A levegőt sűrű eső, hervadó virágok és ázott kutyaszőr szaga töltötte meg. A pavilon tetején hangosan, megállíthatatlanul doboltak az esőcseppek, mintha az órák óta tartó vihar elmoshatta volna azt a rengeteg bánatot, amit magával hozott mindenki a Karkaroff-birtokra a családi kriptákból. A cipőm - ugyanaz a drága, fekete bőrcipő, amit az esküvőnkön viseltem - foltos volt a sártól, de nem bántam. Szerettem volna örökké elsüppedni benne, ahogy a mellkasfeszítő gyászban. Már nem tudtam sírni, a szertartás előtti éjszaka elapadtak a könnyeim, csak sajgón tátongó üresség maradt, mintha belülről nyomta volna egyre és egyre szét a bordáimat. Nem hazudtam magamnak, nem gondoltam olyasmire, hogy talán ez csak egy rossz álom, éppen eleget áltattam magam az utolsó napokban. Kira majd meggyógyul, ő túl erős ahhoz, hogy legyűrje egy átok, ő túl fiatal, mindketten túl fiatalok vagyunk, még előttünk a jövő, a legjobb medimágusok kezében van... Végül egyik sem volt igaz vagy elég. Kira elment, fájdalmasan, párnák között, elgyengülve, úgy, ahogy sosem akarta volna. Mindig azt mondta, hogy nem zavarja, ha fiatalon kell meghalnia, addig, amíg pálcát tarthat a kezében és a két lábán állva, harc közben éri a vég. De nem így történt.
Garmr fejét simogattam, a másik kezemet Sköll hideg, nedves orra bökdöste. Kirát keresték, nem értették, hova tűnt, különösen Garmr nem - kölyök volt még, az esküvőnkre kaptuk, a legtökéletesebb nászajándék volt, Kirával úgy terveztük, hogy együtt képezzük ki a legjobb vadászkutyának, hogy neki is legyen egy sajátja. Alig két hete Kira még apportozni tanította a Munter-birtokon, mégis úgy tűnt, mintha egy másik életben loholt volna a kis angol pointer, szájában a műkacsával Kira felé. Kezdtem fázni, de jól esett a csontomig hatoló érzés, legalább a gondolataim egy kis részét elterelte a szertartásról. Nem bírtam szabadulni az émelyítő virágillattól, az orromban maradt, és csak az járt a fejemben, hogy most már örökké a halállal fogom azonosítani ezt a szagot. Azzal a képpel, ahogy Kirát örök nyugalomba helyezik, miután hosszú, közhelyektől fuldokló gyászbeszédet mond róla a szertartást vezető minisztériumi varázsló, majd a szülei, majd a barátai, majd én is, de már nem tudtam volna felidézni, hogy mit mondtam, az egészet mintha a testemen kívülről éltem volna meg.
Vissza kellett volna mennem a házba a többiekhez, udvariasan enni Karkaroffék ételéből, inni a borukból, fogadni az emberek részvétét és gratulációját - a nyomorult gratulációját, a fenébe is, hát nem várhattunk volna legalább néhány napot? Nem kértem volna többet, tényleg csak néhány napot a temetés után, mielőtt elvárják tőlem, hogy örömöt színleljek egy sebtében elrendezett eljegyzés miatt. Haragudtam apámra, haragudtam Graves-ékre, de nem Calyra. Ő éppen olyan sokat veszített, mint én és épp olyan természetellenes volt számára, amit elvártak tőlünk, mint nekem. Egy testvért veszített el, vagy talán még annál is többet, nehéz lett volna szavakba önteni azt a semmihez sem fogható köteléket, ami hármuk között alakult ki. Ahogyan azt is, ami köztem és Kira között volt... Kedveltem Calyt, jó barát volt, különleges, csodálatos lány - de nem Kira. Ez nem volt helyes.
Az ég hangosan dörgött, a kerti pavilon oszlopai szinte beleremegtek. Sköll rezzenéstelenül ült mellettem, azonban Garmr nyüszítve nekilódult, hosszú kölyöklábai csúszkáltak a vizes füvön, ahogyan a ház felé rohant. - Garmr, halt, hier! - kiáltottam utána németül, de eredménytelenül. Azonban éppen csak kiléptem a pavilon védelme alól, hogy a szorosan mellettem haladó Sköllel utána eredjek, Garmr teljes sebességgel nekirohant valakinek. - Meg fogsz fázni, vissza kéne menned. Kisöpörtem a szemembe hulló, víztől súlyos hajtincseket, de a sűrű esőfüggönyön át így is alig láttam Caly arcát. Talán jobb is volt így, nem biztos, hogy pontosan tudni akartam, mit érez és gondol most.
