The real fear. Diane & Castor

Ann and Castor I can see you.

A lepel lehullott és már pontosan tudom, hogy ki rejtőzik az általam is készített fátyol túloldalán. Napok óta tartom a számat, könnyed beszélgetéseket kezdeményezek, apró semmiségnek tűnő csevejeket kiélvezve a tudás hatalmát, játszadozva, ahogyan egy macska is tenné a zsákmányával, mégis hamar elunom magam, hiszen egyelőre csak én vagyok tudatában annak, hogy mi is az ami igazából elkezdődött. Csupán a megfelelő alkalomra vártam, hogy sarokba szoríthassam az információval, ami a birtokomba került. Nem akarom zsarolni, sem menekülésre kényszeríteni, ahhoz már túlontúl uralja a gondolataimat és a rögeszmémmé vált. Beteg szórakozás ez a bensőmnek, egy szűnni nem akaró viszketés, amit csak ilyenkor tudok csillapítani, amikor már érzem, hogy a bábuk felsorakoztak. Mégis óvatosan kell megtennem a következő lépéseket, nehogy a végén egyedül maradjak a táblán, bár kétlem, hogy elhagyná a gyermekei közelségét, de biztos ebben mégsem lehetek... annyi mindent élt már túl és most pont belém botlott, aki az elmúlt napokban az árnyékává vált.
A tekintetem türelmesen siklik végig a Halloweent ünneplő gyerekek tömegén. Táncolnak, nevetnek, kiélvezik a fiatalságukat, néhányan már az első szerelmet is, de ez utóbbit igyekszünk normális keretek között tartani, még akkor is ha tudjuk a kamaszok mindenre megtalálják az adandó lehetőséget.
A szemeim végül megtalálják őt... Ann... Diane... hogyan is szólítsam. Magamban már csak valódi nevén emlegetem, de vigyáznom kell, meg ne csússzon a nyelvem egy-egy beszélgetés folyamán. Kék íriszeim elkalandoznak a mély dekoltázson még akkor is ha tudom, nem ez a valódi, de el kell ismernem kegyesen választott vagy választottak a számára álcát.
Közelebb sétálok hozzá és végül megállok az oldalánál.
-Mademoiselle Blythe.-kezét az enyémbe fogom amíg ajkaimhoz emelem és egy rövid csókot hintek a kézfejére.
-Talán nem illendő mégis meg kell jegyeznem. Gyönyörű vagy.-féloldalas mosollyal pillantok a nő arcára. Még adok neki egy kevés időt. Nem sokat. Épp csak nem azzal akartam nyitni, hogy felfedem a lapjaimat.

Töltök magamnak egy pohár puncsot, aztán félrevonulok vele a fal felé, egy kevésbé feltűnő helyre, és észrevétlenül belecsempészem az italomba a magammal hozott fiola tartalmát. Csak egy kevéske brandy, hogy elviselhetőbb legyen ez az este ebben a zsivajban. Néha nem is értem, hogyan köthettem ki éppen itt, a Roxfortban. Jó, persze tudom, hogyan... De tény, hogy sosem voltam a legjobb anyja a gyerekeimnek, néha nehezen találtam meg velük a hangot, sokszor úgy éreztem, egyszerűen esélyem sincs erre. És ha három gyerekkel nem voltam elég jó, hogyan is hihettem, hogy egy egész iskolányi tinédzserrel majd elbírok? Persze változtam valamennyit, mióta eljöttem San Franciscoból, és igyekszem ezen az úton maradni. Újra megtalálni, megismerni önmagamat, és valaki mássá válni, nagyrészt éppen a gyerekeimért. Helenáért, aki jelenleg otthon alszik a londoni lakásunkban. És a többiekért, akiknek ma este lehetőségük van Halloween alkalmából kicsit kirúgni a hámból. Miattuk vállaltam a mai felügyeletet. Miattuk vagyok itt, abban a reményben, hogy láthatom őket felszabadultan, jól érezve magukat, és azért, hogy ehhez egy kicsit én is hozzájáruljak. Meg talán azért is, mert ezt leszámítva mostanában egyébként sem lenne esélyem igazán szórakozni.

