Aaron Carneirus

Az esetek nagyrészében nagyon extravertált vagyok. Szeretem az embereket, szeretek közöttük lenni, izgalmas kültéri programokat szervezni barátokkal és ismerősökkel, kirándulni, kertipartizni, piknikezni, bármit, amiben másokkal lehetek. Főleg azokkal, akiket igazán szeretek. Márpedig elég sok embert szeretek.
Nagyon ragaszkodó típus vagyok, aki egyszer a szívembe lopta magát, az mindig ott is marad, még akkor is, ha az idő elhúz minket egymástól vagy még csúnyábban ér véget a barátságunk. Hiszen ha valaki egyszer boldoggá tett, akkor azok az emlékek mindig megmaradnak, nem igaz?
Megbízhatónak tartom magam, mindenki számíthat rám, akinek bármiben kellenék és sosem várok el cserébe semmit. Lehetek lelki szemetes, az, aki kinyitja a beszorult lekvárosüveget, aki leszed valamit a maga polcról, de akár hullát is elások, ha olyan ember kéri, akinek megtenném. Minden titkot megtartok magamnak, ha rám bízzák, harapófogóval sem lehetne kihúzni belőlem, mert fontosnak tartom, hogy mások megbízzanak bennem.
Nagyon szeretem a gyerekeket és családcentrikus vagyok, hamarosan én is szeretnék megállapodni és családot alapítani. Persze ezt mondani könnyű, amikor annyi szép lány van és egyiktől sem akarok semmi komolyat... Azt hiszem, még kell egy kis idő, mire megtalálom azt, aki egyedül is elég nekem.

Nem szeretem a monotonitást. Sosem szerettem napokon át ugyanazt gyakorolni vagy ugyanazokat az edzéseket végezni, amiket azelőtt, szükségem volt a pluszra, a mindennapi kihívásokra. Ez a mindennapjaimra is igaz, a nyugodtabb, visszahúzódóbb embereket pedig meg tudom őrjíteni vele, hogy nincs este, amikor úgy fekszem le, hogy aznap nem csináltam valamit, ami teljesen más lenne mint előtte. Ehhez tartozik, hogy a bezártság sem az én stílusom, jobban szeretek kint lenni és szabadtéren művelni mindent, amit lehet. Ott bőven van mozgásterem.
Ha arra van szükség, kéretlenül őszinte vagyok. Nem tartom távol magam a kegyes hazugságoktól, de amikor tanácsot kérnek tőlem, akkor megmondom bárkinek, hogy mit gondolok. Sírsz, hogy elhagyott a barátod vagy a barátnőd? A szemedbe mondom, hogy te voltál a szar ember, aki nem adott meg neki mindent, amit szeretett volna és a hibáidat sem látod be. Ezt sokan nem szeretik, általában az emberek babusgatásra vágynak, amikor ilyen történik velük, de tőlem csak akkor kapják meg, ha megérdemlik.
A hiúságom nem ismer határokat. Minden szempontból érzékeny vagyok a kritikára, akár arról van szó, amit csinálok, akár a külsőmről. Nagyon magamra veszek mindent és elsőre vérig tudok sértődni egy ilyenen vagy nagyon magam alá kerülök tőle, de azért csak ebből fejlődik az ember, nem? Az már más kérdés, hogy mennyi ideig tart, amíg az ember idáig eljut.

