksége lett volna egy kis lazításra végre… Aztán villantott nekem egy cuki fejet, amitől teljesen elaléltam, mert az ilyesmi egy bizonyos fokig a gyengém volt, ráadásul nagyon nem voltam jó a reakcióm rejtegetésében, úgyhogy teljes őszinteséggel kértem, hogy fejezze be, különben el fogok menekülni onnan. De nem, ő folytatta, mert… Mert mit tudom én. Figyeltem, ahogy elkezdte a lábait lesni, közben hozta azt az aranyos szöveget arról, hogy ő zavarában így szokott viselkedni, bár ezt kissé túlzásnak éreztem, de biztos voltam benne, hogy meglett volna a közönség, akik ettől még nálam is jobban szétolvadtak volna. Hmm… – Oh… – egyelőre ennyi válaszra futotta tőlem, aztán kérlelt, hogy maradjak, sőt, még a kezemet is megfogta, hogy ne tudjak elmenekülni. Először lepillantottam a belém kapaszkodó ujjaira, majd ismét rá, kissé elkerekedett szemekkel. Mégis mi ez a műsor? – Megígéred, hogy jó leszel? – a meglepett kifejezésemet felváltotta egy flörtös félmosoly. Közben ráfogtam a kezére és közelebb léptem hozzá, hogy így nézhessek fel rá hosszú szempilláim mögül. Pillantásom némi rosszagásról árulkodott. – Miért? – kérdeztem, de még mielőtt válaszolhatott volna, másik kezemmel ráfogtam a felsőjére és olyan közel húztam magamhoz, hogy a füléhez tudjak hajolni. – Csak nem kettesben szeretnél velem lenni? – hangom kihívóan, ugyanakkor nagyon is csábosan csengett, ennek általában egyik meleg srác se tudott ellenállni. Kíváncsi voltam, mennyire fogom vele ténylegesen zavarba hozni a fiút. Végül bármi is lett a válasza, lassan elengedtem és elhúzódtam tőle, egy elégedett vigyorral az arcomon. – Ezen még dolgoznod kell egy kicsit – állapítottam meg. Egyébként egészen ügyes volt, csak hiányzott belőle valami. – Egy maszkulin meleg srácnál működne, de ahogy látod, én nem az vagyok – adtam hozzá némi magyarázatot, ha amúgy nem lett volna elég egyértelmű, hogy én inkább bottom voltam.
Finoman elmosolyodom a kérdésére. – Hát persze, hogy megtenném! A különcöknek össze kell fognia. – Mintha én annyira kívülállónak érezném magam! Tavaly még talán igen, de akkor sem bántottak, idénre meg aztán végképp nem mertek. Igen, azt hiszem Giddy egy kitűnő választás volt számomra, mint szövetséges. – A mennyiség nem lényeg. Elég ha egyet megijesztesz és a többi bárány módra fog menekülni vele együtt. – Ezeknek is csak addig nagy a szája, amíg valaki be nem fogja nekik. Ha pedig valakivel példát tudunk mutatni – lehetőleg azzal, akinek a legnagyobb a pofája – akkor bizony idő kérdése csak, hogy a többi is menekülőre fogja. Egyszerűen nagyszerű! -A menő egy eléggé relatív fogalom, nem? – Számomra az egyszerű és hétköznapi ruhák tetszettek. Nem az, amikor valaki a szivárvány minden színében pompázott egyszerre, vagy az, hogy 50 réteg pulcsit vesz magára, mert az úgy jobban néz ki. Sokkal inkább illettem bele ebbe a nyugati divatba, mint a keletibe. Sőt úgy alapból azt hiszem a kultúrában is otthonosabban mozgok. Vagy legalábbis én jobban érzem magam. Nem mondom, hogy nem hiányzik Korea, mert vannak dolgok, amik igen, de főtömegében nem viselt meg a költözés, hiába szeretem a bátyám orra alá dörgölni, hogy miatta kellett elmennünk. -Koreában inkább csak szükséges szerintem, de tény, hogy egy szebb külsővel előrébb tudsz jutni. – Így hasznosnak is mondhatjuk. A szebb emberekben eleve jobban megbíznak, mert az agyunk azt hiszi, hogy a gyönyörű emberek jók is. Tartom valószínűnek, hogy