Szeptember óta valahányszor végigmegyek a Roxfort folyosóin, érzem, szinte tapinthatóan, mennyire más a légkör, mint tavaly ilyenkor. Látszólag soha semmi nem változik ezek az ősrégi kőfalak között, és mégis... rengeteg dolog más lett csupán néhány hónap leforgása alatt. Bizonyos értelemben már-már ijesztő itt. Borzongató. Mintha több fokkal hidegebb lenne. Pedig valójában nem a hőmérséklet lett alacsonyabb, nem ez a baj. Sokkal inkább az, hogy több társunkat és tanárunkat elveszítettük tavasszal. Hogy sokunknak még ma is rémálmai vannak, és ha nem éppen azok ébresztenek fel éjjelente, akkor egy-egy szobatárs felriadása. Minden egy kicsit üresebb és sötétebb lett. Persze nappal, órákon és órák között a legtöbbünk igyekszik úgy tenni, mintha minden a régi lenne, de az éj leple alatt ez sokkal nehezebb. És számomra a roxmortsi eseményeket leszámítva is akadnak komoly változások. Például az, hogy James már nincs itt. Ahogy Frankie sem. Az év elejére a házunk kviddics csapata is elég foghíjas lett, és Griffendél bátorság ide vagy oda, nem sokan mertek megjelenni a válogatón, mikor kiderült, hogy Lestrange durmstrangos őrültekkel töltötte fel a sajátját. Apropó, durmstragos őrültek! Az ő jelenlétük sem épp lélekemelő. Ezt akkor éreztem igazán testközelből először, amikor az ellenük irányuló meccsen kipécéztek maguknak, és majdnem le is szedtek a seprűmről a gurkóikkal. Mondanom sem kell, mekkora elégtételt jelentett, hogy ennek ellenére is nyertünk ellenük. Nem véletlenül olyan népszerű az a mondás, hogy többet ésszel, mint erővel! Meg hogy “kicsi a bors, de erős”.
És igen, akadnak azért jó, és örömteli dolgok is az idei évben is. Ott van például Dumbledore Serege. Ugyan egészen meglepő, hogy éppen egy mardekáros, egy Lestrange akarja tovább vinni apám örökségét, de számomra valóban sokat jelentenek azok a titkos találkozók, a kis csapatunk, az új barátok, akiket közben szereztem. Pedig mi tagadás, akad közöttünk Dennyn kívül is egy-két olyan arc, akikről sosem gondoltam volna, hogy csatlakoznának. Vagyis régebben nem. De mostanában már egyre nehezebben lepődöm meg dolgokon. Regulus Black-kel kapcsolatban is így érzek. Tavaly ilyenkor még annyira másnak képzeltem őt. Félreismertem, be kell ismernem, legalább magamnak. Igazságtalanul vádoltam őt és a családját is olyasmikkel, amihez semmi közük nem volt. És ennek a súlya tavasz óta nyomja kicsit a lelkemet. De most, hogy egymás mellé osztottak bennünket a suliújságnál egy projekthez - pontosabban megkértek, hogy pesztráljam őt, míg újoncként belerázódik a tennivalókba -, valószínűleg lesz lehetőségem beszélni vele, és rendbe tenni ezt. Kár, hogy az egész témát, amiről írni készül, a hátam közepére sem kívánom. Szerencsére az interjúkat nem nekem kell elkészítenem, csak ellátom néhány jó tanáccsal, és megválaszolom a kérdéseit, ha vannak. Ezért is ajánlottam fel Regunak a szerkesztőségi megbeszélésen, hogy találkozzunk ebéd után a könyvtár előtt. Útközben azonban Hóborc kétszer is feltartott - esküszöm, kipécézett magának az a dilis szellem, és majdnem tíz perccel később futok be, mint ahogy ígértem.
- Szia! Ugye nem vársz régóta? Bocsi, csak Hóborcnak szokása újabban rendszeresen megviccelni valamivel, valahányszor meglát. Mondjuk nem ő az egyetlen - sóhajtok. - Nézd csak! – emelem le közben a vállamról a táskámat, hogy előkotorjak belőle egy kisebb mappát. - Készítettem neked egy vázlatot a témához kis segítségképpen, hogy legyen miből kiindulnod, persze nem muszáj ezt használnod, csak jól jöhet, ha nem tudod, hogyan kezdj hozzá, illetve ha van bármi kérdésed, ötleteid, amit szeretnél... - elakadok a mondandómban, ahogy felpillantok rá, mert ilyen közelről idén, mióta égimeszelővé változott, még nem vettem szemügyre. - Merlinre! A nyakam is kitörik, olyan magasra nőttél a nyáron. Jaj, ez nem fair - húzom a szám apró, elkeseredett fintorra. - Tavaly ilyenkor még legfeljebb, ha két centivel voltál magasabb nálam, és most nézzenek meg! Én bezzeg alig három centit tudtam produkálni, abból is kettő a hajam – tapogatom meg a fejem tetejét. Persze csak viccelek, de azért annyira mégsem. Egyre inkább kételkedem benne, hogy ez a következő években még igazán változhat. Szerintem én már mindig ilyen alacsony maradok. El kéne kezdenem gyakorolni anya cipőiben járni, mert legfeljebb magas sarkúban nézhetek majd farkasszemet másokkal.
