Gertrude Weasley

Ha szökdelve és dudorászva jön szembe veled valaki, elég nagy a valószínűsége, hogy én vagyok. Kiélvezem a pillanatot, és mindent megteszek azért, hogy boldognak érezzem magam, és ehhez nincs is szükségem nagy dolgokra! Ha süt a nap, ha esik az eső, fúj a szél, havazik, nekem bármelyik képes gyönyörűséget okozni, hisz a maga formájában mind csodálatos!
Szeretek nevetni, és megnevettetni másokat. Ha elrontok valamit, hát megvonom a vállam, és nekifutok még egyszer… és még egyszer… meg még egyszer! Nem zavar, hogy segítséget kell kérnem idegenektől, ahogy az sem, ha ők kérnek tőlem. A kezeim közül gyorsan kifolyik a pénz, egyáltalán nem tudok vele jól bánni, vagy egy kérésre nemet mondani. Magamnak se, pedig annyiszor megfogadom!
Ha szivárványt látok, kívánok, és akkor is, ha hullócsillagot. A fekete macskákat is megsimogatom, bármelyik irányból mennek át előttem. Szeretek a fűben fekve csillagokat számolni, és saját nevet adni a csillagképeknek, mert minden ember másképp látja őket. Megszámolom a katicabogarak pöttyeit, a virágok szirmait, és mások szempilláit.
Tavasszal kacsát etetek, nyáron sátorozom, ősszel gombászom, télen korcsolyázom. Vagy fordítva. Csak vázlatosan tervezek, és azt se nagyon tartom be, az események sodrásával tartok, abból hozom ki a legjobbat, ami épp adódik. A rend múló állapot, amit legtöbbször meg se közelítek, akár az életemről, a szekrényemről, vagy a lelkemről legyen szó.