ez azért is van, mert a filmek is ezt nyomatják, bár manapság a rosszfiúk is elég helyesek. Várjunk csak… Nem! Nincs semmi gond azzal, hogyha valakiről a saját nememből úgy gondolom, hogy jól néz ki. – Hm? Valóban van ilyen bolt? – vonom fel a szemöldököm, ahogyan a fiúra emelem a tekintetem. – Nos, ha időd éppenséggel engedi, akkor szívesen veszem majd, ha megmutatod. - Kap ismét egy kedvesebb mosolyt. Mindig úgy gondoltam, hogyha barátságosan viselkedem, és mindent megígérek az embereknek, akkor könnyebben fognak kedvelni és több mindent tesznek majd meg nekem. Cserébe csak annyi a dolgom, hogy néha viszonzom a szívességet. Csak a szememet tudtam forgat azon, hogy ismét kinevetett. Nem, ennyire nem találtam magamat szórakoztatónak. - Szoktam mosolyogni. Mikor van hozzá energiám! De alvászavar mellett elég nehéz ez. – Mélyet sóhajtottam. Nyílt titok, hogy nem vagyok képes nyugodtan aludni. Naponta csak pár órát sikerül, az sem mindig pihentető, ha pedig mélyebben alszom, akkor szinte biztos, hogy felverem az egész hálószobát azzal, hogy kiabálok álmomban. Kínos is és kimagyarázni sem tudom magamat, így egyszerűbbnek szoktam tartani, ha csak nem alszok. Ami persze nem fenntartható, de még nem találtam megfelelő „ellenszert” a látomások okozta rémálmokra. Mégis sikerül kicsit összekapnom magam és egyből bevetem azt az aranyos nézésem, meg a szokásos stílusomat, amit csak akkor alkalmazok, ha el akarok érni valamit, vagy éppen megbántottam valakit és ki kell magamat magyarázni. Egy pillanatra még el is hittem, hogy sikerült, látva mennyire meglepődik, magamban pedig már vigyorogtam. – A legjobb. – kezdek el halkan kuncogni, ami azért is volt furcsa, mert inkább hangosan szoktam nevetni és egy delfinhez hasonlóan visító hangot tudtam kiadni. Viszont váratlanul fordult a kocka és most ő fogott rá az én kezemre. Tekintete már nem arról árulkodott, hogy zavarban lenne, inkább valami rosszban sántikált, ami nekem nem tetszett. Szemeim kipattantak és csak bután pislogtam rá először. –M-mert… - választ viszont nem sikerült neki adnom, mert a felsőmnél fogva még közelebb húzott. Ilyet eddig csak akkor tapasztaltam, ha valaki fenyegetőzni akart, de ő… Ő teljesen mást mondott! Amint lazított a szorításon kicsit odébb is toltam. – Hova gondolsz?! Ennyire senkit se kedvelnék! – Csak azért nem fejeztem ki jobban az undoromat, mert tudtam, hogy az nagyon megbántaná. Pedig a hátamon is felállt a szőr, ahogyan belegondoltam, hogy én és egy másik fiú… Fúj! -Általában működik pedig… Senki nem tud ellenállni két szép ázsiai szemnek. – rebegtetem meg picit a pilláimat, majd abba is hagytam, mert lassan hánynom kell magamtól. – Na jó... Elég ideig bohóckodtunk. – Most már nem hívom, hanem megindulok a szobám felé. Ha akar jön, ha nem, akkor nem, de nekem kell a jegyzetfüzetem, amibe le van írva a receptem.
– Gondolom – vontam vállat végül. – Ha tényleg megteszed, hálám a sírodig fog üldözni, előre szólok – figyelmeztettem egy szórakozott mosollyal. Csak hogy tisztában legyen vele, mi volt az ára annak, ha valaki a segítségemre sietett. – Jól hangzik. Tudom is, kire kellene ráijeszteni… – tettem hozzá, pillantásomat összeszűkítve, mintha azon agyaltam volna, mégis miféle titkokat rejtegethetett az a fiú, aki mindig felkent a falra a vécében. Szerettem volna végre, ha a személyiségemnek több oldalát is meg tudom mutatni másoknak, és hogy ne csak a két lábon járó költői