Sült békacomb

B mint babonás: Talán a gyerekkorának tudható be az, hogy mennyire az élete részévé váltak a babonák és a népi hiedelmek. Nem hajlandó létra alatt átsétálni, frászt kap a fekete macskáktól és amikor egyszer verbálisan elátkozta egy cigányasszony, amiért nem akart tőle medvehagymát venni, napokig nem aludt. Ide tartozik az is, hogy messziről kerüli a jósokat és a jóslatokat... azaz próbálja kerülni őket, de általában a kíváncsisága győz, ami utána mindig megbánást szül csak.

F mint furcsa: Viselkedése, szokásai és gesztikulálása olykor nagyon különösnek tűnhet mások számára. Néhány mozdulata akaratlanul is teátrális, testtartása sokszor eltér a megszokottól, ha pedig belelelkesedik valamibe, még jobban kimutatkozik mindez.

H mint harcművész: No, ezt persze nem úgy kell érteni, hogy igazi kung-fu bajnok lenne, de gyerekkorában sokat tanult a testi erőszakról, amiben ugyan soha nem remekelt, de sokminden mélyen belévésődött. Ha valaki éjszaka megtámadná hátulról, még mindig meg tudná védeni magát, ez teljesen biztos.

L mint lehengerlő: Előadásmódja ugyan elég rendhagyó és néha elég szétszórt tud lenni, mégis olyan lelkességgel és olyan odaadással tudja vezetni előadásait és szemináriumait, hogy a hallgatók akkor is odafigyelnek rá, ha nem akarnak. Mindig tudja, miről beszél, minden kérdésre körültekintően és érdekfeszítően válaszol, sokan örülnének ilyen tanároknak az egyetemeken... Habár vizsgázni senki sem szeretne nála igazán.

R mint ragaszkodó: Ritkán enged magához bárkit is közel, mert fél az újabb csalódásoktól, de ha valakit megszeret, az egy életre a szívében marad. Tettei ellenére vágyik a kapcsolatokra és az emberi közelségekre, még az ezzel paradox aggodalmait meghazudtolva is. A szeretteiért bármit megtenne, még a legrosszabbakat is, ha arra lenne szüksége.

Sz mint a szokások rabja: Nem él szigorú, pontról pontra tökéletesen követett napi rutint, de sok apróságban megfigyelhető, hogy nehezen tér el a megszokottól. Minden péntek estét az akadémia könyvtárában tölt, olyan rúnaismereti könyvek társaságában, amiket még nem olvasott el, folyamatosan magáévá téve az összes fellelhető tudást, az otthon tartott millió növényei gondozásában sem ismer olyat, hogy valamit másképpen csináljon, és a kalapjának is mindig a fején kell lennie, ha kilép az utcára.

T mint tanult: Nem csupán intelligens ember nagy lexikális tudással, de az életfelfogása is bölcsességet sugall. Nem sokszor enged ilyesmit a felszínre, mert kérkedésnek érezné, mindig igyekszik visszafogott maradni. Egy-egy mély beszélgetés alkalmával, vagy amikor valaki olyat próbál jobb kedvre deríteni, aki maga alatt van, rendkívül jól motivál életbölcsességeivel. Tárgyi tudása pedig kifogástalan a rúnaismeret területén, de ha szükséges, egy fikusz életben tartását is meg tudja oldani.

Z mint zárkózott: Az eddig begyűjtött csalódásai és a saját magával való elégedetlensége meghozta a hatását, így a kezdetinél is jóval befelébb forduló ember lett belőle. Persze nem a szó klasszikus értelmében, ugyanis szemtől szemben egy nagyon is nyitott, kedélyes embernek tűnik, csak éppen nem sok mindent mond el magáról. Nagyon féltve őrzi félelmeit, bizonytalanságát és a lelkének minden mély tartalmát. A felszínen jóval kevesebbet mutat, mint ami valójában benne lakozik.

Carwyn Efrog Buckley az Egyesült Államok keleti partján, egy Salem nevű városban született, 1993. július 23-án. Amikor először sírt fel a kórház falai között, még fogalma sem volt róla, mennyivel másabb is ő, mint az összes többi ember körülötte. Persze semmi nem is érdekelte akkor jobban, mint édesanyja karjaiba kerülni végre és a megszületés fáradságait kipihenni.