Belekortyolok a feljavított puncsba, aztán elindulok lassan a teremben, a fal mentén, hogy felmérjem, mi a helyzet. Talán nincs itt a Roxfort minden diákja, de sokan vannak, és láthatóan jól is érzik magukat. Egyesek talán túlságosan is. Egy alig észrevehető széllökettel kicsit ketté választok egy párost, akik kezdik épp átlépni az illendőség határait a forróvá váló táncukkal. Ők talán elmúltak tizenhét évesek, de Merlinre, a többség itt még kiskorú. És az este épp csak elkezdődött. Mi lesz itt még, ha igazán tetőfokára hág a hangulat?

Az egyik sarokban állapodom meg végül, ahonnan egész jól beláthatom a termet. Majd egyszer csak egy kolléga csatlakozik hozzám. - Rosier professzor - rajzolódik az arcomra őszinte mosoly.

- Köszönöm. Te is igazán jól nézel ki – pillantok végig rajta én is elismerően. Magam sem tudom, mennyire illetlenség vagy sem, ezt megjegyezni, de ez az igazság. Ha engem kérdeznek, igazságtalanul szexinek mondanám.

- Önként vállaltad a járőrözést ma este, vagy csapdába csaltak? - pillantok el a fiatalság felé. - Én kezdem úgy érezni, hogy nem sejtettem, mire is vállalkoztam - ismerem el egy kicsit ideges nevetéssel.

Ann and Castor I can see you.

Rögeszme.
Nem is tudom éreztem valaha ennyire erős kényszert arra, hogy valakit megkaparintsak. Ő nincs is tudatában annak, hogy az ujjaim szépen lassan acélos rácsokként fonódtak köré. Nem akarom bántani, nem akarok neki rosszat, egyszerűen hajt előre a tudat, hogy most valami ténylegesen izgalmasra vetettem szemet. Olyan szépen játssza a szerepét. Soha nem gyanakodtam volna arra, hogy ez a nő bármilyen jellegű titkokat rejteget. A medál elárulta.. csak nekem.. hiszen még emlékszem amikor a Minisztérium falai között a kezeimben tartottam és éjszakába nyúlóan dolgoztam a védőbűbájon. Nem gondoltam, hogy még valaha viszont látom az apró, de annál hatékonyabb csecsebecsét, de visszatalált hozzám, hogy az őrület határáig kergessen és a mániámmá tegye, hogy kiderítsem kit is védelmez. A tudás mégsem elégítette ki a hirtelen fellángolt érdeklődésemet. Órákon át csak ültem az irodámban és a képét nézegettem. Az arcot, amely a varázslat mögött rejtőzött. Reméltem, hogy ennyi elég lesz majd és az elmém egyszerűen elereszti majd, de nem.. a kísértés belülről égette a lelkemet és bármennyire is igyekeztem kontrollálni a vadállatot, amely ki akarta ugrasztani az avar alatt rejtőző prédáját egyszerűen elbuktam. Most már tudom... saját magam ellen nem harcolhatok..
A mosolya, a bájos gyanútlansága az, ami igazán az eszemet veszi.
-Köszönöm.-biccentve nyugtázom a bókját. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok tisztában az adottságaimmal és jelen helyzetben igyekszem ezeket az előnyömre fordítani. Az ember figyelme olyan könnyen lankad, amikor valami olyat lát, ami felébreszti a fantáziáját.
-Igazából.. egyik sem.-vonom meg a vállaimat kissé hanyagul. Teszek egy kört körülötte mintha csak el akarnék lesni a másik irányba is a diákokat kémlelve.
-Bevallom neked meglestem a beosztást és a falubeli közös felügyelet után gondoltam becsatlakozom hozzád, olyan kellemesen eltöltöttük az időt együtt.-mondom és lustán tovább lépkedek mielőtt megállok a háta mögött és a tenyerem először a könyökére majd onnan az alkarjára simul és a szőke tincsekhez közel hajolva súgok a fülébe.
-Rossz néven vennéd, ha azt mondanám, hogy szívesen töltöm veled az időmet, Diane?-úgy ejtem ki az igazi nevét az számon, hogy a hangszínem meg sem inog, így a legtermészetesebb módon gördül le a nyelvemről. Kezem finoman a csuklójára szorít, mintha csak a közelségét keresném, de ez csak egy része a valóságnak... a másik okom az, hogy a hüvelykujjam alatt érzem a pulzusát és kíváncsi vagyok hogyan reagál rám... a felszín alatt.

