A tömeg messzire sodorja a sebesült @Otto Gwyndion Ackerley-t, míg végül egy erősebb lökés a földre taszítja a férfit. Szeretne felkelni, de sebesült karjával képtelen feltolni magát a földről, segítségért kiálthatna, de a csata zajai közben valószínűleg senki sem hallaná. Azonban hirtelen gyengéd érintést érez a vállán, felpillantva @Susan Bones-Finnigannel találja szemben magát. Susan segít felkelni Ottónak, csak egy biztonságosabb zugot kéne találniuk, ahol elláthatná a sérüléseit, de nem jutnak messzire. Mindkettejük teste köré a semmiből szoros kötelek csavarodnak, majd a földre zuhannak. - Ez biztos egy Weasley, nézd milyen vörös - lép melléjük egy bólintérmaszkos és egy akromantulamaszkos férfi. - Vigyük el, hátha köze van Potter csürhéjéhez. Megragadják Ottót és Susant, hogy magukkal rángassák őket. @Vivian Fletcher, aki a tömegben elsodródott Fridát keresi éppen, látja a jelenetet. Ő az egyetlen, aki segíthet a két megkötözött emberen.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Gondolatai másodpercekkel később érik utol a valóságot, tekintete előbb Lynette arca felé rebben, majd vissza, lefelé, egyfajta gravitációs erőnek engedelmeskedve, és süllyed is már, lélegzet visszafojtva, hitetlenkedő fejrázás kíséretében, vele ilyesmi nem történhet meg, egyszerűen nem, nincs is értelme az egésznek, egy órával ezelőtt még tejet habosított és mosolyogva vette fel a rendeléseket. Képtelenség. Ha elszámol háromig, megcsípi magát, felriad majd valahol máshol, biztonságban, vaskos takaró alatt kucorogva. Belecsíp a sérült karjába, összeszorítja mindkét szemét, fókuszálnia kell, mielőtt elsodorja ez a rémálom, mielőtt maga alá temeti – és semmi, semmit sem érez. Riadtan pillant Lynette-re, aki már mozgásba lendül, biztosan kérdezett tőle valamit, és neki hallania kellett volna, meg válaszolni rá, mégsem hallotta, és véletlenül sem válaszolt. Aki megtámadta, valószínűleg szeretne teljes munkát végezni, nem éri be részeredményekkel, ha Otto földre került, maradjon is ott, lehetőleg végleg; életösztönei ezzel párhuzamosan sorra kikapcsolnak, tanult tehetetlenséggel nézi végig Lynette zihálását és dadogását, a feléjük intő pálca gyönyörű ívét, milyen különös, hogy rettenetes dolgok is lehetnek szépek, valami ilyesmire gondol, aztán arra, mi lesz a szüleivel, mert emlékszik még, mennyire megrémültek, miután megtámadták évekkel ezelőtt, hogy nem tágítottak a betegágya mellől, és hónapokig ápolták otthon, a gyerekkori szobájában, hogy be kell menniük majd azonosítani a holttestét, és soha, de soha nem heverik ki, pedig azt hitték, vége az őrületnek, túl vannak a nehezén, már átélték a legrosszabbat. Mielőtt lehunyná a szemét, éles fény omlik szét körülötte, hunyorogni sem képes, annyira vakító és erőszakos, pont így képzelte el, azok a buta közhelyek, a halál képzettársításai, csakhogy elmarad a fájdalom, és az ösztönszerűen Lynette-be kapaszkodó keze is ugyanúgy markol még, tenyere alatt forró bőr, mint ezernyi apró áramütés. Elemi mágus. Ideje sincs megköszönni, vagy egyáltalán érdemben reagálni, az egyik auror Lynette-t segíti fel, a másik már Lynette-tel karöltve küzdi talpra Ottót, karja még mindig petyhüdten, érzéketlenül lóg, többször alá nyúl, nehezen forgó gondolatokkal tapogatja, markolássza, tényleg képtelenség, nem is fájt igazán, villanásként száguldott keresztül rajta, aztán eltűnt. Valami, ami ennyire nem mozgatja meg az idegdúcait, hogy okozhat ilyen mértékű károsodást? Egyáltalán visszafordítható? Ösztönös megadással követi a két fiatalt, közéjük ékelődve, hasznavehetetlen súlyként, csak egy percre lenne szüksége, egy perc csendre, egy perc viszonylagos nyugalomra, hogy átgondolja, mit kellene tennie, hogy felszínre hozza a pszichomágusoktól tanult technikákat, mantrákat, hogy kilökődjön ebből a furcsa, nevetséges állapotból, és végre hasznát vehessék. Persze támadást futás követ, futást tömeg, tömegben lökdösődés, összepréseltség, levegőtlenség, pánik, amely alattomosan szivárog, bevonja őket, saját magán is érzi, ahogyan a szívverése felgyorsul, a tekintete sebesen ide-oda ugrálóvá válik, ennyi ijedt kiáltás, sírás és szólongatás gyűrűjében elkerülhetetlen. Először Lynette-t veszíti el, egyik pillanatban még érzi a nyirkos ujjak szorítását, a másikban egy idegen test tölti fel a lány hiányát, majd még egy, sodró erő, rémült lüktetés, hullámként ragadják magukkal, és viszik, keresztül mindenen, mégis egységben a tömeg mozgásával, bénult karja kicsúszik a másik fiú fogásából, pillanatok alatt elveszíti, minden hézagot arcok, testrészek töltenek fel, ő pedig sután engedelmeskedik az emberáradat áramlatának, minden kapaszkodó eltűnik, sehol egy ismerős arc, sehol nem hallja a nevét, jobbjával igyekszik távol tartani másokat, miközben balja több ízben beleakad könyökökbe, táskákba. Megbotlik. Mielőtt bármit tehetne ellene, már felfogja, esélye sincs, hiába veti meg a másik lábát, nyomás nehezedik rá, egyszerre több irányból, előbb a térde csuklik meg, majd valaki véletlenül kirúgja a lábát, térdre esik, végül eltűnik. Kétségbeesetten próbál megkapaszkodni valakibe, akárkiben, mielőtt eltapossák, lábfején, vállán érez idegen súlyokat, könny szökik a szemébe, orrába beletérdelnek, és senki sem hallja, senki sem torpan meg vagy pillant rá, a lábak erdejében kevesebb a levegő, kevesebb az odafigyelés, kevesebb a könyörület. De a legnagyobb kétségbeesésben, ahol a kontúrok összeolvadnak, formát veszítenek, valaki megragadja Otto vállát, majd a jó, felfelé nyúlkáló karját, vörös tincsek tódulnak a látómezejébe, egy őszintén aggódó tekintet, és megkapaszkodik benne, félelemmel átitatva, mégis egyfajta megkönnyebbüléssel. Nehezen szabadulnak ki, még így, együtt is küszködnek, szót sem tudnak váltani igazán, egy elmotyogott köszönöm, köszönöm, megmentettél fér oda, a szűk helyekre, ahol még levegőt venni is nehéz. Mindezt azért, hogy ismét elhasaljon, teste körül vaskos kötelek, csinos csomókban végződnek, lába alól kifut a talaj, állát beveri a macskakövekbe, szájában fémes íz – és elképesztő intenzitású iszonyat. Rögtön ficánkolni kezd, egész testében rázkódik, dobálja magát, őt még egyszer nem, így nem, semmiképpen, és megint fiatal, az utcán sétál, elmosolyodik, könnyedén, nyári szellő borzolja a tincseit, és a férfi mellette szelíden megfogja a kezét, az izgalom apró, pattogó szikrái közöttük, aztán a kiáltás a hátuk mögül, az első szitok, az első unszolás, az első pofon, az első ökölcsapás, nem, még egyszer nem! – Nem, nem, nem! – kiáltja elfúló hangon, a támadói felé rúg, ha kell harap, és küzd – és meghal, de még egyszer nem történhet meg vele.