A szalonban tartózkodó emberek halk beszélgetése lassan monoton zümmögéssé alakul a fülemben. Képtelen vagyok még egy történetet meghallgatni Kiráról, egy újabb anekdotát arról, milyen bájos volt kislányként, bátorságáról harcosként, vagy arról, milyennek találták őt egyesek a legutóbbi találkozásokkor. Tudom, hogy ilyenkor ez a szokás, és hogy ez igazából szép dolog, emlékezni, életben tartani az emlékét... mégis zavar. Mert újra és újra rá kell jönnöm, mennyire nem ismerték őt. Nem tudják, milyen is volt valójában, senki nem ismerte őt úgy, mint én és Nikita. Talán csak Sven, akit valószínűleg más formában, de szintén a gondolatai közé engedett. De mások... Az az érzésem, sok jelenlevő számára csupán egy báb volt. Egy tisztelettudó jó kislány, a céljaik, terveik, álmaik megtestesítője, lehetséges megvalósítója. De hogy benne mi minden lakozott, ő mit szeretett volna ettől az élettől, vajon igazán érdekelt bárkit is rajtunk kívül? Most már amúgy sem számít, nem igaz? Bármire is vágyott, már nem fog megvalósulni.
- Kira, drágám, ide nyújtanád nekem a cukrot? - Hosszú pillanatokra van szükségem, hogy rájöjjek, Nikita nagynénje Hozzám beszél, az Én asszisztálásomat kéri a teája megízesítéséhez. És még csak fel sem tűnik neki a saját botlása. Én azonban szabályosan ledermedek, úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Pedig nagyon úgy tűnik, ezentúl ez így lesz. Mi hárman mindig annyira különbözőek voltunk, egyenként is egyéniségek, úgy gondolom. A magunk életét éltük, a magunk álmait szövögettük, mégis egyek voltunk egy erős elválaszthatatlan egységben. Egy kicsit egymás életét is élve, megosztva minden fontos pillanatot olyan módon, amit más elképzelni sem tud. És igen, voltak dolgok, melyekről reméltem, hogy egyszer magam is megtapasztalhatom majd, személyesen is, de... sosem vágytam erre, hogy ténylegesen ő legyek, és most mégis több tekintetben is nekem kell őt pótolnom. Elvárják tőlem, mintha ez ilyen egyszerű volna. Olyan módokon is, amelyekben a legrosszabb álmaimban sem hittem, hogy valaha a helyébe kell lépnem. És nagyon úgy tűnik, hogy ez rajtam és Svenen kívül mindenki számára teljesen természetes és kézenfekvő. Egyszerűen mert... tulajdonképpen pótolhatóak vagyunk. Felcserélhetőek. Lényeg, hogy a közösségünk nagyszabású tervei megvalósuljanak. Amit valahol persze megértek. Mind ugyanazt akarjuk, ugyanazért harcolunk, és tökéletesen tisztában vagyok a kötelezettségeimmel, illetve azzal, hol a helyem ezekben a tervekben. Tudom, mindig is tudtam, hogy valóban feláldozhatóak vagyunk, és ugyanúgy lehetnék most én is, vagy Nikita is Kira helyében, és az élet akkor is menne tovább. Sőt, pontosan ezt kívánnám a vérnővéreimnek, hogy az elvesztésem helyett a feladataikra koncentráljanak. Ugyanakkor... emberek vagyunk mi is, nem csak figurák egy sakktáblán. Miért baj az, ha a világ is tisztában van ezzel? Ha tudják, hogy mi is meggyászoljuk a szeretteinket? Miért kellett a temetéssel egyidőben bejelenteni a családnak azt is, hogy eljegyeztek a nővérem frissen megözvegyült férjével? Persze, a világ nem áll meg csupán azért, mert Kira nincs többé velünk, de mi igenis megállhattunk volna, legalább egy-két napra, hogy méltóképpen elbúcsúzzunk tőle. Hogy ez a nap valóban csak róla szóljon. Mielőtt mindazt, amit és akit hátrahagyott, ízekre szednek, szétosztanak. Ez nincs rendben. Egyáltalán nincs így rendben. Próbálom azzal csitítani magam, hogy így legalább valóban vigyázhatok Svenre, hisz Kira a halála előtt pontosan ezt kérte tőlem. De ezt akkor egyikünk sem így képzelte. És bár ezt nem én választottam, most mégis bűntudatom van, amiért a helyébe kell lépnem.