Szó szerint szinte ijesztő, mennyire megváltozott az életem az elmúlt másfél évben, mióta elhagytam San Franciscot. Annak idején mindezt el sem tudtam volna képzelni. Kényelmes életem volt, tele partikkal, művészeti programokkal, nyaralásokkal, nőegylettel és hasonlókkal. Megbecsült és sokszor irigyelt tagja voltam a varázsvilág elitjének, most pedig itt vagyok, álnéven, új arccal, bujdosva, mint roxforti tanár, aki több száz diákért felelős. Néha olyan ez, mint egy álom... Azt nem mondanám, hogy rémálom, de könnyen azzá válhat, ha úgy alakulna, hogy hirtelen fel kell ébrednem mindabból, ami most körülvesz. Mert a mindennapok most néha elég monotonok, sőt, sokszor unalmasak, de ha eltekintünk attól, hogy néha rám tör a szorongás és a félelem, hogy megtalálhatnak, egészen békés és nyugodt élet ez. Legalább a lelkiismeretem többnyire tiszta, és hasznosnak érezhetem magamat, nem utolsó sorban pedig a magam ura vagyok. Olykor pedig úgy érzem, jobb anyja vagyok így a gyerekeimnek, mint otthon valaha. Többet tehetek értük, jobban figyelhetek rájuk - közben pedig nagyon nehéz, hogy nem fedhetem fel magamat előttük. És elbizonytalanodom, hogy összességében jól döntöttem-e. Tudom, életeket mentettem azzal, amit tettem, de el-eltűnődőm, hogy nem lehetett volna-e másképp megoldani?

Mélyet sóhajtva kortyolok egy újabbat a feljavított puncsomból, és ismét végig hordozom a fiatalokon a pillantásomat, amikor Rosier professzor lép mellém. Mosollyal fogadom őt, hisz azon kollégák közé tartozik, akiket már sikerült kicsit valóban megkedvelnem. Most is érdeklődve fordulok felé, és kíváncsian hallgatom őt, a válasza azonban egy egészen picit meglep. Valahogy nyíltabb, mint vártam, de csupán alig két pillanatig hagyom, hogy kiüljön a csodálkozás az arcomra, aztán újra őszintén elmosolyodom. - Ez kedves gondolat - bólintok is, hisz végül is én is kellemesnek találtam legutóbb a társaságát, és örülök, hogy ez kölcsönös volt.  

