„Ha rád zuhan egy zord világ, hogy bírnád el gyönge vállal?”
A végső kétségbeesés utolsó foka, ez volt képes erőnek erejével rávenni arra, hogy ne csak megírjam, majd a fiók mélyére süllyesszem, de el is küldjem az azt ominózus levelet. A segélykérést. Nem hittem a válaszban, ahogy abban sem, hogy amennyiben érkezik, az gyors és pozitív lesz mégis… így történt. A napok gyors egymásutániságában pedig egyre bizonyosabban éreztem azt, hogy jó döntést hoztam. A legjobbat tulajdonképpen, amelyet csak az adott szituációban lehetett. Bár nem kívántam a saját halálomat - annál gyávább voltam, igazság szerint - mégis, néha egy-egy kósza, nagyon sötét pillanatomban eszembe jutott, vajon mit érezhetett Ned Runcorn, amikor tavaly az ablakpárkány szélén állt. Félelmet? Rettegést? Megnyugvást? Aztán, ahogy a gondolataim száguldottak tovább egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy már már nem a fiú esetleges gondolatain, hanem azon jár az agyam, hogy én mit érezhetnék hasonló helyzetben,ű; ez pedig megrémített. Nem akartam ilyet tenni. Soha. Még ha elcseszett is volt, szerettem az életet, az életem, próbáltam figyelni annak az apró csodáira, amelyek miatt megérte ezt csinálni, túlélni. Noha az utóbbi hetekben, nem sokat láttam már meg ezekből. Inkább semmit, ha őszinte akarok lenni. Nem leltem örömöt a festésben, az olvasásban, de még a zenében sem. Tulajdonképpen semmiben, ami korábban akár csak egy kevéske örömöt nyújtott. Már Balthazar ostoba szóviccein sem mosolyodtam el egyszer-egyszer amikor biztosan nem láthatta, mint együttélésünk kezdetén. Tulajdonképpen azt is nehezen viseltem, ha a közelemben tartózkodott, nem hogy a beszédét vagy az érintését. Azt pedig, bármekkora gyűlölet is volt bennem irányába - amire inkább a családja, onnan is elsősorban az édesapja szolgált rá, mint sem ő, személyesen -, még így is tudtam, hogy a viselkedésem nem fair vele szemben (sem). Pontosan ezért, ezek miatt a feszítő, ambivalens, a logikát minden viszonylatban nélkülöző érzések keszekuszasága miatt jutottam arra, amire. No és a fájdalom miatt, az örökké szúró, feszítő fájdalom miatt, amit minduntalan éreztem a mellkasomban, ha a múltra gondoltam. A szüleimre, az esküvőre, a nevem változására vagy arra ami azon az ominózus délutánon történt - vagy csak szerintem történt. És egyszerűen már nem bírtam. Túl gyönge volt a vállam ahhoz, hogy ennyi mindent cipeljek rajta és hiába próbáltam megannyiszor felébredni, ez nem így működött. Nem álom volt ez, hanem a kegyetlen valóság. Szombaton, a levélben egyeztetett napon, amikor is megvolt rá a lehetőségem, hogy mindentől megszabadulhassak, zakatoló szívvel hagytam el a Roxfortot. Csak ezért nem szaladtam előre, beelőzve ezzel a diáktársaimat, mert prefektusként viselkednem kellett, ahogy a látszatot is fent kellett tartanom. Csak még egy egészen kicsit... - Napoleon bácsi - erőltettem mosolyt az arcomra, amint megláttam őt a megbeszélt találkozó helyen, noha még én is éreztem, hogy ez hamis volt és kényszeredett. Már képtelennek bizonyultam arra az egyszerű látszathazugságra, hogy úgy tűnjön: minden rendben van. - Köszönöm, hogy eljöttél és sajnálom, hogy ide rángattalak, a Szellem Szállásra, ahogy azt is, hogy titoktartást kértem Sebastian és Francesca előtt, de… egy meglehetősen magánjellegű dologról… kérésről lenne szó - kerestem a megfelelő