Sejtettem, hogy sok kínt fogok a nyakamba szakítani Murphyvel. Nem okozott stresszt az edzések megtartása, ugyanúgy viselkedtem vele mint bármelyik másik diákommal, ha valamit jól csinált, ugyanolyan dicséretet kapott mint a többiek és ha valamit elrontott, éppen úgy segítettem neki, ahogy a csapattársainak is. A folyosókon ha összefutottunk, nem köszöntem neki másképp és ha egy tanár nem tudta megtartani valamelyik óráját, úgyhogy engem küldtek be felügyelni, akkor sem fordítottam rá különösebb figyelmet. Egészen magabiztos voltam ezekben a dolgokban, meglepő módon nem okozott nehézséget elkülöníteni a tanárt és a... nos, akármi is voltam mellette. Minden egyszerű volt és jó, nem okozott stresszt, hogy biztonságban tartsam magunkat, de főleg Murphyt. Aztán jött a pofon. Még csak nem is az, hogy egy teljes hónapig nem találkoztunk, azt valahogy túléltem. Nehezen mondjuk, mert így nem volt kivel futnom reggelente és különleges edzéseket tartanom esténként, de azért elvoltam. Legalább akadt egy kis időm hazamenni és meglátogatni a szüleimet és a testvéremet. Persze amikor szóba jött, hogy találtam-e már magamnak egy csinos brit lányt, csak hallgattam mint a sír. Ekkor érkezet meg a levél, haza Minnesotába, MacNamara aláírással. Először megörültem, hogy Murphytől kaptam levelet, de nem, nem tőle. Az anyjától. Majdnem elájultam, amikor elolvastam a végtelenül ártatlan és lelkes írást arról, hogy mennyire örülnek, amiért egy ilyen remek játékos, egy világbajnok (ezt többször is láttam leírva) taníthatja és edzheti a lányukat. Idáig nem volt probléma vele, elfogadtam, jólesett, nincs gond. Egészen addig, amíg el nem jutottam a meghívásig egy csodálatos hétvégére a MacNamara családhoz, ahol rengeteg kviddics és még annál is több kviddics várhat rám. El kellett volna utasítanom kedvesen, valami mondvacsinált indokkal, de nem tettem. Hiszen ott volt Murphy. Úgyhogy alig egy héttel később ott álltam a kapuban, a vállamra dobott táskámmal és elkezdtem azon agyalni, hogy vajon hánymillió borzasztó kimenetele lehet ennek az egésznek. Merlinre, miért vagyok én ekkora idióta?
Hogy mi az, ami sokkal jobban aggaszt annál, hogy valaki rajtakap majd az iskolában a tanárommal? Az, hogy a szüleim kapnak rajta. Mármint persze, az se lenne éppen kellemes, ha megtudná Alinán kívül bárki más, kicsaphatnának érte, vagy Aaron is elveszíthetné a munkáját, de a családom… nos, ők még inkább nehéz esetnek nevezhetőek. Azt hiszem anya meg se hallotta az áradozása közepette, mennyire nem lelkesedem azért, hogy nyáron áthívja hozzánk az egyik “professzoromat”. Mármint természetesen nagyon hiányzott, hogy nem találkozunk tulajdonképpen minden nap, a futás kevésbé fárasztott le, ha nem volt kivel versenyezni, viszont abban is biztos voltam, nem így szeretnék vele ismét találkozni. Az iskola hatalmas, és könnyű olyan helyet találni, ahol nincs senki, a mi birtokunk viszont legyen bármekkora, minden egyes szegletében valamelyik családtagom bukkanhat fel. Szó szerint bármelyik sarkon, bármikor. Már megszoktam, hogy tulajdonképpen itthon nincs igazán magánéletem, de ehhez hozzá vegyíteni Aaront, totális katasztrófa. Szerettem volna beszélni apával, hogy győzze meg anyát, azonban rá kellett jönnöm, hogy rá talán még kevésbé hallgat, mint bármelyikünkre, főként, ha valamit a fejébe vett. Még reménykedhettem abban, hogy a férfinak lesz annyi esze, hogy sűrű bocsánatkérések közepette elutasítsa az ajánlatot, de nem, esze ágában se volt. Amikor a válaszlevelet fogta a kezében, már akkor láttam magam előtt a sorsom, és nos, Aaronét is. Mert ebben az ő keze is éppen annyira benne van, mint a drágalátos édesanyámé! Még nem tudja, mibe egyezett bele, de legközelebb kétszer meggondolja majd, az bizonyos. Azt hiszem még nem volt életemben olyan reggel, amikor ennyire gondosan megválogattam volna, mit is veszek fel, és percekig csak bámultam volna a ruhásszekrényem. Mégis mi bajom van? Végül a nadrág helyett egy citromsárga vászon ruhára esett a választásom, ma kifejezetten meleg volt. A hajam meg se próbáltam legyőzni, inkább gyorsan belebújtam a szandálomba, és a kapu felé vettem az irányt, mondhatnám, hogy megéreztem az érkezését, de egyszerűen csak jelzett nagyapa varázslata. Anya még a vendégszobát rendezgette, mintha legalább egy király, vagy herceg érkezne hozzánk, nem csupán egy tanár az iskolából. Pedig ha tudná! Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy keresztül rohanok a feljárón a kapuig, szívem szerint így tettem volna, de visszafogtam magam, pontosan tudtam, hogy nagyapa bármikor erre sétálhat, vagy az ikrek, vagy… bárki. Ahogy ismertem a szerencsém, az egész családom egyszerre bukkanna fel, én pedig szörnyet halnék egyből. Messziről kivehető volt alakja, és ettől összezavaróan kellemes érzés öntött el, a viszontlátás öröme, vagy valami egészen hasonló. - Üdv nálunk, Professzor! - Integettem mosolyogva, jó hangosan kiabálva, hogy bárki is legyen a közelben, hallhassa. - Miért nem vagy képes nemet mondani? - Ezt pedig pont olyan halkan kérdeztem, mintha az ő fülének se szántam volna. - Szerintem anya még olyan rokonokat is meghívott, akikkel évek óta nem beszélt… - Sóhajtottam lemondóan, miközben kinyitottam a régi, faragott fakaput, hogy bejöhessen. Mégis mi lesz itt?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Ha jobban belegondolok, ez volt az egyik legostobább döntés, amit valaha hoztam, ha nem az első számú ezek közül. Messze lehagyta még azt is, hogy egyáltalán kavarni kezdtem az egyik diákommal, pedig azért az sem volt a legfényesebb ötletem. A testvérem biztos szívesen elvert volna, ha megtudja, de szerencsére még jó sokáig nem terveztem senkinek sem mesélni erről az egészről. Legfeljebb Dennisnek vagy Flonak, de ők is elkalapálnának mint egy szöget ezért. Mindenesetre megjelenni itt, azok után, hogy mit műveltünk szabad estéinken... Igen, azt hiszem, teljesen meg vagyok őrülve. Elgondolkodtam rajta, hogy megfordulok és olyan gyorsan hoppanálok el a birtokról, amilyen gyorsan jöttem, de nagyon szánalmas húzás lett volna tőlem, ha már egyszer megígértem. Azzal biztosan kínos helyzetbe hoztam volna Murphyt is és nem szerettem volna, ha a szüleinek ilyen borzasztó első benyomásuk lett volna rólam. Anélkül is biztos voltam benne, hogy többet gondolnak rólam annál, ami vagyok, pusztán azért, mert a Pintyeknél játszottam és világbajnok lettem. Én is büszke voltam a sikereimre, de nem szerettem ha valaki a halálba meg vissza ajnározott ezek miatt. Aztán megláttam Murphyt, nyilván ő akart kijönni és beengedni, én pedig egyáltalán nem bántam. Hirtelen már nem is igazán volt mehetnékem, nagyon szívesen maradok velük... vele. A mosolyomat azért sikeresen el tudtam fojtani, egészen addig, amíg oda nem ért hozzám. Nem tehettem róla, de nagyon kellett vigyorognom azon, ahogy szinte kígyóként sziszegett rám, amiért igent mondtam a meghívásra. - Hiszen ismersz. Ki nem hagynék egy ilyen szuper lehetőséget. Gondolj csak bele, mennyi móka és kacagás vár ránk a következő napokban. -Nem, én sem tanulok a hibáimból, pedig rá kellett volna jönnöm már elég korán, hogy Murphyvel versenybe szállni soha nem jó ötlet. De én nagyon szerettem felspanolni őt is és saját magamat is, az mindig adott egy kis löketet a naphoz, pláne ha nagy ritkán én nyertem. - Ugye lesz egy nagyon dögös nagynéni is, aki tök véletlenül megmogyoróz a vacsoraasztalnál? Szeretném azt mondani, hogy nem tapasztalatból beszélek, de sajnos a traumáim elég széles skálán mozognak. -Nagyon ijesztőek voltak az ilyen nagynénik. Megigazítottam a vállamon a táskát, ahogy elindultam a ház felé Murphy oldalán. Az egyik ablakban mintha libbent volna a függöny, és csak reméltem, hogy nem a szexi nagynéni az. Ígyis eléggé azt éreztem, hogy a kelleténél több ember fog körülöttem ugrálni, mint azt szeretném. Bár én semennyire nem szeretném. - És hogy telt eddig a nyarad? Remélem, nagyon hiányoztam, szomorú lennék, ha nem.
