Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Klaus Munter tudja, hogy mit kell tennie. Amint leereszkedik a sötétség, vakon futásnak ered, muszáj megszereznie az elhagyatott házba rejtett fegyvereit. Nem ez volt a terv, a legkevésbé sem, de nem hagyhatja, hogy a pánik eluralkodjon rajta, különösen nem akkor, amikor tudja, hogy valahol a tömegben ott van az öccse is. @Cordelia Kavanagh fekete rigóként, az égből kémleli az eseményeket, mikor megakad a tekintete a lassan oszladozó füstben rohanó maszkos alakon. Cordelia felismeri az irányt, amerre a férfi tart, tudja, hogy az elhagyatott ház felé igyekszik. Közbeavatkozik vagy sem? @Mathilda Bones standja darabokra robban egy átok következtében, a nők jogairól és problémáiról szóló szórólapok apró papírfecnikre szakadva, kigyulladva szállnak a levegőben, Mathilda csupán azért ússza meg sérülés nélkül, mert @Rupert Belby pajzsbűbája tompítja a robbantóátok erejét. Megköszönni azonban nincs ideje az aurornak, ugyanis Klaus Munter elsodorja futás közben, ahogy utat tör magának a tömegben. Mathilda a földre kerül, de ha elég gyorsak Ruperttel vagy Cordelia közbeavatkozik, talán sikerül megállítaniuk Klaust.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 11:18 pm
Lux in Tenebris
Most kifejezetten nem madáralakban voltam jelen, pedig lassan kezdem érezni, hogy a tollas a hátam, az kezd érvénybe kerülni. A beléptetések ellenőrzése után váltottam a csoport egyik tagját, hogy a tömegben pásztázzak a tekintetemmel, és a jelenlétemmel is, és senkit ne tévesszen meg az, hogy még mindig simán be tudom adni magam diáknak. A programokra csak addig figyelek, amíg azok nem rejtenek magukban veszélyt. Hogy ezért figyelek fel egyből arra, amire szükséges, nem foglalkozom vele. A csengőm azonnal megszólal, s figyelek az adott jelzésre, s felveszem a pozíciót is, hogy a kellő időben tudjak cselekedni. Még kivárok, hiszen ez lehet csak egy szóbeli provokáció, a fizikai támadást amúgy is másra bíznám, a védelem az én fő erősségem. Az irányt és az utasítást látva, kapva, a pajzsot azonnal felvonom. A stand áll, a standnál lévő személy pedig nem sérül meg, egészen addig, amíg... Egészen közel érzem a veszélyt, s fel is fogom, ahogy látom, amint akit éppen megvédtem, hamar a földre kerül. Még ez talán a kisebb veszély lehet, noha egy pánikoló tömegben földre kerülni nem egy életbiztosítás, engem a pajzsbűbáj okozta fényben megcsillanó maszk az, ami egyből megkapja a tekintetem. Cseppet sem azért, mert csodálva ámélkodni lenne kedvem. - Megállj! - s emelem pálcámat, nem csak reflex okán, hanem a számtalanszor megtett akciók okán, hogy bénító varázslatot engedjek a futó alakra. Hacsak valaki, valahogyan, meg nem előz abban, hogy útját állja...
Nem kellett volna itt lennünk. Nem akartam itt lenni, mert… mert nem. Mert képtelen voltam rá, hogy nyilvánosan mutatkozzak, túl sok erőfeszítés volt, túl sok akaraterő kellett hozzá, hiányzott a feleségem, jó példát kellett mutatnom az öcsémnek, jó Munternek kellett lennem. Egyikre sem voltam képes, csak Salomét akartam átölelni és a karjai között elaludni. Mintha hagyta volna, hogy megöleljem… Mégis itt voltam, Skócia közepén egy nyomorult kis faluban, a puskám túl távol, csak ez a hasznavehetetlen lucfenyődarab van a kezemben, amitől biztonságban kellene éreznem magam. Képtelen voltam rá, amikor haldoklott benne a mágia, legalább annyira, mint amennyire én haldokoltam a saját testemben. Járőrként lépdeltem a főutcán, katonásan, egyenletesen, szinte már robotként. Úgy éreztem magam, mint egy meganimált szobor, ami csak végzi az utasításokat. Igazság szerint már régen nem éreztem magam többnek ennél, és még ezt is gyűlöltem, de legalább valamiben úgy éreztem, hasznos vagyok. Legalább itt segíteni tudtam, hiába nem hittem, hogy ez a megoldás mindenre. Az biztosan nem, amit Selwyn vagy Goyle próbáltak módszerként használni az akaratuk teljesülésére. Csak az utolsó pillanatokban figyeltem fel arra a két vásári majomra a színpadon, szinte reagálni sem maradt időm, amikor a füst ellepett mindent, elvakítva a körülöttem állókat, és engem is. Miután az arcom elé emeltem a markolábot ábrázoló maszkot, a pánikoló sereggel együtt eredtem futásnak, csak nem ugyanazzal a céllal. Én velük ellentétben nem menekülni akartam, hanem eljutni a rejtekhelyig, hogy a kezemben tarthassam a vadászpuskámat, és végre védettnek érezhessem magamnak. Talán le is lövök egy-két aurort vagy politikust, akinek nem volt itt helye, még meglátom. Nem volt túl nehéz átvergődnöm a tömegen, a legtöbben meglátták a maszkot és a fekete csuklyát rajtam, aztán hiába nem néztem feléjük sem, sikoltva ugrottak félre az utamból. Egyedül az aurorok - feltételezem, hogy azok voltak, mert mások nem lehettek ennyire bátrak - álltak le gyors, rövid párbajokra velem szemben, de nem esett nehezemre lerázni őket. Ez is csak a szerencsének volt köszönhető, nem pedig az én páratlannak nem nevezhető párbajtudásomnak egy félig használhatatlan pálcával. Egy ilyen lerázás után sikerült véletlenül elsodornom egy nőt, ahogy a ház felé igyekeztem, szinte már éreztem, milyen közel vagyok. Meg sem akartam állni, hogy megnézzem, okoztam-e valami kárt, ami azt illeti, nem is érdekelt. Azonban meghallottam, hogy valaki utánam kiált, és anélkül is tudtam, hogy megfordultam volna: a hátamnak szegeződik egy varázspálca. Megtorpantam, lemondóan felsóhajtottam és visszafordultam a férfi felé. - Megelégedsz egy ájulással, vagy halni szeretnél, Arschloch? -kérdeztem erős német akcentussal, ráemelve a pálcámat. Lehet, hogy nem voltam formában, de ölni még mindig tudtam, sőt, az volt az egyetlen dolog, ami nem romlott el bennem az elmúlt években, amitől élőnek éreztem magam. Most is, mintha fellángolt volna bennem valami tűz, amit teljesen kihunytnak éreztem. Merlinre, de hiányzott ez az érzés.