Mögöttem halad el, mielőtt szorosan mellém helyezkedne, és a terem félhomálya, a zene, a gyerekzsivaj, a nyüzsgés ellenére is szinte érzem őt, a közelségét, még mielőtt a karomat érintené. Mintha minden más elhalkulna, homályosabbá válna. Érzem őt, abban az értelemben, mintha most döbbennék rá, hogy már nem barátok, kollégák vagyunk, hanem valami más... Vad és préda. Préda vagyok, akit éppen becserkésznek, akinek az élete veszélyben van, de ezt még nem tudja, csupán érzi, érzékeli... Minden érzékem rá fókuszál, annyira próbálom felfogni, megérteni, mi is történik. Nincs értelme, megmagyarázhatatlan, mégis mintha a bőröm pólusaiban érezném a belőle áradó veszélyt. És akkor újra megszólal, majd a nevemen szólít. Ledermedek. Aztán a szám elnyílik, majd lassan, mintha valaki lelassította volna az időt, felé fordulok félig a felsőtestemmel, felé fordítom a fejemet. A szemeibe nézek, és csak most döbbenek rá, mennyire közel van. Zavartan és félelemmel fúrom kékjeibe a tekintetemet. - Te... Mi... Ho...? - Nem találom a megfelelő szavakat, a leginkább ide vágó kérdést, és a szívem olyan hevesen ver, hogy félő, mindjárt elájulok. - Mi... Minek szólítottál? Honnan tudod a valódi nevem? - kérdezem végül már-már suttogva, bár amilyen közel van, nem kétséges, hogy így is hallhatja. Vajon ki tudja még? Lelepleződtem? A tekintetem ide-oda jár a közelben levőket pásztázva, várva, hogy a veszély lecsapjon rám. Majd a szabad kezem, amit nem éppen Castor tart az ujjai között szorosan, az arcomra kapom, tehetetlenné válva tapogatom, mert rádöbbenek, hogy talán éppen ebben a pillanatban adtam ki magam, és válik láthatóvá számára az igazi külsőm.

Diane and Castor I can see you.

Kétféle hang vív örökös harcot a fejemben, mintha két farkas tépné egymást az alfa szerepért, szüntelen vívnak a az irányításért, miközben én csak időről időre biztatom a szelídebbet, hogy vájja bele a fogait az acsarkodó másikba, ami minden olyat képvisel, amit szerettem volna elnyomni. A folyamatos éhség, azonban szörnyeteget szülhet, ami utat tör magának a fény felé.. szavakat suttog, olyan tettekre sarkall, ami másnak meg sem fordulna a fejében.
Annyiban hagyhattam volna... pontosabban annyiban KELLETT volna hagynom, hogy élhesse az életét és bujkálhasson Diane. Pontosan ezért készült számára az ékszer, de én nem bírtam nyugodni. Még akkor sem, amikor már tudtam, hogy ki is ő. Vágytam arra, hogy a szemeibe nézhessek... a SAJÁT szemeibe... bármennyire is legyen vonzó az általa viselt álarc. Ha ép lenne az elmém a felejtés homályába száműznék mindent, amit csak tudok róla, hiszen annak az embernek a legféltettebb kincse volt a szökése előtt, akinek minden elve és nézete szemben áll azzal, amit én igyekszem képviselni.
Most mégis itt állok és kedves szavakat intézek felé, miközben másra sem vágyok, hogy megrepedjen a pajzsa. Meg fogom ijeszteni... tudom.. pedig nem arra vágyok, hogy rettegjen... éppen az ellenkezőjét akarom.. őt magát, pedig nem is ismerem, csupán a szigorúan őrzött dokumentumok soraiból tudok róla mindent, de azok papírok és nyomtatott betűk, nem pedig ő.
Kedves? Az. A gondolat mindenképp, a mögöttes indíték már kevésbé.
Érzem ahogyan megdermed, pedig még csak a kezem érinti és ettől az ajkaim máris mosolyra húzódnak. Bárcsak lenne egy vészfék, hogy megállíthassam a szavaimat, de már túl mélyen benne vagyok.. és csak többet akarok.
Lassan mozdul pedig a szíve hevesebben ver, éppen úgy mintha éppen az életéért futna. A tekintetem az övébe kapaszkodik és akkor is csak az arcát figyelem amikor gyakorlatilag rettegve pillant körbe várva a következő csapást. Hogy miért? Mert a szemeim előtt olvad le a bűbáj feltárva előttem... csakis előttem a valóságot. A képek nem adták vissza a szépségét, ez pedig nem más, mint olaj a tűzre.
-Ne félj... nem bántalak.-mondom neki csendesen, de ez aligha nyújt a számára bármilyen megnyugvást.
-Csak én tudom, hogy ki vagy, Diane.. mert azt ott..-a csuklóját elengedve a medálra mutatok.-Többek közt én készítettem.
Hátrébb lépek tőle és a hátamat a hideg kőfalnak támasztom.
-Elképesztően gyönyörű vagy.-mérem végig egész valóját a tekintetemmel. Valamiféle elégedettséggel tölt el, hogy így láthatom.
-És ne aggódj.. nincs okom bárkinek is kiadni téged.-aligha fog hinni nekem, de mint mindenre.. erre is megvan már a tervem.

