Előre, hátra hintázom, ahogy az ajtód előtt állok. Vajon tudsz róla, hogy van itt valaki, vagy váratlanul fog érni, ha... amikor bekopogom? Sarok-lábujjak-sarok-lábujjak és így tovább, végeláthatatlan ismétlések hosszú sorában. Nagyon nyelek, szorosan ölelem magamhoz a füzetemet, az alibit, amiért ide jöttem. Tudni fogod, hogy az. Mind a ketten pontosan tudni fogjuk, de eltekintünk majd felette. Így lesz, tudom, mert... mert így lesz, racionálisabb indokom nincs rá. Nem is lesz és nem is kell. Nekem se magyaráz meg senki semmit, csak elvárják, hogy új táncoljak, ahogy ők fütyülnek. Akkor én miért tennék másképpen? Kicsit rossz érzés tudod, hogy ki akarlak használni, de nincs más választásom, csak te. Ha botrányt szeretnék, nagyot – márpedig azt szeretnék, hogy végre rám is figyeljenek, ne csak egy kellemetlen, véletlen megtalált bábú legyek a politikai sakktáblán; csináld ezt azt, mert így jó, így hasznos, így a legelőnyösebb – akkor erre van szükség. Rád van szükség. Ki más lehetne? A tantestületben mindenki más házas, gyerekes, komoly kapcsolatban van, vagy egyszerűen csak homoszexuális – esetleg ezeknek a fura keveréke. Így te maradtál. Hip-hip hurrá! Vagy mi... Kifújom a levegőt, ahogy megemelem a kezem, majd némi tétovázás után le is eresztem. Amikor elindultam a klubhelyiségből még biztos voltam magamban, ám ez úgy fogyott el, ahogy az idevezető lépcsők fokai a lábam alatt. Bár sosem vallanám be: kicsit félek; megijeszt az, amire készülök. Nem az, hogy kihasználni tervezlek, a férfiak rendszeresen ezt csinálják a nőkkel, te is hetykén flörtölsz minden diáklánnyal, akinek kicsit rövidebb a szoknyája, mélyebb a dekoltázsa vagy csak csábosabban rebbennek a pillái; sokkal inkább az, hogy mi mindent készülök beáldozni. Nem ma, nem most, de a közeljövőben valamikor – a terv sikeréhez elengedhetetlen. Felemelem a kezem ám most nem ejtem vissza. Hangos a kopogás. Vagy csak én hallom annak? Visszhangzik az üres folyosón. – Elnézést a kései zavarásért – nem sajnálom, semmit sem sajnálok – ha ráér esetleg, szükségem volna némi segítségre a beadandó feladathoz. Szeretnék kitérni a téma egy bizonyos aspektusára is, de a könyvtárban nem találtam hozzá megfelelő irodalmat. Gondoltam hátha önnek... – eresztek meg feléd egy bocsánatkérőnek szánt és szerencsére annak is tűnő mosolyt, mintha igazak volnának a szavaim, nem pedig műgonddal megkomponált hazugság; mint én magam is ebben a pillanatban. Nem azt látod, amit várnál: a tiszta, élére vasalt, patinás rendezettséget, ahogy egy diáknak megjelenni illene a professzora előtt; helyette kissé zilált egyenruha, pár gombbal több kikapcsolva, mint kellene, leheletnyire felcsúszott szoknya, kócos haj – mind ez úgy, hogy nem lépi át azt a vékonyra szabott határvonalat, amikortól ezt már közönségesnek mondanád. Még pont jó.
Nero Graves varázslatosnak találta
Elõtörténet :
Playby :
Ben Barnes
16
Nero Graves
Hétf. Márc. 27, 2023 3:08 pm
Noelle & Nero
Az események hosszútávú következményeit figyelembe véve, kezdtem megbánni, hogy tavaly májusban az egyik árnyéklényem kizsigerelte a néhai Wilkinson professzor asszonyt - Merlin nyugosztalja a kis lelkét. Bárhol lehettem volna Skócia esős vidéke és ehelyett a poros kastély helyett. Ihattam volna a jól megérdemelt koktélomat egy dél-amerikai bárban, egy remekül sikerült átoktörő megbízást követően, ahelyett, hogy a tanári lakosztály gótikus stílusú íróasztalánál görnyedve javítottam a harmadévesek mumusokról írt és helyesírási hibáktól hemzsegő (és lassan az új mumusommá előlépő) házi dolgozatát. Meggyőzhettem volna egy csinos, kellemes spanyol akcentusú lányt róla, hogy jöjjön velem haza, ahelyett, hogy napi legalább négy, de inkább hat órában hallgattam a roxfortos tinilányok elnyújtott, izgatott kis professzor úúúrjait, és bár rövid ideig rémesen szórakoztatott a csillogó szemű rajongásuk, olykor kezdett fárasztóan terhessé válni minden interakció velük. A régi életemre vágytam: izgalmas külföldi utakra, kötetlenségre, szakmai fejlődésre és felnőtt társaságra taknyos gyerekek helyett. Persze felnőttek itt is akadtak - a tanári kar többsége vérárulókból, elkerülendő csodabogarakból, Vidarból és vénemberekből állt, és köszönöm szépen, a feltétlenül szükségesnél több időt nem szerettem volna rájuk szánni a drága időmből. Yaxley rohadt hálás lehet, amiért igent mondtam - futott át az agyamon a gondolat, miközben vörös tintával aláhúztam egy botrányos tárgyi tévedést az egyik harmadikos kisfiú dolgozatában (mégis honnan szedte, hogy a mumusok a dementorokkal rokonfajnak számítanak?). Persze, Corban Yaxley kérése valójában udvarias köntösbe bújtatott utasítás volt, az a fajta, ahol csupán az illem kívánja meg a nemleges válasz felkínálását, de valójában mindenki tudja, hogy nincs másik opció. Igent kellett mondanom, bármennyire is viszolyogtam a katedra gondolatától.