Előre hajolok, kecsesen a kezembe veszem a cukortartót, és átnyújtom a nőnek, mintha a nyelvbotlás meg sem történt volna. Vagy mintha valóban felcserélhetőek volnánk. - Köszönöm, kedvesem – biccent felém, és már magyaráz is tovább valamit a másik oldalán ülőnek. Én pedig az arcomra fagyott vérszegény mosollyal leteszem a teás csészémet az asztalra, aztán kimentem magam, és inkább átsétálok a kisebb szalonba. Ott találom a saját családom egyes tagjait, és egy futó pillanatra abba a reménybe ringatom magamat, hogy közöttük majd kevésbé érzem egyedül vagy elveszettnek magamat, de mikor rájövök, hogy épp a nyár végi esküvőmet tervezik, szervezik, már szabályosan kimenekülök az udvarra. Levegőre van szükségem, még a szakadó eső sem riaszt vissza. Két pillanattal később azért mégis csak felemelem az ujjamat, hogy egy egyszerű bűbájjal láthatatlan esernyőt vonjak magam fölé. A következő pillanatban azonban valami gyors és apró nekem ront a semmiből.
- Garmr? - Ismerem fel a gyönyörű kölyökkutyát, amikor hajlandó kicsit lelassítani, és visszavenni a lelkes izgés-mozgásból. - Hallo. Du bist ein seeehr schöner Welpe, wusstest du das? – guggolok le hozzá halvány, de őszinte mosollyal, hogy megvakarjam a füle tövét. Még csak párszor találkoztam vele személyesen, az is többnyire ezen a hétvégén volt, de Kira szemein át ismertem őt már korábban is, és az, hogy szinte ismeretlenül is ilyen szeretettel fogad, egyszerre hat meg, tölt el pillanatnyi örömmel, és mélyíti el a gyászt a szívemben. Az ő játékos közeledése és bizalma legalább biztosan tudom, hogy nekem szól. Pedig én magam annyira nem is értek a kutyákhoz. A Graves családban mindig inkább a sárkányok voltak népszerűek.
Felállok, és felegyenesedem, mikor Sven és Sköll is utolérik a kis angol pointert, majd kiszélesítem az ernyőbűbájt a fejünk felett. Az elhangzott kérdést hallva apró, keserű, mégis kissé sejtelmes mosoly húzódik az ajkaimra. - Talán épp ez a célom... Ha náthásan köhögnék és tüsszögnék egész nap, valószínűleg senkit nem zavarna, ha órákra eltűnnék, és mindenkit elkerülnék... Vagy ez hiú ábránd volna? - sóhajtok. Aztán rájövök, hogy a kijelentésemet másképpen is lehet értelmezni, mint aminek szántam. - Mármint... Ne vedd magadra, nem rád céloztam ezzel. Őszintén szólva, azt hiszem, te vagy az egyetlen jelenleg, akinek a társaságát el tudom viselni. Hisz te... megérted... jobban, mint bárki... - Nem is fejtem ki jobban, nem gondolom, hogy szükség volna rá. Ugyanabban a csónakban evezünk. Még Nikita sem érezheti át, milyen nehéz most eleget tenni annak a feladatnak, amit ránk szabtak. Főleg, mert Kira halála és utolsó kívánsága óta nem engedtem be őt a fejembe. Nem mintha nem próbálkozott volna, és talán nem fair tőlem, hogy eltolom őt is magamtól, ám ettől függetlenül, úgy tűnik, belátta végül, hogy időre van most szükségem.
- És ennek ellenére... Tudod... a nagy bejelentés óta gondoltam már rá néhányszor, hogy beszélnünk kellene, de... Azt sem tudom, mit mondhatnék, szóval, azt hiszem... kicsit kerültelek... - helyezem át a súlyt tanácstalanul egyik lábamról a másikra, aztán, ahelyett, hogy Sven arcát fürkészném tovább, inkább ismét lehajolok Garmrhoz. Igazából sosem voltam bőbeszédű, ma pedig még kevésbé érzem magam annak. Többekkel ellentétben a búcsúztatón sem tudtam sokat mondani, ahelyett inkább egy dallal fejeztem ki az érzéseimet és köszöntem el, amit a csellómon adtam elő. De itt és most még az sem segítene.
Sven Munter varázslatosnak találta
Caly.
"The finest steel has to go through the hottest fire."