túlzást és az állandóan cseszegetésnek kitett meleg fiút lássák bennem. Mert sokkal több voltam én ennél, és sokkal több értéket is fel tudtam volna mutatni, mint amit kinéztek volna belőlem. Ezért nem is csoda, hogy fontolóra vettem a zaklatóim megleckéztetését, hátha utána végre nyugodtan csinálhattam, amit akartam. – Akkor mondom így: számomra menők – forgattam a szemeimet. Igen, az, hogy kinek mi számított menőnek elég tág fogalom volt, valaki sokkal jobban szerette a techwear-t, míg mások a loli stílust csípték vagy a gótot, netán a streetwear-t vagy a dark academy-t. Ez volt a legszebb a divat világában; mindenki találhatott egy stílust, ami a saját ízlésének megfelelt. Ha pedig az a stílus még nem létezett, hát létre tudta hozni azt, nevet adni neki és népszerűsíteni. Akinek viszont halvány lila fingja se volt arról, hogyan kellene öltözködnie, az úgy festett, mint azok a gyanús faszik London utcáin; a melegítősök. – Szerintem itt is normalizálni kellene, hogy nem csak a lányok sminkelhetnek. Főleg, mivel régebben a férfiak is épp annyi sminket viseltek, mint a nők. Például a tizennyolcadik századi Franciaországban minden előkelőség ki volt kenve, nemtől függetlenül – magyaráztam nagy büszkeséggel. Elszomorított, hogy manapság képesek voltak megverni a fiúkat akik sminkeltek, pedig igazán nem kellett volna szerintem ebből akkora ügyet csinálni. Szerencsémre épp egy olyan srácba akadtam Dan személyében, akit az ilyesmi nem feszélyezett, mert a kultúrájának szerves része volt az, hogy a férfiak elfedték szépséghibáikat némi alapozóval, meg hasonló dolgokkal, esetleg a szemüket is kihúzták egy natúr barna ceruzával. – Mhm, tényleg – bólogattam lelkesen. Ilyesmiről nem hazudtam volna. – Szuper, akkor majd beszéljünk meg egy napot, amikor mindketten ráérünk és megmutatom – válaszoltam, viszonozva a mosolyát. Egyébként is el kellett volna már ugranom abba a boltba, mert kezdett kifogyni az olajos arctisztítóm. Az alvászavar emlegetésére kissé húztam a számat. Ugyan nekem nem volt semmi ilyesmi problémám, néha amikor nem voltam érzelmileg stabil állapotban, előfordultak nálam is álmatlan éjszakák, sőt, rémálmok is. De azt hiszem ez az én esetemben normális dolog volt. – Nem jó az alvókád? – kérdeztem vissza. – Próbáltál már leveldula sprayt tenni a párnádra? Állítólag nyugtató a hatása és könnyíti az elalvást – tettem egy javaslatot. – Vagy esetleg elnézhetnél a gyengélkedőre, hátha ott tudnak rá adni valami teát vagy ilyesmit. Nem voltam túl nagy szakértő ebben, ráadásul nem ismertem Dan problémáját igazán ahhoz, hogy megfelelő tanácsokat tudjak adni neki, de azzal tényleg nem mondtam hülyeséget, hogy el kellett volna mennie a gyengélkedőre. Az alvás nem játék, hosszútávon nagyon káros hatása van az álmatlanságnak. Szerencsére a téma sokkal szórakoztatóbb vizekre ért, mikor Dan megpróbált aranyoskodni nekem - ami az első pillanatban még bevált, aztán átpattant bennem valami és úgy döntöttem, fordítok a játék menetén. Elvégre az esetek kilencven százalékában bottom voltam, nálam nem használtak az édibédi szempilla rebegtetések úgy, mint mondjuk egy top srácnál. Lásd: Blythe. Hupszi, most beköptelek te szemét. – Tudod, csúnya dolog megszegni egy ígéretet… Nem szeretném, ha csalódást okoznál nekem – feleltem kurtán, miközben a kezére fogtam és így kerültem közelebb hozzá. És amint észrevettem a zavart a pillantásában, tudtam, hogy sikerült