Ugyan mit mondhattam volna? Egy kis részem, egy nagyon-nagyon-nagyon kicsi részem örült annak, hogy nem kell külön töltenünk a teljes nyarat. Minden más porcikám arra figyelmeztetett, hogy ebből rettenetes dolgok is kisülhetnek, és általában pontosan olyan szerencsés voltam, hogy ami megtörténhet, az javarészt megtörtént velem. Elvégre ki gondolta volna, hogy Amerikából pont a Roxfortba költözik majd Aaron? Ugyehogy?! A szívem nem csupán a lassan súlyként a mellkasomra nehezedő csendes pániktól vert hevesebben, de a férfi mosolyának illegálisnak kellene lennie! Mégis hogyan legyek komoly, következetes, és mérges, amikor éppen úgy vigyorog, mint egy méretes tejbetök? Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünkre fért volna inkább rá egy jókora pofon, hogy magunkhoz térjünk, meglehet, hogy mindkettőnkre. Szerettem volna, ha csupán egy álom lenne, egy könnyed ébredéssel magamhoz térnék, aztán leveleket váltva egymással hiányoznánk a másiknak. Nevetséges, hogy ilyesmit kívánok, mikor itt állt előttem, azonban ez sokkal kínzóbb, mintha mérföldek választottak volna el minket. - Majd meglátjuk mennyi kedved lesz nevetgélni, ha megismerted a családom, és a játékszenvedélyük… - Csóváltam meg a fejem, benne volt minden lemondásom ebben a mozdulatban. Azt hiszem keveset meséltem neki arról, mekkora káosz uralkodik itt a nyár folyamán, vagy úgy általában bármikor. Szerettem, hogy ilyen nagy a családom, minden bogarukkal és hóbortjukkal,valószínűleg azért, mert én sem voltam különb, azonban egy kívülálló számára ezt nehezebb megérteni. Bár az bizonyos, hogy Aaronnal több mindenről fog tudni mindenki beszélgetni, mint mondjuk velem, vagy legalábbis jobban megérti a lelkesedésük. - Azt hittem, hogy inkább a fiatalabb rokonaim fognak érdekelni… - Válaszoltam gúnyosan megjegyzésére, valahogy nem éreztem viccesnek a felvetést, hogy bármelyik női rokonom közelebb kerüljön hozzá. Mármint… igazság szerint több unokanővérem is volt, akik korban közelebb álltak hozzá, a nagynénéim nem hiszem, hogy különösebb érdeklődést váltottak volna ki belőle. Nem tetszett a bizonytalanság érzése, egyáltalán a felvetett téma. Képtelen lettem volna egyértelműen szavakba önteni, de kényelmetlen, szúró és feszült volt a pillanat, amiben felrémlett nevetgélő lány rokonaim körében. Szívesen megrúgtam volna ebben a pillanatban. Hátat fordítottam, és nemes egyszerűséggel visszaindultam a házba. Az arcom biztosan elárulta volna a bennem dúló érzéseket, pedig általában egész nyugodt tudtam már lenni mellette. A helyzet is feszélyezett, hiszen most legalább annyira kellett figyelnünk a szavainkra, mint az iskolában, ha nem jobban. Anyát bármennyire elvarázsolják az eredményei, sokkalta szemfülesebb, mint jó pár professzor a Roxfortban. - Akkor legyél csak szomorú, mert nagyon jól elvoltam eddig! - Lassítottam kicsit le, ezután úgy se nagyon lesz lehetőségünk kettesben beszélgetni, és úgyis tudja, hogy hazudok. Az esetek nagy részében mindenkinek leesik, szerintem a homlokomon villódzik ilyenkor valami felirat. - Itthon segítettem nagyapának, meg anya edzéstervét próbáltam teljesíteni, de szerintem az még soha nem sikerült senkinek. Azt mondta, hogy le kellene adnom két kilót. - Semmiségek, azonban biztos voltam benne, hogy őt ezek a dolgok is érdeklik. - Milyen volt otthon?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Minél több időt töltöttem el Murphyvel, annál inkább azt éreztem, hogy szegény lány elhagyott legalább nyolc nyúllábat eddigi élete során és megmaradt neki még egy, amivel csak az előzőek elvesztésével járó halált küszöböli ki, a balszerencsét nem. Én voltam ennek az élő példája, mert vagy én magam hoztam a balszerencsét neki, vagy ő hozta azt rám. Annyira nem zavart, mert kifejezetten jól szórakoztam magunkon, főleg rajta, amikor már nagyon kiborult, de na, azért néha jó lett volna egy kis békesség. - Babám, az én játékszenvedélyem is elég magasan jár. Nem hiszem, hogy probléma lenne belőle, ha pedig mégis, magyarázkodhatok azzal, hogy sánta vagyok. És a vállam is fáj. Meg lehet, gerincsérvem is van. Belső vérzés? Nem tudom, meddig lesz hihető. -Természetesen nem gondoltam komolyan, egyáltalán nem állt szándékomban egyszerűen meglógni a családi programokról, amiket a nyakamba vettem azzal, hogy itt leszek. Persze megírtam Murphy édesanyjának, hogy nem igazán vagyok formában és vigyáznom kell a sérüléseim miatt, de ez nem jelentette azt, hogy simán feladok bármit is. Murphyvel is egyszer annyira komolyan vettem a reggeli futóversenyünket, hogy utána egy hétig nem tudtam kimenni még kocogni sem, mert teljesen bedurrant a térdem. Azért megérte, mert nyertem. Akkor először és utána jó ideig utoljára. - Azt hiszem, azt passzolnám, de igazából a nagynéniket is, legyenek bármilyen szexik. Nekem már van egy nőm, és úgyis jobb mindenkinél -vigyorogtam rá olyan tenyérbemászóan, ahogy csak tudtam. Jó volt néha (mindig) kiidegelni, pláne, amikor alapból nem a legnyugodtabb napját élte. Bár ha jobban belegondolok, Murphy sosem volt nyugodt. Szerintem ez nem létezett a szótárában. Örültem neki, hogy lelassított egy kicsit. Bár a lépést tudtam volna vele tartani, de így nagyon gyorsan értünk volna fel a házhoz és még volt mit megbeszélnünk. Persze ahhoz nem lesz elég az a plusz fél perc, amit nyerünk, de nem baj, ez is több a semminél. - Vigyázz, mert ha nagyon megbántasz, itt fogok pityeregni a családod előtt -szipogtam látványosan. -Két kilót, hát hogyne... Teljesen jól vagy te úgy, ahogy, nem is értem ezt az egészet. Egyébként is, az a két kiló valószínűleg inkább izom, amennyit próbálkoztál, úgyhogy azt talán jobb is, ha nem adod le. Nem is értem... -Megvontam a vállam a kérdésére. -Semmi különös. Jó volt látni a családomat, már nagyon hiányoztak, és a testvéremet is sikerült hazarángatnunk a mugliktól. Mindig arra hivatkozik, hogy túl sok a dolga, de nem engedtem neki, hogy ez kibúvó legyen.
