► Wir denken selten an das, was wir haben, aber immer an das, was uns fehlt. ◄
– Ez… – nem az aminek látszik? Vagy éppen pont az? Minek is látszik egyáltalán? Nem tudod, semmit sem tudsz. Az egész helyzetet szürreálisnak érzed – voltaképp az is. Itt ülsz az Ebisse tó menti Munter-kastély könyvtárában a december tizenháromra virradó nap éjjelén és a hold gyér fényénél, mert nem szeretnél felzavarni senkit, próbálod összevarrni – hiába, a varró tudásod semmi, hiszen pont úgy nevelkedtél, mint a legtöbb aranyvérű – a Hans névre hallgató Közönséges Foltikádat. (Az utóbbi időben egyre gyakrabban szakad ki.) Ha pedig ez nem volna elég; neked persze az volna, de az élet rendszerint nem kegyes hozzád, a véleményed sem kéri ki, nem vagy egyedül. Már nem. Sven Munter áll veled szemben; az imént lépett be az ódon, kétszárnyú ajtón. Az egyetlen, ami némi vigaszt nyújthat, hogy első és második, de még harmadik ránézésre is pontosan ugyanolyan meglepetten pislog rád, ahogy te rá. Kiráz a hideg, pedig semmivel sem csökkent a hőmérséklet az utóbbi másodpercekben. Nem ismered Sven Muntert, noha azt sem állíthatod, hogy teljesen ismeretlen volna, hiszen feltehetően még járni sem tudtál, amikor utatok először keresztezte a másikét. A kapcsolatotok viszont meglehetősen semmilyen, amit a Durmstrangban látottak, halottak és tapasztaltak alapján még jónak ítélsz. (Szerencsésnek.) Nem félsz – sokkal inkább nem szeretnél félni –, mégis késztetést érzel arra, hogy igazíts az égszínkék köntösödön és magad köré fond a karod (védelem gyanánt?), de egyiket sem teszed, hiszen éppen benne vagy valamiben. A varrásban és tudod, nem engedheted el Hansot, mert akkor menekül majd amerre lát; nem szereti ha foltozzák. Próbálsz valami értelmeset mondani; a hangokat szavakká formálni, a szavakat pedig mondattá alakítani, ám képtelen vagy rá. Az ilyen szituációkra nem készítettek fel. – Sajnálom – bukik végül ki belőled az, amit bármikor máskor mondtál volna neki, ha valahogy összefuttok; noha biztos vagy abban, hogy többször hallotta már és most, az éjszaka sötétjében nem erre vágyik... vágyott – a veszteséget, ami ért, igazán – a hangod őszinte, te magad is őszinte vagy, a dolog mégis hibádzik abban az apró részletben, hogy magát Kira Karkaroff-Muntert nem sajnálod. – Tudom, milyen érzés amikor… amikor hiányzik az életedből valaki, aki pótolhatatlan és… azt is tudom milyen, amikor máséból, láttam már ilyen fájdalmat – teszed még hozzá kurtán, valamiféle felesleges magyarázat gyanánt, miközben felállsz a székről, ahol eddig ültél. – De nem is zavarok tovább – engedsz meg magadnak egy valódi, zavart mosolyt. (Pedig kiváló hazudozó és megtévesztő vagy, ez a specialitásod; olyan is menne, ami igazinak hat.) Furcsának hathatnak a szavaid, mégis valahol logikusak – annak érzed őket. Igaz, te voltál itt előbb, nem a veled szembe álló fiatal férfi, mégis, ez az ő családjának a birtoka, ahol csak vendég vagy. Megtűrt személy inkább – pontosítasz, noha tisztában vagy vele, ez nem hagyományos aranyvérű összejövetel, most a német arisztokrácia és országvezetés képviselteti magát; akadnak még félvérek a kastélyban rajtad kívül is. Egy vendég pedig, bármilyen szívesen látott is legyen (ami te nem vagy), nem zavarja meg a házigazdát, márpedig az örökséged tennéd rá, hogy Sven Munter azért jött ide éjnek évadján, hogy egyedül legyen.