szavakat. Azokat, amelyekkel biztosan meggyőzhetem arról, hogy segítsen nekem. Hiába gyakoroltam be őket, most mégis nehezen jöttek elő, mintha nem is akartak volna. - Én… szeretném, ha kitörölnéd néhány emlékemet -az összeset, mondtam volna szívem szerint, mivel egyszerűbbnek tetszett egy üres, feltölthető váznak lenni, mint annak, a sérült, repedezett személynek, aminek most mondtam magam. Tudtam azonban, hogy ilyet sose tenne, túl nagy óhaj ez, olyasmi, amelyet sosem teljesítene. Még csak el sem gondolkodna rajta. Most is, csak az emlékeim egy részének eltüntetésével is már ingoványos talajon jártam. - A szüleimet leginkább. Nem akarok emlékezni arra, hogy ismertem őket, hogy boldogok voltunk és aztán... - haraptam el a mondat végét és vele együtt az alsó ajkamat is. Fémes íz keserűséget éreztem a nyelvemen. - Tudom, hogy eszement kérés, nem kell mondanod. Ostobaság, de nem bírom tovább. Én… annyira elegem van, annyira nagyon. A fájdalomból, az érzésekből, az emlékekből az örökös rémálmokból, a… mindenből. Olyan nehéz és súlyos, hogy… nem akarom, nem akarom ezt a terhet. Sosem kértem ilyesmit. Én csak… meg akarok könnyebbülni, úgy érezni, mint egy normális ember és próbálkozom, esküszöm próbálkozom, annyi mindent megpróbáltam, de… máshogy már nem megy… Kérlek… könyörgöm segíts, hogy végre vége legyen… - hadartam össze-vissza heves gesztikulálás közepette, csapongva a zakatoló gondolataim között és könnyes szemekkel, teljesen belelovalva magam az egészbe.
Napoleon Mulciber varázslatosnak találta
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Mindig sajnáltam Maisyt, amiért olyan volt az élete, amilyen. Nem maguk az események miatt, bár a szülei halála érthetően megviselte, inkább azért, mert ezek az események nem az ő lelkületének valóak. Nem véletlenül töltött nálunk annyi időt akkoriban, hosszú heteket, sőt nyaranta hónapokat is, ha éppen olyan kedve volt. Már akkor is elmondtam neki, hogy a mi ajtónk mindig nyitva áll előtte és akkor jön hozzánk, amikor szeretne. Ingrid és én nem voltunk a legangyaliabb szülők, sem a legjobbak, sőt, messze álltunk ettől, de azért egy gyerek sem szenvedett semmiben sem hiányt nálunk. Még az a sokeszű fiam sem, aki segített nekem idejekorán megőszülni… Természetesen azonnal igent mondtam Maisy hívására, biztos voltam benne, hogy fontos, ha így, a semmiből rám ír a segítségemet kérve. Hosszú volt az elmúlt időszak az életében, az esküvő és minden más elég csúnyán összeadódott, biztosra vettem, hogy nem viseli túl jól. Nem olyan volt, mint Maud vagy Barnaby, akikről az ilyen események jóformán nyom nélkül leperegtek. Korábban odaértem a Szellemszállásra, mint terveztem. Hamar sikerült elszabadulnom tetemes teendőim mellől a Minisztériumban, legkorábban este terveztem Amerikába utazni a Hopp-hálózaton. Volt mit megbeszélnünk Corbannel, de addig is bőven tudtam időt szakítani Maisy szükségleteire. - Szia, Maisy -fordultam felé, amikor meghallottam a hangját. Eddig a roskadozó épület falait néztem, időtöltés gyanánt az én roxforti éveimet idézve fel. Ezek azonban messze nem voltak olyan fontosak, mint az unokahúgom, úgyhogy szó nélkül félresöpörtem őket az útból. -Nem kell szabadkoznod, továbbra is áll az, amit már százszor elmondtam, hogy ha segítségre van szükséged, bármikor fordulhatsz hozzám vagy Ingridhez. A kérésére azért egyáltalán