Kezdtem megszokni az életet Angliában. Nem tudtam volna megmondani, miért hozott ide az élet, pedig eleinte nagyon biztos voltam a dolgomban. Új hely, új lehetőségek, távol Salemtől, akadémiai közeg helyett a Roxfortban… Minden jobb lesz, ezt még el is akartam hinni. Vettem magamnak egy új lakást, ami ugyan kisebb volt jóval, de az erkélyére kirakhattam egy halom növényemet, amitől mégis tágasabbnak tűnt a tér, mint a salemi otthonomban. Minden remeknek tűnt, egyetlen dologgal nem számoltam, az pedig a jóslástan professzorasszony volt. Az exem anyja. Bár erről szerencsémre nem tudott. Jó kapcsolatot ápoltam a kollégáimmal, mindegyikkel sikerült megtalálnom a közös hangot - nem úgy, mint odahaza, ahol sosem éreztem magam a tanári közösség tagjának. Tárt karokkal fogadtak, a “furcsa akcentusom” és a látványos szorongásom ellenére is, ennek pedig csak örülni tudtam. A leginkább talán annak, hogy Longbottom professzor nem bánta, ha az üvegházaiban ügyködtem, talán még örült is az önkéntes segédmunkásnak, cserébe néhány növényemet ott tárolhattam. Talán éppen tőle tudta meg Trelawney is, hogy milyen szép zsályát és teafüvet termesztettem az egyik üvegházban, ugyanis megkért rá, hogy vigyek fel neki a jóslástanterem émelyítő levegőjébe egy kellemes adaggal mindkettőből, ha hajlandó vagyok megválni tőle. Igazság szerint nem voltam hajlandó, csak nem akartam rosszul indítani egyik kollégámnál sem, így szomorúan, de megvágtam a növényeimet és egy kicsiny fadobozba pakolva el is indultam, hogy leszállítsam őket. Felmásztam a létrán, ami a terembe vezetett, Merlinre, mennyire rossz volt szövetnadrágban felmászni, mintha kasztrálni akartam volna magamat. Fellöktem a csapóajtót és a fejemre vigyázva felmásztam a kopottas fapadlóra. - Professzor, meghoztam a növényeket, amiket kért -szóltam bele kvázi a nagy semmibe, miközben lecsuktam magam mögött a csapóajtót. Lendületesen megfordultam, már készültem megkérdezni, hogy hová tehetem, amikor Trelawney légyszemei helyett egy meleg, barna szempár tekintett vissza rám. Eltelt tíz év, lehet még több is, már nem tudom számon tartani, mégis azonnal felismertem az előttem álló… nos, már messze nem fiút, hanem igazi férfit. Reménykedtem benne, hogy nem szökött az arcomba azonnal az összes vér, ami a testemben volt, a lányos zavarom anélkül is borzalmasan látványos volt. - Ó, nem akartam megzavarni, elnézést, már megyek is -hadartam el olyan gyorsan, hogy szinte én sem értettem, amit mondok. A cipőm sarkán forgolódva kerestem meg az első felületet, ahová lerakhattam a dobozt és menekülőre foghattam a dolgot. Még elköszönni is teljesen elfelejtettem, ahogy a csapóajtó gyakorlatilag úgy nyelt el, mint lehúzott wc a kakidarabokat.
A toronyszoba levegője nehéz volt a füstölőktől, gyógynövényektől és a túláztatott levendulatea erős illatától. Három kanál mézet csorgattam a teába, hogy iható legyen - persze csak akkor, amikor Anya nem figyelt, volt egy megrendíthetetlen elmélete arról, hogy a forró italokat tisztán kellett inni, mert rontott a hatásukon a cukor, méz, citrom és tej is. Gyanítom, az olcsó sherry nem, mert régebben mindig azzal öntötte fel... - ...Biztosan nem lesz semmi baj, Anya. Tudod, hogy néha a megérzéseid enyhén... izé.. túlzók. - A mostani beszélgetésünk azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor az agyam egy csendesebb szegletében ott motoszkált a gondolat, hogy talán anyámnak kivételesen igaza volt, amikor halálos veszélyeket vizionált. Jó, talán az erős túlzás volt, hogy az új kollégája, valami Amerikából jött SVK tanár fenyegetést jelent az iskolára - láttam a pasast a tanári szobában, mikor anyámat kerestem, azzal az arccal nem lehetett titokban sorozatgyilkos -, de azt alá kellett írnom, hogy a Roxfort nem volt már a régi. Vagy éppen pont a régi volt, a Harry Potter-i éveket idéző, amikor minden szemeszter végén legalább egy diák meghalt. A Roxmortsban történtek után nem mondhattam azt, hogy Anya félelmei nélkülöztek minden racionalitást, a probléma csupán az volt, hogy minden kitartó győzködésem ellenére sem fontolgatta a nyugdíjba menetelt. Pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy a kolllégái is fohászkodtak minden szeptemberben, hogy hátha ez lesz az utolsó évük Anyu halálos jóslataival és frusztráló babonáival... Ő persze hajthatatlan volt, és a történethez nyilván az is hozzátartozott, hogy nem álltak sorban a Roxfort előtt a jóslástan tanárok. Korábban sem, de amióta két professzort szabályosan kivégeztek Roxmortsban a