Sose gondoltam volna, hogy olyasvalaki leszek, akit különféle becenevekkel illetnek, vagy inkább, hogy hagynám ezt bárkinek is a családomon kívül. Aaron azonban szinte minden alkalommal máshogy becézett, és sose éreztem különösebb késztetést, hogy tiltakozzak, mert egész kedveseket talált ki. Már, amikor nem az volt a célja, hogy külön bosszantson, de az egészen nyilvánvaló volt általában. - Maximum az a felmentés, ha halott vagy… még a nagyapa bátyja, Dervish bácsi is seprűre ül, ha arról van szó, pedig szerintem neki már nagyjából minden csontja eltört élete során. Ha legalább a felét elhisszük a családi történeteknek. - Csóváltam meg a fejem, fogalma sem volt, mibe vágta a fejszéjét, bár talán nem is a kviddics a legrosszabb, hiszen arról órákig tudott a férfi is beszélni. - Szerintem egyébként többet fog edzés tervekről beszélni veled, mint amennyit játékkal akar tölteni, az ikrek most várják az értesítést, hogy bármelyik csapathoz felvették-e őket. Nekem is mennem kellett velük, és két helyen próbajátékon is részt vettem, bár apa csapatának sok tagját eleve ismertem, szóval ott kifejezetten jó élmény volt. Mindenki csak tervezgetett, lelkes volt, nekem pedig még mindig nem volt erőm megmondani nekik, hogy talán egészen más irányba képzelném az életem. Mégis merre? Nos, fogalma se volt, éppen ezért volt olyan nehéz ez a téma. - Mi… hogy mid? - Vörösödtem el a kijalantésére, és szívem szerint jól bokán rúgtam volna, azonban biztos voltam benne, hogy azt valaki azonnal észrevenné, így csak suttyomban vágtam oldalba. Ne jöjjön ilyen szövegekkel, meg ezzel a mosollyal! - Ha így vigyázol a szádra, fél perc alatt bukunk le! - Kicsit még a hangom is remegett, de hogy a haragtól, vagy a zavartól, nem tudtam volna megmondani. A fülem mögé simítottam a hajam, mintha a könnyű szélben számított volna, vagy úgy igazából bármikor, ha az én hajamról volt szó. A hangos szipogására majdnem felnevettem, de muszáj volt visszafognom magam. Mi lesz velünk egy teljes hétvégén, ha már most nem bírom ki, hogy ne reagáljak rá feltűnően? - Ne állíts kihívások elé, tudod, hogy mennyire versengő típus vagyok! - Öltöttem rá nyelvet. Bár igazság szerint talán csak vele, ha jobban belegondoltam, mások legyőzésébe sose fektettem annyi energiát, mint az övébe. - Szerintem sokkal gyorsabban tudnék manőverezni, ha könnyebb lennék, vagy alacsonyabb, de ugye ez utóbbiról már lekéstem. - Vontam meg a vállam, sose érdekelt annyira a súlyom, vagy a kinézetem, azonban sokkal jobban figyeltem már az ilyesféle megjegyzésekre, mióta Aaronnal voltam. Furcsa. - Jól hangzik. Szívesen megnézném, hol nőttél fel. - Olyan természetességgel csúszott ki a számon, nem is igazán gondolkoztam, miről beszélek. - Mármint az országot, meg a tájakat! - Pontosítottam zavartan, Merlinre, miért beszélek úgy, mintha minimum házasodni készülnénk...
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Én nagyon szerettem a beceneveket. Mármint nem magamnak, az Aaront nem igazán lehetett sehogy becézni, aki eddig megpróbálta, az mindig rosszul járt vele, mert annyira katasztrofális eredményeket hozott. Én viszont szívesen becéztem másokat, főleg azokat, akiket kifejezetten szerettem. Sokan nem kedvelték, de nem tudtam uralkodni magamon sajnos és sokszor észre sem vettem, hogy valakit már megint nem a rendes nevén szólítottam. - Akkor majd nagyon látványosan fogok lesérülni, mit szólsz? Kirepülök én egy gurkó elé, sokat már úgysem tud rontani rajtam. De ahogy hallom, a te családod még az enyémnél is jobban meg van őrülve a sportolásért. Nem mondhatom, hogy nem értem meg őket. -Az én családom nem volt ennyire brutális. Anyám nagy sportember volt és a muglik között nagy nevet szerzett magának mint hivatásos baseball játékos, de apám csak nézőként kedvelte az ilyesmit (legyen az mugli vagy mágus berkekben), az öcsém pedig... hát, Ben nagyon messze állt a sportoktól. Ő sokkal művészibb beállítottságú volt mint bárki más közülünk. -Tényleg? Hová jelentkeztek? Ha jó a kapcsolatom a csapatokkal, talán tudnék pár jó szót szólni az érdekükben. Kérdés nélkül megtettem volna bármit, amivel Murphyt boldogabbá tehetem. Amióta jobban megismertem, egyre biztosabbra vettem, hogy fontos neki a családja, bármennyire nem tervez ő is kviddicsjátékosnak állni, ha befejezte a Roxfortot. Még egy éve van rá, hogy ezt tálalja nekik, bár kezdtem tartani tőle, hogy nem fog az olyan könnyen megtörténni. Kedvesen kiröhögtem, ahogy elvörösödött, nem is értettem, miért érintette ilyen mélyen. - Miért, mit mondjak helyette? Csajom? Tyúkom? Némberem? Nőstény ördögöm? -Nem tudtam nem cukkolni, egyszerűen szebbé tette már most az itt eltöltött időmet, és ez csak egyre jobb és jobb lesz. Lehet, engem is rossz házba osztott be az Ilvermorny? -Lebukni? Ugyan már, nem is mondtam semmi rosszat. Szerintem eléggé jól fogalmaztam, ezzel utalhattam volna egy amerikai, szilikonmellű, üresfejű szőkére is, nem? Nem tettem bele olyat, amivel rád utalnék. -Nem a legjobb így megvédeni magam? Határozottan. Meg fogom tudni nyugtatni ezzel? Tuti nem, csak kapok még egyet az oldalamba, vagy a szétment vállamba. Esetleg a térdembe, az rosszabb lenne. Hosszú másodpercekig néztem oldalról az arcát, igyekeztem nem túl feltűnően csinálni, de nagyon nehezemre esett. Tudtam, hogy borzasztó hibát követünk el mindketten, és hogy én vagyok az első számú felelős mindezért. Még akkor kellett volna megszólalnom, amikor nem volt túl késő, akkor kellett volna közbelépnem, nem engedni, hogy ez az egész idáig fajuljon. De mégis hogy tehettem volna, amikor úgy tapadt rá a szemem és a szívem, mintha mágnessel húztak volna felé? - Tudom, és imádom, hogy az vagy -vigyorogtam. -Ennyi erővel éheztetheted magad egy hónapig, hogy az összes bordád kilátszódjon, vagy megkopaszthatod magad, vagy levághatod minden kiálló testrészedet és akkor még jobb lesz a légellenállás. Kiemelkedő játékos vagy, emellett elenyésző az a hátrány, amit kettő nyomorult kiló jelenthet. Mondom ezt sportemberként. -Nem igazán sportemberként mondtam, inkább a barátjaként, de ebbe nem akartam belemenni. Elég ijesztő gondolat volt, hogy kezdem elveszíteni az objektivitásomat. Amíg a Roxfortban meg tudom tartani, nincsen probléma, a kérdés csak az, hogy ez tényleg így fog-e maradni szeptemberre. Nem tudtam nem felnevetni, ahogy próbálta kijavítani magát. Hogy lehet ennyire esetlen néha? Megzabálom. - Egyszer elviszlek oda. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni.