Vendég
Vas. Jún. 12, 2022 7:03 pm
Lux in tenebris
•• Danger is very real but fear is a choice.
Egy átlagosnak indult szombati napot villámgyorsan változtattak földi pokollá a hírek, amelyeket Seamus kapott a kollégáitól Roxmortsból. Egyik pillanatban még nyugodtan ebédeltünk, már amennyire nyugodtnak lehet nevezni azt, amikor a férjem és a macskám még evés közben is állandó harcban vannak, és messziről fújnak egymásra, de aztán már ezek az otthoni kis csaták egészen idillinek hatnak, amikor azt kell hallanunk, hogy halálfalók támadtak roxforti diákokra az iskola melletti kis faluban. Bomba is robbant, nagy a felfordulás, sok a sérült, és szükség van a segítségre a kimenekítésükben. Moose szinte azonnal felpattan, hogy összeszedje, amire szüksége lehet, de én sem tétlenkedem. Biztos vagyok benne, hogy gyógyítóként nekem is hasznomat vehetik majd, annak ellenére is, hogy közel két éve ott hagytam a Szent Mungót, hogy saját céget alapítsak, előzőleg viszont majdnem húsz évnyi tapasztalatot szereztem traumák gyógyításában. Illetve néha mást sem teszek itthon azóta is. A saját kellékeimet - gyógyfüveket és bájitalokat - egy hátizsákba pakolom, mert mindkét kezemre szükségem lehet mentés közben. Aztán amíg arra várok, hogy a férjem visszatérjen, egy-két gyors telefonhívást is megejtek, próbálom elérni valamelyik roxforti tanárt, többek között Nevillet is, hogy kiderítsem, a gyerekeink biztonságban vannak-e. Teljesen biztosan megmondani sajnos senki nem tudja, mert túl nagy a káosz, de úgy tudják, elvileg mindhárman a kastélyban maradtak. Annyira tipikus, hogy megint Moose-nak van igaza velük kapcsolatban, hiszen teljesen rá ütöttek, de most kivételesen nagyon örülök ennek, és őszintén remélem, hogy tényleg így van, és legalább miattuk nem kell aggódnom.
- Igazad lehet, McGalagony majdnem biztos benne, hogy egyikük sem ment le a faluba - bólintok, és még egy apró, bizakodó mosolyt is megengedek magamnak, miközben megfogom a férjem kezét, hogy Roxmorts határába hoppanáljunk. Érkezéskor nagyjából éppen az fogad, amire számítottunk is. Ott voltunk a roxforti csatában, így lehetett valamiféle elképzelésünk, hogy mi vár itt minket, de azért élőben látni sokkal rosszabb. A kelleténél egy pillanattal tovább is szorítom Seamus kezét, mert nehezemre esik elengedni őt, hogy elveszhessen ebben az őrületben.
- Elvárom, hogy tartsd a szavad, Finnigan – pillantok rá szigorúan, mikor megígéri, hogy visszatér hozzám, akárcsak a csata idején, és közben a szívem szinte a torkomban dobog. Megcsókol, és már szalad is, én pedig további két másodpercig még nézek utána, mielőtt megindulnék az ellentétes irányba, a tér felé. Vagyis ami maradt belőle. Mindenfelé törmelékek, füst, por, sérültek, a menekülők egymást tapossák, borzalmas látvány, közben átkok repülnek minden irányba. Muszáj felhúznom egy pajzsbűbájt, anélkül meg sem indulhatok. Néhány lépést teszek előre a tömeggel szemben, amikor a lábak sűrűjében megpillantok egy vörös üstököt. A srác még próbál kiszabadulni onnan, talán segítségért is kiált, de ha így is van, a hangját elnyomják az egyéb zajok. Valószínűleg megsérült. Határozott léptekkel indulok meg felé, magabiztosan törve az utat, hogy elérjek hozzá, mielőtt újabb komoly sérüléseket szenvedne.
- Itt vagyok, foglak - szólok hozzá biztatásul, miközben már mellette vagyok, és a vállánál fogva igyekszem talpra állítani. Hálásan motyog válaszul, de látszik, hogy közel sincs jól, az egyik karját furcsán lógatja. - Egy átok volt, igaz? Nyugodtabb helyre kellene vonulnunk, hogy megvizsgálhassam. Gyógyító vagyok – teszem hozzá, és elkezdem húzni őt egy közeli utca irányába, de olyan szerencsétlenül néz ki szegény, hogy úgy döntök, nem várok a vizsgálatig, és inkább gyorsan egy fájdalomcsillapító varázslattal enyhítek a kínjain. Ám a mágia éppen hogy csak elhagyja a pálcámat, amikor váratlanul a semmiből szoros béklyók jelennek meg, és fognak körül bennünket, így fogalmam sincs, hogy végül legalább ennyiben tudtam-e segíteni rajta, vagy a bűbáj célt tévesztett. Két különös maszkos bukkan fel a látóterünkben, akik úgy döntenek, mivel vörösek vagyunk, biztosan Weasleyvel van dolguk, és szükség lehet ránk. Vagy legalábbis egyikünkről egészen biztosan így vélekednek, de őszintén szólva cseppet sem érdekel, hogy melyikünkről beszélnek. Abban mindenesetre nem tévednek, hogy közünk lehet “Potter csürhéjéhez”. Ettől függetlenül persze épp annyira felháborító, mint amennyire ijesztő a helyzet, és tudom, hogy mielőbb ki kell vágnom magamat belőle, mert így nem csak, hogy a rengeteg sérültön nem segíthetek, de még talán a családomat sem láthatom többé viszont. Szóval teljes erővel a felháborodásomba kapaszkodva, megvetően, dühösen nézek fel a két halálfaló ocsmány maszkjára, és azon át a szemeikbe.
- Teljesen elment az eszetek? Van fogalmatok róla, ki vagyok? Hogy merészeltek Weasleynek nevezni? Komolyan annyira agyatlanok vagytok, hogy azt gondoljátok, bárki, aki vörös, egyben undorító félvér vagy véráruló is? A nevem Rhiannon Nott, ő pedig az unokaöcsém - bökök a fejemmel a megkötözött srác felé is - és ha nem engedtek el azonnal, garantálom, hogy nagyon meg fogjátok bánni - fenyegetőzöm teljes beleéléssel, és közben magamban őszintén reménykedem, hogy Non nem fogja zokon venni, ha megtudja, hogy elloptam a személyazonosságát.
