Azt hiszem őszintén mondhatom, hogy engem lepett meg a legjobban, amikor kiderült, hogy Cornie meséi igazából nem is mesék voltak. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy a hatalmas kastély, ahová varázslást tanulni érkeznek gyerekek, csupán egy történet, amin gondolkozva könnyebben elalszom, mint bárányokat számolgatva. Richard és Rody fáradhatatlanul válaszolt az összes kérdésemre, és nem olyan felnőttesen, elcsalva a felét azzal, hogy úgy se érteném, mert gyerek vagyok, szóval néhány nap alatt elég jól megértettem, a dolgok működését. A napom nagy részét amúgyis a könyvtárban töltöttem, vagy az udvaron Sir Kenyér, a vad sárkány társaságában, mert nekik órát kellett tartaniuk.
Ez alól a mai sem volt kivétel, a bőséges ebéd után úgy döntöttem, hogy ma bizony megtalálom az udvar rettegett mitymityét! Rengeteg könyvet olvastam, és a Roxfortban fellelhető kötetekben olyan lényekkel találkoztam, amikről eddig azt hittem, hogy csupán a gyerekek láthatják őket. A tündérféléknek nagyon sok fajtájuk volt, a legtöbb persze komisz, amik szerettek elcsenni dolgokat, példának okáért az utolsó süteményt. Ezt a bekezdést majd azért Richardnak is megmutatom, csak hogy tudja, lehet tényleg nem Rody jár rá este az elcsomagolt sütikre! Az ilyen kalandokra persze nem lehet felkészületlenül indulni, így Sir Kenyér nyakörvére felkerült az elmaradhatatlan vörös kis köpeny, ami megkülönböztette őt a többi, vadon élő sárkánytól. Nagyon szomorú lettem volna, ha véletlenül elkeveredik, aztán nem őt vinném este haza, biztos hiányoznánk neki! Aztán zsebre tettem a megkezdett tubus fogkrémet, mert a mitymity köztudottan szerette a mentol illatát, és nem azért, mert ősi vendettát hirdettem a fogmosás ellen! Magamhoz vettem egy félig kiürült habfújót, és a lepkehálómat, ezzel hivatalosan is felkészültnek tekintve magunkat az indulásra. A vár belső udvaránál sose mentem messzebb, most sem szándékoztam, mert ezt kérték tőlem, és emlékszem Richard arcára, amikor egyszer rossz irányba kanyarodtam az egyik lépcsőn, és tíz egész perccel a megbeszélt után értem a szobához. Legalább negyven évet öregedett, és valószínűleg a mágikus kommandót készült éppen kihívni, amikor bekanyarodtam a folyosó végén. Egyáltalán van olyan? És ők helikopter helyett repülő seprűről lógnak le kötélen? Ezt akkor nem mertem megkérdezni, de talán most már megkockáztathatom. Odakint megkerestem azt a sűrűn bokrokkal körbe nőtt helyet, amit valószínűleg a leginkább kedvelt a mitymity, majd törökülésben ülve megkezdtem az előkészületeket. Előhalásztam a fogkrémet, majd a habfújóba nyomtam belőle egy keveset, és gondosan összekevertem. Biztos voltam benne, hogy így nem igazán lehet majd buborékot fújni, de azzal nem lehetne előcsalni a mitymityet, ezért nem is erre készültem, hanem a kis fújó fejével óvatosan szétkentem a leveleken némi mentolos lötyit. Ez tutira ide vonza majd, én pedig a lepkehálómmal lecsaphatok! Tökéletes tervnek tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg Sir Kenyérre rá nem jöttek azok a sárkányos dolgok. Előfordult vele, hogy megvadult, és égtelen tombolásba kezdett, fülsüketítő hangon bömbölt, aztán nekiiramodott. Most is valami ilyesmi történt, hallottam, ahogy éles hangján jelez, azt hiszem azt szerette volna közölni, hogy veszély, és mire észbe kaptam, már beljebb vetette magát a bokros részen. Engem azonban nem olyan fából faragtak, aki megfutamodna ilyen helyzetben, azonnal utána indultam, de legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem egy mitymityre bukkant, csak egy lányra. - Ejnye Sir Kenyér, megijeszted! Ő nem mitymity, és megbeszéltük már, hogy gyerekeket nem esznek a házi sárkányok! - Nyúltam a nyakörve után, hogy kicsit visszatartsam, elsőre biztos bárkit megdöbbentene egy sárkány látványa, mégha olyan szelíd is, mint ő. - Ne haragudj, vadászat közben néha megvadul, de emberekkel szemben ártalmatlan! Hagyd, hogy megszaglásszon, akkor biztos megnyugszik. - Lehet pórázt is hoznom kellett volna, azonban engem könnyűszerrel húzott el, ezért értelmetlennek láttam az esetek többségében. - Te is a mitymityet keresed? - Ugyan mi másért bújkálna a bokrok között?
