Coraline Avery

A pszichológia könyvek magasan vannak, azoknak még nem jártam a végükre, de ami késik, nem múlik. Gyerek vagyok, pont olyan, mint más. Érdekel minden IS, szeretem megfogdosni, ami érdekel, mert igen a kezemen tartom a szemem, csak nem látszik. Mindig sietek valahová, és ha sietek, akkor szaladok. Néha elesek, nincs ezzel gond, csak előfordul, hogy a nadrágom bánja.
Nem félek az idegenektől, amíg nem beszélgetsz valakivel, az idegen, ha visszaköszön, akkor már nem az. Jó, azért nem ejtettek a fejemre, a cukros bácsinak nem dőlök be. Sok trükköt ismerek, szóval nehéz átverni, vagy hazudni nekem. A Fogtündéres meséket sose értettem, miként veszik be más gyerekek, annyira egyértelmű, hogy ilyesmi nem létezik.
Ragaszkodom a terveimhez, már amikor vannak, nem véletlen találok ki valamit. Corie szerint teszek néha olyan megjegyzéseket, amik nem illenek egy gyerekhez, de mivel gyerek vagyok, és én mondom őket, így ez furcsa számomra. Sokszor grimaszolok, ha valami nem tetszik, mert ha visszaszólni nem lehet, az arckifejezésemet nem veheti el senki. Azt hiszem. Eddig nem volt példa ilyesmire.