Csak megráztam a fejem, és nagyon reméltem, hogy csupán viccnek szánta. Nincs az a fajta probléma, ami miatt megérné egy újabb sérülésbe menekülni, bármennyire elő is adja néha a “nagy macsót”. Szerettem volna jól sípcsonton rúg, csupán szívjóságból, hogy érezze a törődést. Sokkal jobban aggódtam miatta, mint magamért, sokkal jobban, mint ahogy azt neki, vagy akár magamnak be merném vallani. Ezek olyan dolgok, amik ritkán kerülnek szóba, valahogy a mi közös nyelvünk inkább a kihívás volt, és azt kiválóan megértettük a másikban. Ó, de még hogy. - Inkább ne, nyáron szerintem az ispotályban is iszonyatosan meleg van, aztán lehet a nővérek ki se engednének iskola kezdésig. - Fontam össze karomat a mellkasomon. - Igen, az életük nagy részét végig kísérte, vagy éppen kíséri, szóval érthető, hogy ez köti le őket a legjobban. Sok minden változik, de nagypapa is éppen úgy ült seprűn annak idején, ahogy most a testvéreim, szóval így könnyebb szót érteni. Bár jobb nem belekezdeni egy olyan beszélgetésbe, hogy melyik csapat a liga legjobbja. Mintha csak egy bombát dobnál egy hangyabojba... - Még a gondolatra is megborzongtam. Emlékeztem egy hosszú nyárra, ami alatt nagyapa és Dervish bácsi alig szóltak egymáshoz, mert más-más csapatnak kezdtek szurkolni az idény elején. Szokatlan volt, de aztán végül apa törte meg a csendes háborút azzal, hogy bedobott egy harmadikat a kalapba. Még most se tudom, hogy ilyen zseniális tervvel állt elő, vagy csak ennyire mázlista, hogy pont beletalált a megoldásba. - Apa a Ballycastle Bats-nél edző, ott játszottunk próbajátékot, ők még a Kenmare Kestrelsnél, és a Wimbourne Wasps-nál is voltak. - Nem is emlékeztem már, hogy hol kellett még játszanom, talán az utóbbinál. Nem számított számomra, egyáltalán nem figyeltem a postát miatta, inkább szorongtam, mintsem izgultam. - Kedves tőled, de tudod milyenek a fiúk. - Pont olyanok, mint te is, ezt azt hiszem jól tudja. Szeretnek a maguk feje után menni, és saját erejükből elérni mindent, így megmarad a büszkeségük. Lehet kicsit, de csak egy egészen kicsikét én is ilyen vagyok. Bár a magam részéről azért nem zavar annyira, ha segítségre szorulok. Megsértődhettem volna, hogy kinevetett. Megint. Folyton ezt csinálta, ha zavarba jöttem, vagy olyasmit kérdeztem, ami számára egyértelmű volt, vagy… bármikor. Sose lehetett előre tudni, mikor nevet fel rajtam jóízűen, anélkül, hogy egyetlen viccet mondanék. - Egyiket se! - Fordultam hirtelen felé, és a szájára tettem a kezem. - Minden ilyesmi tabu! - Húztam is vissza, mintha olyasmit csináltam volna, amit nem lenne szabad. Bizonyos értelemben így is volt. - Az a típusod? - Húztam fel a szemöldököm, nem soroltam volna magam ebben a kategóriába. Kicsit igazságtalan voltam, sokat olvastam róla régebben, mindenféle nővel lefényképezték, bár eggyel különösen sokszor… Ő sem tűnt egészen üresfejűnek. Azonban könnyebb volt utólag végig gondolni néha, hogy mit is mondok, mint abban a pillanatban, amikor megfogalmazom. Nem, mintha ő nem ezt csinálná folyton! - Nem kell ilyesmit mondanod, hogy megnyugtass, nekem ez tényleg nem olyan fontos. - Néztem a ház felé lopva, nem tudtam kezelni a bókjait, vagy a dicséretet, ez még nehezen ment. - Anyával majd megvitathatjátok, gondolom úgyis ez a terve, bár talán ne a súlyommal kezd, hogy szerinted pont jó így. - Ha így folytatja, képtelen leszek nem vörösen bevonulni a házba, akkor aztán meg magyarázkodhatok, hogy mi van velem. Kedves volt tőle, hogy így vélte, ezúttal nem a harci szellem uralkodott bennem, csupán tényleg azért játszottam, mert elvárták tőlem, és ha csinálok valamit, akkor azt mindig teljes erőbedobással tettem. A sors fintora, hogy némi tehetséggel is megáldottak. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy elpazaroltnak gondolhatja Aaron ezt a lehetőséget, hogy szívesen cserélne velem. Én is szívesen cserélnék, szerettem nézni, ahogy játszott. Jobban, mint amennyire játszani szeretek. - Olyankor menjünk, amikor nagy hó van! Szeretem a havat. - Mondtam lelkesen, majd inkább elcsendesedtem, vészesen közeledtünk az ajtó felé. Túlságosan gyorsan.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Nem állt szándékomban még egyszer és még jobban lesérülni, mint azt már egyszer megtettem. Éppen elég volt arra ügyelni, hogy ne erőltessem túl a vállamat és a térdemet, amikor edzeni próbáltam, nem akartam ezt megspékelni mondjuk még egy gerincsérüléssel vagy hasonlóval. Kár lenne, ha már felállni sem tudnék egyedül, elég fiatalnak érzem magam ehhez. - Talán hiányoznék az edzéseidről? -vigyorodtam el nagyon önelégülten, mintha már igent is mondott volna az éppen feltett kérdésemre. -Pedig nagyon érdekes vita lehetne belőle, még akkor is, ha mindenki másnak szurkol. Azért lehet, egy kicsit elszomorodnék, ha valaki nagy Falmouth Falcons rajongó lenne, ők vertek le a seprűmről. Na jó, nem gondolom komolyan, egyáltalán nem neheztelek miatta. Nagyon jó játékosaik vannak. -Én soha nem foglalkoztam igazán ezzel, nem szerettem favorizálni bizonyos csapatokat mások felett, leszámítva persze a sajátomat. A Pintyek mindig a legfontosabbak lesznek nekem és nagyon fel fogom húzni magam, akárhányszor meccset veszítenek. A Brit-Ír Kviddicsliga versenyeit azonban képes voltam objektíven nézni, csak azzal foglalkozva, hogy melyikük stratégiája jobb. - Azok mind nagyon jó csapatok, a testvéreid pedig jó játékosok. Egész biztos, hogy felveszik őket, bár megnézném azt a háborút, ami minden alkalommal kitörne, ha két külön csapatba kerülnének és egymás ellen kellene játszaniuk. Túl gonosz vagyok? -Nekem nagyon tetszett volna az a kaotikus légkör, ami eluralkodott volna a MacNamara családon, pedig még nem is ismertem őket teljesen. Lehet, hogy a kelleténél többször nevettem ki, de ha egyszer olyan kis esetlenül cuki tudott lenni! Nagyon nehezemre esett ilyenkor nem megölelgetni mint egy plüssmacit. Azért meglepett, hogy most milyen hevesen reagált, ahogy befogta a számat. Szegénykém tényleg nagyon be lehetett tojva, hogy borzalmas véget ér a hétvége. - Mit csináltál volna, ha most véletlenül megnyalom a tenyered? -Talán nem kellett volna elviccelnem, de nem akartam, hogy túl komolyan vegye ezt az egészet. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, vigyázni fogok rá. -Egy szóval sem mondtam, hogy ez lenne a típusom, ne forgasd ki a szavaimat. Az ilyen nők legfeljebb arra jók, hogy ha szingli vagy és unatkozol, akkor hazavidd őket egy estére, reggel meg szélnek ereszd őket. -Én mondjuk erre sem használtam őket, legfeljebb egy-két alkalommal, akkor is csak azért, mert nagyon részeg voltam egy jó meccs megünneplése után. Elég monogám típus voltam, aki többre tartotta a hosszú, stabil párkapcsolatokat a futó kalandoknál. De hát az előbbi nem mindig jött össze úgy, ahogy azt az ember tervezte. - Jól van, majd igyekszem visszafogni magam. Ígérem, jó fiú leszek. -Ösztönösen hajoltam volna le hozzá, hogy megcsókoljam, de félúton rájöttem, hogy most nem vagyunk egyedül, egy szoba zárt falai között biztonságban. Gyorsan felegyenesedtem, mintha mi sem történt volna. Talán mégsem lesz ez olyan egyszerű, mint azt gondoltam. El kellett mosolyodnom a lelkesedésén és hogy ennyire szívesen nézte volna meg az otthonomat. Őszintén megmelengette a szívemet, hogy fontos volt ez neki és látni akarta Minnesotát. - Azt nem lesz nehéz megoldani, ott nagyon sok hó van, főleg fent a hegyekben. És szuper túraútvonalaink is vannak, majd megmutatom neked a kedvenceimet. Amikor elértünk az ajtóhoz, udvarias férfiember módjára előreengedtem Murphyt. Jó, nem hazudok, célom is volt vele, mert ahogy elindult előre, teljesen észrevétlenül megpaskoltam a fenekét. Sejtettem, milyen reakciója lesz erre és őszintén imádtam már most ezt a hétvégét. - Azt hiszem, nagyon jól fogok itt szórakozni -fojtottam el egy gyerekes vigyort.
Azt hiszem szerencsésnek mondhatjuk magunkat, bár a családomban is akadtak csúnya balesetek a kviddicsből, sose volt egyik sem olyan súlyos. Illetve nagyapa egyszer leesett a fészer tetejéről, de igazából csupán azért kellett utána ispotályba szállítani, mert a nagyitól kikapott, amiért egyáltalán felmászott oda. De éppen elég durva sérülést láttam, többek között a férfiét is előszeretettel mutogatta Riley, amikor történt. Nem volt éppen szép látvány. Kérdésére szerettem volna jól oldalba könyökölni, biztos voltam benne, hogy végig ezt fogja csinálni, annyira éreztem. Egyszerre utáltam, és élveztem, amikor kötözködött, olyan volt ilyenkor, mint valami civódó tini, egyikünk se viselkedett túl felnőttesen, ha arról volt szó, visszaszóljunk-e valamit. Az egyetlen hely, ahol hagytam nyerni, az edzés volt, azonban utána kamatostúl visszakapta, ha visszaélt a helyzettel. - Szerintem a “magánedzéseink” neked hiányoznak a legjobban. - Pislogtam rá ártatlanul, miközben óvatosan megnedvesítettem az ajkam, azt olvastam egy magazinban, hogy ez amolyan célzás értékű. Persze nem is én lettem volna, ha közben eltűnt volna a pír az arcomról. Áruló! Valahogy bármennyire az életünk, és kicsit a kapcsolatunk része is volt, különösebben nem beszéltünk sokat a kviddicsről, maximum az iskolai csapat stratégiáiról. Alina mellett az egyetlen olyan ember volt, aki különös módon képes volt érzékelni, hogy ennek a világnak bár mindketten részei vagyunk, számomra sokkal kevesebbet jelent. Szerettem a sportot, szerettem nézni, ahogy mások arcát mennyire megváltoztatja az elszántság, vagy éppen a győzelem, ahogy imádtam szurkolni a családommal. - Inkább az ír csapatok között válogatnak, bármennyire is egy liga, tudod, csak ide húz a szívük. - Vontam meg a vállam. - Kipróbálhatod, milyen vitatkozni velük, azonban azt ne felejtsd el, hogy én előre figyelmeztettelek! - Mosolyodtam el csendesen. Ha azt hiszi, hogy már megismerte a legmakacsabb MacNamarát, akkor hatalmas tévedésben él. Igaza volt, Devin és Riley tényleg jó játékosok voltak, egész elfogulatlanul tudtam nyilatkozni, mert minden más téren az őrületbe kergettek. Bennem viszont fel sem merült, hogy akár külön csapatba is bekerülhetnek, számomra mindig a megtörhetetlen egységet jelentették, akik sosem válnak el. Nem igazán emlékszem olyan pillanatra, amikor csak az egyikükkel történt volna valami. - Valahogy elképzelhetetlen tartom, hogy ilyesmi történjen. Három éve még a karjukat is ugyanakkor és ugyanazon a helyen törték el, az ispotályban azt hitték, hogy az egész család szórakozik velük, és valamiféle kettőző bűbájt használtunk. - Legyintettem. Egészen komikus helyzet volt, ahogy anya és apa magyarázta a medimágusoknak, hogy két külön gyerekről van szó. Még mindig mosolygott, vajon tudta, hogy ilyenkor egyszerre viszonoznám, és törölném le az arcáról azt az elégedett vigyort? Olyan nem törődöm, mintha nem lenne mit veszítenie, vagy inkább, mintha ez a kockázat csekély lenne. Bár el tudnám dönteni, hogy ennyire bátor, vagy csak imádja nézni a kétségbeesésem... - Megütlek, zokszó nélkül. - Válaszoltam laposan pislogva felé, ez a helyzet nem olyan vicces, most nem. - Tényleg, te valaki mást vittél haza… - Motyogtam alig hallhatóan, inkább szinte csak magamnak. Többek között azt hiszem ezért is lepetek meg a tavaly nyáron történtek, mert abban a tudatban voltam, hogy már jár valakivel. Igazán szép nő volt, határozott, kiváló játékos, olyan, amilyen én nem hiszem, hogy valaha is leszek. Inkább megráztam a fejem, most egy egészen más problémával kellett megküzdenem, az önmarcangolással igazán ráérek még. Egyikünk se volt a helyzet magaslatán, erre kellett igen korán ráébrednem. Ő felelőtlen volt, azonban én sem panaszkodhattam, mert olyan magától érthetődően hunytam be a szemeim, ahogy felém hajolt, mintha nem a nagyapám birtokának közepén álltunk volna éppen. Olyan szívesen nyakon vágtam volna mindkettőnket, de csak zavartan elfordítottam a fejem, mégis mit gondoltam?! Gyanakodnom kellett volna? Nyilvánvalóan. Megtettem? Természetesen nem, miért is tettem volna, hiszen mind a ketten felnőttek vagyunk, nemde? Úgy tűnik, hogy még sem. Amikor megéreztem a kezét, kénytelen voltam visszanyelni egy meglepett kiáltást, ami egy csuklás szerű hangot eredményezett. Merlin bozontos szakálla tekeredjen a nyakad köré Aaron Carneirus! Ha harc, hát legyen, de ne hidd, hogy az az ártatlan kislány leszek, akit folyton zavarba hozhatsz, ó nem! - Ne aggódj, majd teszek róla! - Néztem fel rá a vállam felett, csendes szavaimban tele olyan ígéretekkel, amiket még csak nem is sejtett. Rossz emberrel húzott ujjat...
