Nem tudok jobbat elképzelni a nyári szünetnél, és őszintén elszomorít a gondolat, hogy az iskolás évek végének közeledtével meg kell barátkoznom az elvesztése tényével. Most még minden jó, van három hónap az évben, amikor elfeledkezhetek mindenről, ami a Roxfort falai között, a lépcsők rengetegében vár. Mintha szekrénybe zárhatnám a kellemetlen emlékeket és a szépeket egyaránt, bár a kellemetleneket sokkal szívesebben tüntetem el a süllyesztőben. Például azt, hogy majdnem sikerült végignéznem egy barátom halálát… Mindegy is, az nem most történt, sőt, a legutóbbi nyár kifejezetten jól alakult. Jaron hazalátogatott és nem egyedül jött. Előre megkérdezte anyáékat, hogy hozhatja-e egy haverját, ha már végleg hazatér Japánból, ahol az elmúlt hosszú időszakot töltötte munkával foglalatoskodva. Be akarta mutatni az új legjobb barátját, aki szintén auror, és úgy jött vele Ázsiából, mintha mi sem lenne természetesebb. Ha csak ennyit tudtam volna az emberről, már akkor azt mondom, hogy előre kedvelem, de úgy, hogy Jaron leveleiből is hallottam róla ezt-azt, alig vártam, hogy láthassam. Biztos voltam benne, hogy remekül megleszünk egymással. És remekül meg is voltunk, az biztos. Szinte az első pillanatban éreztem, hogy nagyon egy rugóra jár az agyunk. Egész nap, ahogy a család együtt töltötte az időt, élvezettel táncoltunk egymás idegein a lehető legjobb értelemben. Minden megjegyzésemre volt egy frappáns válasza és neki is mindig akadt mit mondania arra, amikor szóra nyitottam a számat. Kár lenne tagadni, hogy mennyire jól szórakoztam egész nap, ritkán akadt olyan társaságom, akikkel így ugrathattuk egymást, pláne a nyári szünet alatt. Küldtem bagolypostán leveleket Noah-nak és Maddoxnak, de az nem volt ugyanaz az érzés, én pedig mocskosul unatkoztam itthon. Persze ott volt a kezemben a Nintendo Switch, vettem hozzá egy új játékot is a megtakarított pénzemből, és valljuk be, a Dark Soulst elég sokáig lehet tolni, ahogy az Animal Crossing szigetem is mindig vár rám. Éles váltás a két játék között, de legalább volt valami, amivel elfoglaltam magam rosszabb napjaimon, amikor még a versíráshoz se volt semmi ihletem. Szóval Simon jelenléte határozott felüdülést jelentett abban a pár napban, amíg nálunk tartózkodott. Most pedig elkezdődött a tanév tavaszi fele és mit látnak szemeim? A Mágiaügyi Minisztérium aurorokat küldött a Roxfortba, hogy vigyázzanak ránk. És ki van ezek között a kedves aurorbácsik között? Nyilvánvalóan Simon. Én pedig hülye lennék nem kihasználni a lehetőséget, hogy van közöttük egy ismerősöm, pláne, hogy így meg tudom fenyegetni Nedet azzal, hogy ha nem viselkedik normálisan, szétrúgatom a seggét ezzel a valakivel. Arról nem kell tudnia, hogy ez valószínűleg sosem történne meg, mert ha azt akarom, hogy fájjon neki, akkor úgyis én magam verem el. - Szóval most át kell térnünk a magázásra, mert ez hivatalos ügy, vagy továbbra is csak a bátyám haverjával beszélek? -léptem oda Simon mellé. A folyosón szúrtam ki, éppen volt egy hosszabb szünetem a következő tanórám előtt, nulla tennivalóval, úgyhogy remek pillanatnak tűnt arra, hogy megzaklassam a társaságommal.