Ugyanolyan nap volt ez is, mint az összes többi. A kora tavaszi eső után, hatalmas pocsolyák pettyezték az Akadémia felé vezető utat, de ez engem egy cseppet sem zavart. Lábaimat rózsaszín, nagy virág mintákkal tarkított gumicsizma takarta, így nemes egyszerűséggel topogtam egyik-másik víz pacába. Azt hiszem a többieket sokkal jobban feszélyezte, hogy lassan kezdetét vették az előadások, és sietni kellett volna. Túl boldog voltam ahhoz, hogy ezzel igazán foglalkozzak, végtére is az iskola nem fog elszaladni, ellenben a pocslyák délutánra talán már fel is száradnak.
Sóhajtottam, és végül engedelmeskedtem a csordaszellemnek, követtem a tömeget az előadók felé. Nem azért, mert ezt súgták az ösztöneim, hanem mert megígértem anyunak, hogy ebben a félévben nagyon odateszem magam tanulás terén. Az előző félév után végre gyakorlati óráim lettek, és ha azokon jól teljesítek, talán nagyapa műhelyébe is bekukkanthatok végre, nem csak úgy tessék-lássék módon, hanem igazából! Amikor kicsi voltam, megmutogatta, hogyan választja ki a fa legszebb részét, hogy pálcát faragjon belőle, és miként párosítja a leginkább beleillő magot. Már akkor lenyűgözött a varázslatnak ez a része, és tudtam, nekem ugyanígy kell majd tennem, látni egy hasáb fába rejtőző pálca alakot.
Magolnom sem kellett, már akkor tudtam minden fa fajtát, amit nagyapa használt, amikor a Roxfort előtt megkaptam tőle a pálcámat. Annyira hevesen vert a szívem, biztos voltam benne, hogy nagyon különleges lesz, egy életre szóló pillanat. Igazából tényleg különleges lett, és gyerekként nagy segítségemre volt a tanulmányaim alatt, manapság azonban a polcomon áll, díszcsomagolásban, mert nagyon is megbecsültem. De büszke voltam arra, hogy műhely munkában készítettem egyet saját kezűleg, ráadásul olyan anyagokból, amit nagyapa nem igazán használt.
Néha lelkesen meséltem neki az elképzeléseimről, hogy mennyi új dolgot kellene kipróbálnia, amik működnének, hogy “színesebb” legyen a kínálat. Meghallgatott, de legtöbbször azt mondta, hogy nem értem még ennek a mesterségnek a művészetét, hogy nem lehet bármit és bárkinek használnia, ha túl sok a hozzávaló, hogyan hallom meg, hogy kit hív egy pálca? Persze, a pálca választja a varázslót, de biztos vagyok benne, hogy a bólintérek egy rózsafán is szívesen laknak, miért ne lehetne hát abból csodálatos társa egy varázslónak, vagy boszorkánynak?
Egyáltalán nem törtem le, hogy még nem látta, amit én igen, majd idővel, ha végre a sajátomon kívül készíthetek még párat, akkor érteni fogja, ebben biztos voltam. Anya mondjuk azt írta, hogy ne szaladjak nagyon előre, hanem hallgassak a professzorokra, ők tudják, milyen tempóban kell haladni, de ha egyszer úgy érzem, rég készen állok? Nagyjából tizenhárom éves korom óta. Örökkévalóságnak tűnik, pedig csak hat év, viszont ha belegondolok, hogy karácsonykor egy éjszakát milyen nehéz kibírni, nekem meg ez éppen olyan, akkor a hat év legalább hatszáznak érződik!
Az Akadémia folyosói lassan kiürülnek, én pedig csúszkálva próbálom elérni a műhely ajtaját, a gumicsizma nagyon praktikus a szabadban, a nedves kövön viszont csoda, hogy nem estem még hasra. Végül épp időben viharzom a helyemre, hogy az előző nap félbehagyott pálcát csiszoljam tovább. Meggyfát használtam, mert a színe nagyon hasonlít a cseresznyére, mégis a mintázata különlegesen csíkozott, és sokkal rugalmasabb. Nehéz volt megtalálni a tökéletes hasábot, végül azonban tényleg, szinte hallottam, ahogy megszólalt!
Amikor először lerajzoltam, hogyan fog kinézni, a gyakorlati tanár azt mondta, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra, hogy jó legyen fogni, ne csupán mutatós darab készüljön. Pedig annyira láttam magam előtt a kis faragásokat rajta, amik apró virágokat formáznak, de erről végül lemondtam. A simára csiszolt fába tündérszárny mag került, amire csupán egy szemöldök felvonást kaptam, pedig szerintem kifejezetten ötletes! Szerencsére egyetlen tündérnek sem kellett az életét adnia érte, egy kis kereskedésben vettem, ahol mindenféle különleges állati hozzávalót tartottak. Olyan precízen helyeztem be a négy szárnyat, mintha világéletemben ezt csináltam volna, tudtam, hogy őstehetség vagyok!
Elégedetten szemléltem a művemet, mert bár lejjebb adtam a saját elképzeléseimből, mégiscsak én készítettem az előttem fekvő pálcát. Rugalmas volt, kilenc és egynegyed hüvelyk, az én apró kezembe tökéletesen simuló, de valahogy tudtam, ez nem az enyém lesz, vagy inkább tudnom kellett volna. Igazából nem tudnám megmondani, pontosan mi is történt a következő pillanatokban, mert minden olyan hirtelen volt. Az egyik pillanatban még azt hallottam, ne suhintsak, mert nem biztonságos, a következőben pedig már csak szaladt mindenki, amerre látott.
“Az Akadémia fennállása óta nem tapasztaltunk ilyen mértékű pusztítást.” Azt hiszem csupán azért nem fizetteték ki apáékkal a kárt, mert a műhelyet védő varázslat sem volt teljesen jól felhelyezve, és a helyreállítás azért elég könnyű volt a tanároknak. Engem azonban nem vártak vissza. Nem csak a következő órára, vagy szemeszterre… valószínűleg soha többé.
Nincs okom sírni, amikor nagyapa tanulta a mesterséget, még semmi ilyesmi nem volt, csak elleste, amit a nála idősebbektől és bölcsebbektől látott. Bár egyelőre nagyapa hallani se akar arról, hogy tanonckodjak körülötte, mert a dédi mit szólna, ha felrobbanna a hőn szeretett boltja?! Alaptalannak érzem ezt a felvetést, a műhelyet se robbantottam fel! Csak egy egészen aprócska pukkanás volt, én mondom...

Rezes haj, szeplős arc, folyton mosolygó száj és szemek. Vagy valami ilyesmi… A Weasley gének, ugye! Középmagas vagyok, a húgom alacsonyabb nálam, az öcsém már lehagyott, de könnyű neki, annyit eszik, mint egy óriás család.
Szeretem az élénk színű ruhákat, amikbe belekap a szél, vagy csak kényelmesen beléjük lehet bújni, és telente elvackolódni a kandalló előtt egy forró csokival. A pizsamám a mai napig mesefigurákkal tarkított, mert szeretem, hogy Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, így szándékozom én is tenni! A hajam néha megpróbálom összekötni, de nem vagyok olyan ügyes, mint anya, így nekem csak egy szénaboglya kecsességével csücsül a fejem tetején olyankor.
A húgom néha kisminkel, mert szerinte az én stílusom vállalhatatlan. Nem vitatkozom, tényleg inkább bohócnak nézek ki vele, mint felnőttnek. Szeretem a virágos és masnis kiegészítőket, nem zavar, ha a felvett színek nem mennek egymáshoz, és az sem, hogy csíkossal pöttyös never ever!