Minden mozdulatommal követelem, parancsolom, hogy kényeztessen, tegye boldoggá istenét ahogy azt kell, hiszen ez a feladata, s mostantól ez életcélja; s ő buzgón, oly’ lelkesedéssel követi minden utasításomat mintha mindig is arra várt volna, hogy kiadjam őket, s rá bízzam magamat teljes mértékben. Követ a szekrénysorig, engedelmesen hagyja, hogy húzzam míg hátamon meg nem érzem a zöldre festett fém hidegét, s ekkor, ebben a momentumban heves csókban forrunk össze, mint két szerető, ég és csillagai, Liam és én. S ha én vagyok a láng, ő pedig a benzin, hát alig várom, hogy felemésszem őt, s együtt lángba borítsunk mindent mi körülvesz bennünket. Érzem, hogy érintésem miféle hatást vált ki belőle, ahogy megborzong s kissé meg is ugrik ujjaim alatt, s figyelem lélegzetét, ‘mely izgalomról árulkodik, és ez az egész, mi köztünk kialakulóban van annyira szédítő… Megbolondít, s már alig várom, hogy még mélyebbre áshassam magam az egészben, benne… S ahogy ajkamba harap, meglehet véletlenül ugyan, de eléri, hogy egy halk nyögést hallassak, s kissé meg is szorítsam az oldalát, mielőtt tovább haladnék kezeimmel a mellkasa felé. Az elektromos szikrák, miket ő szabadított fel bennem most mintha déli irányba haladnának testemben, s úgy hiszem, hamarosan látható jelei is lesznek annak, mennyire vágyom rá. Így inkább kissé el is tolom magamtól, de csak hogy szemeibe nézve kiadhassam következő utasításomat, s közben izgatottan mosolyogjak rá, mintha ez volna az első, hogy ilyesfajta rosszaságra vetemednék. Az a két szó pedig, miket feleletként ejt ki, csak jobban megdobogtatják szívemet. Mester, hmm? Valóban ily’ sokat jelentenék neki? Csókját ízlelgetem, ezúttal nem olyan sietősen és mohón mint eddig, de továbbra is élvezettel s szenvedéllyel, ám ez rövidebbre sikerül mint az előző, ugyanis megszakítja azt s puha ajkaival inkább államat és nyakamat szeretgeti meg. Kénytelen vagyok szélesebben mosolyogni, s fejemet kissé hátravetve, nekinyomva a szekrénynek, lehunyom szemeimet. Felsóhajtok, s közben a fiú széles hátára simítok, majd ujjaimat felfuttatom kócos tincsei közé, s kissé rájuk is markolok, ám egyik pillanatban ő megáll, elhúzódik tőlem, s én értetlenül nézek rá, elemzem, mert nem értem mi lehet a probléma… Kapkodja a levegőt, tekintete mintha zavaros volna, s mellkasához kap, úgy fest, mint egy roham, pontosabban pánikroham, és ez épp elég ahhoz, hogy kizökkenjek az euforikus állapotomból és cselekedjek; ellököm magam és közelebb lépek, s gyengéden megragadom kezét, azt ‘melyet a mellkasához szorít, közben karjára szorítok és helyet cserélve vele a szekrényhez nyomom őt, tekintetét keresem. – Liam, nézz a szemembe – utasítom, hangomba határozottságot csempészek, hiszen stabil pontnak kell tűnnöm, most különösen. – Koncentrálj rám – folytatom, s kezét elhúzva saját mellkasomra vezetem, hogy tenyere alatt érezze kissé egyenetlen szívverésemet, majd mély levegőket kezdek venni, hogy lássa és ösztönösen utánozni kezdjen. S ezzel a módszerrel sikerül is saját belső ketyerémet lenyugtatnom, ‘mely most lassulni kezd, így ezt is érzékelheti, ha odafigyel. – Lélegezz – suttogom, s továbbra is megfontoltan szívok be s fújok ki. Egészen addig meg sem állok, míg meg nem nyugszik, s ha ez megtörténik, hát óvatosan közelebb hajolok s egy finom, gyengéd csókot lehelek ajkaira; ha pedig nem csillapodik a roham, hát nem teszem meg, s inkább más módszerhez fogok folyamodni.