Bassza meg! Lenne az első gondolatom, ha én lennék Holden Briggs. Szerencsére azonban, köszönő viszonyban sem állt egymáshoz a kinézetünk, a szóhasználatunkról nem is beszélve. Ettől függetlenül a kis csapatunk közé ékelődő téglafaltól megtántorodtam. Hiába nyúltam volna Rebecca Briggs, vagy Frida Scamander után, mintha elnyelte volna őket a forgatag, a pánikoló tömeg. Ekkor másodjára jutott eszembe a parancsnokom legendás káromkodása, hiszen egyetlen feladatom volt, azt se tudtam elvégezni. A tömegben furakodva, magam köré pajzsbűbájt vonva kiabáltam a két nő nevét, de a hangom elveszett a sikolyok között, s akárhogyan forgolódtam, nem találtam őket. A másik két civil épsége is foglalkoztatott ugyan, de Holden megmondta, hogy mindenáron Fridát kellett volna védenem. Ekkor szúrtam ki a tömegben két maszkos férfit, akik megkötöztek két civilt. Mondanom se kellett, hogy tüstént új feladatot osztottam magamnak. Gondoltam, hogy Frida addig csak életben marad, amíg kiszabadítom két szerencsétlen vöröst. Eltettem a pálcámat, nem volt rá szükség. Minden, amire szükségem volt, az körül vett minket. Az ujjaimat ropogtatva formáltam a mellettem lévő romos ház árnyékát addig, amíg két, kisebb árnyat ki nem hasítottam belőle. Az árnyak gyorsan öltöttek alakot, könnyedén formálódtak a kezeim alatt, amíg két, hatalmas árnyékpárduc nem vált belőlük. A tömeg rémülten rebbent szét, a párducok pedig a balom intésére a neohalálfalók irányába törtek utat nekem. A jobbomba visszakerült a pálcámat, ahogy futólépésben, az általam alkotott árnyak között közelítettem feléjük. A nőnek épphogy ideje volt befejezni a fenyegetést, amikor az őt megragadó alakot letarolta az első párduc. Teljes erővel csapódott a férfinak, teperte a földre, és kezdte marcangolni azt. A második alak kezéből kirepítettem a pálcáját. A földön fekvő társára pillantott, aki jajveszékelve küzdött az életéért – pedig a párduc csak a karját ragadta meg, semmi több −, aztán elengedte a vörös hajú férfit, és futásnak eredt. − Gyorsan! Sietnünk kell! – szóltam a két civilhez, és amíg az árnyak sakkban tartották a mellettünk vergődő alakot, addig először a nő köteleit metszettem le egy varázslattal, nyújtottam a kezemet felé, hogy felsegítsem, majd a férfihez léptem. − Jól vannak? Nem sérültek meg? – guggoltam le kíváncsian az ismeretlen férfi mellé – talán mintha korábban a kávézónál láttam volna ténykedni −, és finoman megérintettem a vállát. A nőre sandítottam, segítséget remélve tőle, hogy együtt támogassuk fel a férfit, majd a maszkos alak felé pillantottam. Sikerült leráznia magáról az első párducot, s ugyan jelenleg sarokba volt szorítva, ez nem jelentette azt, hogy ne kellene sürgősen megszabadulnunk tőle. Arról nem is beszélve, hogy minél hamarabb ki kellett juttatnom innen őket, vagy rábízni a párost egy másik aurorra, mert nekem meg kellett találnom Frida Scamandert.
A hangok lassan kezdenek bekúszni a fülembe, amit eddig is biztos szorgalmasan közvetített a fejembe, csak az úgy döntött, hogy éppen vakációzik egyet, és kikapcsol. Valami van rajtam. Kinyúl a kezem, azt már érzem, hogy hanyatt fekszek, így meg tudom tapogatni... óóó bocs, feljebb, szóval feljebb a fekvő testet. Ami tökre nem mozdul, de az arca az enyémhez nyomódik. Fogom, és előbb a pulzust tapintanám ki, mintha aztán olyan húdeorvoskodni tudnék, deee... semmi. Megnyomom neki máshogy. Semmi. Van valami az arcán, de még előbb a port kell a szemhéjamról lesöpörni, így előbb csak letolom magamról. - Bocs, most nem vagyok randizgató hangulatban. Különben is, kiskorú vagyok, hogy képzeled? Végre ki tudom az egyik szememből szedni a port, így azt kinyitva, a másikat szorosabban becsukva, kinyitom a szemem. - Nem is tudtam, hogy dívik a mauglik Halloween bulija - leveszem a maszkot. - Buli van! - vigyorodok el, aztán letolom magamról a testet, amikor meglátom, hogy voltaképpen megmentette az életemet. - Na, ezt nevezik iróniának - hogy egy MiM tag mentsen meg egy magamfajtát, háhá! Nade, legyünk egy kicsit komolyak is. És azért hálásak is. - Köszönöm - megdöntöm magam, ami kicsit furcsán sikerül, mert azért kis szédelgés megvan, s arrébb sétálok, kidörzsölve a szabad kezemmel a másik szememből is valamennyire aa... hoppszálá! Visszagrasszálok a testhez, s megkeresem a pálcáját, mert hát az jól jön, az mindig jól jön! De hol vannak a többiek? Aztán előbb elhűlve látok egy jelenetet, ahol a kedves Halloween-i nem-barátaim éppen mit tesznek. Valamit tennem kell, mert a tömeg, mintha mit se törődne veeeee.... Eleresztenék ugyan egy pajzsbűbájt, de akkor nem fogok tudni haverkodni a rosszbácsikkal. Akar haverkodni Merlin arcvize. Teljes lazán, némileg imbolyogva meg is állok, és az egyik maszkosra célozva, elengedek egy Capitulatust. Valami keményebbet engednék el, de nem akarok velük egy szintre süllyedni. Ha már süllyedni és egy szint. Lendítek még egyet, és ezúttal a hóhért akasztják módszerrel, a két maszkos kap csinos hurkokat maguk köré, remélem, megsimogatják buksijukkal a talajt, hogy csicsikázzanak kicsit. - Ha tudtam volna, hogy buli van, hozok piát is - biztos nagyot estem, mert még egyelőre nem megy felfogni, mi is történik. - Kár, hogy ti ketten már távoztok is - adom a szomorút, miközben megpróbálom levenni a maszkokat, hacsak más nem történik. A pálcák valahova elrepülhettek, most inkább a sérültekkel kéne foglalkozni. Ha tudnék jobban gyógyítani, egészen örülnék neki. - Ja. Bocs - egy pajzsbűbájt lendítek el, miközben még mindig úgy érzem magam, mint akit most rúgdostak ki az ágyból. Nem, mintha máskor ne az ilyen, és a teljesen felpörgött véglet lenne a megszokott képem. - A gyógyítás nem az erősségem - ellenben az ereklyék! A bajba kerülésről említést sem teszek, az alapkészlet.