Vendég
Csüt. Május 19, 2022 10:09 pm
Számítottak ilyen-, és ehhez rettentően hasonló védelmi rendszerre, bűbájokra, átkokra, és kihelyezett védőbástyákra, aurorok tucatjaira. Felkészültem rá, hogy, amikor a falu köré emelt bura falán átrepülök, rigó alakban, akkor az majd olyan lesz, mintha ezer kést döfnének a törékeny, árva testbe, rosszabb esetben pedig egy szívdobbanás nyomán visszaváltozom emberré, úgyhogy olyan helyen ejtettem meg a területre történő belépést, ahol nem figyelnek árgus szemekkel olyanok, akiknek nem kellene. Egy lelket sem látok, de kár volt e miatt aggódnom – valószínűleg a kedves, auror barátaim gondoltak rám is, mert kötve hiszem, hogy Holden Briggs félmunkát végezne csupán. Tökéletesen a környezetembe olvadva, intelligensen csillanó, éber, ében pillantásokkal kémlelem a környéket, és hallgatózom, mindenre és mindenkire kiterjedő figyelemmel, hol egy bokor-, vagy fa ágán megtelepedve, hol pedig egy háztetőre erősített vízelvezetőn, vagy a kerítés egyik lécén, máskor pedig szárnyra kélve. Még dalolok is, a rigó hangja vidáman köszönti a tavaszt, várja a nyár melegét; de tudja, tudom, hogy valami rossz fog következni. Mint valami elvadult, állatias ösztön, úgy mar a csontjaimba, a lelkembe valami. Akárcsak olyan sokszor, régen, amikor a világ kifordult a négy sarkából. És most sem lesz ez másképpen. Amikor az eső elered, elrugaszkodom a faágról, és a magasba emelkedem, ebben a pillanatban még mit sem sejtve az elkövetkezendőkről. Goyle-ra fókuszálok, akinek semmi keresnivalója sincs az emelvényen a szószátyár mellett, akinek nem osztottak lapot eredendően, aki most mégis a cselekvés mezejére lép, és, mire egyet pislantok, robbanás ráz meg egy tenyérnyi helyet a színpad előtt – és a szívemet. Menthetetlenek. Torzóvá roncsult, élettelennek látszó testek puffannak tompán a földre, és idefönt is érezni vélem az égett hús és haj szagát, ahogy a szurokfekete füsttel elegyedve az orromban robban a halál szaga. Kivehetetlen alakok viaskodnak, ha nem villannának fel a varázspálcákból küldött átkok, rontások, ellenátkok, védekező bűbájok, akkor még ennyit sem látnék a földi pokolból... Hosszú pillanatokkal később bontakozik ki a felszálló, fekete, fullasztó ködből Klaus Munter, magas, szikár alakja – felismerem a zöld fényben tompán csillanó, ezüst markoláb maszkot is -, és azt is tudom, hogy hová tart. Nem akarom megzavarni – most még nem -, azt is végignézem, ahogy felrobban az egyik stand, hogy a nő a földre esik, hogy az auror megvédi a detonáció hőjétől, erejétől és a törmelékek zuhatagától is. Csak akkor jelenek meg Klaus mögött, immár teljes valómban, még félig a levegőben emberré lényegülve, puhán földet érve, ezüst maszkban, amikor a másik férfi rákiabál Munterre, felé mutató pálcával. Azt persze még nem találtam ki, hogy hogyan állítom meg a társamat, vagy, hogy hogyan szabotálom a lehető legészrevétlenebbül, de majd adja magát a dolog, mint eddig mindig, hosszú évek óta. A hazugságok miatt lehetek most itt, nem hagyhatom, hogy Saukerlt épp most nyírja ki ez a suhanc. - Nem avatkoznék felnőttek dolgába, kisfiam – lágyan, már szinte dorombolva gördülnek le a szavak az ajkaimról, szemem sarkából a nőre sandítok, és felkészülök rá, hogy ő is (ellen)támadásba lendül. Kettejüket nehezebb lesz megvédeni úgy, hogy közben átkokat szórnak az én fejemre is.