nem számítottam. Sejtettem, hogy valami komolyat szeretne, de az eszembe sem jutott, hogy ilyesmi kattogna abban az okos kis fejében. Jó voltam a neutrális arckifejezések használatában, de ezúttal még nekem is a tarkómig szaladt a szemöldököm. - Ezt mennyire gondoltad át? Kár volt megkérdeznem. Még be sem fejeztem a kérdést, már rá is zendített arra, ami eddig minden bizonnyal nagyon erősen feszítette belülről. Nem szóltam hát közbe, hagytam, hadd mondja, annak reményében, hogy ettől majd jobban fogja érezni magát. Kételkedtem benne, hogy ez lesz, de megért annyit, hogy végighallgassam egy kislány siránkozását. Legalább nem volt teljesen jogtalan, amit mondott és amit érzett. - Maisy, az amneziálás ennél sokkal komplexebb dolog, pontosan annyira komplex, mint az emlékezet maga. Nem akarlak untatni a tudományos részletekkel, de az emlékezet rendszerekben működik, és az emléktörlés nem tudja az összes rendszert irányítani, még a legprofibbak esetében sem. Értem, hogy mit szeretnél és miért, de nem hiszem, hogy ez segítene rajtad. Törölhetnék bármit, de hiábavaló lenne, mert csak magukat az emlékképeket tudom eltávolítani, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket nem, így azok megmaradhatnak. Egy kis ideig némán fürkésztem az arcát, aztán a zakóm zsebéből előhúztam egy zsebkendőt és felé nyújtottam. - Miért érzed úgy, hogy ez lenne a legjobb megoldás? -kérdeztem rá nyíltan, őszintén. -Vagyis inkább miért érzed azt, hogy ez lenne az egyetlen opciód? -Voltak erről teóriáim. Talán ez volt a legegyszerűbb, a legkönnyebben elérhető, a legmegbízhatóbbnak tűnő... De ki tudja, melyiket gondolta ezek közül, csak remélni tudtam, hogy elmondja és talán találunk valami alternatívát a problémára.
„Ha rád zuhan egy zord világ, hogy bírnád el gyönge vállal?”
Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, miközben a Bácsikám szavait hallgattam. Egy hálás, reményeim szerint nem kényszeredettnek tűnő mosoly, ennyire futotta tőlem hirtelenjében, többre nem. Tudom, megannyiszor elmondta már az évek során, hogy számíthatok rá - rájuk - és kereshetem őt - őket -, amennyiben bárminek szükségét érezném, mégis… nehezen vettem rá magam erre. Főleg most, annak tudatában, hogy mire szántam el magam, milyen komoly és súlyos kérés okán is invitáltam Őt erre a találkozóra. - Teljesen! - Láttam az arcára kiülő, őszinte döbbenetet, mégsem törődtem vele. Hónapokkal ezelőtt, amikor még csak Maisy Fawley-nek hívtak, csak megmosolyogtam volna ezt az valódi, tőle merőben szokatlan reakciót, hogy aztán elraktározva azt elmesélhessem Sebinek, aki vagy felhasználja valamire, vagy haszontalannak ítéli. Merlin se tudta - vagy esetleg akarta - már követni, mi a számára hasznos és mi nem. Ezek azonban már nem azok a békés, fülledt nyári napok voltak, ahogy én sem viseltem már a Fawley nevet. Az idők és az emberek változtak, a történések alakították vagy rombolták őket; engem is. - Mindent pontosan átgondoltam és biztos vagyok benne, én… egyszerűen tényleg nem látok más megoldást - tettem még hozzá szaporán véve a levegőt, hátha ezzel lehetőségem nyílik pozitív irányba billenteni a mérleget, amely voltaképpen fogalmam sincs, hogy állt éppen. Hiába a korábbi meglepetés a Napoleon bácsi arcán, mást nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. A válasza elkeserítő. Nem azért mert nemet