Kezdem egyre jobban érteni a szolga kifejezést. Most hogy itt vagyok, s túlfűt bennünket ez az érzés, amely lassacskán odáig fajul hogy én el fogom veszíteni a szüzességem… Csak arra bírok gondolni, hogy neki mivel tenném a legjobbat. Ott van bennem a félsz, hogy egy ilyen helyen kell majd megtennem, ráadásul ilyen gyorsan történt meg mindez… Viszont érzem, hogy akarja, hogy engem akar, emiatt pedig képes vagyok feladni a saját kényelmemet és igent mondani minden kérésére. Ilyen alapon valóban egy nagyon is jó szolga vagyok. Nem tudom hogy tudta elérni nálam, hogy ilyen gyorsan a megszállottja legyek. Még nekem is idő kell ahhoz, hogy valaki ennyire az imádatom tárgyává váljon, viszont ő kivételes. Én pedig élvezem, hogy engem választott ki arra, hogy kényeztessem. Meg is adok neki mindent, amit szeretne. Ölelem, csókolom, megérintem… Sőt egészen messzire megyek, hiszen azon túl, hogy görcsösen kapaszkodom belé és az ajkainak egy perc szüntet sem adva csak csókolom őt, még enyhén meg is harapom, amit nem szokásom. Eleve a véletlen műve volt az egész, őszintén a sajátom számat próbáltam meg, hogy elfojtsak egy mosolyt, de ehelyett… Felnyög. Én pedig erre csak még bátrabb leszek, még az sem zavar, hogy az oldalamat szorítja egyszerűen csak arra vágyok hogy minél tovább és minél közelebb kerüljön hozzám. Nincs megfelelő hely és idő nekem, csak megfelelő személy, s Vasily… Merlinre, nála tökéletesebb jelölt nem is akadhat! Érzem, hogy vonzom, teljesen jól átjön az, hogy akar engem – ha lehet pont annyira, mint én őt – nekem pedig nem kell több. Érintése annyira jól esik, a meleg bőrömön már szinte hűvösnek mondható a keze, pedig… Őt is egészen biztosan fűti a vágy odabent, mert az nem lehet, hogy érez ugyanúgy. Ugyan egy pillanatra elbizonytalanodom magamban, mikor eltol magától, de a mosolya, s kérése biztosít arról, hogy nem tettem most még semmi rosszat. Sőt engedelmesen teszem is ezt, még azt is megengedem magamnak, hogy egy újabb becenévvel illessem, mely… Szerintem nagyon is illik rá. Na meg… Én sem utálnám, ha valóban az lenne. Olyan tökéletesen illik rá a szerep, hiszen taníthatna, vezethetne. Ismét az ajkaira tapasztom az enyéimet, most viszont sokkal lassabbak vagyunk, nem rohan úgy és nem olyan mohó, mint előtte, így én sem kezdek bele a hevesebb ritmusba. A nadrágjával is elbíbelődöm, hiába akarja, hogy megszabadítsam már most a kényelmetlen ruhadaraboktól. Helyette húzom az időt, másképp kényeztetem. Én is fel akarom fedezni őt, így inkább az állát és a nyakát támadom be. Még érzem, ahogyan a hátamra simít és a hajamba túr, viszont… Az emlékeim előtörnek arról az estéről, ahol egy fékezhetetlen fenevad lettem és valakinek ártottam. Pánikszerű roham jön rám, amit nem tudok visszafogni, s ezt ő is észreveszi. Mármint… Nehéz lett volna nem. A mellkasom szúrni kezd, fel se tűnik, hogy mit csinál, csak arra figyelek fel, hogy a hátam nekiütközik valami hidegnek. Szavait alig hallom, szemem előtt csak az a sok vér van, meg a fiú, ahogyan fekszik. Kezem alatt hirtelen forróságot érzek, alatta pedig furcsa ritmusban lüktet valami. Kell néhány pillanat, míg szemeimmel megtalálom az övét, viszont ezek után nem tudok másfelé nézni már. Légzésem kezd visszaállni a normálisra, a csókja pedig tovább nyugtat. Szabad kezemmel az arcára simítok, ahogyan halványan rámosolygok. – Élsz… - Nem is tudom, hogy miért ne lenne így. Nincs este, nincs telihold, tulajdonképpen nem kellett volna rettenem attól, hogy kárt teszek benne. Mégis… Féltem őt magamtól.