Mathilda kihasználja a pillanatnyi zűrzavart a menekülésre, azonban @Rupert Belby hajthatatlan. Pálcáját továbbra is @Klaus Munterre szegezi, a két férfi kitartóan farkasszemet néz egymással, majd Rupert kénytelen a levegőből kecsesen érkező női alakra pillantani. Túlerővel találja magát szemben, de tudja, hogy nem engedheti tovább a neo-halálfalókat. Azonban mielőtt bárki akár csak egy lefegyverző bűbájt is kimondhatna, a levegőn puskagolyó süvít keresztül, precízen Rupert fejétől alig néhány centiméterre célozva. A lövés @Sven Muntertől származik, aki menyasszonyával, @Kira Karkaroffal egyszerre érkezik a bátyja segítségére. - Pálcát a földre, te brit korcs - szólal meg a fiatalabb Munter fiú, miközben Kira Klaus kezébe dob egy másik mágikus, eredeti Munter Fegyvergyárból érkezett puskát. @Cordelia Kavanagh érzékeli, hogy az aurornak hatalmas túlerővel kell szembenéznie - és ekkor látja meg a szeme sarkából, hogy egy Magic is Might tag egy ájult, vagy talán egyenesen halott auror zubbonyát rángatja le éppen, maszkját levéve átöltözik, majd eltűnik a tömegben, hogy megtéveszthesse a brit aurorokat. Cordelia belátja, hogy valahol most sokkal nagyobb szükség lesz rá. (Mesélői instrukció: Cordelia a 4. csoportban folytatja a játékot!)
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Vas. Jún. 05, 2022 12:15 pm
Lux in Tenebris
Lestrange egy rohadt áruló volt, egy gyáva féreg, pont, ahogyan mindig is sejtettük. Selejt, mint az apja és az egész rokonsága. Ha nem a földi pokol közepén lettünk volna, Kirával nem hagytuk volna futni, a falu másik végéből is előkerítettük volna, hogy megkapja, ami jár neki. Velünk senki nem szórakozhatott, végképp nem egy utolsó véráruló, aki csak egy mocsok a nagy múltú Lestrange családfa ágain. De most volt ennél fontosabb dolgunk is: meg kellett keresnünk a bátyámat. Volt időszak, nem is olyan régen, amikor cseppet sem aggódtam volna Klausért. Tudott magára vigyázni, erős volt, határozott, félelmetes, egy igazi Munter, tőle kellett félniük az embereknek és nem fordítva. De Klaus már csak halvány árnyéka volt önmagának, abban sem voltam biztos, hogy a mágiája olyan erős maradt, mint korábban. Egy dologban viszont cseppet sem kételkedtem, mégpedig abban, hogy a fegyvert csukott szemmel, hátrakötött kézzel és egy pánikroham közepén is képes használni. Szinte izommemóriából tudtunk lőni, előbb adta apánk a Munter-puskát a kezünkbe, mint babáknak való csörgőket - ahhoz viszont, hogy a bátyám meg tudja védeni magát, el kellett juttatnunk hozzá a fegyverét. Faltörő kosokként haladtunk Kirával a tömegben, félrelökve az összes ostoba roxfortos görcsöt, aki az utunkba került. Pánikoltak, rémült bogarakként rohangáltak, hát nem volt bennük semmi méltóság? - Így sosem találjuk meg - morrantam fel idegesen, mielőtt Kira kezébe nyomtam volna mindkét fegyvert. - Várj egy percet! Megálltam az egyik épület tövében, lehunytam a szemem és koncentráltam: egy ezüst színű, zöldszemű kutya képét vizionáltam, csakis erre az egy gondolatra fókuszáltam, éreztem a végtagjaimban a kellemes, ismerős bizsergést, mielőtt átváltoztam volna. A hangzavar borzalmas volt, felerősödött hallással és érzékekkel mintha a koponyámban dúlt volna a harc. Egy igazi kutya reszketve, sokkos állapotban kushadt volna most a földre, még a legbátrabb weimari vizsla is - még jó, hogy én nem voltam igazi kutya. Mélyet szippantottam a levegőből: égő fa és papír, rengeteg fémes vér, izzadtságszagú rettegés, fogadók és cukrászdák illatának halvány maradványai, emberek hihetetlen sokasága... A földre nyomtam az orrom, koncentrálj, Sven, koncentrálj, koncentrálj, hol van Klaus?! Kerestem a whiskyvel vegyes dohány, lőpor és örökzöldekkel keveredő erdőszagot - Klaust. Mély szippantás, mély szippantás, de semmi, az égett fa és vér elnyomott mindent. - Verdammt - szitkozódtam, újból visszaváltozva. - Ebben a tömegben nem megy. Te jössz, Kira, talán fentről látsz valamit... Megvártam, amíg Kira átváltozott és madárként körbekémlelt fentről - magamban pedig fohászkodtam, hogy ne most találja el valami, vagy ha támadás éri, meg tudjam védeni. Szorítottam a puskát, mintha az életem függött volna tőle. Kira megtalálta a bátyámat, szinte futva indultunk el a szűk utcákon, könyökkel, átkokkal, egész testtel félretaszítva mindenkit, aki hátráltatott minket. És aztán megpillantottam Klaust, nem kellett látnom az arcát, hogy felismerjem a testtartását - és a markolábot mintázó maszk is árulkodó volt, akárcsak a borzalmas német akcentusa. Felemeltem a fegyvert, a tenyerem csúszott az izzadtságtól, a szívem a torkomban dobogott. Nem voltam magabiztos, de annak kellett látszanom. Nem félhettem, nem tétovázhattam, itt volt az én időm. Meghúztam a ravaszt, centiméterekre az auror feje mellé céloztam. Nem érdekelt, hogy kivédi-e - szinte biztos voltam benne, hogy igen -, csak a figyelmét akartam elkerülni. - Pálcát a földre, te brit korcs - ordítottam angolra váltva. - Add meg magad vagy fejbe lőlek! Blöff. Hatalmas, hatalmas blöff. De mégis mi mást tehettem? Qui habet tempus, habet vitam - aki időt nyer, életet nyer, tartja a latin közmondás... Egy másodpercre sem vettem le a tekintetem az aurorról, de a szemem sarkából láttam, hogy Kira odadobta a bátyámnak a fegyverét.