Sven Munter varázslatosnak találta
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Hétf. Feb. 12, 2024 2:33 pm
Sven& Anja
Sköll orrlyukai kitágultak, fekete gombra emlékeztető orra meg-megmozdult, ahogy a könyvtárajtó hajszálvékony réséhez fúrta - már azelőtt tudtam, hogy tartózkodik odabent valaki, hogy kitártam volna a súlyos, faragásokkal díszített bejáratot. Persze nem Rá gondoltam, inkább valamelyik túlbuzgó házimanóra, aki a lábatlankodó vendégek tiszteletére az utolsó porszemet is eltünteti a több száz könyvespolc mindegyikéről. Anna azt mondta volna, hogy tulajdonképpen nem tévedtél, Sven. De Anna nem volt itt, hogy leplezetlen megvetéssel az arcán úgy tegyen megjegyzéseket Anja Vogelre, mintha a lány süket vagy értelmi fogyatékos lett volna. Mielőtt bármit mondhattam volna, Garmr kilőtt a lábam mellől, a kölyökkutyák minden elszántságával és mellcső mancsaival feltámaszkodott Anja ölébe, hogy közelebbről megnézze azt a... nos, azt a valamit a kezében. - Ne add oda neki, bármi legyen is az, egy másodperc alatt tönkreteszi. - Kerültem Anja tekintetét, a kezében szorongatott akármire fókuszáltam. Otthon voltam, mégis úgy éreztem, szeretnék egybe olvadni az ódon berendezéssel. Erre vágytam egész nap, láthatatlanságra, nem szó szerint persze, inkább csak arra, hogy az emberek tekintete átfusson rajtam és valaki máson állapodjon meg. Valaki másnak nyilvánítsanak részvétet és durrogtassák a közhelyeiket fiatalságról, új lehetőségekről és valami jobb helyről, ahol Kira bizonyára nagyon boldog és a legjobbakat kívánja nekem. Nem segített, hogy egész nap éreztem a Calyból pulzáló tüzes haragot és gyászt, és a bátyám tömény whiskyszagát, ahogy ott álltam közöttük, de egyikük sem lehetett igazán a támaszom - ahogy én sem Calyé ezen a napon, Klausé pedig... Klausé soha, de ez a probléma túl régi és túl megoldhatatlan volt ahhoz, hogy most vele foglalkozzak.
Megmozdult Az Izé Anja kezében, ekkor tudatosult bennem, hogy mit látok. Soha nem találkoztam még magizoológiai könyvek lapjain kívül közönséges foltikával, azonban ahogy a rongybabára emlékeztető lény mocorogni kezdett, villámként csapott belém a felismerés. - Azt hittem, ezek csak kisgyerekek mellé szegődnek - mutattam a foltikára. A keletkezési körülményeikről hallgattam, felesleges lett volna kérdést feltennem vagy hozzáfűznöm bármit is. Mindketten tudtuk, hogy több, mint természetes az ő esetében, nem találtam a tényt sem meglepőnek, sem szórakoztatónak. Az általános vélekedéssel ellentétben nem élveztem a céltalan kegyetlenkedést, és bár Anja létezése bizonyos szempontból kellemetlen folt volt a tágabb értelemben vett családom hírnevén, inkább levegőnek néztem őt és nem használtam az érzelmi bokszzsákomnak. Ezt a különleges hobbit megtartottam Annának.
Sköll foltos feje a tenyerem alá simult, azonnal megérezte a rajtam végigfutó feszültséget. Újabb részvétnyilvánítás... Az állkapcsom megfeszült, a nyelvem hegyén ott volt egy ingerült fog már be, ami egész nap kikívánkozott belőlem, de apám zsigerig hatoló szigorú tekintete előtt az udvariatlanság legkisebb szikráját sem mertem megengedni magamnak. És... hát amúgy is tudtam a dolgom, értettem a helyem és szerepem, még akkor is, ha üvölteni és zokogni lett volna kedvem egész nap, nem higgadt méltósággal viselni a gyászt. Nem mintha maradtak volna könnyeim, üresnek és száraznak éreztem magam, szomorúság helyett most is csak fáradt ingerültség ütötte fel bennem a fejét. - Akkor nyilván azt is tudod, hogy nem segít a sajnálkozás. - Magamat is megleptem vele, hogy a mondat hangosan kiejtve sokkal kevésbé hangzott dühösnek, mint amire számítottam. Inkább egy kimondatlan kérés volt: könyörgöm, ne beszéljünk a halálról és a gyászról, mára éppen elég volt a siránkozásból.
Leültem az egyik párnázott karosszékbe, a közeli asztalon még ott pihent a könyv (A Nurmengard története), amit utoljára olvastam és félbehagytam - amióta Kira ágynak esett, egy betűt sem haladtam vele. - Miért nem adod oda a házimanóknak? Gyorsabban megvarrnák.
Anja Vogel varázslatosnak találta
The disapproval of cowards is praise to the brave. Your name will be written in glory.
► Wir denken selten an das, was wir haben, aber immer an das, was uns fehlt. ◄
Elmerengsz, felhívd-e rá Sven Munter figyelmét, hogy félreértett. Nem azt mondtad, hogy Kirát sajnálod – nem sajnálod –, hanem azt, hogy azt sajnálod, ami Vele történt. Jelentős különbség. A nyelved hegyén van, de végül visszanyeled. Elnézve a fiú szomorú, sápadt arcát, a szeme alatt sötétlő, mély karikákat és a kialvatlanság egyértelmű jeleit, ez az utolsó dolog, amit hallani szeretne, vagy éppen hallania kell.
