Szinte alig hittem el, amikor a Tintinnel való Roxmorts-i kis találkozás után megláttam az álláshirdetést. Azt pedig még kevésbé, hogy a szerény tapasztalataim ellenére végülis felvettek, és elmondhattam végre, rendes állásom van! Jó, az álmom persze szemernyit sem változott, mindig is a pálcák lesznek az igaz szerelmeim, azonban a legkisebb dolognak is tudni kell örülni, és ez igazi szerencse volt! Szerintem Merlin vezette arra az utam, talán még egy kis szivárvány is pont a kávézónál ért véget! Majd megjegyzem Giginek, tuti még mindig keresi, mi lehet a végén. Szóval, ha ez egyáltalán lehetséges, a következő nap még lelkesebben kezdtem neki a készülődésnek, mint bármikor máskor, éreztem az elszántságot magamban. Kivételesen kerestem egymáshoz passzoló zoknikat is, vagyis nagyjából, de az egyiken dinnye volt, a másikon pedig napocska, és mivel a dinnye nyáron érik, így szerintem ez tökéletes párosítás! Úgy éreztem, hogy fel vagyok vértezve minden rossz ellen, és nincs más hátra, mint előre! Valószínűleg végül útközben történhetett valami a mojommal, ugyanis megérkezésem pillanatában képes voltam átesni a küszöbön, bár azért nem törtem össze magam, és a padlón sem feküdtem ki, akár egy túletetett randalór, de nem pont így képzeltem el a belépőt. A munkát mondjuk kifejezetten élveztem, nagyon barátságos volt a hely, és a betérő vendégek rendeléseit sem kavartam teljesen össze! Nem mondom, megesett, hogy rossz asztalhoz érkeztem hatalmas mosollyal, és tettem le olyan tételt, amit két hellyel odébb kértek, de semmi végzetes. Egy bizonyos pillanatig. Otthon a konyhából nem voltam szigorúan kitiltva, viszont úgy nagyjából tíz éves koromtól fogva csak és kizárólag felügyelet mellett nyúlhattam törékeny edényekhez. Ezt előzte meg a “dédihagyaték incidens”, ahogy néha anya emlegette. Ugyanis örökölt a déditől egy csodaszép teás készletet, amolyan régimódit, rózsaszín virágmintákkal, aranyozott karimával, amilyet szerintem a királyi családban használnak maximum, de gyerekként nagyon szerettük, mintha hercegnők lennénk! Viszont se Gigi, se én nem vagyunk különösebben sok ügyességgel megáldva, így azt hiszem többször hallottuk a reparo-t egy-egy játék után, mint a saját tulajdon nevünket. Egészen addig, amíg végül rosszul forrt össze két csésze, így lett egy olyan darab, aminek nem volt füle, és egy olyan, aminek kettő is akadt. Szóval megvolt a sajátságos kapcsolatom ezekkel a törésre kész darabokkal, akárcsak a macskáknak a vízzel. Amikor az üres csésze a tálcán elkezdett körözni, még úgy véltem, képes leszek megállítani az öngyilkossági kísérletét, és minden szabad, mozdítható testrészemmel utána kaptam a konyhában. Pont úgy néztem ki, mint aki egy új tánc mozdulatot készül épp alkotni, csak a közepén begörcsölt a lába. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy végül a csésze arccal vette le a padlót, majd a szélrózsa minden irányába repültek a darabjai. Egészen megsemmisülten vadásztam össze őket, de aztán muszáj voltam összeszedni magam, egyetlen percet sem adhatunk a rossz kedvnek! Ez egy csodaszép nap, akkor is, ha éppen nem vagyok a helyzet magaslatán, elvégre mikor voltam ott utoljára?! Amikor azonban azt mondta a főnök, hogy a műszak végén maradjak még egy kicsit, valahogy olyan érzésem volt, mint amikor az Akadémián álltam a rektor irodájában. Pedig olyan kis otthonos a hely, és Tintin is itt a közelben, kívánni sem lehetett volna jobbat. Kár, hogy a mai szerencsém felfalta egy nyenyec… - Kéremszépen ne rúgjon ki, holnap sokkal jobban fog menni! - Álltam meg végül a főni mellett, mert harc nélkül még se adhatom csak úgy fel! Bár nem tudtam azt a könybelábadós tekintetet utánozni, amiben Gigi olyan jó volt, de azért bevetettem mindent. - Már az asztalok számát is megjegyeztem a végére! - Vagyis… nagyjából.