Kissé unottan pásztázom végig a folyosóra ömlő diáksereget, pedig esküszöm, igyekszem úgy viselkedni, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna közülük egy többszörös gyilkos, hibátlan vérvonallal és származást bizonyító törzskönyvvel, hogy vaktában átkokat szórjon a kiskorú felhozatalra. Legyünk realisták, ennek éppen annyi esélye van, mint Briggs parancsnok jóindulatának az átirányítási kérelmemmel kapcsolatban. Félreértés ne essék, amit elém raknak, azt gond nélkül – oké, némi panaszkodás, alkudozás és duzzogás után – elvégzem, ráadásul az esetek kiugró részében hibátlanul – ez statisztika, nem arcoskodás –, de ha választanom kellene, inkább dolgoznék terepen, mármint igazi terepen, visszaeső bűnözőkkel például (akik a legközelebbi mugliról a bőrt is leátkoznák), és nem egyen-taláros tinédzserek után kajtatnék feltételezhetően terrorelhárítási célzattal. Az egyetlen terrorcselekmény, amire számítani lehet, az egy szőke hajú, copfos végzős bosszúhadjárata az őt megcsaló hatodéves, nyakigláb srác ellen, és Merlin irgalmazzon annak a szerencsétlennek az előttem figyelmetlenségből felfedett – azaz áthaladás közben barátnőknek kicsacsogott – taktikai módszerek ismeretében. Merlinre, éppen ideje lenne kávészünetet tartani. A gondolat ellenállhatatlanul befészkeli magát, tekintetemmel egy másik auror ismerős alakját keresem, aki leválthatna öt perc erejéig, és szinte bánom, hogy nem bagózok olyan megszállottsággal, mint Briggs parancsnok, akkor kibulizhatnék magamnak napi két-hátom cigiszünetet, ami egyszerűen járna, mert a függőség rendszerszintű támogatása közismert tény. Desiree – Desi, emlékeztetem magam, aztán meg arra, hogy Miss Frye-nak kellene szólítanom, hah, de csak hivatalosan, gondolatkommandó még nem létezik – a semmiből tűnik fel, finoman elmosolyodom az ugratásán, nyári hőség jut eszembe, párától nehéz levegő, madárcsicsergés, ahogyan sziporkázik egy rosszul elkészített limonádé mellett, vagy nyakig sárosan kimászik egy randalór karámjából, és közli, hogy ne merjek megjegyzést tenni, én meg nyilvánvalóan megjegyzést teszek. – Attól függ, mennyire szokott eljárni a szád – szándékos csak egy-egy pillanatra nézek rá, a többi időt fürkészéssel töltöm, és nem igazán értem, miért nem sikerül normálisan koncentrálnom. Megfigyelések alatt rendszeresen beszélgetünk, eszünk, félálomban pislogunk ki a fejünkből, mégsem mulasztunk el egyetlen rezzenést sem. Desi meg idesétál, és véletlenül elfelejtek aurorkodni. – Meg persze attól, mennyire utálod, ha kisasszonynak szólítanak, mert ha nagyon, nyilván kénytelen leszek minden adandó alkalommal használni – a hivatalosnak tűnő félmosoly mögött egy gyermeki vigyor bújik meg, és még egy incselkedő pillantással is megtoldom az egészet, hogy annyira utáljon érte, amennyire csak lehet. - Egy kicsit remélem, hogy tényleg nagyon utálod. Ha most a fejembe látnának, Briggs parancsnok szörnyen csalódott, Jaron pedig szörnyen dühös lenne.
Nem igazán tudom, mire számítottam, hogy milyen viselkedést fog produkálni itt, munka közben, rengeteg mérföldnyi távolságra a Leicestertől két órányi gyalogútra fekvő, hatalmas farmtól. Teljesen mások voltak a körülmények, a lelkem mélyén én is tudtam, hogy nem fog az első emeleti folyosó közepén, vagy az egyik forgolódó lépcső végében Rick Astleyt énekelni, mint ahogy azon a hosszú, szalonnasütős éjszakán csináltuk, amikor Jaronnal úgy berúgtak, hogy végül csak pokrócokat vittem ki nekik a két lombsárkányunk karámjába, ahol végül elaludtak. Valakinek csak be kellett takargatnia őket, hűvös volt az éjszaka, és nem akartam volna, hogy megfázzanak, még akkor sem, ha biztos voltam benne, hogy maradandó halláskárosodást szereztem a fülsiketítő kornyikálásuk hallatán. Szegény én. Itt tényleg más volt, közel sem annyira laza, annyira lezser, mint nálunk, ahol mindenki olyan felhőtlenül élte a napjait, mint amilyen felhőtlen az ég is volt. Nem zavart ez a változás, sőt, igazából nagyon is szórakoztatott. A bizarr tény, hogy ugyanabban az emberben két ennyire eltérő személy lapulhat, egyenesen viccesnek tűnt a szememben. - Lakat van rajta, mint a pajtánkon, miután… nos, ki tudja, mivel haragítottad magadra a böklenceket. -Valójában nem volt kérdéses, mivel tette, de mindenki úgy tett, mintha nem tudná, mi történt. Az igazság az, hogy Jaron volt a ludas, én pedig úgy szövetkeztem vele, mint egy remek stratégiai társasjátékban. Az eredmény remek volt, apa haragja kevésbé. Nem véletlen, hogy lelakatolta utána azt a pajtát és eltiltott két hétre a böklenceinktől. Haragudtam rá, de utólag megértettem, még akkor is, ha emiatt lemaradtam egy borjú születéséről. Undorodó fintorra húztam az orrom, ahogy meghallottam a kisasszony megszólítást. Merlinre, mégis ki szereti, ha ilyen gusztustalan módon utalnak rá? Borzalmasan hangzik, ezt mindenkinek el kell ismernie, és máglyára vetni azt az embert, aki kitalálta a szót. Jó kis klasszikus boszorkányégetés, tudok is rá egy remek helyet Amerikában. - Kicsit szerencséd van, mert tényleg nagyon utálom -sóhajtottam fel lemondóan, annak teljes tudatában, hogy ezek után ezt többször fogom hallani, mint szeretném. De nem volt más lehetőségem, tudtam, hogy azonnal rájönne, ha hazudok neki, a hallgatásom vagy a téma elterelése pedig még árulkodóbb lenne. -Pláne az én vezetéknevemmel. Mégis ki akarna Sültkrumply Kisasszony lenni? Végignéztem rajta, továbbra is teljesen lenyűgözve azon, hogy milyen idétlenüljól különösen festett így. Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem a testtartását és megpróbáltam olyan komoly kifejezést varázsolni az arcomra, amilyen neki is volt. - Wow. Azt hiszem, nem akarok soha auror lenni, ez nagyon kényelmetlen. Hogy nincs még lumbágód?