Ahogy azt korábbi gondolatmeneteim egyikében is szóvá tettem, nem ez az első alkalom, hogy valaki ilyesfajta vágyat kelt bennem, ám a mostani fékezhetetlen, s lelkemet lángra lobbantó érzés ‘melyet Liam Sjöberg személye ébresztett fel bennem még számomra is újdonság, s nem is vagyok biztos benne, hogyan kellene kezelnem; így hát engedek neki, hagyom, hogy irányítsa a mozdulataimat, hogy szívemet heves ritmusra kényszerítse s testbörtönöm teljes egészét lázba hozza, hisz’ miért is tagadnám meg magamtól ezt az euforikus állapotot? Miért kellene önzőnek lennem önnön magammal szemben s megálljt parancsolnom feltörekvő ösztöneimnek, mikor a szemnek tisztán látható, hogy a fiú is épp annyira akarja ezt, mint én? S ilyen alapon hagyom is, hogy kezeim felfedezzék felsőtestét, hogy pólója alá kússzanak s forrongó bőrét érintsék, kitapintsák izmait és izgalomba hozzák őt, miközben ajkaink heves táncot vívnak, nyelveink puhán kóstolgatják egymást, s egyes pontokon az ő teste az enyémmel érintkezik. Ő belém kapaszkodik, majd - meglehet, hogy véletlenül csupán - ajkamba harap s ezzel csak méginkább feltüzel, már a hangomat is nehezemre esik visszafognom, hiszen annyira akarom őt… Mert érzem, hogy ő passzol hozzám, s én passzolok hozzá, akár egy mágnes északi és déli pólusa, összekapcsolódunk és vonzzuk egymást. Ám ennyi nem elég, képtelen vagyok azt mondani, hogy itt és most hajlandó lennék megállni, mert érzem, hogy testem többre vágyik, több impulzust akar, több érintést és csókot, s hogy ehhez közelebb kerüljek arra utasítom a fiút, hogy folytassa öltözékem lehámozását, szabadítson meg ruháim börtönétől, mert úgy érzem, megfulladok benne. Szolgaként pedig ő szinte azonnal ugrik is, hogy eleget tegyen - ahogy ő nevezett - Mestere kívánságának, közben selymesen, lassú szenvedéllyel csókoljuk egymást, ügyes kezei nadrágomnál matatnak, s ereimben a vér az izgalomtól forrón kering… Azonban a sors másképp gondolja ezt, nem hagyja, hogy csak úgy egyszerű könnyedséggel élvezzük egymás társaságát, ugyanis Liam viselkedése hirtelen megváltozik, furcsán kapkodni kezdi a levegőt, s mintha pánikroham törne rá. Szinte azonnal átkapcsol bennem valami, magamhoz térek s a szekrény hideg féméhez nyomom őt, igyekszem figyelmét felvonni magamra és irányítani őt, kivezetni a roham sötétségéből, egyenesen vissza a fény felé, ahova tartozik. De tekintete cikázik, s aligha figyel oda szavaimra, ám ez nem tántorít el, folytatom míg észre nem veszem, hogy légzése normalizálódik, s szemeivel végre rátalál a pillantásomra. Látom, hogy lenyugszik, s most már rám koncentrál; amilyen gyorsan jött a pánik oly’ hamar is vonult tovább. – De még mennyire, hogy élek… – mosolygok rá kellő lágysággal, habár nem egészen értem miből gondolta azt, hogy másképp lenne, hogy nem vagyok életben s nem vagyok jól, de nem kérdőjelezem meg a miértjét, legalább is hangosan nem, egyszerűen csak kezemet az övére fektetem, ‘mellyel arcomra simított és megerősítem, hogy igenis élek. – Mi történt, kedvesem? – kérdezem néhány pillanat után, közben finoman derekára simítok s a feje mellett megtámaszkodok a szekrényen. Lassan visszapörgetem fejemben az elmúlt néhány percet, keresve kutatom a pánikroham esetleges kiváltó okait, ám nem találok cselekedeteink közt semmi kifogásolnivalót; élveztük egymás közelségét, csókokat váltottunk s érintéseket. Ezek egyike sem tűnik olyasminek, mi így megrémíthette őt, ám nem tudhatom, nem lehetek biztos benne…