Vakáció után visszakerülni az iskolapadba minden alkalommal annyira nyomasztó érzés. Mindegy, hogy téli, tavaszi, vagy nyári szünetről van szó. Ilyenkor azt érzem, mintha kirántanák a lábam alól a talajt, mintha megfosztanának a szabadságomtól, szolgasorba állítanak. Még a rabruha is megvan, hiszen a roxforti egyenruha ilyenkor pont annyira kényelmetlennek érződik. Pedig alapvetően szeretek itt lenni, örülök, hogy újra együtt lehetek a barátaimmal, és a kastély tulajdonképpen már első óta a második otthonom, ahogy sokunknak. Az órákat leszámítva mindig találni valamit, amivel leköthetjük magunkat, változatosságot, izgalmakat, tekintve, hogy ebben a suliban még egy szimpla lépcsősor sem lehet elég kiszámítható. És általában olvasni is szeretek, nem is kicsit. A könyvtár pedig kifogyhatatlan újabb és újabb témájú olvasnivalókban. Aztán mégis, valahányszor visszatérek, legszívesebben menekülnék, szárnyakat növesztenék, és kirepülnék a kapu felett. Amúgy az tényleg menő lenne. És hát miért is ne tehetném meg? Mármint nem, sajnos nem tudok szárnyakat növeszteni. De talán még rábeszélhetem James-t, hogy engem is tanítson meg az animágiára. Amilyen szabadlelkű vagyok, remélhetőleg épp egy madár alakját venném fel. Király lenne. Bár azt sem bánnám, ha katicabogárrá változnék. Csak mondjuk úgy nem jutnék túl messzire, legalábbis nem lenne olyan egyszerű. Na mindegy.
Lényegében ahogy vége az első tanítási napoknak, a délutáni órák után úgy dobom le az egyentaláromat, mint egy rabláncot, és rögtön vagy tíz kilóval könnyebbnek is érzem magam. Ma is így van ez, aztán amint lehet, megszabadulok a könyveimtől és jegyzeteimtől is, majd szinte kimenekülök a lakókörletből, a toronyból, a kastélyból, ki a szabadba feltöltődni. Először csak élvezem, hogy végre levegőn vagyok, a szikrázó napsütésben, és nem igazán érdekel, hogy mennyire céltalanul bolyongva indulok neki a birtok felfedezésének. Azt hiszem, mondhatom így, hogy felfedezés, mert bár idekint nincsnek folyton helyet változtató lépcsők, viszont a maga módján a természet is mindig megújul, és ez még csak nem is mágia. Először a tópartra sétálok le, de látva, hogy rajtam kívül még több tucat diáktársam élt a lehetőséggel, hogy idekint vezesse le a napi stresszt, inkább odébbállok. Nem kifejezetten van kedvem most a tömeghez. Még a barátaim társaságában könnyebben elviselném, de azok ki sem akartak mozdulni a klubhelyiségből, kimerültségre hivatkozva csak heverésznek odabenn.
Szóval nem sokkal később már újra a belső udvarban lődörgök, a bokrokkal, cserjékkel benőtt területen, amikor a szemem sarkából egy érdekes mozgásra figyelek fel az egyik bozótos alatt. Esküdni mernék, hogy egy bólintért láttam. Bár úgy rémlik, azok inkább nyugatabbra őshonosak... vagyis... őszintén szólva nem is tudom, hogy a Roxfort az országon belül egyáltalán hol is helyezkedik el. Tudja ezt egyáltalán valaki? Annyiféle varázslat őrzi. De a lényeg, hogy erre felé nem gyakran látni ezt a lényt, pedig én már olyan régóta szeretnék egyet magamnak. Szóval a fenébe is, ezt muszáj megnéznem magamnak! Nem sokat hezitálva, hogy esetleg felakadok az ágakban, és tele lesz levéllel a hajam, négykézláb indulok a kis, alig húsz centis bólintér után. Vagy legalábbis az után, amit annak hiszek. Ám mielőtt valóban elveszhetnék a talajmenti sűrűben, valami oldalról nekem ront, és a lendülete sodor magával, így elterülök hanyatt a fűben. Aztán arra eszmélek, hogy egy lányka áll felettem, mellette egy aranyos, köpenyes corgival.