A furkászok már azelőtt jelezték az ajtó előtt toporgó látogatót, hogy az kopogott volna. Boreas mászott ki elsőként a fénylő kacatokkal telepakolt kosarából, kényelmesen helyet foglalt a vállamon, mielőtt felálltam volna az asztaltól ajtót nyitni, annak a reményében, hogy talán új darabokkal bővítheti a gyűjteményét - egy furkász minden új emberben új kincsek lehetőségét látta. Igazi érdeklények voltak, talán ezért kedveltem őket annyira.
Az ajtót kitárva széles, meleg mosolyt varázsoltam az arcomra. Ugyanolyan megkomponált hazugság volt, mint a lány kérdése. Nagy gondot fordíthattam volna rá, hogy a jelenetre véletlenül se vetülhessen semmiféle rosszindulatú pletyka árnyéka. Azonban a folyosó egyrészt üres volt, másrészt pedig végre érkezett valami, mármint valaki, aki felrázta a monoton hétköznapokat - mert nem voltam sem ostoba, sem ártatlan, értettem a szoknyahossz és gombok diszkrét utalását. - Ugyan, egy lelkes diák sosem zavarna. - Szélesebbre tártam az ajtót előtte, jelezve, hogy nyugodtan beléphet. Egy izgatott kis hang közben végig ott motoszkált a fejemben, nem tudtam kizárni a gondolatot, hogy tulajdonképpen mennyire szórakoztató lenne, ha valaki meglátná és félreértené a szituációt. Említettem már, hogy nem voltam professzornak való?
Boreas pislogás nélkül bámulta a lányt, vélhetően azon törve a szőrös kis fejét, hogyan lophatna el tőle minél több csillogó tárgyat. - A kiábrándító bűbájok típusairól és lehetséges használati módjairól szóló esszére gondol, igaz? Milyen aspektus jutott eszébe, amiről nem talált semmilyen információt egy ilyen gazdag könyvtárban? Minden arcot, minden nevet megjegyeztem, ő a könnyebben memorizálhatók közé tartozott. Két sorral ült a húgom mögött a legutóbbi Sötét Varázslatok Kivédése órán. Azon kevesek közé tartozott, akik kívül kerültek Caly és a durmstrangos barátai radarján. Megfelelő volt a származása, nem sok vizet zavart, nem sugárzott belőle az áldozatszerep szánalmas aurája, amit a Calyhoz - és hozzám - hasonlók úgy kiszagoltak, ahogyan Sven Munter pedigrés vadászkutyái a vércsapát. Csupán néhány lány féltékenységét vívhatta volna ki a nyilvánvalóan, feltűnően kellemes külsejével - ahhoz azonban, hogy önbizalomhiánytól szenvedők belé kössenek, túl nyilvánvalóvá tette minden rezdülésével, hogy nem jó ötlet szórakozni vele. Jó szemem volt az ilyesmihez. - Vagy talán a könyvtár zárolt részlegéhez szeretne írásos engedélyt? Igazán dicséretes, hogy nem próbál meg tilosban járni. Egyetlen lusta intéssel eloltottam az íróasztal felett lebegő fénygömböt, amely eddig a félig kijavított dolgozatokat világította meg mágikus olvasólámpaként.
Az események hosszútávú következményeit figyelembe véve, kezdtem megbánni, hogy tavaly májusban az egyik árnyéklényem kizsigerelte a néhai Wilkinson professzor asszonyt - Merlin nyugosztalja a kis lelkét. Bárhol lehettem volna Skócia esős vidéke és ehelyett a poros kastély helyett. Ihattam volna a jól megérdemelt koktélomat egy dél-amerikai bárban, egy remekül sikerült átoktörő megbízást követően, ahelyett, hogy a tanári lakosztály gótikus stílusú íróasztalánál görnyedve javítottam a harmadévesek mumusokról írt és helyesírási hibáktól hemzsegő 