Vendég
Pént. Júl. 08, 2022 9:08 pm
Lux in tenebris
•• Danger is very real but fear is a choice.
Tudtam, hogy rossz a helyzet, hogy nagy a baj, sok a sérült, teljes a káosz, hisz éppen ezért vagyok itt, hogy segítsek a menekülőkön, hogy akár itt helyben elláthassam azokat, akik rászorulnak. De annak ellenére, hogy több mint húsz évvel ezelőtt egyszer már volt részem hasonlóban, a képzeletem nem egészen tudott felérni a valósághoz. Talán arra számítottam, hogy a gyerekek kimenekítése már folyamatban van, hogy az aurorok valamelyest már tartják a frontot, de... A látvány, ami fogad... Szavakkal leírni nem is igazán lehet. A falu még mindig valóságos csatatér, a veszélyes átkok folyamatosan záporoznak minden irányból. Azt is nehéz megállapítani, hogy ki támad kit, kik a valódi áldozatok, ki az, aki csak az életéért küzd, és kik azok, akik mindezért felelősek. Így hát teszem, amit először az ösztöneim súgnak. Pajzsbűbáj alatt törve előre a tömegbe keresem azt, aki leginkább a segítségemre szorul, és miután megpillantom a srácot, aki erőtlenül próbál kiszabadulni a lábak sűrűjéből, igyekszem mielőbb biztonságba helyezni őt. Szeretném felmérni a sérüléseit, diagnosztizálni, milyen átok találhatta el, és milyen károkat okozott benne, de egyelőre csak egy kisebb fájdalomcsillapító bűbájra telik, amit abban a reményben szórok a karjára, hogy sikerül tőle kissé magára találnia, mert azzal a fedezékbe jutásunkat is meggyorsíthatjuk.
- Tarts ki még egy kicsit, ott a szobrok takarásában meg tudlak vizsgálni, csak addig kellene eljutnunk - biztatnám a másik vörös hajút, de a tervemet fél pillanattal később keresztülhúzza két maszkos alak, akik Weasleynek néznek bennünket - egyikünket legalábbis egész biztosan - és ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy gondolkodás nélkül túszul ejtsenek mindkettőnket. Ezt viszont egyszerre találom nagyon ijesztőnek, és meglehetősen felháborítónak. Bár nem amiatt, amit hangosan is megfogalmazok. Valójában ez nem az első alkalom, hogy összetévesztenek az említett család tagjaival – akiket egyébként imádok, és tényleg nem ez a gond. Hanem hogy huszonöt évvel a második varázsháború után megint itt tartunk, hogy egyesek nevetséges és gusztustalan neveket aggatnak másokra, sárvérűnek vagy vérárulónak bélyegeznek, és nyíltan támadnak bárkit, akit ezekbe a kategóriákba sorolnak. Ennek ellenére mégis próbálok úgy tenni, mintha egy lennék közülük, egy aranyvérű, aki lenéz mindenki mást, csak hogy időt nyerjek magunknak, esetleg valóban meggyőzzem az ellenséget, hogy nem bennünket akarnak.
Míg én a támadóinkkal vitatkozom, a semmiből két sötét lény bukkan fel, sosem láttam még hozzájuk foghatót. Még be sem fejezem igazán az utolsó mondatot, és az egyik halálfalót már módszeresen szaggatja ízekre az a... valami... Kikerekedett szemekkel figyelem, mert a fejemet elfordítani egyszerűen képtelen vagyok, és csak remélni tudom, hogy az az izé nem akar bennünket felfalni következőnek. Mire felocsúdom a látványból, a kötelek már lekerülnek rólunk, és egy nő érkezik a segítségünkre.
- Azok a... különös lények magához tartoznak, ugye? Talán auror? - érdeklődöm, mert ebben a eszeveszett őrületben sosem lehet tudni, és jó lenne biztosra menni. - Mindenesetre köszönjük - teszem hozzá, miközben már a mindketten két oldalról támogatva a srácot igyekszünk őt talpra állítani. Miután ez megvalósult, leveszem a táskámat a vállamra, és ellenőrzöm benne a gyógyító bájitalokat tartalmazó fiolákat. Szerencsére mind sértetlen, de azért a biztonság kedvéért szórok egy-két védőbűbájt a hátizsákra, mert ezekre gyógykeverékekre még nagy szükség lehet ma. Egy második fiú kerül elő, míg én elvégzem a szükséges varázslatokat, és megkötözi a két halálfalót, éppen úgy, ahogy ezt ők tették velünk korábban.
- Nekem viszont a gyógyítás az erősségem - intézem - nem csak - felé a szavaimat. - Tudnának fedezni, amíg ellátom a fiatalember karját? - kérdezem ezt már inkább a nőtől, fejemmel a vörös hajú felé biccentve, aki továbbra sincs túl jó bőrben. Kicsit tartok is tőle, hogy eszméletét veszíti, ha nem teszek valamit gyorsan. Elvégzek először is egy gyors diagnosztikai bűbájt, bár nem ártana egy komplexebbet is, ám itt most arra egyelőre nincs sem idő, sem lehetőség. Aztán egy varázslattal stabilizálom a karját, majd ismét a táskámban kotorászva előveszek egy halvány kék színű tartalmű fiolát, és a vörös hajú kezébe adom. - Ebből igyál most egy kortyot, a többit tedd el későbbre, még szükséged lesz rá. Visszafordítja az átok hatását. Bár időbe fog telni, amíg teljesen felépülsz, de segít megerősödni annyira, hogy ki tudj jutni innen. - Őszintén remélem, hogy sikerül neki. De közben már a másik fiú felé fordulok. - Te jól vagy? Megsérültél? - Lehet, hogy csak a sokk, de első látásra úgy tűnik, mintha kissé bizonytalanul állna a lábán.