Regu && Lily
Regulus P. Black varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Néha úgy éreztem, hogy az életem két jól elhatárolható részre szakadt. Roxmorts előtt és Roxmorts után. Mostanság semmi sem volt a régi. Ezen a nyáron nem a kúriát felforraló hőségtől ébredtem izzadságtól csatakosan, hanem a rémálmoktól - lángoló utcák, ordítozó emberek, törmelék, hamu, por és vér, vér, vér. Lehetetlennek tűnt kiverni a fejemből a sikolyok és összedőlő épületek hangját, a cikázó átkok becsapódásának és a fülemben doboló vér hangját, szinte még éreztem, milyen volt verejtéktől csúszós tenyérrel kapaszkodni a pálcámba. Nevetségesnek tűnt, hogy korábban milyen dolgok miatt aggódtam. Beadandók, dolgozatok, kviddicsmeccsek, az évfolyamtársak gúnyolódása, Sebastian Mulciber rokonszenvének kivívása, a tanárok véleménye, Nagyapa elismerése... ezek mind eltörpültek a halálfélelem mellett. És volt ott valami más is a rengeteg pánik alatt, valamilyen dacos elhatározás: jobbnak kellett lennem. Nem lesz ott mindig Cassie, hogy megvédjen, erősebbnek kellett lennem. Júniustól augusztusig különórákat vettem tőle, pajzsbűbájokat, rontásokat és átkokat gyakoroltunk, a reflexeim talán többet fejlődtek, mint a kviddicsedzések alatt bármikor. Persze tudtam, hogy ez közel sem lenne elég, de a semminél azért mégiscsak több. A párbajtanulás mellett volt időm máson is gondolkodni. Már nem tűnt olyan logikusnak, mikor Nagyapa azt mondta, hogy a származásunk miatt jobbak vagyunk másoknál, már nem vonzott úgy Mulciberék társasága... De mégis mit tehettem én a világ nagy dolgai ellen? Nem sokat, de a semminél azért többet. Bagman előző év végén kidobott a diákönkormáyzatból, lehetőséget sem adott a saját igazam megvédésére. Páros lábbal repültem és senki nem állt ki értem. Már megszoktam. Én voltam Regulus Black, az idegesítő, tudálékos kiskölyök - még akkor is, ha a DÖK néhány idősebb tagjánál is sokkal magasabb lettem a nyáron. Helyette viszont találtam más elfoglaltságot a kviddics, a vitakör és a kórus mellé (bár utóbbit rendszeresen ki kellett hagynom, amióta mutálni kezdtem), szeptemberben felvettek az iskolaújsághoz. Nem a Reggeli Próféta volt, nem is írhattam le mindig, amit akartam, de úgy éreztem, hogy mindez egészen fontos. Az új cserediákjaink hamar ismertté váltak az iskolában. Sven Munter és Calysta Munter-Graves elit társasága engem békén hagyott a nevem miatt, de kevesen voltak ilyen szerencsések. Ők nem olyanok voltak, mint az eddigi bullyk, nem otthonról kapott édességcsomagokat loptak el és nem tankönyveket firkáltak össze, mindenki érezte, hogy ez komolyabb és veszélyesebb dolog. Mindenki félt tőlük, talán kicsit én is, de... Egy-egy interjú nem jelentette a világ végét. Azt hiszem. Amikor felmerült Lily Potter segítsége, arra gondoltam, hogy tavaly ilyenkor fintorogva, kézzel-lábbal ellenkeztem volna. De az Roxmorts előtt volt. Mostanában, ha Lilyre gondoltam, akkor nem az arcomra bűvölt kínos bajusz jutott eszembe, hanem a leomlott fal tövében kuporgó, vérző fejű lány. Lehet, hogy egy Roxmorts előtti és utáni Lily is létezett, nem tudom, csak abban voltam biztos, hogy bizonyos szempontból, bármilyen furcsa is ez, néhány órára egymás szövetségesei lettünk. Az ilyesmit pedig nem lehet csak úgy elfelejteni és semmissé tenni. A könyvtár előtt vártam Lilyre, a Nimbusomra támaszkodva. Kihagytam az ebédet, mágiatörin az első varázslóháborúról tanultunk, felfordult a gyomrom a kivetített képektől, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. Az egész ebédszünetet az üres kviddicspályán töltöttem, a metsző hidegben dobáltam a kvaffot a védelem nélküli karikákra - a cikeszt nem mertem elengedni az egyre sűrűsödő ködben. Mostanában szinte mindig köd volt, talán az iskolát őrző dementorok miatt, bár ezt úgysem vallotta volna be senki. A kezeim még zsibbadtak a kinti és benti hőmérséklet különbségétől, az arcom pedig majdnem olyan vörös volt, mint a sietve közeledő Lily Potter haja. - Izé... nos... köszönöm... - vettem el tőle a mappát. Nem számítottam rá, hogy ilyen felkészülten érkezik, hogy tényleg segíteni akar majd. - Ez nagyon rendes tőled, de... biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Mármint biztos foglalkozni akarsz a durmstrangosokkal? Engem békén hagynak, de tudom, hogy téged nem. Nem volt sok barátom, de az ilyen pletykák még a hozzám hasonló körön kívüliekhez is eljutottak. - A családunkban minden férfi elég magas, ez ilyen Black dolog - vontam meg a vállam. - De igazad van, te tényleg házimanó méretű maradtál. A csipkelődő megjegyzést én sem gondoltam komolyan - bár tényleg látványosan alacsonyabb lett nálam -, egyszerűen csak jól esett visszanyúlni valami megszokotthoz, mint kettőnk állandó szurkálódása. Még akkor is, ha most már egyáltalán nem szerettem volna megbántani őt. Amúgy sem volt semmi baj a külsejével, sőt, tulajdonképpen Lily Potter csinos lány volt, a magasságától függetlenül. Nem mintha úgy néztem volna rá, Merlin ments...