meglepnem. Bingó! Hagytam, hogy egy csalafinta, flörtös mosoly terüljön szét az arcomon, miközben azt figyeltem, hogyan esett ki a szerepéből. Milyen aranyos! Tuti nem volt heteró. Ezt itt és most megmondom. – Mert? – ismételtem utána a kérdést, lágy hangszínt megütve, majd közelebb húztam magamhoz a felsőjénél fogva és a füléhez hajolva folytattam. Szerettem volna, ha megízleli a saját mérgét, elvégre ő kezdte ezt az egész bőr-alá-mászós kísérletet, hát tessék, így kell fiúként igazán bemászni egy másik srác bőre alá. Mielőtt még válaszolt volna, annyit hozzáfűztem, hogy: – Tudod, csak kérned kell… – miközben két ujjammal fellépegettem a mellkasán. Aztán csak elengedtem, nehogy szerencsétlen szívrohamot kapjon vagy hasonló, de ennél elégedettebb még talán sose voltam a saját munkámmal kapcsolatban. – Látnod kellene most az arcodat – vigyorogtam rá. – De nyugi, csak játszottam veled. Mindig élveztem, ha a fiúkat zavarba tudtam hozni, főleg, ha olyanokról volt szó, akik váltig állították, hogy ők bizony nem vonzódnak más fiúkhoz. Aha… Akkor miért vagy így kipirulva? Na mindegy. – A szép szemednek tényleg nem lehet ellenállni, de az én ízlésemnek te túl cukimuki vagy. Legközelebb nyomj a falnak és súgj mocskos dolgokat a fülembe, ha zavarba akarsz hozni – egy kacsintás kíséretében adtam neki az ingyen tippet. Bár tudtam, hogy sose lesz hozzá töke, hogy megcsinálja… De azért megnéztem volna szívesen. – Igen, igen, térjünk rá a komoly dolgokra – motyogtam egyetértően, aztán utána eredtem, hogy elkísérjem a szobájába. Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki a többi srác hálója, de eddig nem igazán volt lehetőségem lecsekkolni őket.
A szavai hallatán inkább a félelem fog el elsőre. – Kérlek ne! Elég, ha cserekereskedelmet folytatunk, nem kell engem üldözni. – forgatok szemet. Még csak az kéne nekem, hogy valaki folyamatosan a nyakamon lógjon. Én magam imádok egyedül lenni. Csendben és nyugalomban. Már amennyire én csendes tudok lenni, hiszen ha mást nem, akkor a nyelvemmel csettintgetek. De nem tudom tagadni, hogy bizony elég gyorsan lemerülök és mással nem tudom feltölteni magam, mint azzal, hogy olvasok vagy csak a gondolataimba merülök. – Mondasz nekem egy nevet, meg adsz nekem egy hetet és elintézem, hogy rettegjen. – Már csak azért is kell nekem idő, mert meg kell győznöm a saját barátaimat, hogy segítsenek. Úristen… Én most komolyan a barátaimként tekintettem rájuk? Úgy érzem kezdek elpuhulni. Ez az iskolai légkör még a végén elhiteti velem, hogy meg lehet bízni az emberekben. Hirtelen elmosolyodom. Naiv lennék, ha elhinném, hogy léteznek igaz barátok! Engem ugyan senki nem tud átverni, tudom, hogy nekik is csak a kapcsolataim miatt kellek, meg mert jó vagyok a bájitalokban. -Máris jobb. – mosolygok rá kedvesen. – Én inkább az egyszerű ruhákat szeretem. Nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy az unalmas stílust. Nem mondom, hogy néha nem durvulok, de jobb szeretek inkább beolvadni, ami egyébként felettébb nehéz a szemeim miatt. – kezdem el rebegtetni a szempilláimat, hogy mutassam bizony nem egyszerű ázsiaiként. Az meg még annyira sem könnyű, hogy emiatt aztán ne ítéljenek el. Hiába születtem Angliában, valamiért nem ismerik el, hogy lehetek igazi angol. -Miért itt ennyire nem normális? – Ez számomra is érthetetlen volt, hiszen a nyugati színészek és énekesek ugyanúgy sminkelnek! Azok az emberek, akikre ebben a kultúrában