– Igen, de el szerettem volna mondani. Nem kötelességből és muszájból, hanem, mert… – beharapod az ajkad, inkább nem fejezed be. Tudja Sven és tudod te is miért – ismeri a történetet, ami egyszerre a tiéd és az Apádé (meg az Anyukádé, de róla szeretnek megfelejtkezni), nem kell ezt túlragozni. – Tudod… – tétovázol. Mondd? Ne mondd? Végül mondod. Mi bajod lehetne? – Ha szükséged van rá, hogy beszélj valakivel. Tényleg, csak beszélj, semmi sallangos tanács vagy ilyesmi, én jól tudok hallgatni és néha könnyebb egy tőlünk távolabb állónak beszélni, mint a közelieknek – mondod lassan, kimérten, fokozott óvatossággal. Magad sem tudod mit akarsz ezzel. Nem barátkozni, még csak nem is előnyt kovácsolni – hogy lehetne egyáltalán a gyászból előnyt kovácsolni?! –, ahogy ellene felhasználni sem, ha akarnád se tudnád, a te szavad Sven Munteré ellen – ugyan már! –, ezt neki is tudnia kell és nem is a szánalom, meg a sajnálat mondatja, látszik rajtad, ezt csak… te se tudod mi, talán az, hogy ezt érzed helyesnek. Az elfojtás nem jó és bár Svennek vannak barátai, családja, (új)felesége, ismered te ezt a közeget. Nem csak néma szemlélője vagy, de benne is élsz. Az érzések ritkán számítanak bármit is, ellenben a látszattal. Az a minden.
– Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz. Sem most, sem máskor, csak szerettem volna, hogy ezt is tudd – teszed hozzá gyorsan, előrelátóan, kissé talán védekezőn is, mielőtt Sven Munter bármit is félreért. Este van – inkább már éjszaka – mind a ketten fáradtak vagytok, cipelitek a magatok keresztjeit, semmi szükség még itt egy vitaszerű valamire is. Sem neked, sem pedig neki.
Hogy melyikőtöket lepi meg jobban a kérdés, hát ezen lehetne vitatkozni. Sven Munter nyugodtnak tűnik, ahogy ott ül a fotelban az éjszakai hold gyér fényében. Megint megállapítod hogy sápadt, már-már egészségtelenül – mint egy szellem. Nem aggódsz, csak talán egy egészen kicsit, mert akár tetszik, akár ne: érző emberből vagy, de azért felmerül benned a kérdés, hogy annyi ember van Sven közelében, hogy nem tűnik fel senkinek?!
– Lehet – hagyod rá bólintva, ahogy lenézel az eszeveszetten mozgolódó kis állatra és arra az ügyetlen fércelésre, amit te varrásnak nevezel. Más gyanúsan kinevetne érte. – Biztos – értesz inkább egyet sóhajtva, majd Svenre nézel, egyenesen a szemébe. Bátor vagy vagy botor? Jó kérdés, te sem tudod biztosan, de… valahogy úgy érzed, hogy lehetsz az. Ami most a könyvtárban történik az itt is marad. Egyikőtök se fog beszélni arról, ami ezekben a pillanatokban történik. Sem másnak, sem egymásnak; mintha soha meg se történt volna. – Nem bízom a manókban. Nem bízom senkiben sem – teszed hozzá egy gondolatnyi szünet után, majd kijavítod magad: – Szinte senkiben. Apám, mióta vannak emlékeim, azt tanítja, hogy három emberben bízhatok meg, senki másban. Soha. Magamban, Benne és a Nagybátyámban. – Nem részletezed melyik nagybátyádban. Kettő is van… volt, Édesanyád öccse és Édesapád bátyja. Előbbi él, utóbbi halott és nagy tétekben fogadnál, hogy Sven Adler Vogelre asszociál.
Nem baj, jól van ez így. Ez a helyes.
– Egyébként… gyerekek mellé szegődik, igen, de addig marad, ameddig szükség van rá – biccentesz a figura felé, ahogy a korábbi szavaira reagálsz, amiket akkor figyelmen kívül hagytál. Nem mondod ki, de hálás vagy, hogy nem tette fel a kérdést, hogy miért (tudjátok e nélkül is mind a ketten, hogy miért), csak elfogadta, hogy Hans van. – Ő már elég idős, tizennégy vagyis… – oldalvást pillantasz a nagy, sötét fehér számlapos óra felé, ami szerint elmúlt éjfél. Már december tizenharmadika van! –, most már tizenöt éves, ezért ilyen rongyos. Pedig nekem elhiheted, ezek prémium textilek voltak valamikor régen – a harmadik születésnapodon. – Amúgy ciki nem ciki, én nem örülnék neki, ha Hans nem lenne. A magány hosszútávon szar dolog. – Nem panaszkodsz, távol áll tőled, inkább magyarázol, már-már közönyösen, mintha csak valami házi feladatról volna szó, vagy egy könyvről, amit mind a ketten olvastatok.
– Miért a könyvtár? – billented meg kicsit a fejed. – Mármint, hatalmas ez a kastély, biztosan tele van mindenféle titkos és elvarázsolt szobával, amiről a vendégek nem tudnak, csak ti. Miért egy olyan hely, amit mindenki ismer? – nyilván Sven Munter nem számított senkire éjnek évadján. Ez egyértelmű. Noha azért mégis csak komolyan érdekel a válasza, mert te, ha igazán egyedül akarsz lenni, még egy ilyen késői órán is biztosra mennél, főleg ha a kastély tele van vendégekkel – a német országvezetés krémjével.
“She knows too well what’s it like when people take one weakness and define you by it.”
– Ez… – nem az aminek látszik?