Az egyik legsötétebb rémálmom látszik éppen megelevenedni előttem. Miután eljöttem San Franciscoból, az első hónapokban gyakran rettegve lestem a hátam mögé, összerezzentem a gyanús árnyaktól, és nem bíztam senkiben igazán. Különböző aranyvérű családoknál rejtettek el egészen addig, míg a brit minisztérium aurorjai fel nem építették nekem az új személyiségemet. Új papírok, saját lakás Londonban, és a medál, ami elrejthetett mindenki elől úgy, hogy nem kellett szó szerint bujkálnom. Az első két-három hónapban, Helena születéséig még azonban továbbra sem túl gyakran dugtam ki az orromat az otthonomból. Attól féltem, hogy hiába a megváltozott külső, a terhességem ténye már magában árulkodó és lebuktathat. Aztán fokozatosan elkezdtem alkalmazkodni, belesimulni az új életemben, és elhinni, hogy biztonságban vagyok, hogy az álcám elég biztos. Azt hiszem, a Malfoy-Parkinson esküvő volt az utolsó olyan nap, amikor rettegéssel ébredtem, és tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok azzal, hogy ott megjelenek, de az, hogy ott sem ismert fel senki, pedig a Magic is Might főbb tagjai egytől egyig ott voltak, sok családtagommal egyetemben, elég magabiztosságot adott a későbbiekben. Egyre kevesebbszer ébredtem rémálomból az éjszaka közepén, és fokozatosan egyre lejjebb engedtem a pajzsomat.  

Annál váratlanabbul ér most, hogy csak így a semmiből, ennyi idő után újra a saját nevemen szólít valaki. Már szinte elhittem, hogy ez nem történhet meg, és most itt van ez a kolléga, aki barátságosnak és szimpatikusnak tűnt első perctől, épp eléggé ahhoz, hogy kicsit megnyíljak neki, és most a nevemet suttogja a fülembe. Igazi hidegzuhany. Azt sem tudom, mit mondjak, mit kérdezzek, mire figyeljek, mondhatni készen állok futni, menekülni, vagy akár az életemért harcolni is. És csak utólag döbbenek rá, hogy én magam romboltam le az álcámat előtte a saját beismerő szavaimmal.

Zavartan pislogok rá, mikor közli, hogy nem bánt, aztán automatikusan nyúlok a medálhoz, amikor rámutat. Ő készítette? Hátborzongató véletlen...

Követem a pillantásommal, ahogy eltávolodik, a falnak dönti a hátát és végigmér. A következő bókja a szemeiben tükröződik, szinte issza tekintetével a látványomat, és ettől akaratlanul is elpirulok, bár remélhetőleg a Nagyterem jelenlegi ünnepi félhomályában ez nem annyira feltűnő. Azt hiszem csak... nagyon rég nézett rám utoljára így valaki. Rám, a valódi énemre. El is felejtettem, milyen érzés, elszoktam tőle. Bár itt valószínűleg ennél is többről van szó. Meztelennek érzem magamat előtte, tudva, hogy mindenki mással ellentétben ő valóban LÁT ENGEM. Látja a titkaimat, a félelmeimet, a szégyenemet, mindent, amit hátra hagytam. Azt, aki voltam, és azt, aki vagyok.