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Kedd Feb. 07, 2023 1:03 pm
Sven& Caly
Sosem kedveltem a drámai túlzásokat, az érzelmekbe süppedést, az önsajnálatot - megvetendő, gyengeségre utaló hibáknak véltem őket -, most mégis vágytam valami visszafordíthatatlanra, valamire, ami eltörli az elmúlt hetek fájdalmait vagy akár engem. Akárhányszor a Karkaroff kúria esőmosta, ódon falaira pillantottam, a tompa gyászon áthatolt a harag. Mindenki odabent evett és ivott, anekdotáztak, könnyeket törölgettek, udvariasan váltogatták a beszédtémát a két szertartás között, talán ők maguk is érzékelték, mennyire groteszk és helytelen ez az egész, mégis folytatták. Hányingerem volt. A helyzettől, a benne résztvevő emberektől, a tehetetlenségemtől, a fáradtságtól... Legalább egy kis időt adhattak volna nekünk...
A cipőmre friss sár tapadt, ahogy lefékeztem Caly előtt. Alig tudatosult bennem a fejem fölé húzódó ernyőbűbáj, talán már nem is számított, az öltönyömből így is csöpögött a víz. Csupán egy könnyed pálcaintés lett volna megszárítani, előtte pedig saját, láthatatlen esernyőt vonni magam fölé, de túlságosan leszűkült a világom a belső, érzelmi viharomra ahhoz, hogy az odakint tomboló, kézzelfogható környezetemre is koncentráljak. És különben is, ódzkodtam a mágiahasználattól, minden pálcasuhintás arra emlékeztetett, hogy Kirát eltemettük a saját varázspálcájával, amelynek a magja az enyém testvére volt. Ugyanaz a sárkány adta, összekötött kettőnket, mint annyi minden más... - Szerintem az ágyad mellett ülnének és látványosan aggódnának. - Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, bár próbáltam kiűzni a képet a gondolataim közül, hogy Caly a kúria valamelyik baldachinos ágyában hever betegen. Nem akartam több betegséget, még egy enyhe megfázást sem látni. - Nem vettem magamra, ne aggódj. Különben is én vonultam el eddig is, nem te. Nem előled, persze, egyszerűen... Nem bírtam türtőztetni magam, Caly arcáról újból a házra emeltem a tekintetem, a harag pedig újabb hullámban zúdult rám. - Téged nem dühít, hogy mennyire visszafogottan és illemtudóan beszélgetnek odabent? Mintha csak egy délutáni teázás lenne... Mintha... mintha normális lenne egyszerre halotti tort ülni és esküvőt szervezni. - Kerültem Caly tekintetét, helyette a kis Garmr simogatásért könyörgését figyeltem. - Tudom és megértem. Az az igazság, hogy én is kerültelek, nem tudatosan, azt hiszem, nem igazán neked szólt. Nem haragszom rád, még ha talán úgy is tűnt, akkor sem. Nem te akartad ezt és tudom, hogy neked is éppen annyira rossz. Hiszen a ti kapcsolatotok is különleges volt. Sosem láttam bele Kira fejébe, nem kötött össze minket semmilyen vérmágia, de rettentő közel álltunk egymáshoz, varázslatok és megszeghetetlen eskük nélkül. Ezt csakis Caly és Nikita érthették meg. - Nekik erről fogalmuk sincs - böktem a fejemmel a kúria felé. - Tisztában vagyok vele, hogy kötelességeink vannak és nagy dolgokat várnak el tőlünk, de... Érted mire gondolok, ugye? Kira biztos értené... Neki nem kellett volna szavakba öntenem az érzéseimet, nem feszengtem volna ilyen kényelmetlenül a bőrömben, amiért akaratlanul megnyíltam előtte. Most azonban érzelmileg és fizikailag is túl kimerült voltam ahhoz, hogy falakat húzzak magam és Caly közé, hogy megjátsszam magam akár egy másodpercig is.
- Ewww... - fintorodom el. - Valószínűleg igazad lehet. - Szinte látom is magam előtt a jelenetet, ahogy körülvesznek, és ebben a lelki szemeim előtt lezajló jelenetben az a legszomorúbb, hogy tudom jól, még csak nem is ÉRTEM aggódnának igazán. Nem én lennék a fontos. A családom kétlem, hogy féltene egy kis megfázástól, miközben egész életemben, szinte mióta járni tudok, életveszélyes küldetésekre készítenek fel. Nem. Attól tartanának, hogy nem lennék szalonképes az eljegyzésemre, vagy az esküvőmre. De nem számít. Most tényleg csak arra vágyom, hogy távol lehessek mindenkitől, hogy kis levegőhöz juthassak, hogy ne kelljen tovább néznem azt a színjátékot, ami odabent zajlik. Sem Niki megbántott arcát. Szinte most is érzem, ahogy az elmém ajtaján dörömböl, nem értve, miért zártam ki őt. Mindennek a tetejébe ez a bűntudat, amit miatta érzek, már végképp nem hiányzik.