Édesapja, Jackson nem volt ott a szobában első és egyetlen fia születésekor. Éppen fontos dolga akadt, dolgoznia kellett, legalábbis állítása szerint ez volt a helyzet. Valójában csak nem akart ott lenni, mert undorítónak tartotta a szülés folyamatát és azt vallotta, hogy egy férfinek nem kell ezt látnia. Sok mindenhez ez volt a hozzáállása, tradicionális embernek vallotta magát, akinek meggyőződése volt, hogy a toxikus maszkulinitás a normális működési mód. Abban a rövid néhány évben, amit fia életében töltött, nem sok szeretetet mutatott ki a gyermek felé, nem akarta, hogy ettől legyen Carwyn puhány ember majd, hiszen őt is verte az apja, mégis sikerült felnőnie. A különbség annyi volt, hogy Jackson sosem emelt kezet a gyerekére, mindezt inkább a feleségén élte ki, amikor túl sok stresszes munka és még több ivás után hazatámolygott. Nem meglepő, hogy egy ilyen élet után a halála is hasonlóan méltóságteljes volt, és saját hányásába fulladva találták meg kedvenc kocsmája mosdójában. Carwyn már nem emlékszik az apjára, de valószínűleg ez jobb is így.
Janice Buckley az egyetlen ember, aki Carwyn első lélegzetétől kezdve a sajátja utolsójáig ott volt a fia mellett. Az életét születésétől kezdve az a közösség irányította, amelyikbe később beleházasodott és gyermeket szült, és amelyik a végletekig elutasította a mágia létezését. Különös fintora a sorsnak, hogy ez a boszorkányvadász társaság éppen abban a városban gyökerezik, ahol háromszáz évvel korábban a világ leghíresebb (vagy éppen leghírhedtebb) perei történtek. Ami még ennél is különösebb pedig az, hogy Janice Buckley éppen a salemi boszorkányperek kereken háromszázadik évfordulójának évében adott életet varázsló fiának. Persze ő ekkor erről még semmit sem tudott.
A közösségben az élet közel állt ahhoz, amilyen bárhol máshol lett volna ugyanennek a családnak. Apa dolgozik, iszik, veri anyát, anya otthon van a gyerekkel, mindig védi attól, hogy apa nehogy őt szemelje ki, amikor cefreszagúan hazatámolyog, a fiú pedig mindebből mit sem vesz észre. Hiszen csak egy kisgyerek, akit anya mindig, mindentől megvédett. Ha látott is valamit, azt a gyermekkori amnézia, ami mindenkinek az életében bekövetkezik páréves korában, őt is utolérte és segített minden maradék emlékfoszlányt kitörölni a legrosszabb pillanatokról is. Édesapja halála előttről semmire nem emlékszik, de még arra az eseményre sem, amikor kiderült, hogy ketten maradtak. A bizonytalanság érzését még fel tudja idézni, azt is azért, mert érezte anyjából sugározni, amikor rájött, hogy egyedül kell felnevelnie egy kisgyereket. De a szektaszerű közösségeknek megvan az az egy nagy előnye, hogy senkit nem hagynak magára, akinek szüksége lehet bármilyen segítségre, így Carwyn és édesanyja minden támogatást megkaptak a többiektől.