The disapproval of cowards is praise to the brave. Your name will be written in glory.
Vendég
Vas. Jún. 05, 2022 11:40 pm
Munterék & Rupert
Végtelenül bosszantott a tudat, hogy Lestrange egyetlen karcolás nélkül megúszta, de nem kellett egy percig se félteni minket, hiszen amint kitisztult az utca, a gondolataim már szárnyaltak Nikita és Vera irányába. Nekem nem volt időm elfogni azt a kis vérárulót, de biztosra vettem, hogy a lányok szívesen eljátszadoznak vele, ha a nyomára akadnak. Ennél több másodpercet nem is voltam hajlandó elpazarolni az életemből egy ilyen kis féregre, elvégre tisztában voltam Sven félelmével és aggodalmával, amelyen én is egyaránt osztoztam. Elvégre egyek voltunk, nemigaz? Meg kellett találnunk Klaust, mert a puskája nélkül olyan volt, mint egy elveszett gyermek. Gondolkodás nélkül vágtunk hát át kettesben a tömegben, félrelökve minden életképtelen kis nyomorultat, akik az utunkba verődtek. Azonban a küzdelmünk eléggé végeláthatatlannak bizonyult, nehezen haladtunk az árral szemben, s bár hiába ajánlottam fel korábban a seprűbolt felkeresését, Freddie ignorálta a tanácsomat. − Meg fogjuk találni – jelentettem ki határozottan, de mielőtt bármi mást is mondhattam volna, a kezembe nyomta a puskákat. A puskacsövek hűvösségét éreztem a ruhámon keresztül, s javasolni akartam Svennek, hogy ebben a káoszban nem volt a legbölcsebb gondolat kutyává változni, addigra már megtette. Miért is hallgatott volna rám bármiben? Halk sóhajjal, némileg összeráncolt homlokkal, talán kissé számonkérő tekintettel pillantottam le rá, ahogy a levegőbe szimatolt. Nem tettem egyetlen megjegyzést sem rá, pedig megtehettem volna, mégsem cselekedtem így, mert Freddie minden hülyesége ellenére így volt számomra tökéletes. A puskákat épphogy a hónom alá csúsztattam, hogy kivédjek egy kósza átkot, amikor végre visszaváltozott. Mondhattam volna, hogy „ez nyilvánvaló volt, kedves”, helyette azonban most rajtam volt sor, hogy a védőburkot megszüntetve a kezébe nyomjam a puskákat. Arrébb léptem, lehunytam a szemeimet, és magamba szívtam a füsttel, égő fával, káosszal és rettegéssel teli levegőt. Közben pedig felidéztem magam előtt Stribog büszke tartását, a mozdulatot, amellyel kitárta a szárnyait, láttam az éles karmokat és a csőrét, amely úgy tépte a húst, mintha a saját élete múlt volna. Nyár óta Freddie-vel számtalanszor gyakoroltam az animágiát. Noha még mindig nem tudtam sokáig fenntartani az alakomat, de az átváltozás már sokkal gördülékenyebben ment. Pár másodperc múlva sólyomként reppentem a magasba, ügyelve az esetleges lezuhanó törmelékekre, vagy éppen a messziségbe süvítő átkokra. Tettem egy félkörívet Sven felett, mire nem messze tőlünk kiszúrtam Klaus törékeny alakját. Bárhonnan felismertem volna a sógoromat. Hangos vijjogással adtam Sven tudtára, hogy megtaláltam a bátyját. Miután megterveztem miként fogunk eljutni odáig, leereszkedtem a kedvesem mellé. Amint visszavettem az emberi formámat, megragadtam Sven karját, és húzni kezdtem abba az irányba. − Sietnünk kell, Klaus bajban van! – harsogtam túl a tömeget, s ha addig finoman taszítottam félre mindenkit az utamból, akkor most nem ismertem kegyelmet. Tudtam, hogy mi járt Sven fejében, azzal is tisztában voltam, hogy minél később értünk oda, annál jobban romlottak Klaus esélyei. Szinte úgy kellett lefékeznem a lendületem miatt, mielőtt befordultam volna az utcába, ahol Klaust utoljára láttam. Megkönnyebbültem, amikor épségben láttam viszont. Átvettem Sventől a másik puskát, amíg ő lövést adott le. Precíz volt, de nem eléggé. A helyében szétloccsantottam volna az aurornak az agyvelőjét az első adandó alkalommal. Mégis, amikor megszólalt, kislányos rajongással pillantottam rá, hiszen mégis csak az én vőlegényem volt. A vőlegényem, akivel egy szép napon felperzseljük a világot, hogy aztán újjászülethessen. Azonban nem volt több időm eltűnődni a vonásain, szó nélkül a puskát Klaus felé dobtam, sejtéseim szerint ő is számított rá. Nekem nem kellett lőfegyver, hogy ölni tudjak. Arra neveltek, hogy válogatott módszerekkel tudjak kivégezni másokat. Így amint átadtam a fegyvert, a pálcámat az ismeretlen aurorra szegeztem, de nem adtam neki lehetőséget. A pálcám magjának különlegességét kihasználva egy villámot küldtem az irányába. Freddie-vel ellentétben pontos és halálos voltam, ha nem tért ki előle időben, vagy nem védte ki azt. Azt akartam, hogy vagy így, vagy úgy, de eltűnjön a színről. Sven és Klaus épsége volt jelen pillanatban számomra a legfontosabb. − Mennünk kell – szóltam oda Klausnak oroszul, emlékeztetve a Munter-fivéreket arra, hogy a titkos fegyverünkre szükségünk volt, és lehetséges, hogy illetéktelen kezekbe fog kerülni, ha nem iparkodunk. Arról nem is beszélve, hogy azért nekem is piszkosul hiányoztak a késeim.