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
A sérülések soha nem voltak kellemesek. Én is szereztem párat már korábban, a balesetem előtt is, és elmondhatom, hogy egyszer sem röhögtem élvezettel, amikor megtörténtek. Általában egyetlen dolognak tudtam örülni olyankor, az pedig a tény volt, hogy még minden fogam megvan, ráadásul a helyén és nem a markomban. De hát ilyenkor már a kis dolgok is sokat jelentenek, pláne, ha az ember nem szeretné, hogy a másnapi újságban olyan képek jelenjenek meg róla, amiket nagyon nehezére esne felvállalni… Utóbbi megesett anyámmal is, amikor neki volt egy csúnya balesete játék közben és őszintén nem irigyeltem érte. Mondjuk megtartottuk a kivágott cikkeket, mert nagyon jó családi poénok és anekdoták születtek belőle. A kettőnk kapcsolatának egyik alapköve volt az állandó marakodás, persze sosem igazán komolyan. Én elmondhatatlanul élveztem a kihívásokat, amiket Murphy jelentett nekem és még az sem tudott igazán zavarni, hogy szinte mindenben ő nyerte meg a kis csatározásainkat. Nem a győzelemért csináltam (na jó, azért is, és rendesen kiélveztem, amikor végre nem én húztam a rövidebbet), inkább maga a versenyzés éltetett - akárcsak akkor, amikor még sportoltam. Talán éppen ez lehetett ennek az okozója… - Nagyon édesen tudsz próbálkozni -horkantam fel nevetve. -Tudod, ez sokkal hatásosabb lenne, ha közben nem lenne olyan színed mint egy griffendéles sálnak. -Azért nem zavartak az ilyen kísérletei, nagyon szórakoztattak. Még időre volt szüksége, de úgyis tudtam, hogy idővel ebben is fejlődni fog, mint minden másban. Egyébként sem zavart az esetlensége, nem éreztem azt, hogy ez valami borzalmas átok lenne. Nagyokat bólogattam a válaszára. - Persze, megértem. Én is eleinte szemeztem a Moose Jaw Meteorites csapatával, de nem akartam Kanadában játszani, habár földrajzilag közelebb lett volna még az is, mint Massachusetts. De mégis, azért a patriotizmus erősen jelen van az emberben, pláne, ha amerikai… Ott esküszöm, néhányan teljesen bolondok. -Én is szerettem az országomat és nagyon büszke voltam arra, hogy a zászlónk színei borítottak be mindent, amikor megnyertük a világkupát, de mégsem kötődtem hozzá elvetemült módon. Ezt is mutatta az, hogy minden szívfájdalom nélkül voltam képes a tengeren túlra költözni. A családomon kívül és a néhány igazán közeli barátomat leszámítva nem is igazán akadt, amit hiányolnom kellene, elvégre a karrierem már a tenger fenekén algásodott, másom pedig soha nem volt. Azt hiszem, egy kicsit mindkettő igaz volt rám. Vakmerő is voltam, de a kétségbeesését még jobban élveztem. - Úgysem tennéd meg, sajnálnád a szép vonásaimat. -Dehogynem tette volna meg, kérdés nélkül. Persze sosem bántott meg vele vagy tiporta porba az önbizalmamat. Kifejezetten élveztem a civakodásainkat és hogy ilyen határozott volt ebben, ha másban nem is. -Tudod, ilyenkor látszik a leginkább az, hogy te is nőből vagy -forgattam a szemem. Nem szerettem, amikor ezzel dobálózott, de már meg sem próbáltam kimagyarázni magam, tudtam, hogy azzal csak még mélyebbre ásnám a gödröt magam alatt. Úgysem tudtam megértetni vele, hogy igenis létezik férfi és nő között egyszerű barátság, mert látszólag nem volt vevő az ötletre. Megköszörültem a torkom, kínosan az érzéstől, hogy mit műveltünk majdnem a családi háza előtt fél méterrel. Merlinre, mit kaptunk volna érte… Én elsősorban egy kirúgást, meg aurorokat a nyakamba, és őszintén, egyik sem igazán hiányzott. A következő pillanatban pedig már azt is tudtam, hogy a következő húzásom még rosszabb ötlet volt ennél is. Azt hiszem, ez egy pillanatra az arcomra is kiült, de nem tettem semmit, csak megpróbáltam rendezni a vonásaimat, hogy úgy üdvözöljem a családját, akik már meg is jelentek előttünk. Merlinre, azt hiszem, túl könnyedén vettem a dolgokat.