Így tehát a következő évek békésen teltek. Carwyn eljárt mindenféle közösségi rendezvényre, gyűlésekre és találkozókra, prédikációkra, akármire, ahová anyja úgy gondolta, el kell mennie. Egyik legélénkebb gyerekkori emléke az, ahogy ott ült az egyik padon édesanyja mellett, körülötte megannyi ember a teremben, és az egyik férfi hangosan szónokolt, majdhogynem a nyál is fröcsögött a szájából, annyira beleélte magát a történetébe, a gyűlöletbe és az ellenségességbe, amit a mágiahasználó emberek iránt érzett. Carwyn sosem értette igazán, hogy miért jó ez, hogy miért kell ennyire utálni ezeket az embereket, de egy alkalommal említette csak meg, akkor is élete első és egyben utolsó pofonja volt érte a jussa édesanyja kezétől. "Soha ne halljam meg ezt még egyszer!" Nem is történt meg, Carwyn csendesen elfogadta, hogy így kell élnie az életét, és noha nem ért meg mindent, azért úgy kell tennie, mintha ő is pontosan ugyanazt gondolná, mint a felnőttek. Így a legbékésebb minden. Bizonytalan gondolatait még egyetlen barátjának sem mondta el, hiszen pontosan tudta, milyen ez a közösség. Minden visszajuthat az édesanyjához. De ez nem zavarta, igyekezett nem gondolni ilyesmire, amikor Brie-vel töltötte az idejét, ami annyira nem is volt nehéz, hiszen mindig remekül szórakoztak és nagyon jól megértették egymást anélkül, hogy ilyesmi szóba jött volna. Egyébként is, legalább akadt valaki, akit maga mellett tudhatott az anyján kívül.
Tizenegyedik születésnapján különös levél érkezett a postaládájukba. Péntek délután volt, édesanyja már végzett a munkájában és éppen mosogatott, ezért Carwynt küldte ki, hogy hozza be a leveleket. Egy számla, egy újság, egy szórólap, és... és még egy levél? Ráadásul Carwyn Efrog Buckley névre címezve? Soha nem történt ilyesmi azelőtt. Carwyn lepakolt a konyhaasztalra, visszaült a székébe és csendesen annyit kérdezett: "Anya, miért kaptam varázslóképzős levelet?"
Soha nem látta olyan sápadtnak és rémültnek az asszonyt mint akkor, abban a percben, ahogy vizes kezéből kicsúszott egy tányér és millió darabra tört a padlón. Nem értette akkor a reakciót, biztosra vette, hogy csak valaki szórakozik vele, például az a nagyon gonosz kölyök, aki eggyel alatta járt iskolába és rendszeresen kigáncsolta a folyosón. Jézus, mennyire gyűlölte azt a fiút... Vélekedésének szót is adott, de amikor anyja reszkető, habos kézzel elvette tőle a levelet és meredten bámulta a feladót és a címzettet, kezdte azt érezni, hogy itt szó sincsen viccről. Aznap este minden tönkrement.
Az ezt követő napok eseményeire ha Carwyn ma visszautalna, valószínűleg egy delíriumos, LSD triphez hasonlító emléksorozatként utalna vissza. Az anyja a levél elolvasása után megragadta a vállait, olyan szorosan, hogy az már fájdalmat okozott neki, és annyit mondott neki, hogy erről senkinek ne mondjon egyetlen szót sem. Utána nem szólt hozzá, hosszú napokon keresztül úgy érezte magát a saját otthonában, mint egy szellem. De nem próbált meg beszélni Janice-szel, hiszen ő maga is pontosan tudta, hogy mi vár rá. Mindig megvédték a nyilvános kivégzésektől, soha nem kellett ott lennie, mert az anyja szerint még túl fiatal volt ehhez, de ostoba már nagyon nem. Többször vélt puskalövést hallani az álmatlan éjszakákon, de soha nem rezzent tőlük össze úgy, mint a levél megérkezése után. Nem akart még meghalni.
Egyik éjszaka arra az érzésre ébredt, mintha valaki ott lenne mellette, a szobájában. Fáradt volt és álmos, hiszen az utóbbi időben nem aludt sokat, ez azonban annyira kellemetlennek bizonyult, hogy még mindezek ellenére is kirántotta az álomvilágból. Kinyitotta a szemét, és az ablakából beszűrődő holdfényben az anyja alakját látta meg. Ott állt az ágya mellett, félig fölé hajolva, a kezében egy revolverrel, aminek csöve egyenesen Carwyn homlokára mutatott. Egy hangot sem adott ki, semmi nem ütközött ki az arcán, hiába érezte a jeges félelmet végigfutni a hátán, amikor látta a fényt megcsillanni a fémen. Anyja arcának homályos vonásait kereste, hogy annyit mondhasson, "minden rendben van". Hiszen így is volt. Nem akart meghalni, ahogy egy tizenegy éves sem, de tudta, hogy ez most a helyes cselekedet. Jobb így, mintha az egész város szeme láttára történne meg. A következő pillanatban azonban a pisztoly csöve eltűnt, a félhomályban pedig édesanyja felzokogott, mielőtt az ágyra borult volna. A fiú megfogta a kezét. Nem haragudott rá.