Nem számítottam segítségre egy irányból sem. Ez nem a mostani szituációhoz kötődött, igazság szerint már egész fiatalon megtanítottak rá, hogyan védjem meg magam akkor is, ha nincsen megfelelő mennyiségű és minőségű segítség mögöttem. Már készen is álltam egy nagyon csúnya átokra, amit valószínűleg nem köszönt volna meg a kis brit takony velem szemben, de közben megjelent mellettem az egyik társam. Nem néztem rá, már a hangjából felismertem Cordeliát, találkoztam vele éppen elégszer a Magic is Might gyűlésein… már amikor elmentem. Ha pedig mégsem ő lett volna, nos, az sem számítana, mert segítségként érkezett mellém, innentől kezdve nem érdekelt, ki az - egyelőre. - Ha lenne egy csepp eszed, akkor most elmennél -közöltem az angollal. -Ránézésre ez nem fog megtörténni, szóval van tíz másodperced elmormolni egy gyors imát az istenedhez. Talán meg sem vártam volna, amíg fohászkodni kezd, ha egyáltalán megteszi, bár sejtéseim szerint inkább pattogott volna tovább, mint aki valóban elhiszi, hogy van esélye ellenünk. Vagy csak ellenem. És még a puskám sem volt itt… vagy mégis? A puska dörrenését bármikor, bárhol felismertem volna, ezen még a körülöttünk lévő hangzavar sem tudott változtatni. Három ember közül lehetett az egyik: az apám, az öcsém, vagy a leendő sógornőm. Utóbbi kettőnek örültem volna a legjobban, és ez a reményem be is teljesült, amikor meghallottam Sven hangját. Remek, ezek szerint nem sérültek meg és mindketten rendben vannak. Ennél többre nem is volt szükségem. Gond nélkül elkaptam a Kira által felém dobott puskát, a puskámat, amit olyan jól ismertem. A Tikka előágyazatába még én építettem bele a varázspálcatárolót, ahová most be is csúsztattam a lucfenyő pálcát, így mindkét kezem szabad maradt, stabilabb fogást adva a fegyveren. Én is az aurorra szegeztem a puskacsövet, de nem volt szükség rá, hogy használjam, mert Kira előbb lépett. - Menjetek, majd én feltartom -válaszoltam a sógornőmnek, könnyedén átváltva oroszra. Szegény britek, mennyire összezavarhatja őket, hogy léteznek emberek, akik nem csak egy nyelvet beszélnek. -Gyerünk, induljatok! Amint tudok, megyek utánatok.
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 7:14 pm
Lux in Tenebris
Arckfejezésem ugyan megmarad annak, ami volt, ám belül el kell csodálkoznom magamban. Ezek mind ilyen beszédesek? Megfigyelő vagyok, az meg nem sűrűn dumál, hanem figyel, és összegez. Jelen van. - Most nincs hozzá kedvem. Lendítem a pálcám, tarkómon bizsergő érzet hamar megerősítésre talál: nincs egyedül, a golyó süvítése a fülem mellett arra késztet, hogy a hang kiindulási pontja felé tartva pálcám, egy lefegyverző bűbájt küldjek a golyót kiengedő kéz felé, érzetre és megfigyelésre hagyatkozva. Az a korcs jobban lát és hall, mint ti valaha fogtok, varázslat nélkül. Pálcám visszarebben a korábbi célpontra. - Brit? Korcs? Mondja ezt nekem egy lőfegyvert tartó... ki is? Álszent, megvan - nem igazán alkotok véleményt azokról, akik a régi rendet akarják visszaállítani. Nem az én dolgom. Ő azonban hamar alkot véleményt, s akár megjátsza, akár nem, nem egy észlényről ad tanúvallomást. Magamban sóhajtva alkotok magam köré egy védőbűbájt, ami felfogja az érkező átkot, ebben már van reflexem, s vissza is térek eredeti gondolatomra, hogy nem is foglalkozom a szavaikkal tovább, bár egészen jól megértem, amit mond, köszönhető a származásomnak, és a nyaranta hozzánk látogató orosz és egyéb nemzetiségű rokonoknak, megjegyzem szavait, ám nem árulom el, hogy értttem. Hanem egyszerűen csak a fegyverre engedek egy lefegyverző bűbájt, utána jöhet egy finom bénítás.