Viszonylag eseménytelen napként íródott több tucatnyi másik eseménytelen nap horizontjára, már vannak ismerős arcok, ismerős rendelések, néhány embernek megjegyeztem a keresztnevét, mondaniuk sem kell, magamtól írom az elviteles pohárra, mások tudom, mivel fizetnek majd, rutin csempésződik a munkába, de nem kiégés felé vezető útvonalon, hanem egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalom, idill generálásával. Gertrude – Trudy – persze egyelőre még kissé esetlen, mára több segítségünk nem akad, egyetlen diák sem kért vagy vállalt műszakot, így ketten igyekeztünk ellavírozni a vendéglátás útvesztőjében – és néha azt érzem, száguldó kocsik között botorkálunk, máskor meg egy letarolt búzamező közepén ácsorgunk szinte tétlenül –, tulajdonképpen sikeresen. Miközben zacctól szabadulok meg, átöblítem a tartót, friss őrölt kávéval töltöm meg, és gyakorlott mozdulatokkal illesztem a kávégép megfelelő rekeszébe – piros fény villan rögtön, forrázásra készen –, tekintetem perifériájába ismeretlen, szinte aggasztó mozdulat tolakszik, elmosódva ugyan, de felkelti a figyelmemet, és mielőtt megnyomhatnám a megfelelő gombot, arrafelé fordulok, csak azért, hogy lássam Trudy katasztrófára ítélt mozdulatsorát, a megmentési kényszerből fakadó ügyetlenkedését, amely – fizikai törvényszerűségtől terhelten – bukással végződik. Valószínűleg nem látta – nem láthatta, mert gyaníthatólag szándékosan addig araszolt, amíg teljesen háttal nem állt nekem – a szám sarkában bujkáló mosolyt. Nem először törik csésze, velem is előfordult már, időbe telik kiismerni az italok és üres csészék súlyát, a kistányérok kiszámíthatatlanságát, a karizmok és finom-motoros készségek összehangolását, mire az ember kellő mennyiségű rutint kapkod magára, fel sem tűnik neki, hányszor és hányféleképpen öntheti nyakon az előtte ülő vendéget. Pedig rengetegszer és rengetegféleképpen. Elég erről a nálunk dolgozó diákokat megkérdezni. Legnagyobb zavarában halkan, de határozottan szólok neki, hogy műszak végén ne dobja le azonnal a kötényt, váltanunk kellene pár szót. (Oké, utólag már látom, hol érthette félre.) Mire teljesen kiürül a helyiség, és belelendülünk a zárás folyamatába – véletlenül sem elég megfordítani egy kis táblát, legalább egy órányi munka marad, takarítástól kezdve a kassza leszámolásán át a készletek ellenőrzéséig és hozzá tartozó papírmunkáig bezárólag –, megjelenik mellettem, felragyog, a jelenlétével szinte beterít, szerintem fogalma sincs róla, mennyire érdekes és maximálisan szerethető személyiség. – Hányszor kértelek már, hogy tegezz, Trudy…? – félig-meddig neheztelően oldalra biccenten a fejem, tudom, lehetnék ennél erélyesebb is, mert masszívan ellensúlyozza a levakarhatatlan mosoly, a kérés komolyságát. Szisztematikusan ellenáll, ettől viszont borzasztóan öregnek érzem magam, és már gyerekként vénemberezni kezdtek a sakk miatt, azt hittem, egy új hullámos, modern kávézó lefelé kerekíti a vélt – és valós – koromat. – És miből gondolod, hogy kirúgnálak? Mert eszembe sincs – sietve teszem hozzá, mielőtt meggyőzné magát és engem is, hogy tulajdonképpen mégiscsak ezt kellene tennem.