Minden egyes vele töltött pillanattal csak egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez a helyes döntés. Nem kell nekem kényelem, csak ő, itt és most, mert tudom, hogy ő is akar, s ez annyira felvillanyoz! Sose kellettem még senkinek sem, pláne nem ennyire. Így logikus, hogy kissé félek, vagy… Inkább csak izgulok. Ezért is dobog ennyire össze-vissza a szívem, meg mert… Alig tudok levegőt venni mellette. Ugyan a bordám már rendben van, s nem is veszi el a lélegzetemet – pedig nem bánnám – viszont így is képes elérni, hogy ösztönösen cselekedjek, s át se gondoljam, miket művelek vele, egy kórházi öltöződben. Először csak ártatlan flörtölgetésnek indul, viszont hamar elérünk arra a pontra, ahol ő hozzám ér és én többet akarok tőle. Lassan már nem lesznek elegek az érintések, pláne nem ruhán keresztül. Többet akarok érezni belőle, nem csak az ujjait, s hiába simít a felsőm elé egy idő után, én egyszerűen nem vagyok képes betelni vele. A szívem fel akar robbanni, ez pedig csak miatta van. A bőröm forró, szinte éget, s tőlem nem megszokott módon csak arra vágyok, hogy lekerüljön rólam is ruha, hogy végre szabaduljak ettől a kellemetlen érzéstől. A sajátom helyet viszont az utasítására inkább az ő öltözetét igyekszem megritkítani – mint egy engedelmes szolga – s én el is kezdem kicsomagolni őt. Imádom, ahogyan élvezi a csókjaimat, a fejét hátra is hajtja, amit én csak kihasználok, s könnyebben férek a nyakához. Ügyes kezeim hamar kigombolják a nadrágot, és talán még bátrabban hozzá is érnék, viszont az agyam… Az az ostoba pont akkor kezd el funkcionálni, mikor nem kéne neki. Az előbbi harapásom véletlen volt, így talán kevésbé tűnt fel, viszont mikor szánt szándékkal akarnám a nyakába is belemélyeszteni a fogaimat… Emlékek törnek fel, arról a bizonyos estéről, mikor én hiába ittam meg a bájitalomat, egy dühroham kellős közepén voltam, így az első elém kerülő embert megtámadtam. Csak a kiáltása és a vér látványa rántott vissza, s én… kétségbe voltam esve. Nem, nem történhet meg újra! Elfog a pánik, rettegek, hogy abban a fél percben, míg hagytam, hogy ösztöneim vezéreljenek előtört a farkas énem, majd nekiugrottam a férfinak, hiába nem volt telihold még. Szaporán veszem a levegőt, szemeim előtt újra és újra az a borzalmas jelenet játszódik le, így azt se érzékelem, hogy megragad, egyedül a hideget érzem a hátamon. A mellkasom szúrni kezd, ismét küszködök a fájdalommal, miközben a szívem is csak egyre gyorsul, s lassan tényleg felmondja a szolgálatot. Kell egy kis idő, míg rájövök hol vagyok, és ismét megnyugszom, hála neki. Persze az első dolgom utána megállapítani, hogy ő jól van, még él, nem szedtem szét apró darabokra. Ami logikus, számomra viszont most tényleg az ad megnyugvást, hogy hozzáérhetek, hogy van fizikai jele annak, hogy valóban itt van. S ő megszólal, kezemre fog, én pedig majdnem elsírom magam, amiért ismét ilyen gyengéd velem. – Én… én csak… - Bepánikoltam, hogy apró darabokra szaggattalak, mert nem vettem be a gyógyszerem és itt helybe vérfarkassá váltam. Ez nem hangzik túl jól. – Megijedtem mert... – nagyot nyelek. – Mert ez lenne az első alkalmam. – És őszintén egyébként teszek rá, hogy hol van, de nem árulhattam el, hogy a legnagyobb problémám az, hogy vérfarkas vagyok, így… Némileg veszélyes is.