felnéznek nem sokban különböznek ám az ázsiaiaktól. Persze másmilyen szabályok vonatkoznak rájuk, meg talán nem hordanak szemhéjfestéket, de ettől függetlenül szerintem igenis hasonlítanak. – Ennyire ostobák a mai emberek? – mondom inkább magamnak, mint neki, így fel se tűnik elsőre, hogy koreaiul kezdek beszélni. Rossz szokásom. Bár a koreai öltözködés számomra is túlzás volt, de a smink nem. Én is használtam, illetve most is használnék, főleg mert a szemem alatti fekete karikák egyre rosszabbak, azonban nem találtam semmilyen sminket, ami tetszett volna eddig. Így inkább feladtam, ha pedig valaki megkérdezte miért nem alszok, akkor csak annyit mondtam, hogy sokat tanulok. – Hm igaz is… Nem egy évfolyamban vagyunk azt hiszem. Hányadikos is vagy? – Azt hiszem ezt még nem tudtam. Vagy csak nem érdekelt eddig. Ötleteire csak mélyet sóhajtottam. – Igen, állandóan használom a spray-t is, sőt levendula teát is iszok. Mégsem használ semmi. – A gyengélkedős kérdésére inkább nem is válaszolok. Dehogy fogok én elmenni oda! Még a végén meglátnak aztán elkezdenek rólam pletykálni olyan dolgokat, amik talán nem is igazak. Így is csak képzelem, hogy a szobatársaim mikre gondolhatnak, mikor éjszaka sikítva ébredek fel. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak félreértik. Egyszerűen ezek az ostoba látomások már az őrületbe kergetnek. De ha naponta 4 órát legalább alszok, akkor elvileg nem halok bele. Sajnos a cukiskodásom most nem úgy sült el, ahogyan én azt akartam. Pedig tudom, hogy mennyire szeretik az emberek. Még a lányok is képesek elolvadni tőle. Talán Vincent lenne az egyedüli, akit ez sem hatna meg, mint ahogyan semmi sem. Utálom a bátyám! Na jó… Nem igaz. De gyűlölöm, hogy egyedül hagyott. Csak egyszer dugná ide a képét, kapna tőlem olyat, hogy 5 évre visszamenőleg bocsánatot kérne tőlem. – Ahhh jó! Feladom. – kezdem el forgatni a szemeimet. Ismét közel kerül hozzám, a szívem pedig már a torkomban dobogott. Viszont mikor hozzámér nem bírom tovább és elhúzódom. – Ezt ne! – szemeim villámokat szórnak mikor ránézek. – Nem bírom az emberek érintését. Nem, mikor nem számítok rá. – Bár alapból is nehezen viseltem el. Túl intim volt nekem. Konkrétan olyasmi, amit reméltem, hogy soha senkivel sem kell megtapasztalnom. – Uhhh te! – morgok rá. – Még egy ilyen és magam tapasztalak a plafonhoz. – Ha már egyszer úgyis megtanultam Giddy-től azt a jó kis bűbájt. Bár valóban viccesebb lehet nézni, ahogyan más szenved, mint saját magad megtapasztalni, hogy milyen, mikor minden cuccodat a plafonról kell leszedned. -Félre ne értsd, de… Ehw! Nem vagyok valami perverz állat, hogy ilyet tegyek! – Majd nem is figyelek tovább rá, inkább megyek a szobámba. Mikor odaérek kinyitom az ajtót, de feltűnt, hogy követ, így csak előre engedem. Én kapásból megyek a saját asztalomhoz, ami annyira rendezett és tiszta, hogy szinte megkérdőjelezendő, hogy valóban használom-e. A többiek része… Nem kommentálom. Viszont nem hagyok sok időt a fiúnak, egyből felkapom a párnám alól a kis jegyzetfüzetem és már indulok is kifelé. – Na gyere! Különben holnapra sem végzünk.