mondott, voltaképpen semmi ilyesmi nem hangzott el, kimondva legalábbis; hanem azért, mert nem működött ez olyan egyszerűen, ahogy annak a logika (és a Roxfort könyvtárának, poros, megkopott és mint kiderült, idejétmúlt könyvei) alapján kellett volna. Őszintén nem értettem, hogy lehetséges az érzelmek megléte a hozzájuk köthető emlékek nélkül, de nem kérdeztem rá, noha biztos voltam benne, hogy a Bácsikám tudna rá felelni. Voltaképpen a miért nem érdekeltek, nem voltak fontosak, csak az, hogy amit kigondoltam az úgy és abban a formában képtelenség. Nem baj, nem adtam fel ilyen könnyen, nem olyan fából faragtak… - Akkor vegyél el minden képet, az összes emléket, az még jobb - ráztam meg a fejem, miközben minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy ne pislogjak, ne induljanak meg a könnyeim. Nem sírhattam, nem nézhettem ki úgy, mint egy őrült, hisztérikus tinilány, aminek és akinek voltaképp a legtöbb aranyvérű tartott már. Itt és most komolynak kellett látszanom, azt az érzést keltve, hogy elszánt és határozott vagyok, egy valódi felnőtt, aki tudja mit szeretne, annak minden hátrányával és előnyével együtt. - Én vállalom. Bármit… Kérlek. Nem ringattam magam ábrándokba - már régen nem, azok az idők ide s tova tíz éve elmúltak már -, ahogy olyan képek sem lebegtek a lelki szemeim előtt, amelyekben ez egy könnyű menet volt. Tudtam, hogy nyomós, megdönthetetlen érvek kellenek majd a bácsikám meggyőzésére. - Mert már nincs más - feleltem nyíltan, őszintén, lemondóan, keserűen, majdhogynem nevetve, noha azt minden öröm, derű és vidámság nélkül. - Próbáltam elfogadni, elengedni, megbékélni, megbocsájtani, de… egyik se megy. Semmi. Én… mindegyikre képtelennek érzem magam. Hiába csinálok bármit is, ez egyszerűen nem múlik, csak fáj és szorít és nyom és aztán amikor azt hiszem lehetetlen, még jobban fáj, más érzés pedig nincs csak ez üres, feszítés a mellkasomban, meg a légszomj. És közben újra és újra a múltat látom, majd a jelent látom és tudom mit, de közben mégsem, mert mindenki más csak nemet mint a fejével, nevet rajtam, mintha ez olyan vicces volna, csak egy félreértés, de tudom láttam, hallottam, éreztem… én tudom - De mit? Mit tudok oly’ biztosan, oly’ rendíthetetlenül, oly’ határozottan, hogy arra éveket, szavakat és energiát szántam? Mit? Mit? Mit? Hiába visszahngzik újra és újra, hiába van ott a válasz, nem adom meg neki. Bolondság, őrültség, egy gyermeki elme találmánya, egy félreértés, zengik az ismeretlen hangok, nők és férfiak, Mr. Crouch jó ember, barát sose tenne olyat. Nem bántaná a szüleid… nem bántana TÉGED, nem úgy. - Már senki sem tud segíteni, csak te. - Könyörögtem, már-már esdekeltem neki félredobva mindent, amit a tulajdon büszkeségről gondolni véltem valaha, mert tényleg hittem abban, amit mondtam. Annyi, de annyi ember volt már mögöttem. Családtagok, évfolyamtársak, ismeretlen és még sok más arctalan, névtelen hmoálybavesző személy, de egyikük sem nyújtott sem megoldást, sem pedig vígaszt, hiába akart, hiába próbált. - Hadd legyen vége, hadd ne érezzek semmit, hadd ne lássak semmit, hadd ne emlékezzek semmire - nyöszögtem lehunyt szemmel, mit sem törődve már a könnyeimmel, a komolysággal, a bármivel. Nem számított már semmi, csak hogy tényleg sikerüljön pontot tenni a történet utolsó mondatának végére, így vagy úgy (bárhogy, amihez nem vagyok túl gyáva).