Nyelek egyet, igyekszem legyűrni az aggodalmaimat, a rettegést, majd ezúttal én lépek hozzá közelebb. - Beszélhetnénk... inkább négyszemközt valahol? - Azt mondja, nem akar bántani vagy kiadni senkinek, de ez nekem kevés. Ezer kérdés kavarog a fejemben, amit fel akarok tenni neki, de itt nem tehetem. Nem kockáztathatom, hogy bárki bármit meghalljon, és tovább növeljem a lebukás veszélyét. - Talán kereshetnénk valakit, aki felügyeli a partit, vagy csak... átmenetileg a prefektusok felügyeletére bízhatnánk a többi diákot, mert itt... - nézek körül futólag - nem beszélhetek... - A közelben szórakozó fiatalok felé pillantok. - Miss Potter és Miss Flamel általában megbízhatóak...  

Diane and Castor I can see you.

Kockázatos, amire készülök... hiszen honnan is tudhatnám, hogy hogyan fog reagálni? Menekül egyből? Félelemből támad?Nem... ahhoz itt túl sokan vannak, de az ember sok dologra képes amikor szorult helyzetben találja magát, márpedig én most Diane-t egymagam bekerítettem. Olyan szépen, gondosan felépítettem egy bizalmi képet magamról a fejében, hogy elfelejtette, hogy résen kell lennie és csakis ezért bukik le... ez a végtelenül intelligens és gyönyörű nő, a saját maga áldozatává válik, mert leeresztette a védelmi vonalait a közelemben.
Hátrébb lépek, teret adok neki, hogy ne érezze olyan fenyegetőnek a jelenlétem. Minden munkámra emlékszem, de erre különösen, hiszen bonyolult védőbűbájok sokaságát rejti magában, hogy oltalmazza mindenáron a viselőjét.. gyakorlatilag tökéletes... ha a tulajdonosa nem buktatja le saját magát.
Bókom meglepi és majdnem olyan váratlanul éri, mint az, hogy a valódi nevét hallotta tőlem. Szinte vérszemet kapok az orcáján megjelenő enyhe pirulás látványától. Nagyot kell nyelnem, hogy ne tegyek és ne mondjak semmi egyebet, amíg nem adtam neki legalább egy rövidke időt, hogy feldogozza azt, ami éppen vele történik.
Tekintetem az ajkaira vándorol ahogy közelebb lép és csak komoly erőfeszítések árán bírok ismét a szemeibe nézni.
-Természetesen.-bólintok kérésére. Miért ne beszélhetnénk diszkrétebb helyen, ahol nem kell olyan félve megválogatnia a szavait. Előttem már kár lenne ezzel erőlködnie.
-A prefektusok megoldják. Talán nem is baj, ha mindkét lány kicsit megpihen a nagy szórakozásból.-nem mintha velük lenne a probléma, hanem sokkal inkább a két fiatalemberrel, akik látványosan legyeskednek körülöttük. Bár a Parkinson fiú inkább csak szemmel tartja Miss Flamel-t, míg Flint... hát igen ma már nem egyszer hangzott el a neve, hogy kicsit kulturáltabban létezzen Miss Potter közelében.
-Intézem.-mondom ellökve magamat a faltól és megközelítem a két lányt a kéréssel, hogy átmenetileg tartsák fenn a rendet. Közben pedig a fél szemem Diane-on pihen, hogy ne tudjon megszökni, amíg én a helyettesítésünkkel vagyok elfoglalva.
Amint a két lánnyal megbeszéltem a dolgokat visszatérek Diane mellé.
-Menjünk.-az ujjbegyeim éppen csak érintik a derekát, hogy indulásra késztessem, bár erre nem sok szükség van, inkább az én agyam igényli ezt a minimális kontaktust.
A környező folyosókon még elég sokan lézengenek, így a legközelebbi hely ahova mehetünk az a könyvtár. Az ajtót kitárom előtte és mögötte lépek be. A zene és a szórakozó fiatalok zaja távolinak tűnik miután bezártam magunk mögött az ajtót.
Türelmesen mérem őt végig.
-Gondolom rengeteg kérdésed van...-ezeket pedig minden bizonnyal pillanatokon belül nekem is fogja szegezni.