Talán az lenne a természetes, ha mostanra nem hozna zavarba egy-egy ilyen dolog, vagy éppen megjegyzés, és Merlinre mondom, ezt én szeretném a leginkább, még se ment. Számomra sok minden természetes, ahogy másokkal viselkedem, visszaszólok, hogy a bátyjaim lebirkózom, ha az utolsó szelet süteményről van szó, de ez még egészen új. Ha jobban belegondoltam, sose várta el még tőlem senki, hogy igazán “lányos” legyek, bár nem, mintha Aaron célja ez lett volna, de mégiscsak valahogy így illene… - Egyszer kibírhatnád nevetés nélkül! - Fújtam fel sértetten az arcom, folyton ezt csinálta. - Lehet, hogy megunom, hogy folyton rajtam szórakozol! - Ezt mondjuk én se hittem el, mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy addig próbálkozom, amíg jól nem csinálom. Egyszerűen ebben nőttem fel, és természetes volt számomra. Nem is azért, mert olyan magasak lettek volna az elvárások a családunkban, csak mindenki ezt csinálta, szóval ez volt a példa. A tanulásban egészen jó voltam, de ha közepesen teljesítek, valószínűleg azért se szidtak volna meg, többet nyomott a latba a pályán nyújtott teljesítményem. - Igen, ismerek onnan egy-két bolondot. - Forgattam jelentőségteljesen a szemem, mikor úgy beszélt, mintha ő nem lenne egy közülük. - Ha hazaszeretetről van szó, nagyapáékkal beszélgető társra találsz, de úgyis Írország a jobb, bármit mondasz. Itt mindenki mindenki testvére, mintha csak egy kis faluról beszélnénk! Néha úgy érzem, hogy megértem az érzéseiket, de aztán kénytelen vagyok rájönni, hogy messze meg se közelítem azt, amit ők képviselnek. - Vontam vállat. Szerettem ezt a vidéket, a színeket, illatokat, állatokat, a családomat, és hogy a szomszédság mérföldekben mérhető. Azonban biztos nem csókolgatnám sírva a földet egy hosszabb külföldi út után… szívesen tagadnám, hogy ilyesmi megesett a családunkban, de szerintem még büszkék is rá. - Csak helyre igazítanám őket! - Néztem rá kihívóan. Nem voltam a fizikai erőszak híve, és sose verekedtünk igazán, abban úgyis alul maradnék, ha az erőviszonyokat vesszük figyelembe, de valószínűleg nem fognám vissza magam, ha olyasmit tenne, ami nem tetszik. Mondjuk egészen szeret bosszantani, vagy inkább csak húzni és szórakozni rajtam, azonban van egy vonal, amit sose lép át a csipkelődés és a bántó viselkedés között. Szerettem, ahogy beszélni tudtunk, és hogy nem igazán kellett visszafognom magam, vagy odafigyelnem a nyelvezetemre. - Hiszen nő vagyok. - Nem akartam folytatni a témát, egyszer egészen értelmetlen vitát folytattunk már róla, és csak az lenne a vége, hogy győzelemittasan kijelenti, féltékeny vagyok, és ez milyen cuki. Nagy családban nőttem fel, képes vagyok osztozkodni, de nem mindenben akarok. Gyerekes, vagy sem, ez van. Szerettem volna még valamivel visszavágni, az idő azonban nem nekünk kedvezett, mert az ajtó mögött már ott csoportosult a fél MacNamara klán. Anyám olyan lelkes mosollyal üdvözölte, mintha egy évek óta nem látott rokon lenne, és csak éppen hogy nem omlott a nyakába, nagyapa kezében egy két gyanús kispohár volt, nagymama pedig a konyhából lógott ki félig, biztosan még sütött. - Ő az édesanyám, Riona MacNamara, a nagyapám, Cormac, a nagymamám áll ott hátul, Sorcha, apa és Brian edzőtáborban vannak, az ikreket és az öcsémet ismeri, ők valahol tettetik, hogy nincsenek itthon. - Mutattam be nagyjából mindenkit, nem megjegyezve, hogy vacsorára valószínűleg egy kisebb hadsereg lesz itt, és jól kikerülve anya korholó tekintetét, a tesóimra tett megjegyzésre.
Aaron Carneirus varázslatosnak találta
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Sosem vártam el tőle igazából semmit. Nem volt, amit megváltoztattam volna rajta, legfeljebb azt, hogy vagy ő legyen pár évvel idősebb, vagy én néhánnyal fiatalabb, az utóbbi jobban is tetszett volna, de pontosan tudtam, hogy ezen soha az életben nem fogunk tudni változtatni. Ez van, akármilyen kellemetlen is volt jelenleg, el kellett fogadnom. Ezen kívül viszont semmi más nem volt, amit nem találtam volna elbűvölőnek vagy tökéletesnek Murphyben. De ilyen az, amikor valaki teljesen odáig van egy másik emberért, nem? - Ugyan, kedvesem, mind tudjuk, hogy sosem fogod megunni. Túlságosan szórakoztató vagyok, hát igen… Hatalmas mázlid van velem. -A sánta exjátékossal, akire valamilyen szinten jogosan lehetett volna használni a pedofil szót. Én persze mélységesen felháborodnék rajta, hiszen Murphy már régen nagykorú, és annyira talán nem is vészes az a korkülönbség… Persze nem kicsi, az igaz, de bőven lát ennél rosszabbakat is az ember. Azt hiszem, még mindig nagyon féltem a megbélyegzéstől, akármennyire szerettem Murphyt. - Kikérem magamnak, én nem is vagyok nagy hazafi. Ha így lenne, akkor nem a Roxfortot választom munkahelynek, habár nem is akarok túl sokáig ott maradni. -De ezt ő is nagyon jól tudja, eleget beszéltünk már róla. Nagyon szerettem a kis törpöket tanítani, olyan kis lelkesek és kedvesek voltak, már amikor nem csípte meg őket a hülyelégy és kaptam agyvérzést tőlük. De nem ez volt az életcélom, nem ezt akartam csinálni egész hátralévő életemben és volt jobb hely is, ahol tovább foglalkozhattam a kviddiccsel. -Nem akarok vitába szállni velük, mert úgysem tudnánk meggyőzni egymást. Bár azt elismerem, hogy Írország is nagyon szép hely, szebb, mint Amerika néhány pontja. De csak néhánynál. Egyszer úgyis magammal viszlek oda, ahol felnőttem, biztosan te is imádni fogod. -Azért Minnesota környéke gyönyörű volt, imádtam a hegyeket és az erdőket, amik körülölelték a városokat. - Sok sikert hozzá, bogaram, úgysem mernél elcsúfítani -vigyorogtam rá azzal az önelégült arccal, amivel az őrületbe tudtam kergetni. De hát mindketten nagyon jól tudtunk, hogy nem tudnánk ártani a másiknak, még ő sem nekem, akármennyire is állította. Leszámítva persze azokat a napokat, amikor túl komolyra vettük a reggeli futás közbeni versengést és egy hétre olyan látványosan lesántultam, hogy még gondolkodtam is egy sétabot beszerzésén. Nyilván ez viszont az én hülyeségem, hogy nem vagyok képes normális ember módjára veszíteni. Nem igazán jöttem soha zavarba a tömegektől, azoktól sem, akik az ijesztő rajongók voltak. Mindig, mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot, a megfelelő beszédtémát és az sem zavart, ha tátott szájjal bámultak rám, mintha valami görög istenség lennék vagy nem is tudom. Ez viszont még nekem is kellemetlen volt, ahogy ott sorakozott Murphy családja, és persze ezzel is éppen csak annyi probléma volt, hogy nos, ők Murphy családja. Úgy éreztem, mintha minden mozdulatomon átlátnának és tudnák, mi van köztem és a lányuk között. Eddig tartott az én őszinte magabiztosságom. - Szép napot! Köszönöm a meghívást, örülök, hogy itt lehetek. Murphy sokat mesélt már a családjáról, de biztos vagyok benne, hogy a legjobb sztorikat még nem hallottam. Lesz éppen elég időnk mindent meghallgatni. -Merlinre, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