Egyre növekvő megvetéssel néztem a velem szemben álló aurorra. Vajon minden brit ennyire bolond és szuicid, vagy csak ez a példány ennyire kirívó közülük? Nem elég, hogy velem szemben úgy viselkedik, ahogy, de még háromszoros túlerővel szemben is adja a nagy hőst. Szegény, de nem fogom sajnálni, amikor több lyukkal mint testtel küldik vissza az anyjának. - Sértéseid a szívemig hatolnak -horkantam fel. Mintha nem tudtam volna, hogy álszent vagyok, hogy tényleg, egy igazi álszent vagyok. A feleségem is tudna erről tanúskodni, azt hiszem. A személyre szabott Munter-puska előnyei közé tartozik, hogy többfunkciós. Az én esetemben egész biztosan, hiszen nem csak a cső mutat a célpont felé, de az alatta lévő tokba becsúsztatott varázspálca is, amin a kezem mindig rajta van. Talán nem olyan könnyedén, mint szeretném, de védtem az auror támadásait és rögtön lőttem is egyet felé. A puska hangos dörrenése hoz valami megnyugvást, valami hatalmas érzést, amitől úgy érzem, gond nélkül elbánok ezzel a kis szarosfaszúval. - Miért vagytok még mindig itt? -vetettem oda Svennek németül. -Nem vagyok kíváncsi az ellenkezésre, tudjátok, mi a dolgotok, azzal foglalkozzatok, ezzel majd én elbánok. -A tekintetem egy pillanatra sem hagyja el az angolt, a puska pedig továbbra is mozdulatlanul céloz felé.
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Kedd Júl. 12, 2022 12:26 pm
Lux in Tenebris
Nem kételkedtem benne, hogy a bátyám elbánna ezzel a brit palota pincsivel. Klaus erős volt, képzett, hatalmas rutinnal, hittem benne, hinni akartam benne, hogy egy magányos auror nem volt több számára egy porszemnél. De nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a bátyámnak akár baja is eshet, hogy az ereje és az évek alatt felgyűlt gyakorlat mit sem érnek majd, mert az idegei már nem a régiek, hogy talán nem tartja olyan stabilan a pálcát, mint évekkel ezelőtt, megkoptak a reflexei mindattól, ami belülről emésztette... Szinte szégyelltem magam, amiért kételkedni mertem benne. De mégis ez a bűntudat volt a kisebbik rossz, inkább vitatkoztam a fivéremmel, mint temettem őt. Kirára pillantva pedig felrémlett a nyári beszélgetésünk: nem vagyunk már gyerekek, miért nem hagyják, hogy bizonyítsunk? Itt volt a remek lehetőségünk, talán az első és egyetlen, hogy bizonyítsunk. Nem futhattunk szófogadó gyerekekként - nem is voltunk már azok -, segíteni akartam, egyenesen kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Klausnak és a társainak. Azt akartam, hogy büszke legyen rám a családom és végre mi is a Magic is Might teljes jogú tagjaivá válhassunk Kirával. - Álomba sírom magam a sértéseidtől - horkantam fel. - Lerakod azt a pálcát vagy szeretnél egy lyukat a koponyádba a két szemed közé? A pálcám a durmstrangos egyenruhám zsebében lapult. Megbíztam Klausban és Kirában, tudtam vagy legalábbis reméltem, hogy kivédik a felénk indított átkokat. A bátyámmal egyszerre húztam meg a ravaszt és küldtem egy újabb golyót az auror felé - ezúttal azonban a puskacső már pontosan a homloka felé célzott, ezt már nem jelzésnek szántam. Nem gondolkodtam a következményeken, most még nem, csak ösztönösen cselekedtem, kizárva minden érzelmet. - Igen, tudom mi a dolgom - vágtam rá ingerülten. - Nem vagyok már gyerek, ne parancsolgass nekem! Csináljuk ki ezt a nyomorult britet, aztán szerezz nekem egy maszkot és egy köpenyt, segíteni akarok. Nem fogok menekülni, ha azt akarod, hogy eltűnjek innen, akkor Imperiusszal vagy erővel kell elcibálnod.