Másnap estére minden holmijuk édesanyja autójába pakolva várta az indulást.
Különös érzés volt az anyósülésen ülve nézni az elsuhanó tájat maguk mellett. Csendben ültek a kocsiban, amióta az éj leple alatt elszöktek a városból és még a tükörben sem néztek vissza. A rádió halkan szólt, onnan is a The Killers egyik slágere. Carwyn gondolatban felhorkant a "These changes ain't changing me, the cold-hearted boy I used to be" sorok hallatán, hogy milyen ironikus is ez éppen itt, éppen most. De tetszett neki a szám, a következő években sokat hallgatta, és még többet jutott eszébe, mennyire kavargott benne ebben a pillanatban a bizonytalanság, a félelem, a megkönnyebülés és az izgatottság furcsa kotyvaléka. És a mai napig tisztán emlékszik a Rigby felíratú útjelző táblára, amikor megérkeztek új otthonába. Érdekes módon nem volt nehéz az elszakadás, csak hónapokkal később jutott eszébe először, hogy hiányzik neki az egyetlen barátja. Hiszen most olyan magányos lesz.
Szeptember elsején ott állt az Ilvermorny nagytermében a többi megszeppent elsős mellett, és sokadjára kérdőjelezte meg magában, hogy ez tényleg a valóság-e. Itt állt a szobrok előtt, a galériáról megannyi szempár szegeződött rá, zsebében ott lapult a varázspálcája, neki pedig el kellett volna fogadnia, hogy azzá vált, amit a legjobban kellett volna gyűlölnie. Varázsló volt, és ezt a bizarr érzések ellenére nagyon természetesnek tűnt kimondani. A Pukwudgie szobra megmozdult, legalábbis meggyőződése volt, hogy a nyílvessző feljebb emelkedett a kezében, majd vissza a helyére, ami után a Szarvaskígyó homlokán felizzott az ékkő. Nem volt választási lehetősége, de nem is akart. Bízott benne, hogy tényleg ott lesz a megfelelő hely számára.
A kezdetektől fogva magányos fiú volt. Senki sem bántotta, mert remekül meg tudta védeni magát, a legtöbben kedvelték és barátságos viszonyt ápolt mindenkivel, de barátai, igazán közeliek pedig végképp nem voltak. Nem szerette ezt az érzést, de mindig azzal magyarázta, hogy így legalább a tanulmányaira tud koncentrálni, amik számára nagyon fontosak, de még inkább lenyűgözőek voltak. Tehetséges varázslónak mondták, nem tartozott az iskola legeslegjobbjai közé, de többnyire átlag felett teljesített, köszönhetően szorgalmának és kielégíthetetlen tudásszomjának. Élvezte a varázslótanoncok életét, amivel az idő elteltével mintha édesanyja is egyre jobban megbékélt volna. Azt azonban már az első év karácsonyán megtanulta, hogy amikor azt kérdezi tőle, "mi a helyzet?", bőven elég, ha csak annyit válaszol, hogy "minden a legnagyobb rendben". Jobban járt, ha nem részletezte a dolgokat.
Carwyn negyedikes volt, amikor először érezte azt, hogy fájdalmasan egyedül van. Ősz volt, alig kezdődött el a tanév, ő pedig az Aratási Fesztivál megbűvölt plakátjait nézegette, akármerre járt. Mostanra teljesen megszokta és magáévá tette a varázslólét minden apróságát és annak ellenére, hogy a szünetekben továbbra is édesanyjával élt Idahoban mugli életet, egyre távolabbinak érezte azt magától. Ez volt az ő igazi világa és megérett benne az akarás, hogy teljesen tartozni is akarjon a társai közé. Úgyhogy most először részt akart venni ezen a közösségi eseményen, ami tökéletes indokot adott neki arra, hogy felvegye a kapcsolatot az egyik évfolyamtársnőjével. Carwyn szerzett magának egy barátnőt, a szó többes értelmében is, ahogy az idő haladt, és Anita úgy tűnt, élete első szerelmévé avanzsálódott. Ha tudta volna akkor, mennyire nem lesz igaza...