Professzionalizmusra kalibrált tekintettel igyekszem felmérni a szögre kalkulált terep változóit, cserélődő arcok, kendőszínek, frizurák, magasságok, vállszélességek, minden lassanként masszává olvad, figyelmem elkalandozik, lustán ugrál egyik diákról a másikra, és minden második szívdobbanásnál visszafelé fordul, érintőlegesen beleharap Desi arcába, majd tovább száguld, mintha automatizáltan haladna egy kijelölt útvonalon. Briggs parancsnok kivert szemmel, kómából ébredve talán nem látna át rajtam, Preston meg magasról tenne rá, mit csinálok, amíg a hatósugarán kívül maradok. Szám sarkában előbbi mosolyom maradéka, minden erőmet megfeszítve igyekszem visszafogni magam, nehogy mindenki előtt kiszélesedjen, esetleg horkantás társuljon mellé, miközben belül visszafelé lépegetek, térben és időben egyaránt, egyenesen hozzájuk, a kifulladás, nevetés és rosszul előadott bűntudat emlékéhez. Desi hangos nevetésének visszhangja, a böklenc furcsa, mély torokhangja, és izgága csápjainak kapaszkodása, hátán megcsillan a napsütés, valaki a bokámba kapaszkodik, minden eleven, lüktető, boldog. – Jó, hogy emlékeztetsz, még be sem hajtottam rajtatok – igyekszem rezzenéstelen arccal válaszolni, néhány szarkaláb árulja el csupán, milyen késztetésekkel kell megbirkóznom. Persze nem mindegyiket, nem, vannak olyanok is, amelyről senki sem tudhat, semmilyen körülmények között, soha. Egészen apró dolgok táplálják, például a megszólítás lehetőségére adott válaszreakció, ahogyan orrán apró ráncok rajzolódnak ki a fintora mentén. Sokféle arckifejezést láttam már tőle – de nem eleget, Merlin verje meg, éppen ettől félek. (Hogy látni akarom, hogy látnom kell.) – Úgy dobálod ma nekem a muníciót, mintha kötelező lenne, Sültkrumply Kisasszony – reflexszerűen indítanék vállból egy apró lökést, egy baráti, bensőséges, intim, mégis kívülről ártalmatlan érintést, amely leadminisztrálható, felelősséget maga után nem vonó kontakt, ennek ellenére képtelen vagyok megtenni, nem itt, nem most, nem így. Kárpótlásul megengedek magamnak fél másodpercnél hosszabb pillantási időt, éppen sikerül elkapnom a mesterkélt komolyságot, testtartásának feszességét, és tényleg, tényleg, tényleg őrjítően nehéz nem elvigyorodni, vagy incselkedve megbökdösni a felkarján. Mintha szándékosan igyekezne kipréselni belőlem valamit, valami emberit, valamit, ami náluk patakzott belőlem, fesztelenséget, magabiztosságot, közvetlenséget, valamit, amit egyszerű a jelenlétében megélni, mert nem kell hozzá sem birtok, sem nyár, sem pára és ásító forróság, nem, mindez inkább belőle fakad, a puszta társaságából, a közelségéből. Rémisztő gondolat. (Felismerés.) – Ha a helyes testtartástól tüneteket produkálsz, talán ideje lenne felkeresned az iskolai javasasszonyt – és ott van, hamisítatlanul, leplezetlenül, kiszalad egy résen, egy aprócska hibán az aurori viselkedésrendszerben, a vigyor, amely rövid, de belefér most egy egész világ. Rendezem az arcvonásaimat, mielőtt bárkinek feltűnhetne – rajta kívül. Tekintetem elindul ugyanazon az útvonalon, ezúttal kihagyja Desi profilját, átsiklik felette. – Hogy bírjátok egyébként? A többség túlzásnak tartja, de… – engem nem érdekes a többség, csak… – Biztos idegesítő a sok egyenruhás, még ha szükséges is.