- Sárkány? Mitymity? Hogy micsoda? - ráncolom a homlokomat értetlenül, ahogy felkönyökölve próbálnám őket jobban megnézni magamnak. A kutyus közelebb jön, megszagolgat, én pedig elmosolyodom. Felülök, és megvakargatom a füle tövét. Először csak óvatosan nyúlok felé, de mikor meggyőződöm róla, hogy elég barátságosnak talál, és nem akar újra leteperni, már nem tartok tőle. - Sir Kenyér? Ez a neved? - A kutyához beszélek, de értelemszerűen a gazdijától várok választ. Fel is pillantok a kislányra. - Én Lily vagyok. És történetesen egy bólintérre vadásztam. Vagyis azt hittem, láttam egyet. Mi az a mitymity? - pislogok némi értetlenséggel ismét.
Cora && Lily
Coraline Avery varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Természetesen érthető volt, hogy szegény lány összezavarodott, én is hasonlóképpen éreztem, amikor először pillantottam meg Sir Kenyeret. Bár igazán az volt a furcsa, mikor ide érkezve, az iskola falai között a diákok nagy része mennyire neveletlennek tartotta, pedig ő csak nagyon kíváncsi fajta! És különben is, amikor az ember szépen kéri, akkor igenis képes volt megcsinálni dolgokat. Semmiért el nem cseréltem volna a közös kalandjainkat, mert tudtam, hogy rá mindig számíthatok! Az összes mumust kiűzi az ágy alól, mióta csak megismertem, egyetlen egy sem próbált meg a közelembe férkőzni, pedig előtte több példa is volt rá.
- Igen, bár a legtöbben lehagyják a Sir-t, szerintem ezért nem tudja sokszor, hogy neki szólnak. Ez olyan, mintha valakinek a fél nevét elfelejtenéd mondani, akkor neki sem sikerülne elsőre megértenie, hogy mégis pontosan kihez szólnak. - Fejtettem ki a véleményem, és szentül meg voltam róla győződve, hogy csakis ez lehet a dolog mögött. Igazán jól nevelt lánynak tűnt, aki valószínűleg nem először találkozik sárkánnyal, mert nem kezdett el sikongatni, és tudta, hogy a fején a legbiztonságosabb megsimogatni. Sir Kenyérnek úgy tűnt, hogy kifejezetten elnyerte a tetszését, és egy pillanatig kénytelen voltam élni a gyanúval, miszerint végig valami ilyesmi volt a terve. Lehet, hogy megérezte, milyen kellemes társaságban folytatni a kalandot? A könyvek történeteiben mindig ilyesmi történik, váratlan fordulatok, és kiváló bajtársak bukkanak fel, hogy segítsék a hőst a feladatában. - Coraline! - Viszonoztam egy nagy mosoly kíséretében a bemutatkozást, és kezet nyújtottam, hogy segítsek neki felállni. - Bólintér? Azokról még nem olvastam, olyan nagy az itteni könyvtár, hogy egészen lassan haladok. - Sóhajtottam, pedig egyébként számtalan érdekességet találtam már, csak azt hiszem ez pont kimaradt. Talán ez volt a találkozásunkban rejlő lehetőség! Valaki, aki még nálam is többet tud az udvaron megbúvó lényekről, és Sir Kenyér is elfogadja. Az ikreket is megkérhettem volna, hogy tartsanak velem, azt hiszem nem lett volna kifogásuk ellene, általában, ha éppen nem kellett sokat tanulniuk, válaszoltak a kérdéseimre, most viszont úgy éreztem, csak zavarnám őket ilyesmivel. - Ó, a mitymity! Ez ilyen tündér féle, nagyon apróak, és félénkek, de szerencsét hoznak a háznál, szóval gondoltam fogok egyet a lepkehálómmal. - Mutattam az időközben a fűben hagyott felszerelésem felé. - Szeretnél segíteni? Közben megnézhetjük, hogy van-e bólintér is. - Végülis, az iskola környékén nagyon sokféle lény élt, miért ne lehetne olyasmi, amit ő keresett. Sokat nem is gondolkodtam a dolgon, a kezénél fogva húztam magammal a korábbi rejtekhelyem felé, ahol már ki volt készítve némi mentol. Felismerhetően fogkrém illata volt a bokor jó részének, mintha csak maga is fogat mosott volna, rá biztos büszke lenne Richard. Leguggoltam, és átszellemülten tanulmányoztam a leveleket, hátha felfedezek egy kis csillogást, mert mint minden tündérnek, nekik is csillogniuk kellett! - A bólintér hogyan néz ki? - Pislogtam aztán nagy szemekkel Lilyre, mert közben rájöttem, nekem erről igazából fogalmam sincs. - A neve alapján azt mondanám, hogy mint egy nagy fejű gomba, aminek folyamatosan ring a kalapja. - Gondolkoztam el, mert sokszor adtak az emberek olyan nevet egy-egy állatnak, ami leírta a külsejüket, vagy a viselkedésüket. Végtére is így könnyebb volt a többieknek megtanítani, mire is gondolnak. Bár akkor a csokoládét miért nem hamnyam-nak hívják? Sokkal találóbb lenne.