El kellett ismernem, valóban volt bennem egy ilyesféle érzés, hogy egyhamar nem unom meg, vagy úgy egyáltalán. Természetes, ha az ember ilyesmin gondolkozik, nem? Úgy éreztem, hogy sok minden közénk állhat, elvégre a kapcsolatunk nem volt éppen a legelfogadottabb dolog, mégis egészen stabilnak érződött. Nevetséges, hogy annyi mindenben képes voltam elbizonytalanodni, és kétségeket felsorakoztatni, de az nem szerepelt ezek között, hogy valószínűleg még évekig képes lennék rajongani érte. Ezt persze neki nem kell feltétlen tudni, mert csak olyasmit hozna ki belőle, amivel még inkább zavarba hozhat. - Inkább szórakozott, és nem túl elővigyázatos. - Ráztam meg a fejem. Nekem is hiányzott, sose éreztem még ilyen hosszúnak egy szünetet sem, de azt hiszem, fordított helyzetben inkább megfutamodtam volna a családjától. Biztosan rám telepedett volna a kérdés, vajon elégedettek lesznek velem? Képesek lennének elfogadni? Egyáltalán, elég jó vagyok én a fiúkhoz? Még minden túl új ebben a helyzetben, és valamiért úgy éreztem, bármit képes vagyok elrontani. - Nem tudhatom biztosra, lehet végig egy angol feleségre vágytál, és csak ezért jöttél. - Bár valahogy nem tudtam elképzelni, ahogyan ara után kutat az “angol ladyk” között. Különösebben nem is tetszett a kép, de azt gondosan elhessegettem, mi ennek az oka. Elvégre most itt volt, és bármennyire idegesített ennek a ténye, ez nem csupán rossz féle feszültség volt, hanem izgalom vegyült bele. Az együtt töltött időt mindig megbecsültem, mert kettesben amúgy sem feltétlenül jutott sok, abban pedig majdhogynem mesteriek voltunk, mennyire ne tűnjön fel senkinek, milyen közel állunk. Vagyis én mindig így gondoltam, aztán lehet, hogy a legtöbben átlátnak rajtunk, csak kegyesen nem teszik szóvá. Bár ezt pont a Roxfort diákjairól nehezen tudom elképzelni. - Ezt azért ne mondd senkinek… - Rábíztam, hogy melyik részre is gondolok, miközben zavartan inkább a lábam néztem. Szerettem itt élni, az ismerős tájakat, a hosszú sétákat anélkül, hogy bárkivel találkozna az ember, de amit mondott, az egyszerűen túl… érzelemdús volt? Belőlem legalábbis valami nagyon erős összetartozás érzést váltott ki, és ezen nem akartam osztozni senkivel. Egyelőre biztosan nem. - Mondtam, hogy csak szebb lennél, ha segítenék rajtuk. - Szívesen a bordái közé könyököltem volna, csak hogy értse, miről van szó, de erre nem igazán maradt már időnk. Mindegy, megjegyeztem, és lesz idő, amikor leverem majd rajta. - Jöjjön csak beljebb, fiatalember! Üdvözöljük a MacNamara birtokon! - És nagyapa már nyújtotta is felé az egyik poharat, biztos voltam benne, hogy nem vízzel kínálja éppen. Jeleztem volna szemmel Aaron számára, ez azonban elkerülhetetlen volt, küszöbünket csupán kiskorú, vagy terhes léphette át egy jó kupica poitín megivása nélkül. - Ez a családi recept szerint főzött, nem holmi bolti mis-másolt, vizezett poitín! Egészség! Elmormoltam magamban egy imát, hogy képes legyen túlélni, ahogy végig marja a torkát. Nos, üdv a családunknál, vagy mi… - Biztosan megéhezett az utazás során, nyugodtan pakoljon le, aztán ebédelhetünk is! Murphy majd megmutatja a szobáját. - És anyám tekintetén láttam, hogy ez nem kérés, hanem inkább amolyan utasítás féle. Ha tudná, hogy miket szoktunk csinálni egy üres hálószobában, nem hiszem, hogy önként küldene oda…
Aaron Carneirus varázslatosnak találta
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Soha ezelőtt nem képzeltem még el magam ilyen szituációban. Ha valaki pár évvel ezelőtt felveti nekem, hogy akár egy erősen megkérdőjelezhető, mindkettőnk leendő vagy már meglévő karrierjére nézve detrimentális párkapcsolatban fogom találni magam, nem hittem volna neki. Valószínűleg el is küldtem volna melegebb éghajlatra, hogy nekem ne jósoljon hülyeségeket. Most mégis itt voltam, és hiába tudtam, milyen visszajelzésekre számíthatok, ha egyszer kitudódna mindez, mégsem akartam abbahagyni. Murphy minden volt, amit valaha is akartam, nem állt szándékomban ezt eldobni magamtól - még akkor sem, ha őt megkímélhettem volna nagyon sok lehetséges bajtól. Itt jött be az emberi önzőség a képbe. - Az nem tartozik az erényeim közé. -Most lehetne filozofálni rajta, hogy ez milyen kapcsolatban áll a sportsérülésemmel és mennyire érdemeltem meg, hogy lesántuljak egy életre. Elvégre valahol én kerestem a bajt. Szerencséje, hogy nem voltam legilimentor és nem hallottam minden gondolatát, ahol a saját értékességét kérdőjelezte meg. Egész biztosan nem hagytam volna annyiban, hiszen még nekem is borzasztóan esett, hogy ilyen véleménnyel van magáról. Az ember általában nem szereti hallgatni, ahogy valaki, aki ennyire fontos neki, magát ostorolja. - Amúgy nem is olyan rossz ötlet. Így a legkönnyebb állampolgárságot szerezni. Vagy ez csak a mugli filmekben működik így? -Nem igazán értettem ezekhez a dolgokhoz, annak ellenére, hogy rengeteget utaztam és jelenleg egy másik országban is dolgoztam. Mindig volt, aki segített benne vagy elintézte helyettem, így sosem kellett ilyesmin törnöm a fejemet. Egyébként is, a legkevésbé sem vágytam még egy állampolgárságra, pláne nem annyira, hogy ilyen undorító üzelmekbe fogjak ezért. -Jól fogok viselkedni, emiatt ne aggódj. -Szerettem volna egy bátorító mosolyt is társítani hozzá, de azt hiszem, mindketten tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy úgysem leszek olyan rendes, mint amilyennek lennem kéne. A bosszúságát nézve és a megjegyzését hallgatva már egyáltalán nem bírtam ki nevetés nélkül. Csak reménykedni mertem benne, hogy a családja ebből majd annyit szűr le, hogy jó kapcsolatunk van egymással és ilyen könnyedén tudunk beszélgetni. Arról nem kellett volna tudomást szerezniük, hogy az asztronómia torony milyen dolgokat látott már. Tényleg, bassza meg, arról azért csak szólt volna, ha a családban van legilimentor. Ugye? Hát persze. Nem hozna minket ilyen helyzetbe. Akármennyire is próbáltam jó arcot vágni mindenhez, azért egy pillanatra megálltam a fejlődésben, amikor a kezembe került az a felespohár és még menekülni sem tudtam a szituációból. Merlinre, ezek tényleg írek, nekem meg ki kell találnom valamit, ha nem akarok reggelre a seggemen csúszni a padlón a részegségtől. Azért egy mély levegő után felhajtottam a pohárka tartalmát, abban a reményben, hogy minél gyorsabban lemegy, annál kevésbé fog fájni. Naiv voltam. A szemem könnybe lábadt, és az egyik szerintem még tikkelni is kezdett egy kicsit tőle. - Sosem ittam még jobbat -nyögtem ki fojtott, rekedtes hangon, amin a család nagyrésze jót nevetett. Megeshet, hogy tudták, mit művelnek velem - talán még szándékos is volt, ilyen ír beavatási ceremónia vagy nem tudom - és remekül szórakoztak a nyomoromon. Azért azt tudva, hogy mit művelek a lányukkal, teljes mértékben megérdemeltem. Addigra valamennyire sikerült kipislognom a könnyeket a szememből, mire Murphy elvezetett a vendéghálóhoz, ahol a következő napokat tölteni fogom - legszebb reményeim szerint az ő társaságában, amikor senki nem figyel. A torkomat még mindig marta az írek hőn szeretett sósavja, de ez nem állított meg abban, hogy a behajtott ajtó takarásában lopjak egy gyors csókot magamnak. - Hiányoztál.