Megvetően pillantottam az ellenfelünkre. Lehetséges, hogy ügyesen hárította a támadásokat, de a borsóagya eddig terjedhetett, ha nem fogta fel, hogy túlerőben voltunk vele szemben. Háríthatta a puskagolyókat és az átkokat, de a karmaimtól nem szabadult volna. Gondolkoztam azon, hogy átalakulok, és kitépem a kezéből a pálcáját, majd kivájom a szemeit, és még jobban elcsúfítom az arcát, de a korábbi után kicsit fáradtnak éreztem magam. Az animágia egészen újnak számított a repertoáromban, nem ment még olyan könnyedén és akkor, amikor én akartam. Szünetet kellett tartanom két átváltozás között, hogy erőt gyűjthessek. Svent védve hárítottam a felénk repülő átkokat, a pajzsomról egyenesen a falba csapódott annak a korcsnak a varázslata. Lehet azt gondolta, hogy ő volt a legképzettebb közülünk, de arról fogalma sem volt, hogy engem gyerekkorom óta katonának, illetve orgyilkosnak neveltek. Épp ezért, a szüleim gondoskodtak róla, hogy az elméleti tudás mellé gyakorlati is párosuljon. Mások számára talán kegyetlen, embert próbáló feladatok feladatok elé állítottak engem és a lányokat, de mindezt a nagyobb jó érdekében tették. − Ne legyél ostoba – feleltem ennyit Klausnak csendesen, ám annál határozottabban, hiszen apám mindig is figyelmeztetett arra, hogy harc közben felesleges volt a szócséplés. Helyette egy újabb átkot küldtem az emberünk felé. El akartam terelni a figyelmét, amíg Freddie-nek csacsogni támadt kedve. Más esetben irtóra menőnek tartottam volna, sőt igazán büszke voltam rá a határozottsága és elkötelezettsége miatt, azonban lehetőségem nem volt reagálni a szavaira, hiszen az elmémbe akaratosan tolakodott Nikita hangja. Kira! Vera elég durván megsérült! Egy csapat durmstrangos meg kisgyerek között vagyunk. Nem tudom sokáig fenntartani a védőbűbájt! Kérlek, segíts! Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, épphogy hárítottam a következő felénk érkező átkot, hogy Sven felé fordulhassak. − Mennem kell – suttogtam halkan, épphogy tátogtam. Csak ő érhette a szavaimat, s bár az arcom nyugalmat tükrözött, ő ismert annyira, hogy tudja: komoly baj volt. Abban a hitben, hogy a vőlegényem és a sógorom fedeznek majd engem, egy újabb védőbűbájt vontam magam köré, és futásnak eredtem. Egyenesen a brit féreg irányába, hogy a lendületemmel megpróbáljam kibillenteni az egyensúlyából. Sietnem kellett. Meg kellett találnom a többieket. Meg kellett védenem a sajátjainkat.
Szinte csodával határos módon @Kira Karkaroff-Munternek sikerül sértetlenül eljutnia @Rupert Belby mellett, @Sven Munter és @Klaus Munter lövései és pajzsbűbájai kísérik az útját. Azonban Belby és a két Munter párbajának a végére nem kerül pont: mindhárman meglátják az égen kirajzolódó újabb Sötét Jegyet. Rupert tudja, hogy ott nagyobb szükség lenne rá, csupán az idejét pazarolja a németekkel, és hatalmas szerencséjére két kollégája bukkan fel a mellékutcában. Átengedi nekik a terepet, ő pedig futólépésben elindul az eget elcsúfító Jegy irányába. (Mesélői instrukció: Rupert a 12. csoportban folytatja a játékot.) Sven és Klaus kezdik elveszíteni a türelmüket, nem akarnak tovább egy helyben toporogni, amikor ennél sokkal fontosabb feladatuk lenne. Klaus következő találata az egyik auror koponyáját éri, a férfi azonnal összeesik. A másikat, egy középkorú boszorkányt Sven lábon lövi, ezzel szabad előttük az út. Ezután futnak bele Napoleon Mulciberékbe. (Mesélői instrukció: Klaus és Sven a 11. csoportban folytatják a játékot.)
Eközben @Theo Nott Hollyn után kutatva szalad végig a mellékutcákon, szinte letarolja a szemből érkező @Blaise Zabinit, akit apja révén gyerekkora óta jól ismer. Együtt lépnek ki a főutcára, csupán tíz-tizenöt méterre állnak a korábbi színpad maradványaitól. Az égett deszkák között feltörő lángok felett Madam Puddifoot és Ambrosius Flume lebegnek fejjel lefelé, az életükért kiáltozva, tehetetlenül. Mellettük négy maszkos alak nevet a szenvedésükön, kettő közülük felemelt pálcával, lassan lebegteti a két bolttulajdonost egyre közelebb a lángokhoz. @Otto Gwyndion Ackerley a futástól és félelemtől zihálva érkezik a főtérre. Csak minél távolabb akar kerülni az újabb Sötét Jegytől, azonban azzal nem számol, hogy a főtér irányában milyen borzalmas látvány fogadja majd. @Audrey Weasley ekkor érkezik meg Roxmortsba a Három Seprű hopp-hálózatán keresztül. Éppen csak kilép a fogadóból, amikor elsápad a szeme elé táruló látványtól. Négyükön múlik, hogy Madam Puddifoot és Mr. Flume élve elégnek vagy talán megmenekülnek a neohalálfalók karmai közül.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Hétf. Aug. 08, 2022 12:56 pm