Nem volt szükségem átkokhoz ahhoz, hogy ártalmatlanítsam őket. Elég volt hozzá egy kis kreativitás és sötétség, hogy az a két féreg egy életre megemlegesse a tettét. Ártatlanokra, sérültekre és nőkre kezet emelni… A legalább dolog volt, amelyet tehettek, épp ezért robogtak olyan kíméletlen lendülettel az irányukba az árnypárducaim. Egyike volt a sok trükknek, amelyet az évek során megtanultam, s milyen hasznos is volt az, hogy anyám rendületlenül a Minisztériumba cipelt magával. Egykor féltem a sötétségtől – néha még most is egy kicsit −, de mára elértem azt, hogy az ellenfeleim rettegjenek az árnyaktól, amelyben meglapultak. − Vivian Fletcher, Varázsbűn-üldözési Kommandó – mutatkoztam be biccentve a nő kérdésére, ha az egyenruhám nem lett volna eléggé árulkodó. Bár, a mostani helyzetben bárki állíthatott bármit, bújhattak akár maskarába, én hamisíthatatlanul önmagam voltam, és azért siettem ide, hogy segítsek nekik. Homlokráncolva pillantottam a felbukkanó, imbolygó srácra is, akinek a szavai még nagyobb barázdákat eredményeznek a homlokomon. − Neked ez az egész buli?! Szedd már össze magad! Emberi életek forognak kockán! – förmedtem a gyerekre, hiszen gyerek volt még, az öltözékéből lerítt, hogy jó ma egyáltalán akadémista volt, de talán még mindig a Roxfort padjait koptatta. Nem akartam vele is vesződni, hiszen fogytán volt az időm, és mindenáron meg kellett volna találnom Frida Scamandert, de ezt a nőt nem hagyhattam magára ezzel a kölyökkel, hiszen ki tudja minek a hatása alatt viselkedett így, illetve a sérült férfival sem, hiszen hármójukat nem biztos, hogy egyedül meg tudta volna védeni. − Egyébként nem kell megköszönnie, ez a dolgom – reagáltam kissé megkésve a köszönetmondásra, hiszen tényleg ez lett volna a munkám, sőt az egész életemet arra tettem fel, hogy megóvjak másokat még akkor is, ha a jelenlegi szigorú, zord külsőm nem árulkodhatott túl sok kedvességről. A nőre villant a pillantásom, amikor azt mondta, hogy a gyógyítás volt az erőssége. Talán a Szent Mungóból küldték a terepre, bármi is legyen, a kérésére bólintottam, és a közeli árnyékokat megnyújtva egy fedezéket emeltem maguk köré, hogy a módosított patrónus bűbájommal, egy szarvassal világítsak a nőnek a sötétben. − Nem tudom sokáig fenntartani, és haladnunk kellene. Ki kellene vinnem őket innen – böktem az állammal a sérültünk és a kótyagos fiú irányába. – Úgy sejtem, magát azért küldték, hogy segítsen. Nem akartam elküldeni a nőt, hiszen ha tényleg ennyire jó gyógyító volt, akkor kettesben több emberen segíthettünk volna, de előtte ki kellett volna menekítenem a civileket innen. Csúnya volt kimondani, de ezek a férfiak − bár az egyik inkább csak fiú volt −, inkább akadályoztak minket. Túl könnyű célpontok voltak mindketten, a saját képességeikkel és túlélőösztöneikkel pedig egyáltalán nem számolhattam, hiszen talán mindketten sokkos állapotban voltak. Én megtanultam ilyen esetekben elzárni a saját félelmeimet, és vakmerően, már-már konokult meneteltem előre, mert ha mi, aurorok nem tudtuk megvédeni az embereket, akkor ki fogja?
Viviannek és @Rowan Crowley-nak köszönhetően @Susan Bones-Finnigan és @Otto Gwyndion Ackerley megmenekülnek a neohalálfalóktól. Együtt húzódnak félre, amíg Vivian védelmének biztonságában Susan ellátja Otto karját - most már képes mozgatni, bár a hirtelen karmozdulatoktól továbbra is fájdalom nyilall a végtagjába. Éppen csak végeznek Otto sebesüléseivel, amikor az égre felpillantva meglátják a felhők közül előbújó újabb Sötét Jegyet. Vivian tudja, hogy innen már nem kísérheti tovább a társaságot, leszakad tőlük és elindul az égen tekergőző Jegy irányába. Susan, Rowan és Otto ha együtt is indulnának tovább, egy méterrel sem jutnak arrébb. A falut borzalmas robbanás hangja rázza meg, amely a Roxmorts határában kezdődő erdő felől érkezik. Susan gerincén végigfut a rettegés, minden porcikájában érzi, hogy a férjének valami köze lehet hozzá. Bocsánatot kér, majd elindul az erdő felé, talán észre sem veszi, hogy Rowan - pusztán kíváncsiságból vagy segíteni szeretne? - utána ered. (Mesélői instrukció: Susan és Rowan a 10. csoportban folytatják a játékot.) Otto egyedül marad, csupán abban biztos, hogy az új Sötét Jegy közelébe sem szeretne kerülni, ezért az ellentétes irányba indul el. (Mesélői instrukció: Otto a 9. csoportban folytatja a játékot.)
Eközben @Vivian Fletcher, @Rupert Belby, @Fred Weasley és @Robert Shelley szinte tökéletesen egyszerre érnek a Sötét Jegy borzalmas alakja alá. A földön sóbálvány átokkal megbénítva találják @Reginald Rappaportot, akinek hiányzik az egyik karja, törött orrából pedig patakokban folyik a vér. Itt a remek alkalom, hogy letartóztassák - a kérdés csupán az, hogy utána hova vigyék a MACUSA tetten ért aurorparancsnokát?
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Hétf. Aug. 08, 2022 11:33 am
- Jól van?- talán ez a legelső aggódónak tűnő (nem, nem annak tűnik, sokkal inkább kelletlen hangszínt hallani tőlem) hang tőlem, felé. A legfurcsább érzés az, hogy azt vártam, most már sokadfokú égési sérülésekkel hullok vissza majd földre, a hőtől, és még a tűz sehol sincs, ehelyett két pislogás után már teljesne más kép tárul elém. Egészen pontosan egy felettesem arca a képemben. Elhúzom a szám, elég nyíltan. Francot mászik a képembe, azzal pont az ellentettjét éri el nálam. Mindenki. - Nekem EZ a dolgom. -mutatok a védencemre, eléggé bosszús arccal, amit amúgy sem lehet látni a korom alatt, a köpenyemet már úgyis elhajítottam, mert a láva hőjét már nem bírta tovább, és nem kívántam idő előtt ropogósra sülni. Felnézek a Jelre, de az utóbbi időben már annyira kondicionálódtam, hogy Rebecca jut eszembe legelsőnek, mint elsődleges védelmi célpont. Ennek köszönhetően továbbra is előadom magamat a felettesemnek, így, ha túlélem az elkövetkezendő időt, akkor ácsoroghatok pár asztal előtt, köztük az övé előtt is, elég hosszasan, de nem bánom. Ők vágták hozzám ezt a megbízást, mi a francot vártak? EZ a feladatom, és nem mondhatják, hogy félvállról veszem. A cifrák mellé mást is kapok a felettesemtől, de már ránt is magával. Sebaj, most már ő is megjegyezte magának nem csak a képemet, hanem a stílusomat is, kezjden vele hozzá, amihez akar. Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy meglátom Holdent közeledni, aztán ő is eltűnik a szemem elől, ahogy a tömegben a felettesem szinte áthúz. Ahol csak lehet, aprítjuk az aprítani valót, s mindazt a látvány feletti érzést, amit kivált belőlem, félretolom, a dühömmel együtt, hogy képes volt ez a majom félrerángatni a feladatomtól, csak mert iksz csillaggal több virít a vállán. Sosem szeretem az utasítgatásokat. Mire odaérünk, addigra már mások cselekszenek, hagyom őket cselekedni, fejben még mindig a feladatomnál vagyok, aki Rebecca. A látvány még így is sokkol, ahogy meglátom a MACUSA parancsnokát. Össze kéne, hogy álljon, miért is így látom, és itt látom? Azonnal a környéket pásztázza tekintetem, s keresek más alakokat is, akiknek közük lehet a Jegyhez. Akarva, akaratlanul is azt nézem, ne Rebecca irányába menjenek. Mióta van ez meg bennem, sosem szoktam ilyen lenni...