Nem értem, mi történik, össze vagyok zavarodva, és pillanatok alatt elönt a rettegés. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Egy részem mindig félt, hogy meg fog, mióta csak betettem a lábamat Angliába. Tudtam, megvan annak a kockázata, hogy rám találhatnak, mégis ez a lánc, ami a nyakamban lóg, mióta a Minisztérium összeállította az álcámat, adott némi - úgy tűnik, hamis - biztonságérzetet. Azt mondták nekem, amíg ezt viselem, senki nem ismerhet fel, esélytelen, hogy rájöjjenek, ki vagyok, hisz erős védőbűbájokkal ruház fel. Mégis volt jónéhány álmatlanul átforgolódott éjszakám, időbe telt, amíg elkezdtem elhinni, hogy Ann Blythe-ként új életet kezdhetek. És most a semmiből itt ez a férfi, akiről azt hittem, csak egy barátságos kolléga, és hirtelen a valódi nevemen szólít egy emberekkel teli teremben. Persze rajtam kívül senki nem hallhatta - remélhetőleg - a megszólítást, mégis idegesen nézek körbe újra és újra, attól tartva, hogy bármikor bárki az életemre törhet. Castor azt állítja, nem bántana, és hogy a nyakláncomat ő ruházta fel varázslattal, de ez sajnos nem altatja el teljesen sem a gyanakvásomat felé, sem a félelmeimet. Minél előbb beszélni szeretnék vele, négyszemközt, még akkor is, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó ötlet kettesben maradnunk.  

Önként vállalja, hogy szól a prefektusoknak, és megoldja a felügyeletet, amíg távol leszünk, én pedig csak bólintok, aztán továbbra is lefagyva, teljes sokkban figyelem őt távolról, amíg a diákokkal egyeztet. Nem értem őt. Nem értem, mit akarhat tőlem. Valamit biztosan akar, ha már felfedte magát előttem... illetve a tényt, hogy tudja, ki vagyok. De mit nyerhet ezzel? Mit vár ettől? Ötletem sincs. Belsős infókat a Magic is Mightról? Mintha lenne még bármi, amit az auroroknak nem mondtam el... Pénzt kétlem, hogy akarna, hisz nem igazán lenne miből adnom, és ő sem olyannak tűnt eddig, akit különösebben érdekelne a vagyon. Bár lehet, hogy az is csak színjáték volt.

Megindulunk kifelé a Nagyteremből, és mélyen beszívom a levegőt, amikor ujjai a fedetlen hátamhoz érnek, de nem húzódom el. Egyrészt nem akarom a jelét sem adni annak, hogy továbbra is tartok tőle, másrészt egyelőre azt hiszem, nem is aggaszt vagy zavar kifejezetten az érintése. Először nem tudom, merre is tartunk, csak igyekszem lépést tartani Castorral. Végül a könyvtárhoz érkezünk, ami jelenleg teljesen kihalt, hisz szinte mindenki a bálban vagy annak környékén van, de azért kicsit körülnézek, mielőtt a legközelebbi könyvsorok közé belépve, a hangomat halkra fogva megszólalnék.

- Valóban, sok kérdésem lenne... Azt sem tudom, mivel kezdjem – ismerem el a szemeibe nézve, és kicsit elcsodálkozom rajta, milyen nyugalmat és türelmet áraszt a tekintete és az egész lénye. De ezzel csak még jobban összezavar, mert még mindig egyáltalán nem értem. Sem őt, sem a helyzetet. - Szóval... tudod, ki vagyok... és látsz is... engem? A valódi énemet? Én... én árultam el magamat? - ráncolom kissé a homlokomat, és próbálom visszaidézni a korábbi beszélgetésünket, csak ehhez most tényleg minden kicsit zavaros. - Az mondod, te készítetted ezt - érintem meg a medált a nyakamban, aztán ingatni kezdem a fejemet. - De honnan tudod az igazi nevem? Vagy végig tudtad? - Kicsit úgy érzem, nem a legjobb kérdéseket teszem fel, vagy nem a legjobb sorrendben, de sajnos képtelen vagyok rendesen összeszedni a gondolataimat.