Napoleon Mulciber varázslatosnak találta
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Gyorsan rendeztem a vonásaimat, még magamat is megleptem vele, milyen könnyedén kiült az arcomra a meglepetés, amikor ezzel szokott a legkevesebb problémám lenni. Mégis más volt egy ilyen megjegyzést hallani Maisytől, egy családtagomtól, pláne attól, akitől a legkevésbé számítottam ilyesmire. Ugyan nem mondtam ki hangosan, hogy mekkora bődületes hülyeség volt, de éppen erre gondoltam, valamint arra, hogy ő lett volna az utolsó rokonom, akitől ezt vártam volna. Intelligensebb volt annál, hogy ezt komolyan gondolja, és eddig azt hittem, hogy mentálisan jobb állapotban is van. Nem tudtam, melyikben tévedtem, de a lelkem mélyén reménykedtem, hogy inkább az utóbbiban, mert a saját ép elmém érdekében kellett, hogy legalább egy okos családtagom legyen a feleségem mellett, mert másképp biztosan megbolondultam volna én is. És szerencsémre - vagy inkább arra sem - valóban a mentális instabilitás volt a válasz. Nos, ha valóban meg akartam volna tenni, amit kért tőlem, akkor abban határozottan segített volna mindez, mert jóval kevesebb ellenállásba ütköztem volna, de a szerencse ennyiben ki is merült. Ezt sem neveztem volna hasznosnak, hiszen eszem ágában sem volt megtenni ezt neki, hiába próbálkozott akár évtizedeken keresztül minden nap minden percében. Egyelőre azonban nem közöltem ezt vele, úgy éreztem, sokkal többre megyek azzal, ha beszéltetem és hagyom, hogy elmagyarázza a helyzetet, a gondolatait, az érzéseit. Az első kettővel talán még tudnék is mit kezdeni, ha nagyon akarnék. Nem szóltam közbe egy szó erejéig sem, hagytam, hogy kifakadjon belőle, aminek kellett, mint egy fájdalmas kelésből. Jót fog tenni neki, talán a végére még meg is gondolja magát és elveti ezt az eszement ötletet, hogy majd én kitörölgetem neki az emlékeit, mint amikor az ember a régi, koszos gyertyákat dobálja ki a polcokról. Nem megoldás semmire, pontosabban arra, amire ő akarja használni, egyáltalán nem lesz jó. - Hadd kérdezzek valamit -szólaltam meg nyugodt hangon, komolyan, amint úgy éreztem, hogy két levegővételnél több időre is meg szándékozik állni. -Vannak jó emlékeid a szüleidről? -Költői kérdés volt ez is, tudtam, hogy igen. -Fel tudsz idézni bármi szépet, amire boldogan gondolsz vissza? Például amikor kislány voltál még, és édesapád asztronautákról olvasott neked esti mesét. Bármi hasonlót. -Már arra sem emlékeztem pontosan, mennyi idős volt Maisy, amikor meghaltak a szülei. Talán egyáltalán nem is voltak pozitív élményei velük, de egy próbát megért. -Mert ha elfelejted őket, akkor ezek az emlékek is velük együtt vesznek, nem csak a rossz és fájdalmas dolgok. Hátradőltem, intettem a felszolgáló hölgynek, hogy hozzon nekem egy pohár Lángnyelv whiskyt. Nem adtam a tudtára, hogy örülnék neki, ha nem az Ogden-féle lónyálat itatná meg velem, hanem egy prémium Blishent hozna, mert biztos voltam benne, hogy ebben a lebujban nem is tartanak Blishent, legfeljebb az olcsóbb, rosszabb érlelésű fajtáját. Ezegyszer beérem Ogdennel is. Ez a fél perc pedig talán elég volt, hogy a gondolatai között hagyjam Maisyt. Szívesen adtam volna neki több időt is, de egyrészt akadt még más dolgom is, nem ülhettem vele itt egész nap, másrészről pedig kontraproduktív is lehetett volna, ha hagyom neki, hogy a gondolatai vezéreljenek. - Tegyük fel, hogy megteszem, amit kérsz tőlem. Puszta feltételezés, természetesen. El fogsz feledkezni a szüleidről, arról, hogy valaha is léteztek, hogy az életed részét képezték. Feltételezem, hogy ez jelenleg egy nagyon jó megoldásnak hangzik. Jól gondolom, ugye? Akkor most képzelj el egy fiatalt, egy majdnem gyereket, aki éppen igyekszik megismerni önmagát, eldönteni, hogy ki ő, hol a helye az életben, milyen céljai vannak és hogy honnan jött. Hangsúllyal azon, hogy honnan jött. Kérdései lesznek, amikre válaszokat akar kapni. De nem ismeri a szüleit, akiktől a válaszokat kapná, sőt, így éppen ez lesz a legnagyobb kérdése saját magával kapcsolatban: kinek vagyok a gyermeke? A te esetedet véve alapul itt két opció lehet: soha nem tudja meg, mert senki nem ad neki választ, ezért mindig ott lesz benne a frusztráció, az ismeretlen, a kérdések, a tehetetlen düh. Vagy pedig megtudja, másodszorra is fájdalmat okozva magának ezzel. Melyik hangzik jobban? Vagy kérdezem másképp, egyáltalán jobban hangzik ezek közül bármelyik, mint a jelenlegi állapotod? -Ez a kérdés már egyáltalán nem költői volt és nem is feltételes.