– Nem foglak szó szerint üldözni, nyugi – vigyorogtam rá kissé megilletődve. Azért az elég para lett volna, ha egyetlen szívesség miatt elkezdtem volna a nyakára járni, nem? Különben is, örültem neki, hogy végre valaki normálisan beszélgetett velem, nem akartam volna elszúrni egy ilyen húzással. – Robert Whitlock, Mardekár – vágtam rá szinte hezitálás nélkül. – Az a seggfej megérdemelne egy alapos fejmosást – tettem hozzá a szemeimet forgatva. Nem egy monoklit kaptam már tőle, igaz, sokszor rátettem egy lapáttal, hogy ki is érdemeljem… De akkor is, ő és a haverjai kezdenek kicsit túlzásba esni. Kezdtem kifogyni a magas fedésű alapozóból miattuk. Ha már itt tartunk, a sminkelés és a divat is felreppent a közös témáink listájába, ami egyébként engem egészen meglepett akkor és ott. Persze élveztem is, hogy végre akadt egy fiú, akivel ezt ki lehetett beszélni. – Nem unalmas az, csak egyszerűbb – forgattam a szemeimet. Azt megértettem, hogy neki ez tetszett, igazából a többség is ilyen volt. Az én esetem volt inkább a kivétel, nem az övé. Viszont egyáltalán nem értettem, hogy miért akart szánt szándékkal beolvadni? – Én a helyedben inkább jobban ki akarnék tűnni – csóváltam a fejem. – Egy ilyen szép pofit mutogatni kell, nem rejtegetni – biccentettem felé, mert szerintem vonzó volt, szóval igazából szívességet tett volna az egész Roxfortnak, ha inkább elkezd kitűnni a tömegből. De hát ő tudja… – Szerinted miért ugranak nekem a srácok napi szinten, a két szép szememért? – válaszoltam a kérdésére egy újabb kérdéssel. – Hivatalosan már nagyon elfogadó mindenki, de valójában a köznép szerint továbbra is “buzis” sminkelni, ha fiú vagy. Persze csak ha észreveszik, hogy van rajtad… Egy natúr sminket még a lányokon se vesznek észre, nemhogy egy fiún. – magyaráztam egy vállvonással. Sajnos az elfogadás csak látszólagosan volt meg még itt is, a valóság ennél sokkal csúnyább és kegyetlenebb volt. A következő kérdését nem értettem, bár a hangsúlyából sejtettem, hogy mit jelenthettek az idegen szavak; és mélyen egyetértettem vele. Az önkifejezés lehetősége megvolt mindig is, lásd a rengeteg hírességet, akik szabadon parádézhatnak, de az arra érkező reakciókra nem volt semmiféle garancia, főleg, ha egyszerű civilekről volt szó. Ha valaki nem tudott továbblépni a berögzült eszméin, vagy inkább önmagával volt baja mintsem a világgal, a véleménye a magamfajtán csattant. Mert mellettünk nem voltak két méteres testőrök, minket nem védett drága ügyvéd, nem volt emberünk, aki helyettünk menedzselte volna az Instagram oldalunkat, hogy ne lássuk a sok negatív kommentet. – Hatodikos – feleltem. – Szóval ha tényleg szeretnél menni, szólj, és akkor megbeszéljük. Max ellógunk valami dög unalmas órát – fűztem hozzá egy komisz vigyorral. Nem volt szokásom lógni, de úgy voltam vele, néha belefér ez is. Főleg, ha mondjuk egy jóslástanról lett volna szó. – Ó, értem – bólintottam, közben a számat húztam. – Akkor tényleg érdemes lenne megkérdezned a nővért, hogy tud-e rá valamit ajánlani… Vagy el kellene járnod terápiára. Lehet, hogy lelki eredetű a gond. – Nem mintha sok közöm lett volna hozzá, de sajnáltam, hogy gondjai voltak az alvással. – Feltéve persze, hogy szeretnél normálisan aludni… Annyiban biztos voltam, hogy a rossz alvás nem csak a tanulmányokra meg a teljesítményre hathat ki, hanem az általános egészségre is. Egy idő után a szervezet elgyengül tőle, sőt, az ember bele is őrülhet. Az ilyesmivel nem érdemes játszani, de ezt bizonyára Dan is tudta. Ahogy egészen más irányba kezdett fordulni a kettőnk beszélgetése, egészen elemembe jöttem. Nagyon élveztem ezt a kis játékot, eleinte úgy is tettem, mintha ez az édibédi viselkedés hatott volna rám, de aztán le kellett törnöm a szarvait szegény