Nos, azt hiszem minden nagy feltalálót a kudarcai határoznak meg leginkább, éppen ezért kevéssé estem kétségbe, miután tegnap Rick egy fiók mélyére zárta a pillanatragasztót. Ehhez persze lehet ahhoz is némi köze, hogy az ő szavaival élve: a legjobb két pár zokniját ragasztottam össze. Szerettem volna neki megmagyarázni, hogy szívesebben varrtam volna, de a tű és cérna készletet meg nagyjából öt napja zárta el, így maradt a tartalék megoldás, de láttam az arcán, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Mély levegőt vettem, és inkább ráhagytam, mint az esetek nagy részében.
A takaró alatt fekve, fejemen a fénygenerátor 2.0-val, ami segített megvilágítani a vázlatfüzetem. Erre mondjuk büszke voltam, bár az első verzió még öngyújtóval készült, és majdnem odalett a takaróm, meg a hajam… utóbbi kicsit zavaróbb lett volna, de nem vészes. Igazság szerint egy úszószemüveg két lencséje közötti részhez erősítettem jó pár méternyi szigetelőszalaggal egy nagy fényerejű zseblámpát. Rick szerint irtó hülyén nézett ki, de zsenialitása előtt kénytelen volt fejet hajtani, elvégre funkcióját teljes mértékben betöltötte. Mondjuk előfordult, hogy pirosabb orral feküdtem le, mint szándékomban állt volna.
Cornie mellett egyébként az ilyesmik szükségtelenek voltak, sose küldött még el aludni, ha hajnal kettő körül még filmet néztem, akkor sem, most meg napok óta nem is láttam. Csupán azért kellett, mert a takaró alatt voltam biztonságban az ágy alatt lapuló szörnytől, amit természetesen sose láttak a felnőttek. Hank szerint azért, mert a felnőttek nagy részének csukva van a korona csakrája, és ezért nem nyitottak a spirituális dolgokra, szerintem Hanknek nem csukva van, csupán egy-két kerék hiányzik belőle.
Szóval az ágyam alatt igenis lakott valami, bár azon se lepődtem volna meg, ha egy méretesebb patkány lenne, elég lepukkant volt a motel, ahová ezúttal hozott Rick. De itt legalább volt saját szobám, és nem kellett hallgatnom a horkolását, vagy a furcsa motyogást, amikor egy papírdaraboz beszélt, mint aki be van csavarodva. Voltak hóbortjai, amit sose lehetett megszokni, míg sok más egész könnyedén kezelhető volt. Most például tudtam, hogy kártyázni van, mert nagyon feszült volt, mielőtt elindult, és még csak arra sem figyelmeztetett, nehogy kinyissam az ajtót idegeneknek.
Nem is baj, a hatalmas leszámolás ideje elérkezett, jobb, ha ennek a vérengzésnek nincsenek szemtanúi. Már mindent előkészítettem, és részletes haditervet állítottam össze, ma éjszaka kettőnk közül csak egy valakinek lesz maradása. Vagy nekem, vagy a szörnyetegnek.
Amikor meghallottam ismét az ágy alól a hatalmas karmok zörejét, ahogy végig húzza a koszos padló deszkáin, becsuktam a vázlatfüzetet, és magamhoz vettem a fegyverem. Rick hatalmas zoknijait kiválóan meg lehetett tölteni kavicsokkal, és a felmosó nyelére erősítve pont alkalmas volt a küzdelemre. Nem is értem, hogy akadhatott ki azon, hogy még jobban felhasználhatóvá tettem őket, mint ahogy ő valaha hasznosította. Bal kezemre egy kisebb párnát húzta a huzatának segítségével, hogy így verjem vissza az esetleges ellentámadásokat, bár a legjobb az lenne, hogy gyorsan lesújtok lesből, és valós küzdelemre nem is kerül sor. Kevés esélyt láttam erre, épp ezért a pajzsot se hagyhattam ki a tervből.
Mély levegőt vettem, fülemben éreztem a szívem dobogását, de a kaparászó karmokat így is hallottam. Láttam magam előtt a csatateret, az apró szobácskát, és mintha valahonnan az Álomháború betétdala szűrődött volna ki, bár meglehet, hogy én dúdoltam. Aztán mint a rugós bicska, kipattantam az ágyból, feltéptem az olcsó matracot, amin eddig kuporogtam, és a lécek közé ugorva lecsaptam. A hatalmas robaj közepette hallani véltem a reccsenést, amivel két léc is elengedte magát, de a háborúban vannak áldozatok. Tekintetem a fénygenerátor 2.0 segítségével a földet pásztázta, ahol lecsaptam, hogy sikerült-e végérvényesen ártalmatlanná tennem, amikor valami furcsa mágiát használva egy villámot dobott a szobába. Vagyis annak tűnt, mert hirtelen fény árasztotta el az egészet, én pedig teljesen megvakultam tőle. Úgy öt másodpercre.
- Cora! Mégis mi a fenét művelsz?! Ezt gyorsan össze kell raknunk, mielőtt hozzá írják a számlához. - Hallottam Rick fáradt hangját az ajtóból, de nem lehettem benne teljesen bizonyos, hogy nem trükkről van szó!
- Azonnali válasz! Mikor fizetünk? - Szegeztem neki a fegyverem tompábbik végét, ha nem tud felelni, akkor csakis a szörny lehet.
- Csak ha muszáj. - Tolta el mutatóujjával a fanyelet, majd elindult a szivacsért. - Gyerünk, szállj ki onnan és pakoljunk össze. Fél óra múlva indulunk.
Sóhajtottam, és kimásztam a rácsok közül, még csak vitatkozni se akartam, hogy nem szoktunk ilyen hamar költözni. Egyszerűen éreztem, a szörny halott. Nincs okom aggódni, bárhová megyünk, nem fog már követni, nem zavarja az álmaim. Semmi sem látszott a törött léceken kívül, és ahogy Rick megigazgatta, hamarosan már azokat se lehetett észrevenni, én mégis tudtam.

Három évesen lerajzoltam magam, nem a legjobban sikerült, de nem változtam azóta se sokat. Van egy fejem, meg két kezem és lábam, a hajam barna, mint Ricknek. Szerinte a göndör fürtjeim az algára hasonlítanak a Spongyabobban, nehéz eldönteni, de tőle ez valószínűleg bóknak számít. A szemeim is barnák, bár ez azon a rajzon nem annyira látszott, mert csak narancssárga és fekete ceruzám volt. Hogy milyen magas vagyok, azt utoljára egy londoni iskolában mérték meg, úgy fél éve, akkor 132 centiméter voltam, de lehet azóta nőttem. Igazából egyszerűen gyereknek nézek ki, azt hiszem.