A Kviddics Világkupa. Akarhat egy profi játékos ennél többet elérhetni, minthogy itt legyen? Hatalmas, teltházas aréna, rengeteg néző, rajongó, más csapatok edzői, ügynökei, játékosai, ex-kviddicssztárok, és mindegyik csak téged néz. Izgatott voltam és kissé stresszes a sok rám szegeződő szempártól, de inkább büszke voltam. Büszke magamra, a csapatomra és arra, hogy ide eljutottam. Sokat dolgoztam érte.
Három egymást követő évben megnyerte a Pukwudgie csapata az Ilvermorny kviddicskupáját, ebből egyet az én kapitányságom alatt. A mai napig tisztán emlékszem rá, hogy az utolsóelőtti meccsemen eljött az Ilvermornyba a csapat edzője, amelyikhez szerettem volna bekerülni, hogy megnézze, hogyan játszom. Nem mondott semmit, nem láttam rajta semmit, csak hosszú ideig kérdezgetett utána, hogy miért úgy ütök, ahogy, miért nem úgy, mint a legtöbb másik terelő. Elmagyaráztam neki, hogy azért, mert anyám profi baseballjátékos, ami egy mugli sport és tőle tanultam mindent. Csak bólogatott, aztán elment. Nem kerültem be a csapatba, amire sosem kaptam magyarázatot, de nem is kellett. Így egy szinttel feljebb kezdhettem a pályafutásomat.
Néhány éven belül cserejátékos lettem a Fitchburg Finchesnél, az előző terelő átigalozásával pedig én lettem a csapat legújabb fő terelője. Ennél előrébb nem is akarhattam volna kerülni, hiszen a Pintyek a mai napig Amerika legeredményesebb kviddicscsapata, én pedig ott lehettem közöttük. Ennél nem is lehetne jobb, ugye?
Hát lehet, a Világkupa. Nem is álmodoztam róla, hogy ide eljutok, hiszen annyira kevés esély volt már arra is, hogy valaha a Pintyekkel játsszak, amellett az országos válogatottság egyenesen szürreálisnak tűnt. Mégis itt voltam és győztünk, Amerika nyerte a Kviddics Világkupát, engem pedig a csapattársaimmal együtt egy egész ország hordott a vállán.
Eddig is népszerű voltam, ez azonban még nagyobb hírnevet hozott magával, akkorát, amire már nagyon nem vágytam. Nem mondom, az első néhány hétben úgy sütkéreztem benne, mintha ennél jobb nem is történhetett volna velem. Talán így is volt, hiszen a Világkupáról volt szó... Már aznap, amikor nyertünk, nagyon szépen megünnepeltem a győzelmet jó sok sör és bourbon, meg egy szép lány társaságában. Utána sem volt nehéz ezt fenntartani, a probléma csak az volt, hogy rá kellett döbbennem, mennyivel jobb volt maga az út, amit megtettem, mint az, amit elértem vele. Innentől már nem volt olyan szórakoztató egy interjú és egy új rajongó támadása sem. Azért a lányokat nem zavartam el.

Nem tartott sokáig az örömem és a szépen ívelő karrierem is egyik pillanatról a másikra zuhant le a nullára. Fogalmam sincs, mi történt és hogyan. A következő évi országos liga egyik válogatómérkőzésén játszottam a Pintyekkel, amikor hátulról fejbetalált az egyik gurkó. Nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy felém jön, sosem vétettem még ilyen hibát, de természetesen azonnal kiütött. Rongybabaként estem le a seprűmről és nem tudták elég hamar megállítani a zuhanást. A gond nem is ezzel volt, hogy ripityára törtem magam, hanem hogy valamilyen oknál fogva nem tudtak helyrerázni. A mai napig értem, miért, hiszen (tudtommal) nem átok talált el, nem sötét varázslat által zuhantam le, nem az tört össze, a medimágusoknak rendbe kellett volna rakniuk... Mégsem sikerült. Talán egyszer megtudom, hogyan és miért tört keresztbe a karrierem, de most már annyira nem is számít, nem igaz?
Hosszú hónapokon át küzdöttem otthon a felépüléssel. Azóta is jól láthatóan bicegek, ha már fáradt vagyok és a gerincem sem az igazi, a vállam meg úgy kattog mint egy öregember térde. Nem akartam, hogy az önsajnálat maga alá gyűrjön, hiszen sok állt még előttem, mind évek, mind célok, amiket elérhetek. De bevallom, eléggé elveszítettem önmagam. Eddig a sport volt az életem, most pedig már olyan rokkant vagyok, mint egy nagypapa, ráadásul fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel.
Otthagytam Amerikát és Angliába jöttem kicsiket tanítani és két roxfortos csapatot edzeni. Itt tisztább lappal indulhatok, nem kell annyi sajnálkozó tekintettel találkoznom mint odahaza és ki tudja, szép brit lányok is vannak... talán végre sikerül a magánéletemre is koncentrálnom egy kicsit. Később talán visszamegyek nagyobb csapatokhoz edzőnek, vagy sportrendezvényeket szervezni. Egyelőre itt maradok, úgyis kell még sok idő ahhoz, hogy igazán megértsem, mekkora fordulatot vett a életem.

Nem egyszer vágtam már be a fejem alacsonyabb szemöldökfákba, szóval nem vagyok éppen normál méretű, ezt mutatják a ruháim is. A cipőm akkora, hogy az elsősök csónaknak hívják, a ruháim pedig szintén elég nagyok - egyrészt mert az kényelmesebb és sportosabb, másrészt meg a terelők nem éppen botsáska méretűek. Persze nem panaszkodom, kár is lenne. Sokat mosolygok, általában azt mondják, hogy a kisugárzásom anélkül is vidám és pozitív, azzal együtt meg végképp. Borotválkozni utálok, így gyakran borosta vagy kisebb szakáll díszeleg az arcomon (legalább nem foltokban nő, hanem szépen, normálisan).
... Nem, nem őszülök túl korán. Rosszul látod. És hiú sem vagyok.