Nem akartam - és nem is voltam képes - leplezni, mennyire visszavágytam az elmúlt nyár hónapjaiba. Ha valaha is problémát okozna a gondolat, hogy patrónust idézzek, egész biztosan az akkori emlékeket idézném fel magamban segítségként, mert nem tudtam volna boldogabb és feledhetetlenebb napokat választani erre a célra. Talán csak frissek az emlékek, talán valóban eddigi életem legszebb időszaka volt, mindenesetre azok a forró, gondtalan napok már-már betegesen hívtak vissza magukhoz. - Ebben az egyetlen aggasztó, hogy már nagyon sok időd volt kitervelni a tökéletes bosszút. Féltem az életemet, keresnem kell magamnak egy hős aurort, aki megvéd… hát, egy másik aurortól. -Mire kimondtam, már nem is hangzott annyira drámaian, inkább csak nevetséges lett. Nem éreztem zavarban magam emiatt, Simon mellett nem is tudnám. Valamiért a közelsége tökéletesen feloldotta bármilyen helyzet feszültségét és csak vidámságot, nyugalmat és biztonságot éreztem, ha vele voltam. Talán pont emiatt ragaszkodtam hozzá ennyire. Hát persze, csak emiatt. Összeszűkült szemmel sandítottam rá, rosszul rejtegetve a szám sarkában bujkáló mosolyt. Mégis hogy létezhetnek emberek, akik nem élvezik, nem imádják az ilyen ártatlan, kedves, szeretetteljes csipkelődést? Kezdtem azt érezni, hogy jobban rá vagyok függve erre, mint az oxigénre, pedig elég egyértelmű, hogy a kettő közül melyikre van nagyobb szükségem az életben maradáshoz. - Honnan veszed, hogy nem szándékos és egy nagyobb, ördögi terv része mindez? -Nem az volt, nyilván nem, és nem is vártam választ a költői kérdésre. Soha nem terveztem, nem is szerettem tervezni, inkább a spontaneitás és az improvizáció eszközeivel éltem. Nem véletlenül szerettem annyira a slam poetryt, ahol hasonló, rögtönzött alkotásokkal gazdagítottam a művészetet, ha ezt lehet annak nevezni. És éppen ezért voltam annyira kegyetlenül béna a Souls játékokban, ahol a jól eltervezett karakterépítés és stratégia szükséges volt az ideális játékmenethez. De mégis kit érdekel, mi az ideális, ha van szórakoztatóbb is? - Ha ez a helyes testtartás, akkor öregkorodra nem előre, hanem hátrafelé fogsz görnyedni és belőled lesz a legöregebb limbókirály -vágtam rá én is azonnal a reakciót, mert megcsillant előttem az igazi, nagy szócsata reménye, amit aztán hamar le is rombolt az arcára visszatérő komolyság. Nem gáz, megértem. Ez a dolga. Vállat vontam a kérdésére. - Engem nem zavar, de tudom, hogy sokakat igen. Pedig jobb ez, mintha a szülők sipákolnának, hogy miért nincsenek biztonságban az ő drágalátos csimotáik. Persze nem az én szüleimre gondolok, de látnád, milyen nőstényördögök fordulnak meg csóri McGalinál… Mindegy. Talán egyedül az zavar, hogy már nem olyan könnyű megúszni egy seggfej elátkozását.
Nem tudok jobbat elképzelni a nyári szünetnél, és őszintén elszomorít a gondolat, hogy az iskolás évek végének közeledtével meg kell barátkoznom az elvesztése tényével. Most még minden jó, van három hónap az évben, amikor elfeledkezhetek mindenről, ami a Roxfort falai között, a lépcsők rengetegében vár. Mintha szekrénybe zárhatnám a kellemetlen emlékeket és a szépeket egyaránt, bár a kellemetleneket sokkal szívesebben tüntetem el a süllyesztőben. Például azt, hogy majdnem sikerült végignéznem egy barátom halálát… Mindegy is, az nem most történt, sőt, a legutóbbi nyár kifejezetten jól alakult.