Meglehet, a kórház öltözőszobája nem éppen a legjobb helyszínválasztás, ám a vágy olyannyira hirtelen tört fel bennem, s úgy hiszem az ifjú Liam szívében is, hogy most egyenesen lehetetlennek érzem azt, hogy elszakadjak tőle; nem akarom elengedni, egyszerűen képtelenség, fel akarom falni, egybe akarok olvadni vele, felemészteni őt teljes egészében mert mi ketten összetartozunk - ez most már teljesen világos. Fogalmam sincs, honnan jött ez a hirtelen vonzalom, de most, hogy a fiú egyértelművé tette számomra, hogy az érzés kölcsönös, nem is érzem szükségét annak, hogy megkérdőjelezzem a miértjét vagy eredetét. A lendület azonban nem tart túl sokáig, s a fiú épp csak a nadrágommal kezd el bíbelődni, máris megálljt parancsol mohó kezecskéinek, tekintete zavarossá válik s furcsán kezdi kapkodni a levegőt, mintha pánikba esne, s mint aki ki akar törni saját testének börtönéből, mi most kényelmetlenül tartja őt fogva. Elfog az aggodalom, ám nem követem példáját s inkább lenyugtatom belső gondolataimat, hogy csak rá fókuszálhassak teljes mértékben. A szekrényhez nyomva igyekszem visszahúzni őt a jelenbe, irányítanám, hogy légzése lecsillapodjon s szíve ismét a megfelelő lassúsággal verdessen mellkasában, ám ehhez némi idő kell, no meg rengeteg türelem… Szerencsére egy idő után tekintete megtalálja az enyémet, s látom, ahogy lassacskán visszatér hozzám, szemeiből eltűnik a pánik egyértelmű sötétje, izmai ellazulnak s újra itt van velem, az öltözőszoba titkos homályában. Engem néz, megérinti arcomat, mint aki attól tartott, hogy nem vagyok a valóság fizikájának része, mintha csak egy illúzió lennék és semmi más. Megkönnyebbült, ez teljesen jól látszik, s én magam is érzek némi megnyugvást a szívemben, mellkasomat elhagyja az előbbi rövid, nehéz érzés súlya, ám hajt a kíváncsiság, s meg is kérdezem, mégis mi okozta a pánikot, mitől rémült meg ennyire? Válasza kissé meglep, ez meg is látszik az arcomon, hiszen egy ilyen jóképű, fiatal férfiúról mindenki azt feltételezné, hogy aktív nemi életet él, sőt, partnerek hosszú listája áll mögötte. – Valóban? Emiatt estél kétségbe? – sóhajtok fel, s finoman a vállaira simítok mindkét kezemmel, majd onnan lefelé a karjain. Nem tántorít el a dolog, bár azt meg kell jegyeznem magamnak, hogy ha mégis megtesszük ezt a lépést, óvatosan kell vele bánnom s nem szabad túlzásokba esnem. Az első élmény mégiscsak meghatározó tényező… – Nem baj, ha nem állsz készen. Nem rohanunk sehova – fűzöm hozzá, bár a korábbiak alapján úgy tűnt, nagyon is készen áll, ám nem fogom erőltetni, hiszen azt szeretném, hogy közelebb kerüljön hozzám, nem pedig azt, hogy eltávolodjon tőlem. Vannak helyzetek, amikor az erőszak nem megoldás, s ez is egy ilyen esetnek bizonyul. – Viszont, ha mégis szeretnéd… Nos, akár egy kényelmesebb helyen is folytathatjuk, némi bor társaságában – ajánlom fel, s mosolyom kiszélesedik. Szívesen megérdeklődném, hogy vajon tényleg csak a szüzessége a probléma, s nincs semmi más a képben ami miatt bepánikolt, de nem teszem. Egyelőre megadom neki a lehetőséget a füllentésre, mert tudom, hogy ha titkol valamit, az előbb vagy utóbb úgyis ki fog derülni.