A csendes, magányos felfedező utam egészen hamar valami mássá, valami érdekessé alakul, amikor csatlakoznak hozzám ketten is. Először egy kutyus, aki azonnal fel is borít, és sodor magával a fűben, majd a gazdija egy kislány személyében. - Teljesen igazad van. Nekem is fura lenne, ha csak “Li”-nek szólítanának, és egész biztosan fogalmam sem volna róla, hogy hozzám beszélnek - ingatom a fejemet. - Amúgy is... a Sir Kenyér sokkal jobban hangzik. Olyan... méltóságteljes és arisztokratikus - állapítom meg elmosolyodva, miközben még mindig az említett állat füle tövét vakargatom, aki egyértelműen elég jól viseli ezt.
- Nekem... vagyis nekem és a bátyáimnak is van otthon egy ku... mármint sárkányunk - megyek bele a játékba. - Ő a Blöki névre hallgat. Ami mondjuk nem annyira menő, mint a Sir Kenyér - gondolkodom el kicsit. Aztán el is tűnődöm magamban azon is, hogy vajon melyikünk adhatta ezt a nevet a kutyánknak. Őszintén szólva egyáltalán nem emlékszem. Már akkor is megvolt, amikor én még elég pici voltam, szóval ki tudja? Talán Albus volt? Szerintem őt szereti Blöki a legjobban, úgyhogy ez elég valószínű.
- A Coraline is nagyon szép név - állapítom meg, amikor a kislány is bemutatkozik, majd kezet fogunk egymással, és fel is segít, így hamar talpra kecmergek. - Ó, amiatt ne izgulj, van még időd. Bár... nekem ez már a negyedik évem lesz itt, és én is szörnyen lassan haladok a Roxfort könyvtárának kiolvasásával, pedig én is szeretek olvasni. Tényleg... te elsős vagy? - pillantok a lányra homlokráncolva. Csak magamban teszem hozzá a folytatást, hogy “vagy mégis hogy kerültél ide?” Tizenegy évesnél picit fiatalabbnak tűnik, és iskolai egyenruhája sincs, de hát ez magában még semmit nem jelent. Mivel alacsony vagyok, engem is néha fiatalabbnak hisznek, mint amilyen idős valójában vagyok, és tanításon kívül én is szívesebben hordom a saját ruháimat.
- Jaj, hát a bólintér az olyan... izé... kicsi lény - és közben mutatom az ujjammal, hogy nagyjából mekkora. Vagyis mekkorára képzelem én, hiszen élőben én sem láttam még, csak könyvekben, és a leírások alapján tudok tippelni. - A kezei meg a lábai, és igazából az egész pici teste olyan, mintha vékony zöld vagy barna ágakból, gallyakból állna, éppen ezért nagyon jól el tud rejtőzni a fák ágai között vagy a bokorban. És leveleket eszik. Azt hiszem. - Foglalom is össze gyorsan, amit tudok róluk, vagyis hát, amit fel tudok idézni így hirtelen. - Képek alapján szerintem nagyon cukik, de élőben még én sem láttam egyet sem. És hát nem árt vigyázni velük, mert ha veszélyben érzik magukat, szúrnak. Vagy harapnak? Jaj, ezt már nem is tudom - húzom az ajkaimat sajnálkozó fintorra. - Amúgy egyetértek, szerintem is vicces nevük van, tényleg olyan, mintha gombák lennének. Fogalmam sincs, miért lett éppen ez a nevük - ingatom a fejemet összevont szemöldökkel, kissé elgondolkodva.
- Hű, a mitymity is hasonlóan izgalmas. Tündért sem láttam még élőben, csak tanultunk róluk tavaly és másodikban pár dolgot. Pontosabban a kelta tündérmanókról – ismerem el, és közben szétnézek a közelben, felmérve, hogy hol is kellene kezdeni a keresést. - Aha, nagyon szívesen segítek. Merre induljunk?
Cora && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