Azt hiszem okkal mondhatom, hogy legalább háromszor pergett le előttem az életem, mert bár elég sok minden történt benne, de azért nem volt olyan hosszú. Persze a cikisebb jeleneteket többször is megnézhettem, néha külön lassítva, mint az Akadémia műhelyének robbanását, ami így egészen menőn nézett ki. Átélve azért nem feltétlen ismételtem volna meg, vagyis szándékosan nem állt volna szándékomban. Ez egyáltalán értelmes gondolat? Ki tudja… A lényeg a lényegtelenségek kavalkádjában, hogy nagyjából úgy telt az idő, mintha visszafelé tekerte volna egy gonosz manó. Ez bizonyos szempontból kicsit elodázta a dorgálást, én viszont szerettem az ilyesmin túl lenni, ha az ember lánya sokszor ront el dolgokat, már egészen rutinos lesz azok helyrehozásában. Példának okáért úgy tudok sebtapaszt felhelyezni, mint senki széles-e vidéken, sőt annak is különösen tehetséges tudója vagyok, miként kell fájdalommentesen eltávolítani azt. Nálam több reparot valószínűleg csak reparátorok mormoltak életükben, arról nem is beszélve, hogy a hasraesések esztétikai fordulásba formálás szabad stílusának talán egyetlen képviselője lehettem. Szóval tényleg vártam a nap végét, mert ha valaki, én bizony megküzdök azért, hogy maradhassak, mert ha kétszázszor kell, tényleg annyiszor futok neki. Vagy mivel törékeny dolgok vannak körülöttünk, legyen inkább sietős tempóban való sétálás. - Tényleg! Sajnálom! - Kulcsoltam össze az ujjaimat, mert többször elmondta, és én mindig nagyon figyelek, csak mégiscsak főni, és mint olyan, tegezéssel nagyon nehéz kifejezni a tiszteletet, pedig egy ekkora hely a sajátja, és felelősen vezeti, úgy szeretnék rá hasonlítani. Csak egy kicsikét, hogy ne gyulladjon ki mellettem mondjuk semmi. Legalább két hétig. - Akkor… kérlek szépen ne rúgj ki? Már megszoktam, hogy körülöttem a legtöbbeknek sokkal könnyebben mennek dolgok, ez viszont mindig is inkább inspirált, mintsem letört. Ha tökéletes vagy, nincs hova fejlődnöd, így viszont rengeteg lehetőségem volt, bármilyen irányba indulni, mindig egy kicsivel jobban csinálni. Figyeltem, hogyan tudnám jól kiegyensúlyozni a tálcákat, és nem végig önteni a forró kávét a kezemen, még ha ki is csúszik belőle a csésze, és biztos voltam benne, ez még nekem sem teljes mértékben lehetetlen. Azt hiszem. - Háááát… - Egy pillanatra lepillantottam a cipőm orrára, ami legalább egyforma volt, a zoknimmal ellentétben, majd vissza a férfira. - Amikor azt mondják, hogy “beszélnünk kell”, és “maradj itt”, akkor annak mindig az a vége, hogy szomorú mosollyal azt mondják, nem egészen erre gondoltak. - Mutattam végig magamon, nem hozzátéve, hogy legutóbb édesanyám mondta, hogy beszélnünk kell, aminek meg az lett a vége, hogy el kellett költöznöm otthonról. Aztán végül csak eljutott hozzám a mondandója vége is, hogy egyáltalán nem ilyesmire gondolt. Egészen büszke mosollyal vettem tudomásul, hogy mégiscsak nyerhetek ütközeteket, ha arról van szó. A lelkesedés igenis csodálatos fegyver! Háhh! - De… akkor nem a csészéről, a három rendelésről, és arról van szó, hogy az ötös asztal a jobb, vagy a baloldalon van-e? - Pislogtam rá nagy szemekkel, mert talán még ennél is több hibát vétettem ma?! - Mit tettem? - Kérdeztem elhűlve, mert egyáltalán nem tudtam felidézni, mi lehetett az.