Vendég
Hétf. Aug. 08, 2022 12:08 pm
Lux in Tenebris
- A mik? Sertéseim? Malacod van, egy sincs.-értem direkt félre, még a fejem is félrebiccentem. - Nem is tudtam, hogy neked van olyan. Biztos azért nem látom, mert sötét, mint az agyad.- nem alkotok véleményt, de attól még pengetem a cicabajszukat. A düh képes hibát termelni. És akkor azt az előnyömre használhatom fel. Német, orosz.. döntsék már el, szerintük melyiken nem beszélek, mert így a nyerőszámokat nem nekik húzzák ki... - Túl sok disznó rohangál errefelé, de komolyan... Nem unjátok még a sivalkodást?- sóhajtok fel, és a folytatásra elvigyorodom, a válaszra, mert azért el nem árulnám, értem is. Valamennyire. Végül döntenek, és én hiába röptetem hol az átkokat, vagy vonok részleges pajzsot magam köré, elé, hogy elkerüljem az övékét, a golyókkal együtt, a kislány elindul felém. Ez most komoly? Figyelemelterelés lenne? A Jel. Tudom, hogy ott nagyobb szükség van rám, ahonnan a Jelet indították, s az egyik érkező auror máris elém vág, hogy beleállva a támadásba, a dolgomra mehessek. Biccentéssel köszönöm meg, azután eltűnök a tömegben, a legkisebb rést is megtalálva, hogy inaljak közöttük. Az szag, a hangok azok, amik megfognak, s a szívemig kéne hatolniuk, ám óvatosan inkább egy dobozva helyezve, majd később foglalkozom az egésszel, hogy a feladatomra tudjak figyelni. Négy árny kezd gyűlni egy helyre, s mindegyiket felismerve, ahhoz a részhez nyúlok tudásomnak, amiben a legjobb vagyok: megkeresni a varázslat lenyomatát. Ehhez felhajtom a készlet egyik szokásos darabját, ebből mindig van pár üvegcse nálam. A tetteket és a támadásokat másokra bízom, rám vagy a védelem vagy a bűbájok használata hárult, ezért is szeretek csoportban dolgozni: nem a támadás az erősségem, nagyon nem. Ha nem találok semmit, akkor is, legalább egy kísérlet megtörtént. - Ő mit keres a Jel alatt?- nézek az aurorparancsnokra. Van, amiről lemaradtam? Ez így elég gyanús, de nem is ez foglalkoztat most, hanem figyelek tovább, hagyva, hogy mind a varázslat, mind az ital egyre jobban kibontakozzon. Remélve, hogy nem talál el egy kósza átok. Egyszerre ennyifelé most nem megy figyelni.
Vendég
Pént. Aug. 12, 2022 11:13 am
Everyone & Vivi
A sötétség, amely mások számára ijesztő lehetett, most óvón ölelt körbe minket, miközben a sérült férfit ellátásban részesítették. Szinte gyerekjáték volt ezt a pajzsot fenntartani, talán már túlságosan is kihívás nélküli volt, mégis ez a rutinszerűség remekül jött az ilyen szituációkban. Miután a nő végzett, úgy gondoltam, hogy kiviszem őket a faluból valami biztonságos helyre, de az égen kirajzolódó Sötét Jegy teljesen felülírta a terveimet. Eltorzult arccal pillantottam fel a baljós ómenre, majd egy kézmozdulattal a körülöttem terjengő sötétséget ismét árnypárducokká alakítottam át. − Menjenek! Az erdő, vagy a kastély irányába! Minél távolabb a falutól, egy bizonyos határon túl már lehetséges a hoppanálás! – Engem szólított a kötelesség. Tettem hozzá gondolatban, de a két párducot otthagytam mellettük, hogy vigyázzanak rájuk, ugyanis én nem kísérhettem tovább őket. Futásnak eredtem. Sebesen szeltem át az utcákat, a csizmám alatt ropogott a törmelék, az orromat megtöltötte a füstszag, azonban senki és semmi nem tántoríthatott el a célomtól. A falnak kentem két maszkos alakot, de mindezt olyan erővel, hogy menten összecsuklottak, egy következőt egy összedőlt ház romjai közé repítettem. Nem értem rá velük szórakozni. Egyszerre értem a helyszínre Belbyvel, Weasleyvel és Shelleyvel, maga a látvány pedig teljesen elborzasztott. A Jel alatt talált a félkarú, vérző Reginald Rappaportot, aki pontosan olyan ruhában hevert a földön, mint amilyet a támadók is viseltek. − A ruhájából ítélve nem piknikezni jött, Belby – válaszoltam a kollégám kérdésére undorral a hangomban. Félreértés ne essék, Belbyvel semmi bajom nem volt, de maga a gondolat, hogy a MACUSA aurorparancsnokának köze lehetett a támadáshoz és a Magic is Mighthoz, mélyen felháborított. − Valaki lássa el a sérüléseit, nehogy elvérezzen nekem! – adtam ki az utasítást, ugyanis én magam nem voltam képzett medimágus. Azt pedig nem tettem inkább hozzá, hogy a világért sem tagadnám meg tőle a dementorcsókot, ha valóban köze volt ahhoz a szervezethez. − Utána pedig be kellene vinni a Minisztériumba egy zárkába a kihallgatásáig, vagy amíg Holden nem jön. Majd ő eldönti, hogy mi legyen vele. – Nem akartam feleslegesen elküldeni embereket, ugyanis a helyszín koránt sem volt biztonsítva, de Reginald Rappaport erős mágus volt. Fél kézzel is szétszedne embereket, és nem kockáztathatom meg, hogy ártson másoknak, vagy meglépjen az igazságszolgálatás elől.