fiúnak. Egészen biztos voltam benne, hogy nem heteró. Sőt! – Néha veszíteni is tudni kell – kacsintottam rá. Jobban tette, ha feladta. De azért magamban így is elismertem, hogy aranyos volt, és biztos voltam benne, hogy lett volna olyan srác, akit ezzel le tudott volna venni a lábáról. Kissé csodálkozva pislogok fel rá, ahogy ő elhúzódik. Átléphettem nála egy határt, mert most úgy nézett rám, mint aki menten elátkoz, persze ez nem rettentett el annyira, inkább csak kíváncsivá tett. Szívesen kikérdeztem volna, hogy őt mégis miért zavarta mások érintése. – Ó… – “Trauma vagy aszex vagy?”, tettem volna fel a kérdést, de inkább megtartottam magamnak. Biztos voltam benne, hogy nem akart volna erre válaszolni. Legalább is most még nem. – Érdekes fazon vagy te – mértem végig szűkös pillantással. – Ha nem akarod, hogy hozzád érjek, ne játssz az érzéseimmel. Tudod, fáj ám – tettem a kezemet a szívemre, megjátszva a drámai sértettséget. Lehet, hogy inkább a színjátszó szakkört kellett volna választanom rajz helyett? Végül azért közöltem vele, hogy csak szívatom, nem akartam én tőle semmit, de jól esett látni a zavarát. – Micsoda ajánlat – villantottam rá egy újabb mosolyt a plafonra tapasztást illetően. Minél több időt töltöttem egy légtérben ezzel a sráccal, annál több érdekes dolgot fedeztem fel benne. Felébresztette a kíváncsiságomat, nem is kicsit. – Ez nem perverzség – forgattam a szemeimet, aztán csak követtem a szobájába. Igazából maradhattam volna a közös térben is, de nem volt kedvem ott ácsorogni. Amúgy is érdekelt, milyen a többi hálóterem, úgyhogy addig a pár pillanatig, ameddig ő keresgélt, én igyekeztem minél több részletet megjegyezni. A rumlis íróasztalokat, a káoszt az ágyakon… Pont ugyanolyan volt, mint a miénk. Kivéve azt az egy asztalt, ami egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha egy tinédzser használná. Dan unszolására pördültem egyet és már indultam is kifelé. – Jövök, jövök!
Az üldözés szótól kitör a frász. Eszembe juttatja az egyik látomásomat, ahol egy fiút üldöztek. Nem tudom ki volt az, szerintem nem is ismertem, de bevallom nem is nagyon érdekelt. Azt tudom, hogy rengeteg álmatlan éjszakám volt miatta. Szerintem most is az lesz, hogy így felidéztem. Egy sötét ruhás srác volt. Idősebb volt nálam. Esküszöm, mintha aurorok mentek volna utána. Csuklya volt rajta, így nem láttam az arcát. Éjszaka volt, hideg és egy erdőben volt. Ha maga a jelenet nem is, de a helyszín kísérteties volt. Nagyon rossz érzésem támadt. Hirtelen megrázom a fejem, ahogy próbálok visszaszállni a földre és elfelejteni ezt a rémképet. Tekintetemet csak akkor emelem újra a fiúra, mikor kimond egy nevet. Áh persze… A zaklató. Egy pillanatra majdnem elfelejtettem. – Fejmosást, vagy verést? Azért ezt tisztázzuk. Felőlem csínyt is használhatunk, szinte bármit el tudok készíteni. – Ha mégsem, akkor tudtam kihez kell fordulni. Ez a jó bennem, ha magamtól nem tudtam valamit megoldani, akkor volt rá egy emberem, aki tudta a megoldást. Ha csak fejmosást kellett tartani, arra magam is képes voltam. A verekedéshez hívtam volna a szobatársamat, a bájitalok terén meg szintén kiváló voltam, de akadt olyan ismerősöm, aki szintén tudott nekem segíteni, ha kellett. Ha más nem, akkor a Hollóhátasok biztosan tudtak volna. Én saját magamról tudom, hogy nem vagyok a divat szakembere, és azt is, hogy a legtöbb ember uncsinak vagy átlagosnak találja a külsőm. Ami