Nem hiszek abban, hogy létezne valami felsőbb erő, ami felelős lenne azért, hogy velem olyasmik történnek, amik. Vagy ha igen, akkor nem tudom én mivel érdemeltem ki egy ilyen szörnyű életet. Annyi minden rossz történt velem, hiszen az apám konkrétan meg akart ölni, a nagynénim farkassá változtatott, aztán a saját anyám is hanyagolni kezdett, főleg mikor kijött, hogy borderline személyiségzavarom van. Mégis, most, ahogyan hevesen csókolózok egy igazi istenséggel kénytelen vagyok arra gondolni, hogy valami mégis lehet abban, hogy nincsenek véletlenek. Talán az, hogy annyi szerencsétlenség történt velem csak azért volt, hogy most összetalálkozzak Vasily-vel. Talán így volt elrendelve, hogy neki kell megtalálnia engem, hogy aztán kimentsen ebből a szörnyű életből. Éppen ezért sem állok ellen a késztetésnek, hogy tovább érintsem őt, felfedezzem a testét és végül odaadjam neki mindenemet, amim csak van. Mégis… Az ostoba agyam, mely eddig békésen meg tudott maradni magának, s nem szólt bele abba, amit szívem akart, most hirtelen közbeszólt és a kettejük csatájának eredménye lett az, hogy emlékeim előtörtek, így kénytelen voltam mégis elhúzódni tőle. Magamban úgy éreztem, hogy most tettem tönkre mindent. Az ostoba roham csupán egy picike része volt ennek, a valódi ok az volt, hogy vérfarkas vagyok. Kénytelen vagyok magamat emlékeztetni erre, hiszen nem elhanyagolható tényező, hogyha a férfival komolyabbra fordulnak a dolgok, hogy bizony én… Szörny vagyok. Viszont ő ismét nem hagy cserben, küzd értem és azért, hogy ne itt haljak meg szívrohamba. Megmelengeti a szívemet a tudat, hogy hiába tettem tönkre a hangulatot és a pillanatot, ő nem dühösen elkezd velem ordibálni, hanem próbál megnyugtatni, ami sikerül is neki egy idő után. Én pedig magamnak próbálom bizonygatni, hogy semmi baja sincs, hogy ő nem csak egy illúzió, akit egészen eddig beképzeltem, hanem valódi. Itt van előttem, csókol, s mosolyog rám. Nem is kívánhatnék ennél többet. Viszont jön a kellemetlen hidegvíz, mikor megkérdezi mi történt. Nem mondhatom el… Még nem! Túl tökéletes, hogy ezzel elriasszam. Így egy másik hihető magyarázatot találok ki, ami még igaz is. Bár úgy fest ez meglepetésként éri, pedig… Tényleg így van. Sose volt még senkim. – Mégiscsak egy isten vagy… Persze, hogy rettegek. Tökéletes akarok lenni a számodra. – Mondjuk ez is igaz. Bár ehm… Gyanítom kettőnk közül nem nekem jutna ki a munka neheze, hanem inkább ő csinálná a legtöbb dolgot, így nekem kvázi csak feküdnöm kéne és elviselnem mindent. Amit persze boldogan megteszek! Sóhaját hallgatva viszont ismét kétségbeesek. – De ez kérlek ne befolyásoljon semmiben! – Nem akarom, hogy ez zavarja. Engem nem érdekel, tehet velem bármit, amit csak akar. Szavait hallva viszont valami egy pillanatra összetör bennem, s ösztönösen karolom át a nyakát, hogy a homlokunkat összeérintsem. – Ennél készebb sose leszek. – Mindegy, hogy félek, vagy sem. Tudom, hogy akarom. Az előbbi is erre volt bizonyíték. Igen, bepánikoltam, viszont tudom, mit nem szabad csinálnom. Kerülnöm kell a harapást és a durvulást. Egyébként meg teljesen rendben vagyok. Ajánlata pedig ismét felvillanyoz, így egy picit elhúzódom és vigyorogva nézek rá. - Csodásan hangzik! Hova megyünk?