Bármennyire is hangzik egyszerűen követni Preston utasítását, és úgy szórni az átkokat a támadónkra, mintha nem lenne holnap -ami sajnos egész valószínűnek tűnik-, egy láthatatlan erő visszatart attól, hogy komolyabb sérülést próbáljak okozni. Gyávaság? Erkölcs? Félelem? A gondolat, hogy a családomon állnak bosszút, ha netalán az én átkom okozza vesztét? Mikor jelentkeztem az aurorképzésre, meg sem fordult a fejemben, hogy egy csatatér kellős közepére kerülök, a pénzügyesek felé orientáltam magam, ahol legrosszabb esetben szőnyegbe tekerve egy elhagyatott telken, vagy súlyokkal a lábaimon a Temze fenekén köthettem ki. Pedig még csak nem is aurortanoncként kerültem ide, csupán egy egyszerű családtagként, akit meg lehetett vesztegetni, de ez nem az a szakma, amikor azt mondhatod a főnöknek, hogy bocs, de ma szabadnapos vagyok, és ezzel fel is vagy mentve kötelességeid alól… Mégis úgy tűnik, mintha annyi hasznom lenne, mintha meg sem jelentem volna itt, hiába próbálom legalább pajzsbűbájjal megóvni magunkat, s ennyivel is segíteni felettesem dolgát, nem tudok több irányból érkező támadásokat felfogni négy személy elől úgy, hogy a sajátjainknak is utat hagyjak, hogy azok ne az arcunkba robbanjanak. Ez az átka annak, ha mindenben próbálsz elfogadható lenni, nem hagysz esélyt arra, hogy valamiben kiemelkedő lehess. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most az egyszer egyetlen dologban hasznos tudnék lenni… Minden túl gyorsan történik ahhoz, hogy egyáltalán felfogja az ember, mi folyik körülötte, s végképp semmi esély átgondolni, hogyan reflektáljon rá. Vajon Prestont csupán az ösztönei vezérlik, vagy az évek folyamán megszerzett rutin által képes cselekvőképes maradni a legnagyobb fejetlenségben? Egy pillanatnyi figyelmetlenség elég ahhoz, hogy már egyikünk se tudjon reagálni a hátulról érkező átokra, a felettesem pedig fájdalmasan roskad össze, tőlem pedig csupán annyira telik, hogy megpróbáljam támogatni annyira, hogy ne teljes erőből essen a kőre, aztán… Megvan az a pillanat, mikor valami annyira undorító, hogy képtelen vagy róla levenni a szemed, mert a groteszk látványt csak így tudja megpróbálni feldolgozni az agyad, hiába is tűnik lehetetlen feladatnak, s a józan ész feleslegesen ordít, hogy fordulj el, a fejedben zsongó tébolyt és káoszt még így sem képes túlkiabálni? Szinte premier plánban, lassítva nézem végig, ahogy még a fémes maszkon keresztül is átütnek a minden bizonnyal koponyájából származó véres csontdarabok, ahogy az egyik gyomorforgatóan még a szemgolyóját is kirántotta magával, reverz módját bemutatva saját mumusomnak. Még így sem vagyok képes levenni róla szemeim, tekintetem követi, ahogy élettelenül – mármint csak az ő érdekében remélem az, s nem szenved tovább-, gusztustalan loccsanással találkozik a macskakővel. Vajon, ha lekerül róla a maszk, az agyának mekkora hányada folyik ki az alatta tátongó résen? Enerváltan fordítom fejem az égbolt felé, talán ösztönösen próbálva ezzel végre elszakítani magam a látványtól, vagy csupán a hányingeremet próbálva elnyomni, hisz az már korábban is hiába tört rám, megkönnyebbülést nem hozott. Legalább a levegő ne lenne füsttel, vérrel és egyéb szagokkal terhelt, hogy azzal csillapíthassam gyomrom és idegeim… de a valóságtól való menekülésem esélye csak tovább csökken, mikor nem is olyan távol, valaki ismételten a Sötét Jeggyel mocskolja be az eget. - Mi a f*sz… - hagyja el számat az első értelmes gondolat, amely képes vagyok összerakni, összegezve az elmúlt egy percet, miközben rémülten fordulok az öreg felé. Ő viszont olyan megszokott zavartalansággal förmed rám, mintha mi sem történt volna, napi rutinnak számítana a kivégzés, a halálfalók jelenléte, s ugyanúgy Fekának szólít, mintha eddig csak magamat próbáltam volna meggyőzni arról, nem ez a nevem. De ezek után mégis hogyan mutathatnám bármi jelét annak, hogy zavar, sőt felháborít a megszólítás? Akár a ribancának is nevezhetne, ugyanúgy hallgatnék rá, ha ez mentene meg attól, hogy az én fejemet is szétloccsantsa. Némán, ellenkezés nélkül indulok meg az adott irányba, fogalmam sincs, a parancsát követve, vagy épp tőle menekülve, de képtelen vagyok meggyőzni magam arról, hogy épeszű ember nem indulna meg az égre rajzolt Sötét Jegy felé, mikor abban sem vagyok biztos, beszámíthatom e magam még ebbe a kategóriába.
***
Már-már az lenne meglepő, ha egy újabb sarkon befordulva nem csupán pusztítás vagy egy neonáci várna, ellenben nehezen hiszem, hogy képes volna borzalmasabb jelenet fogadni annál, mint amit magam mögött hagytam. A körülményekhez képest szinte békés állapotok fogadnak: nem röpködnek felém átkok, a földön fekvő egyénből ítélve a harcról sikeresen és szerencsésen lemaradtam, és a velem egyidőben érkezőkben is csak a törvény őreit ismerem fel. A rangidős aurorok száma által feszélyezve a talajt kezdem el fürkészni; a macskakövek szabályos négyzetrácsát koromfekete égésnyomok és vöröslő vérfoltok rondítják, néhol pár békésebb időket felidéző hulladékkal, csupán a közelben heverő pálca nyújt némi változatosságot. Talán az előttünk heverőé, talán nem, mindenesetre lehajolok érte, hisz arra mindenképp jó, hogy később beazonosítsák, milyen varázslatokat idéztek vele. A borzalmas állapotban lévő férfi nem tűnik ismerősnek, ennek oka akár a rossz arcmemóriám, a szemkontaktus megrögzött kerülése vagy épp a bezúzott orra lehet, a többiek viszont láthatóan felismerik, ami gyanakvásra bőven ad indokot. Mégsem mutatom jelét baljós érzéseimnek, jobban leköt, hogy a pálca erezetét tanulmányozzam; noha meglátásom szerint, ha egy pálcát láttál, láttad mindet – s ezen felszólalásomért minden pálcakészítő megkövezne-, jelenleg ez az unalmas fadarab jelenti az egyetlen biztonságot nyújtó pontot elmémnek. Egyáltalán én mit keresek itt – kérdeznék vissza az épp csak fél füllel elkapott kérdésre, de Miss Fletcher informatívabb válasszal tud szolgálni. Kevés ráció van arra, hogy ne a vérmániás támadóink soraiba tartozzon viselete alapján, ha viszont mégsem az, a következő tippem, hogy egy pedofil szatírhoz van szerencsénk, hisz még a két csoport áldozatainak demográfiája is egyezik jelen esetben. Mindenesetre befogom a szám, az ártatlanság védelme neki kedvez, s jogi pályára kellett volna lépnem, ha ítélkezni szeretnék felette. Az utasítást meghallva megilletődve nyújtom oda a talált pálcát a nőnek, zavarban motyogva, „Talán az övé”, majd