sokszor nem jutott el a picike agyukig az az volt, hogy én ezt direkt így terveztem. Még az egyenruhát is szerettem esküszöm! Azt mutatja, hogy valkik közé tartozhatok. Ha folyamatosan kitűnik, akkor kiket hívhatok hozzám hasonlónak? Hát ez az! Senkit. – A pofimat mutogatom, mert nem hordok maszkot. – fogom az arcomat a két kezem közém, mint ahogyan lányok szokták, mikor még aranyosabbnak akarnak tűnni, de valójában semmit sem ér, mert messziről lerí, hogy mennyire műek. Engem biztosan nem tudtak volna megvenni. -Nos ez… Valóban problémás. – kezdek el gondolkozni. Felettébb ostoba viselkedés ez tőlük. Hiszen a hírességek is sminkelnek. – Tényleg kéne neked egy gang, akikkel mászkálsz és félnek tőlük. – Bevallom most már csak hangosan sorolom az ötleteimet. Nekem ilyen jellegű problémám sose volt, az is igaz, hogy itt a Roxfortban nem is tettem semmi olyat, amivel provokálhattam volna a többieket. De abban igazam van, hogyha a fiú nem akarja, hogy megverjék, akkor szedjen össze olyan embereket, akik majd megvédik. Kezdnek itt vagyok én! Máris szerzett egy csomó kapcsolatot velem. 10 pont Blaise-nek, amiért jó srácot szúrt ki magának. Lassan kezdek bólogatni a válaszára. – Én hetedikes, és sajnos nem lóghatok óráról, mert a szüleim a fejemet veszik érte. Ázsiai szülővel pedig nem játszunk, mert képes és kitagad. – Nem igaz drága bátyám? Bár téged még nem sikerült, de ha így folytatod, akkor nem fogsz messze állni attól, hogy anyuék végleg kidobjanak. Milyen kár lenne, ha mindent én egyedül örökölnék! – Viszont majd egyeztetünk mindéképpen, mert felkeltetted a kíváncsiságom. – Pedig mit nem adnék, ha kihagyhatnék pár órát! Hangosan felnevetek az ötletére. – Lelki eredetű… Vicces vagy! – vigyorogva nézek rá. – A nővérkék sem tudnak mit kezdeni vele. Majd elmúlik egyszer. – Vagy szimplán megőrülök. Amúgy is közel állok hozzá, hogy elmebeteg legyek, hát még ha nem alszom! De az is lehet, hogy egyszer csak fogom magam és beleunok ebbe a feleslegesnek mondható játékba, majd magam tépem le a saját fejem. A síromig meg tudnám tartani a kis titkaimat legalább. Közben pedig a saját csapdámba sétálok bele, hiszen nem jött be az én kis aranyos nézésem. Sőt nem elég, hogy nem használt, még ő is belekezdett a kis játékba, amiben bizony én maradtam alul. Megjegyzésére csak forgatni kezdem a szemeimet. Tudok én veszíteni, ha kell magam adom fel, mint ahogyan most is. Egyszerűen nem vagyok én ehhez szokva. – Tudod mit? Egyél csigát! Bizonyos érintések nem zavarnak, de ez már túl intim volt nekem. – Adom meg az egyszerű választ. Ha csak a vállamat veregeti meg, akkor nem akadok ki ennyire. Mikor az szobatársam először magához húzott, akkor is majdnem felsikítottam, hogy most rögtön engedjen el, vagy megölöm. Undorító volt. – Egyébként nem hat meg a hattyú halála. – Én is szoktam ilyet játszani, tudom, hogy csak kamu. A maradék megjegyzésére szinte nem is figyelek, sőt nem is akarok reagálni. Én ugyan neki nem fogok esni! Még ha meg is tudnám tenni, nem egy fiút szeretnék a falhoz nyomni. Esetleg egy párbaj közben, de ott is csak azért, hogy utána bánthassam. Nem… OLYAN dolog miatt. De mindegy is, megpróbálom elfelejteni ezt a kis jelenetet és inkább fókuszálok arra, hogy megtaláljam a füzetem. Szeretném minél előbb letudni a tartozás rám eső részét, hogy utána tovább faggathassam és ismerkedhessek. Blaise… Nem is tudod milyen kis különleges vagy a számomra most!
♔ 