neohalálfalók, erősen megcsappant a lelkes jelentkezők száma. Ebben még nekem is igazat kellett adnom azoknak, akik inkább az Ilvermornyban vagy magántanárként próbáltak szerencsét - köszöntem szépen, de én is inkább maradtam az Akadémián, pedig sosem tartottam magam gyáva embernek. - Sötét aurája van, én mondom neked, Toto - bizonygatta anyám továbbra is, hogy az új SVK tanár valójában velejéig romlott, de megnyugtatni már nem volt alkalmam. Felcsapódott a létrához vezető ajtó, majd felbukkant egy kalapos, göndör fej - egy nagyon ismerős, kalapos, göndör fej. Ezer közül is felismertem volna Carwyn Buckley, azaz Breki hangját, barna fürtjeit és meleg tekintetét. Szinte semmit nem változott, talán a vonásai már nem voltak annyira kisfiúsak, mint akor utoljára láttam az Ilvermornyban, de minden más a régi volt. Ahogy szorongva tördelte a kezét, ahogy idegesen hadart és elkapta a tekintetét, a furcsa ruhái... Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, mielőtt megkérdezhettem volna, mit keresett éppen itt, ennyire messze Amerikától, már el is tűnt, szinte vártam, hogy lezuhanjon a nagy sietségben a létráról, a tompa puffanás helyett azonban más hangot hallottam: hörgéssel vegyülő kutyaugatást. - Pio, nem! - pattantam fel a rózsaszín puffról, amibe eddig süppedtem, a forró levendulatea majdnem az ölembe borult, ahogy pánikszerűen indultam meg a létra irányába, és szinte Carwynnal vetekedő hévvel másztam le rajta. - Pio, fekszik! A létra aljánál várakozó crup az utolsó pillanatban állt meg a mozdulatban és vágta magát hasra, alig néhány centiméter választotta el attól, hogy kivégezze Breki nadrágszárát, és közben valószínűleg kidekorálja a lábát is néhány fognyommal. - Bocs, nem akar bántani, igazából jó kutya, csak valószínűleg félreértette a... menekülésedet. - Szerettem volna finomabb szót találni arra, amit csinált, de nem sikerült. - A Roxfortban tanítasz? Ugye nem te vagy az új SVK tanár, akinek anyám szerint "sötét az aurája"?
Hogyan lehet az, hogy ez az eshetőség egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben. Mintha annyira a valóságtól elrugaszkodott gondolat lett volna, hogy egyszer összefutok valamelyik kollégám gyerekével a Roxfort területén - leszámítva persze az Avery-Lestrange vagy Lestrange-Avery gyerekeket, akik itt is éltek. Ennek eddig is a fejemben kellett élnie, pláne, ha arra gondoltam, hogy Pluto Trelawney édesanyja határozottan a kollégám, azé a Pluto Trelawney-é, akit én tizenéves korom óta szerettem, hol titkon, hol nagyon is nyíltan, majd szó nélkül kihajítottam. Talán tudatosan próbáltam nem gondolni rá, a kiskutyás szemeire, a hangjára vagy a nevetésére. Ez pedig pontosan ide juttatott. Kérdéses, hogy miképpen sikerült nem észrevennem egy kutyát, vagyis egy crupot a folyosón, amikor felsétáltam a létráig, majd a létrán fel a tanterembe, mindenesetre tényleg sikerült elkerülnie a figyelmemet. Lefelé menet is sikerült volna ugyanezt a mutatványt megismételnem, csakhogy az állat úgy döntött, hogy eddig hiába nem voltam préda, most már az leszek. Éppen csak sikerült letennem a lábam az utolsó fokról, amikor hörögve-vicsorogva indult meg felém az eddig észre sem vett crup. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de annyi eszem legalább volt, hogy nem próbáltam meg elfutni, azzal egész biztosan csak magam alatt vágtam volna a fát. Toto Pluto hangját is meghallottam, ahogy a kutya után kiáltott, bár én már szorítottam össze a szemem, felkészülve rá, hogy holnap ugyanekkor már fél lábam lesz csak és a Szent Mungo egyik kórtermében ébredek. A várt támadás azonban elmaradt, én pedig bizonytalanul felnéztem, a kutya mögött pedig ott állt Pluto is. - Én nem menekültem -ellenkeztem rögtön, mintha bármi értelme is lett volna. A viselkedésem úgyis elárult. -Csak… hát, eszembe jutott, hogy sürgős dolgom van. Meg hogy nem akarok zavarni. Meg ilyenek, tudod. -Mindjárt el is ásom magam, mert ekkora szerencsétlen is csak én lehetek. A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, hogy ne matassanak semmivel zavarukban és ne álljak neki indokolatlan módon hadonászni, mint egy idióta. Még a végén a kutya az utasítás ellenére is nekem jön, mert fenyegetőnek észlel. - Igen. Vagyis nem. Mármint itt tanítok, de nem SVK-t. Megürült a rúnaismeret tanár pozíciója, én pedig… hát, gondoltam, átjövök ide. Nem éreztem magam túl otthonosan a Salemen. -Egy pillanatra elcsendesedtem, aztán rádöbbentem, hogy ilyenkor illik visszakérdezni. -És te? Vérengző fenevadakkal foglalkozol, gondolom.