tétován lépek közelebb a köpenyes felé. A húgommal nem egyszer sodortuk magunkat olyan helyzetbe, amikor természetesen önhibánkon kívül összeszedtünk pár olyan sérülést, melyeket ott helyben el kellett látnunk, az ebben segítő varázslatok elsajátítása pedig rám hárult – bármennyire is megbízok Roxban, annyit sem engednék neki, hogy akkor próbálkozzon ezzel, ha csupán megvágom az arcom borotválkozás közben. Persze még a legkomolyabb sérüléseink sem értek fel egy levágott végtaggal, mindenesetre minden elsősegély tanfolyamon biztosítják az embert arról, hogy a semminél bármilyen segítség jobb, szóval… be kell érnie az enyémmel. Óvatosan guggolok le a férfi mellé, ugrásra készen, ha esetleg a látszat ellenére még maradt benne annyi erő, hogy megtámadjon kiszolgáltatott helyzetében, mikor rajtunk múlhat az élete, vagy épp egy újabb maszkos alak támadna meg minket. Önzően hangzik, de ebben az esetben inkább a saját életem menteném, mint az övét. - Csak segíteni szeretnék, kérem, ne támadjon meg – motyogom neki halkan, miközben lassan, lehetőleg kevés fájdalmat okozva próbálok hozzáférni a hajdan karként funkcionáló csonkhoz. Fájdalmasan gusztustalan, de hála Prestonnak, elmondhatom, hogy láttam már ennél rosszabbat is, s már rég nem volt a szervezetemben semmi, amit kihányhattam volna. Fogalmam sincs, bármi haszna is lenne annak, hogy ilyen sérülést próbáljak meg fertőtleníteni, de, hogy ne az én lelkemen száradjon egy vérmérgezés, először az Expurgo varázsige hagyja el ajkaim, s csak utána következik a Consuo – mely igazából csupán egy kicsivel ér többet annál, mintha csak egy mesefigurás sebtapaszt nyomnék a sérülésére, és az egyetlen dicséret, amit kaphatnék a kivitelezésért, hogy "legalább megpróbáltad", de jelenleg nem is az a cél, hogy általam megússza a Szent Mungót, hanem az, hogy egyáltalán eljusson oda élve. - Ha nyugton marad és nem mozog, talán nem vérzik el, míg nem ér ide egy medimágus. – Igazából eddig nem úgy tűnt, hogy képes lenne rá, talán a sérülései mellett átokkal is rásegítettek, hogy mozgásképtelen maradjon, mindenesetre jobbnak tűnt elérni nála azt, hogy ő is úgy gondolja, számára is ezt hozhatja el a legpozitívabb végkimenetelt. Indokolatlannak tűnik, hogy az arca és a betört orra jobban megrémiszt, mint a leszakadt karja, de már pusztán a vonásaival gyereket lehetne ijeszteni, bezúzott képe pedig akaratlanul is felidézi csontrobbantó átkot, így tétovázok, képtelen vagyok erőt venni magamon, hogy megpróbáljam rendbe hozni Hippokraxszal, vagy legalább a légútjaiból eltávolítani az esetleges vért. Tekintetem ismét a környezetében keres komfortot, mintha egy csatatér békésebb látványt tudna nyújtani a romos épületekkel, itt-ott gyanúsan holttesteknek tűnő színes halmokkal; figyelmem végül a közelben, egy fémesen csillogó tárgyon telepszik meg. Lassan, túlságosan későn, kegyetlenül fájdalmasan eszmélek fel, de összeáll a kép. Az ezüst madaras maszk, melyre csak egy pillantást vetettem, mielőtt Lynettehez és a másik Weasleyhez rohantam. A felemelt kar, melybe egyszerre csapódott be Briggs és Preston átka. - Maga támadott ránk a Bean There kávézónál – közlöm vele felismerésem minden bátorságomat összeszedve, egyenesen a szemébe nézve. Most már magamat sem tudom átverni azzal, biztosan csak véletlen egybeesés lenne, hogy itt és így találtunk rá, és semmi köze ahhoz a vérengzéshez, ami Roxmortsban zajlik még most is. Ha csak rajta múlna, a családtagjaim és én is halott lennék már, nem dédelgetek gyermeteg álmokat arról, hogy egyedül bármi esélyem volna ellene. Én viszont naivan, kérdés nélkül a segítségére siettem, mert ezt követelte az emberség…
A MACUSA aurorparancsnokának esélye sincs küzdeni, a sóbálványátok és a sérülései megbénítják. @Fred Weasley ideiglenesen, de elállítja a férfi karjából ömlő vért, bár a legkisebb mozdulatra újból szivárogni kezd belőle. @Robert Shelley és @Rupert Belby mágikusan megbilincselik, majd egy határozott mozdulattal talpra állítják Reginald Rappaportot, és önként jelentkeznek a feladatra, hogy visszajutnak vele a Három Seprűhöz, ahonnan hopp-hálózaton keresztül egyenesen a Szent Mungóba vihetik a gyanúsítottat - majd a Minisztériumba is, kihallgatásra. (Mesélői instrukció: Robert és Rupert számára véget ért a kaland, sikeresen eljutnak a Szent Mungóba Reginalddal.) @Vivian Fletcher rábólint, majd Fred felé fordul: - Valami felrobbant a falu határában, menj és nézd meg, hogy szükség van-e segítségre! Nincs a közelben magasabb beosztású auror, így Vivian kénytelen a kezébe venni az irányítást és utasításokat osztani a fiúnak. Különválnak, Viv minél hamarabb meg akarja találni Briggs parancsnokot, hogy értesítse a Reginald Rappaporttal történtekről. (Mesélői instrukció: Fred az 5. csoportban, Vivian a 4. csoportban folytatja a játékot.)
Bassza meg! Lenne az első gondolatom, ha én lennék Holden Briggs. Szerencsére azonban, köszönő viszonyban sem állt egymáshoz a kinézetünk, a szóhasználatunkról nem is beszélve.
A hangok lassan kezdenek bekúszni a fülembe, amit eddig is biztos szorgalmasan közvetített a fejembe, csak az úgy döntött, hogy éppen vakációzik egyet, és kikapcsol. Valami van rajtam. Kinyúl a kezem, azt már érzem, hogy hanyatt fekszek, így meg tudom tapogatni... óóó bocs, feljebb, szóval feljebb a fekvő testet. Ami tökre nem mozdul, de az arca az enyémhez nyomódik. Fogom, és előbb a pulzust tapintanám ki, mintha aztán olyan húdeorvoskodni tudnék, deee... semmi. Megnyomom neki máshogy. Semmi. Van valami az arcán, de még előbb a port kell a szemhéjamról lesöpörni, így előbb csak letolom magamról.
- Jól van?- talán ez a legelső aggódónak tűnő (nem, nem annak tűnik, sokkal inkább kelletlen hangszínt hallani tőlem) hang tőlem, felé. A legfurcsább érzés az, hogy azt vártam, most már sokadfokú égési sérülésekkel hullok vissza majd földre, a hőtől, és még a tűz sehol sincs, ehelyett két pislogás után már teljesne más kép tárul elém. Egészen pontosan egy felettesem arca a képemben. Elhúzom a szám, elég nyíltan. Francot mászik a képembe, azzal pont az ellentettjét éri el nálam. Mindenki. 
- A mik? Sertéseim? Malacod van, egy sincs.-értem direkt félre, még a fejem is félrebiccentem. - Nem is tudtam, hogy neked van olyan. Biztos azért nem látom, mert sötét, mint az agyad.- nem alkotok véleményt, de attól még pengetem a cicabajszukat. A düh képes hibát termelni. És akkor azt az előnyömre használhatom fel. 