Fedezzük a haladókat, és jó régen volt már, hogy magamban ugyancsak imádkoztam azért, ne legyen baj ebből. És lám, az ima meghallgatásra talált, csak az nem az enyém volt. Az elénk kerülő Halálfaló láttán összenézek Dracoval, és egyszerre vele, lendítem a pálcám. Már nem vagyok hajlandó rettegve menekülni, elbújni. Már így is túl sokáig hagytuk őket kiskirályoskodni, és az elmúlt évtizedek nem azt hozták, hogy megértették a leckét, éppen ellenkezőleg: ostoba módon úgy gondolták, hogy ezt megtehetik. Már nem engedhetem meg, hogy a fejem a homokba dugva úgy tegyek, mintha nem látnék semmit. De. Látom. És itt az ideje cselekedni is. - A francba...- nézem, ahogy már sehol sincsenek azok, akiket védtünk. Draco felé fordulok, és ahogy látom, szinte itt sincs gondolatban, csak egy másodpercre merengek el, mert ... A pálcát ösztönösen lendítem, aztán megállok. - Theo? Minden rendben?- összeugrik a gyomrom, hogy a fiamat még sehol sem láttam. - Nem találkoztál a fiammal? De képtelen vagyok folytatni a beszédet, ahogy megpillantok két alakot lebegni, négy maszkos alakkal. - Tegyél róla, hogy puhára essenek...- én a két maszkost célzom meg, s varázslattal megszabadítom a pálcájuktól, kezdjenek az egésszel, amit akarnak, majd egy újabb leindítéssel, mind a négyükről lelebegtetem a maszkjukat, pontosabban olyan vehemenciával teszem, hogy szinte letépi róluk a varázslat, ha már ennyire mögé rejtőznek, akkor ne csak egy sima átokkal becstelenítsem meg őket, ahogy ők teszik az ártatlanokkal. Azt hiszem, most lett elegem mindabból, amit meg mernek engedni maguknak. - Saját súlycsoportotokkal nem mertek szembenézni?- dehogy kiáltom dühösen. Éppen ellenkezőleg. Sármos (fenét sármos, ezt már a kukába dobom, sőt, mi több, elégetem!) ruhához sármos mosoly jár, s azzal nem jöhetek, hogy most bezzeg megcsillan a fogpasztareklámot megszégyenítő mosolyom a kormos (Merlinre, mire leszedem magamról a koszt!) arcomból. - Látom, jól szórakoztok.... Újra lendítem a pálcám, remélve, hogy Theo azért tudott tenni valamit a két lebegő alakért, s a sokadalomban egyelőre nem látok mást, csak tömeget és sodrást, pánikot, amit a robbanás hangja és érzete okoz. Megfagy az ereimben a vér. Seamus csomagja! Ösztönösen magamhoz vonom Theot, védelmezőn ölelem át szabad karommal. - Pajzsot.
A maszkosok kegyetlen terve nem sikerül, @Blaise Zabini és @Theo Nott még időben közbeavatkoznak. Theo ekkor veszi észre a menekülő Runcorn ikreket, akik egyenesen abba az irányba tartanak, ahol korábban Josef és Hans Munter majdnem lelőtték a Shelby testvéreket. Theo figyelmeztetni akarja őket az esetleges veszélyre, ezért utánuk indul. (Mesélői instrukció: Theo az 1. csoportban folytatja a játékot.) @Blaise Zabini mire észbe kap, már el is veszíti Theót, de nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy gyerekkori barátja fia egyedül kóborol a szinte háborús övezetté vált Roxmortsban, ezért a legközelebbi mellékutca felé indul, hátha ott találja. Azonban a távolban felhangzó pániktól eltorzuló sikoly megtorpanásra készteti: - Táltostűz! Elszabadult egy táltostűz, mindenki meneküljön! És valóban, a messzi távolban kék lángszörnyek törnek az ég felé, Blaise nem tétlenkedhet... (Mesélői instrukció: Blaise az 5. csoportban folytatja a játékot.) @Otto Gwyndion Ackerley és @Audrey Weasley is hallják a rémült sikítást, és bár lehet, hogy ismeretlenek egymás számára - vagy talán összefutottak már korábban valahol? -, mégis együtt indulnak el Roxmorts macskaköves utcáin. (Mesélői instrukció: Audrey és Otto a 3. csoportban folytatják a játékot.)
Most kifejezetten nem madáralakban voltam jelen, pedig lassan kezdem érezni, hogy a tollas a hátam, az kezd érvénybe kerülni. A beléptetések ellenőrzése után váltottam a csoport egyik tagját, hogy a tömegben pásztázzak a tekintetemmel, és a jelenlétemmel is, és senkit ne tévesszen meg az, hogy még mindig simán be tudom adni magam diáknak. A programokra csak addig figyelek, amíg azok nem rejtenek magukban veszélyt. Hogy ezért figyelek fel egyből arra, amire szükséges, nem foglalkozom vele. A csengőm azonnal megszólal, s figyelek az adott jelzésre, s felveszem a pozíciót is, hogy a kellő időben tudjak cselekedni. Még kivárok, hiszen ez lehet csak egy szóbeli provokáció, a fizikai támadást amúgy is másra bíznám, a védelem az én fő erősségem. Az irányt és az utasítást látva, kapva, a pajzsot azonnal felvonom. A stand áll, a standnál lévő személy pedig nem sérül meg, egészen addig, amíg... 
Fedezzük a haladókat, és jó régen volt már, hogy magamban ugyancsak imádkoztam azért, ne legyen baj ebből. És lám, az ima meghallgatásra talált, csak az nem az enyém volt. Az elénk kerülő Halálfaló láttán összenézek Dracoval, és egyszerre vele, lendítem a pálcám. Már nem vagyok hajlandó rettegve menekülni, elbújni. Már így is túl sokáig hagytuk őket kiskirályoskodni, és az elmúlt évtizedek nem azt hozták, hogy megértették a leckét, éppen ellenkezőleg: ostoba módon úgy gondolták, hogy ezt megtehetik. Már nem engedhetem meg, hogy a fejem a homokba dugva úgy tegyek, mintha nem látnék semmit. De. Látom. És itt az ideje cselekedni is. 