Az egyik pillanatban Sven még tréfálkozik, egy egészen apró, vérszegény mosollyal is megpróbálkozik, aztán a másikban egyszerűen kifakad, szavakba önti a fájdalmát, a dühét, a keserűségét, én pedig mindeközben... megkönnyebbülten felsóhajtok. Ilyen hatással van rám, hogy végre igazi emberi reakciókat látok. Érzéseket. Ahogy azt egy normális temetésen várnánk. Engem is eláraszt a fájdalma, ami rám záporozik, akár csak az eső, ami még mindig szakad. Felerősíti azt, amit én is érzek, kiül az arcomra, ott tükröződik a tekintetemben. És egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy ezt úgy igazán, mélyen átérezhessem, hogy szabad utat engedhessek a folyásának. Meg szeretném élni. Érezni akarom, ahogy átjár, ahogy lezsibbasztja az ujjaimat a fájdalom, a gyász és a veszteség... De tényleg csupán egy-két másodpercre. Mire Sven a mondandója végére ér, újra az arcára fókuszálok. Bár ő egyelőre inkább Garmr-t figyeli.
- Természetesen értem, és egyetértek veled. És igen... persze hogy dühös vagyok. Úgy kezelnek bennünket, mint valami... mint valami felcserélhető bábokat. Nem tisztelik Kira emlékét. Nem tisztelik a gyászhoz való jogunkat. És persze, én is értem, mennyire fontos - a történtek után még inkább, mint valaha - hogy egységesek legyünk, tudom, hogy kötelességeink vannak, de... Bárcsak... - Annyi féleképpen be lehetne fejezni ezt a mondatot, hogy inkább nem mondok semmit. Megrázom a fejemet. Úgyis mindegy. Ez van, ehhez kell alkalmazkodnunk.
Zajokat hallok a hátam mögül, és megfordulva látom, hogy néhányan éppen kijöttek a tornácra levegőzni. Vagy talán rágyújtani. Nem tudom, nem is érdekel, a lényeg az, hogy tényleg nem akarok most látni senkit a közeli-távoli rokonságból. Sven pedig teljesen bőrig ázott már, ezen az felhúzott ernyőbűbáj sem segít, és ennek az lesz a vége, hogy nem is én, hanem ő fogja hamarosan az ágyat nyomni betegen. Nekem pedig - bármilyen fájdalmas is erre emlékeztetni magamat – Kira kérésére vigyáznom kell rá.
- Gyere, tudok egy helyet, ahol egy ideig biztos nem keresnének bennünket - karolok Svenbe, fejemmel a kiérkezők felé bökve, majd, ha kell, akár erővel is, de elvonszolom őt magammal, egészen az istállókig. A hely természetesen nem olyan, mint egy elhanyagolt tanyán. Rendezett, tiszta, és kicsivel melegebb is van, mint kinn, a zuhogó esőben. - Nikivel és Kirával nem egyszer rejtőztünk el itt Mrs. Karkaroff elől, amikor össze akart terelni bennünket egy illemtan órára - mosolyodom el az emléken. Aztán megint elszomorodom. - Inzhir! - szólítom meg a család egyik házimanóját, akivel már elég régre nyúlik vissza az ismeretségünk. - Kérünk egy üveg bort a pincéből. - A kérésünk pillanatokon belül teljesül, majd egy gyors bűbájjal ki is nyitom az üveget, és végül Svennek nyújtom. - Tiéd az elsőbbség. - Persze nem erőszak, ha nem akarja. Csak úgy éreztem, ránk férne egy saját privát búcsúztató, alakoskodók nélkül. Végül helyet foglalok a fal mellett álló padon. - Tudod... Azt hiszem, végül is lehetne rosszabb - sóhajtok, majd kicsit lehajolok, hogy megsimogassam Sköll fejét, aki közben a letelepedett a lábam mellé. - Lehetnél valaki olyan, akit tényleg nem tudok elviselni. Talán nem is tudod, de nem ez az első alkalom, hogy ki akarnak engem házasítani...
Caly.
"The finest steel has to go through the hottest fire."