Elérkezett az ötödik év, Carwyn pedig úgy érezte, az élete egész jól halad felfelé. Ott volt mellette Anita, aki mellett még több barátot szerzett magának, a tanulásban továbbra is remekelt, egyre több órákon kívüli tevékenységet is vállalt, és ami a legfontosabb, hogy boldog volt. Mérhetetlenül boldognak érezte magát, hiszen nem volt végre magányos, olykor erősen kimutatkozó különcsége ellenére is kedvelték őt a többiek, ami számára egy felfoghatatlan dolog volt. Még azt is sikerült elfeledtetnie vele, hogy mennyire furcsán érezte magát, amikor megfogta Anita kezét, amikor átölelte, vagy amikor megcsókolta. De hát nem is volt nehéz elhinni, hogy ez a szerelem és így kell működnie, elvégre nem volt mihez hasonlítania az érzést. Aztán persze minden felfordult, amikor felbukkant az életében az a személy, akire ma csak úgy utal vissza, hogy Berkana, akkor viszont még nem volt több Plutonál.
A közösségi foglalkozások része volt a cserediákokkal való foglalkozás, ő pedig nagyon szerette azt éreztetni bármelyik ország gyermekével, hogy igazán elfogadják őt Amerikában, hiszen az Ilvermorny volt az összes varázslóiskola közül a legliberálisabb már akkor is. Ezt mindig nagyon büszkén hangoztatta, ha szóba jött. Pluto Trelawney is egy ilyen diák volt abban az évben, Angliából, a Roxfortból jött át egy tanév erejére, Carwyn pedig a sors fintorának köszönhetően a szárnyai alá vette és segítette az itteni dolgokban, legyen szó tanulásról vagy közösségi életről. Tagadhatatlan volt már az első napokban is, hogy mennyire összhangba került a két fiatal. Képesek voltak órákat beszélni, éjszakába nyúlóan, lelkesen, és olyankor az egész külvilág megszűnt létezni. Szóba jött Carwyn középső neve is, amit azelőtt sosem hangoztatott szívesen különös hangzása miatt, Pluto azonban oda-vissza volt érte és kedvesen Brekinek kezdte el őt szólítani, ami ebben a helyzetben nem zavarta, sőt vissza is vágott. Csodálatosan passzolt a Toto a Plutohoz. A hónapok teltek, Carwyn pedig minden reggel alig várta, hogy közös órára mehessen Totoval. Szinte az összeset együtt vették, ami olyan boldogsággal és izgalommal töltötte el, mint azelőtt semmi. Anita féltékenységét persze soknak találta, nem értette, miért vitatkozik vele, ahelyett, hogy örülne a barátságának és a remekül ápolt nemzetközi diákkapcsolattal, amit kialakított. Önző volt, de akkor ezt nem vette észre, csak a saját boldogsága foglalkoztatta. Csakhogy egyszer minden jónak vége szakad. A tanév véget ért, forrók voltak már a nyári napok, az évet záró vizsgák utolsói is véget értek. Haza kellett menni, pedig annyira szép volt minden, ezek a hónapok, az éjszakák, amiket a csillagok bámulásával, tarotkártyák tanulmányozásával vagy egyszerűen csak beszélgetéssel töltöttek ők ketten. Carwyn most szomorú volt, már előre gyászolta új legjobb barátját, pedig még el sem ment. Ott álltak együtt az üres csillagvizsgálóban akkor is, az utolsó közös estéjükön, amit diákéveik alatt együtt tölthettek az Ilvermornyban. Pluto ekkor vallott szerelmet neki, szóval és tettel egyaránt, Carwyn pedig nem ellenkezett, amikor megcsókolták. Merlinre, hiszen akkor döbbent rá, hogy mit kellett volna éreznie akkor, amikor Anitát csókolta meg, hogy az, amit szerelmnek gondolt, nem több barátságnál, és ez, ami most átjárja a remegő tagjait, ez a valódi szerelem. És ez pokolian megrémisztette.