- Nagyon szívesen. - De tényleg. Szívesen. Még én is nagyon nehezen hiszem el, de egyáltalán nem esett nehezemre rászánni egy kis időt, hogy segítsek, és Regulusnak összedobjam ezt a vázlatot. És nem csak azért, mert sokkal szívesebben foglalkoztam a témával a klubhelyiségünk teljes biztonságában és nyugalmában, mint hogy ténylegesen a durmstrangosok társaságát keressem, és a munka oroszlánrészét is vállalva meginterjúvoljam őket - de ez is igaz. Ezt a részt szívesebben bízom rá, és szolgáltatom hozzá inkább a kellő mankókat neki.
- Áh, dehogy is, engem nem ijesztenek meg! - legyintek könnyedén, mosolyogva, de aztán automatikusan nyelek egy nagyot, ahogy akaratlanul is jobban belegondolok Regu kérdésébe. - Oké, most hazudtam. Kicsit... tényleg félelmetesek - húzom apró fintorra az ajkaimat annak jeleképpen, hogy jelen pillanatban is átjár az érzés. Aztán sóhajtok. - De nem is lennék Griffendéles, ha ez visszatartana, nem igaz? - rajzolok újabb kissé vérszegény, de mégis bátor mosolyt az arcomra. Végül is mi a legrosszabb, amit tehetnek velem? Tavasz óta ezek az iskolai dolgok feleannyira sem tűnnek rossznak, mint korábban. Persze Munterék nem éppen gyerekcsínyekben utaznak. Például múltkor egyszer azt hallottam, hogy az a halott tekintetű lány Imperiot szórt az egyik hatodéves, mugli születésű diákra, aki ennek hatására megtámadta a saját barátait, ami azért elég durva. De nem tudhatom biztosan, hogy ez igaz-e, vagy csak pletyka. Ha az volna, már az Azkabanban ülne ezért. Ugye? Ugye??! De szerencsére velem ilyesmit még nem műveltek, és nem fogom az egész évet rettegésben tölteni a Griffendél toronyban kuporogva. Az nem én volnék. Én Harry Potter lánya vagyok. Ami, valljuk be, mostanában szintén nem éppen egy szerencsés dolog. Hagyjuk is most ezt!
- Házimanó, mi?! - legyintem meg játékosan, tettetett felháborodással Regu vállát. - Ugye tudod, hogy tavaly ezért minimum egy ragyarontást kaptál volna tőlem a szemeid közé? - vonom fel a szemöldökeimet fenyegetően. - De azóta rájöttem, hogy igazából nem is vagy annyira elviselhetetlen – vigyorodom el. - Tulajdonképpen... már egy ideje szerettem volna neked köszönetet mondani... hogy... tudod... hogy akkor segítettél, és nem hagytál ott – pillantok fel rá, a továbbra is szokatlanul magasan keresendő szemeibe, és közben zavartan igazgatom az egyenruhám elejét. Ezekről a dolgokról senki sem szeret beszélni. Én sem. Okkal. De ez kikívánkozott. Mert hallottam, hogy Regulus nagynénje miket mondott akkor. Bosszús volt, hogy meg kellett állni miattunk, a későbbiekben pedig ezt meg is tiltotta nekünk. Nem állhattunk meg akkor sem, ha bajba jutott ismerős arcokat láttunk. Amit valahol meg is értek, idegenek voltunk a számára, én is, és az a politikus nő is, és csak feltartottuk őket a menekülésben. Szóval, ha Regu nincs, ha nem áll meg, lehet már én sem volnék. - Illetve... azt hiszem, még tartozom neked egy bocsánatkéréssel... a tavalyi vádaskodásaimért... - Nos, ezt sem egyszerű kinyögnöm. De a lelkem könnyebb lesz, és helyesnek tűnik így belevágni az előttünk álló közös munkába.
Regu && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