Aggódtam, őszintén megfordult a fejemben annak lehetősége, hogy én tettem valamit, ami ezt a reakciót váltotta ki belőle, s addig a néhány pillanatig, míg nem rajta próbáltam segíteni, kérdések sokasága árasztotta el elmémet, keresvén a pánikroham okát és miértjét; ám időben kapcsoltam, segítettem őt a jelenbe való visszatérésben, s örömmel láttam, hogy már nincs semmi baja, velem van, biztonságban. Mégis, felmerül bennem, hogy talán rejteget valamit, így rá is kérdezek, hogy mégis mi okozta a rohamot, ám válasza nem éppen az amire számítanék, s nem is hangzik olyasminek, ami miatt pánikba esne egy ember - hacsak nem érte őt olyasféle trauma a múltban, ami a szexualitással egybekötötte számára ezt a reakciót. Viszont egyelőre ráhagyom, nem szállok vele vitába vagy erőszakolom ki belőle a valódi választ, mert egy ilyen eset után megérdemel némi pihenést és nyugalmat, s tudom, hogy ha hazudott, arra úgyis fény fog derülni előbb vagy utóbb. Kimondja, isten vagyok, s tökéletesen meg akar nekem felelni, ez a megfelelési vágy pedig egyenesen megmelengeti mellkasomat, hiszen ő az első, ki végre nem félelemből ismeri el isteni valómat, hanem egy annál sokkal kellemesebb, bizsergetőbb érzésből - szinte rajongás az, mit szemeiben látok felcsillanni, s meg is bocsájtom neki szinte azonnal, hogy hazugságra adta a fejét, hiszen hogy is lennék képes haragudni egy ilyen lelkes, ilyen édes kis szolgára? Arcocskájára simítok, puhán és gyengéden, hogy biztosíthassam róla, ő számomra teljesen tökéletes így, ahogy van. – Nem kell aggódnod, drága Liam, tökéletes vagy. – Vagyis, tökéletesen tökéletlen. Akárcsak a többi ember, ő maga is a hibáival együtt gyönyörű, a hibáival együtt értékes. S valamiért, valami rejtélyes oknál fogva a hibáival együtt tökéletesen pótolja mindazt, amiben én hiányt szenvedek. – Ugyan, ne aggódj emiatt – mosolygok rá. – Igazság szerint örülök neki. Megtiszteltetés, hogy én lehetek az első alkalmad. Megvan a maga varázsa ennek is. Hiszen engem választott, nekem adta a lehetőséget, hogy elsőként megízlelhessem édes bőrét, hogy bevezethessem őt az érzékiség és testiség forró világába, s ez valahol egészen boldoggá tesz… Nem hiszem, hogy a világon bárki más nekem áldozta volna az ártatlanságát ezelőtt. Szemeimet lehunyom, s homlokaink érintkeznek ahogy ő átkarol, ebből az apró gesztusból pedig tudom, hogy bizalma az enyém, és valóban készen áll. Finoman átölelem derekát s magamhoz vonom, alig ismerem, mégis mintha mindig is ismertem volna… Mintha lelkeinket valami hatalmasabb erő kötné össze. Nem is kellenek ide szavak, csak egy óvatos csók, mit ajkaira lehelek. Végül felajánlom, hogy talán első alkalmára való tisztelettel folytassuk ezt egy valamivel kényelmesebb helyen, s látom rajta, hogy ez némileg jó érzéssel tölti el; vigyorog, s szinte szó szerint csillog az örömtől. – Hozzám. Tetszeni fog, ezt garantálom. – Mosolyom kiszélesedik, s felajánlom kezem, mit ha megfog, már el is ragad minket a hoppanálással járó, szédítő örvény.