Ahogy a valóság eljutott a tudatáig, a felismerés, hogy egy másik fiúba szerelmes menthetetlenül, és éppen vele csókolózik a kedvenc helyükön, elárasztotta őt a félelem és az önutálat. Pánikolva lökte félre Totót, és anélkül, hogy ránézett volna, lemenekült a lépcsőn. Szédült, forgott vele a világ, össze volt zavarodva, mintha az egész világ úgy borult volna a feje tetejére, mint négy évvel korábban, amikor a levelet kapta. Nem lehet meleg. Mégis mit fog szólni az anyja? Azt még csak elfogadta valahogy, hogy a fia egy varázsló, de egész biztosan nem nézné jó szemmel, ha még meleg varázsló is lenne. Nem, ezt mindenáron el kell hallgatnia, el kell nyomnia magában, és senkinek nem mondhatja el. A bűntudat azonban így is szörnyű volt. Még másnap, mielőtt elváltak volna a nyárra, szakított Anitával. Borzasztóan érezte magát miatta, hiszen megsiratta vele a lányt, akit szeretett és a barátjának tartott, de így volt helyes. Nem hazudhatott neki, az csak még több fájdalommal járna, ezt nagyon jól tudta.
Carwyn a következő évre teljesen magába fordult. Mindig fájt neki, amikor látta elsétálni Anitát, hiszen a lány rá sem nézett. Nem tudta hibáztatni, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy mennyire rosszul kezelte akkor a helyzetet. Az egész nyarat azzal töltötte, hogy számtalanszor újrajátszotta magában az elmúlt egy év minden eseményét, Plutot, ahogy miatta Anitával bánt, aztán ahogy szakított vele... A végére mintha nem is igazi emlékek lettek volna, annyira torznak tűntek a sokadik visszajátszás után. De tudta, hogy minden valóságos belőlük, ezért pedig mardosta a bűntudat. Anita miatt is, Pluto miatt is, az anyja és önmaga miatt is. Ezzel az érzéssel pedig nem tudott mit kezdeni, teljesen felemésztette, mert fogalma sem volt, honnan kezdjen neki a probléma megoldásának. Egyszerűbbnek tűnt elengedni mindent és elfordulni a közösségtől, ami enélkül is kirekesztette magából azért, amit a kedves Anitával tett, aki a Wampus egyik legkedveltebb diákja volt a kezdetektől fogva. Az általa eddig kedvesen dédelgetett Breki becenév, amit Tototól kapott, most teljesen ellene fordult és az Ilvermorny egyik leggyakrabban használt gúnynevévé vált. De akkor megérdemeltnek gondolta, igazából a mai napig hisz benne, hogy teljesen rászolgált.
Ekkoriban kezdett el vonzódni a rúnaismeret iránt, persze ezelőtt is tanulta, de ekkor érett meg benne, hogy ezzel is foglalkozni akarjon. Nem tett le az éjszakába nyúló tanulásról a csillagvizsgálóban, habár egyedül messze nem tűnt olyan izgalmasnak mint Pluto társaságában, de legalább csend volt, és olvashatott, belemélyedhetett olyasmikbe a rúnamágiában, amiket órán soha nem tanultak. Segített elterelni a gondolatait, még jobban, mint az üvegházakban, növények között töltött idő. Ez a két boldogsága volt az utolsó két évben, semmi több.
Az iskola elvégeztével elhatározta, hogy akadémista lesz és tovább fog tanulni. Nem igazán volt tisztában a lehetőségeivel és azzal sem, hogy mit akar valójában elérni. Sosem tudott igazán hosszú távon gondolkodni, így nem ment neki az sem, hogy elképzelje, milyen lenne húsz év múlva is egy adott munkával foglalkozni. Azt azonban tudta, hogy mit szeret most és azt is, hogy Angliában kell tanulnia. Sajnos az amerikai akadémia éppen abban a városban volt, amit még nem hagyott el elég régen ahhoz, hogy vissza merjen vagy akarjon térni oda. Maradt tehát a Docendo Discimus Mágusakadémia, bár édesanyját nagyon fájó szívvel hagyta otthon egyedül. Szörnyű volt a búcsú, amikor tudta, hogy csak nyáron fogja újra látni, hiszen az egyetlen ember volt, akire egész életében mindig számíthatott és aki ott állt mellette a legrosszabb pillanatokban is. Hiába nem voltak olyan közel egymáshoz, mint azt Carwyn szerette volna, mégis édesanyja volt a legnagyobb támasza, ezt elhagyni ilyen hosszú időre pedig nagyon kellemetlenül érintette. Ugyanakkor érzett némi izgalmat is a változás iránt. Most már nem az Ilvermornyba kell visszamennie, teljesen üres lappal nyithat egy olyan közösségben, amelyik nem ítéli el azért, aki és amilyen. Persze nem szándékozott elmondani és nyíltan felvállalni másságát, még mindig félt tőle, félt attól, hogy egy hatalmas, letörölhetetlen billogot tesz majd rá és még jobban attól, hogy utána fel is használják ezt ellene.
Ennek ellenére az akadémia második évében összeakadt egy sráccal. Vágyott a kapcsolatra, a valahová tartozásra, arra, hogy ne legyen olyan magányos. A kapcsolatuk sajnos nem tartott sokáig, mivel Carwyn nem tudott feloldódni mellette, görcsösen próbálta leplezni és titkolni azt, hogy egy másik férfivel él párkapcsolatban, ezt pedig a másik fél érthető módon nem tolerált túlzottan. Pedig kezdte megkedvelni, tényleg közel álltak egymáshoz, csakhogy nem jött semmi össze. Többet nem is próbálkozott ilyesmivel, amikor a srác végleg szakított vele. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy végzett volna a tanulmányaival, és alig egy héttel azelőtt, hogy levélben értesítették volna édesanyja haláláról.
Carwyn ismét nagyon megtört. Nem tudta feldolgozni, hogy egyedül maradt, teljesen, menthetetlenül egyedül. Az anyja volt az egyetlen családja, az egyetlen barátja, az egyetlen, akit megölelhetett, ha rosszul érezte magát. Márpedig most pokolian érezte magát, elsősorban a gyász miatt is, de amiatt is, hogy sosem mondhatta el a teljes igazságot az anyjának. Biztos volt benne, hogy ezek után soha nem lel már békére.
Amint végzett herbológia szakon, úgy döntött, ez nem elég. Hazament, tényleg, egészen haza. A Salemi akadémia örömmel fogadta jelentkezését rúnaismeretre, ő pedig olyan mélyen beleásta magát a kedvenc témakörébe, mint soha azelőtt semmi másba. Ebben végre kiteljesedhetett, azt csinálhatta, amit szeret, és még ott is maradhatott az akadémián tanítani, kutatni, és persze fordításokat és egyebeket végezni mellékesen. Mint azt észrevette, nagyon jó szórakozás volt átoktörőkkel együtt dolgozni alkalmanként. És ugyan ekkor boldogabb volt, mint korábban, mégsem érzett semmit teljesnek, hiszen a magányt sosem tudja kitölteni a munka iránti elköteleződés és rajongás.
Carwyn Efrog Buckley huszonhét éves. Élete göröngyös útja visszavezette szülővárosának másik, mágikusabb felébe, de éppen olyan elveszett még most is, mint születése pillanatában. És még egy anyai ölelés sincsen, ami megnyugvást hozhatna neki.

Az átlagnál kissé magasabb, vékony férfi, határozatlan kiállással, ami nem teljesen tükrözi személyiségét. Barna, göndör haja van, amit megpróbál rendezetté tenni, de nem mindig jár vele sikerrel, hozzá szintén barna szemek és általában többnapos borosta tartozik. Kedveli a régi idők mugli stílusát öltözködés szempontjából, de semmi kifogásolható nincsen az öltözködésében, pláne nem mágus körökben, ahol mit sem tudnak az aktuális mugli divatról. Szinte mindig kalapot húz a fejébe, aminek egyik fő funkciója, hogy a rakoncátlan tincseket távol tartsa a szemeitől, a másik pedig, nos, az hogy szereti. Különleges képessége, hogy amikor leveszi a fejéről, a leghihetetlenebb helyeken tudja tárolni a fejfedőit.