“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Ujjaim komótosan szántják végig sötét tincseimet miközben az orromon keresztül fújom ki a cigaretta füstjét, amit még mindig a szám szegletében tartok időről időre beleszívva és lustán hagyom, hogy a hamu egyszerűen leperegjen a végéről. A napszemüvegemet feljebb tolom az orromon mielőtt összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Tekintetem az előttem álló férfin pihen aki jó egy fejjel alacsonyabb nálam. -Hát nem tudom Harvey..-sóhajtozik egy miközben a pénzt számolja. Meglepetten emelkednek feljebb a szemöldökeim miközben az államat lejjebb biccentve lesek a lovasra a szemüvegem fölött. -Tessék?-próbálok lehetőséget adni neki a javításra, pedig a hallásommal semmi probléma nincsen. -Ez rizikós buli..-húzogatja a száját elégedetlenségét érzékeltetve erre pedig máris felemelem a tekintetem elpillantva a feje felett aprókat bólogatva. Az utolsó pillanatban ilyenekkel szórakozni nem úriemberhez méltó. Még jó, hogy egyikünk sem az így szemrebbenés nélkül teszek felé egy lépést ezzel kihangsúlyozva fizikai fölényemet. -Már a kezedet adtad egyszer az üzletre, Argus. Ha nem akarod, hogy jóvátételként levágjam, akkor ahelyett, hogy a markodat tartod többet remélve, javaslom inkább arra használd, hogy fogd azt az abraxant és az enyém mögött érjen a célba. Érthető voltam?-a hangom kimért, nyugodt mégis van egy hűvös éle amitől látványosan mozdul egyet az ádámcsutkája a tudtomra adva, hogy mekkorát nyelt. Lassan bólint végül egyet, amitől egy elégedett mosolyra húzódnak az ajkaim. -Tudtam, hogy okos ember vagy és felismersz egy jó alkut. A futam után megkapod a másik felét.-veregetem meg a vállát a kelleténél néhány gondolattal nagyobb erővel és az utolsónál meg is taszítom kicsit a lovak irányába jelezve, hogy részemről itt van befejezve a beszélgetés. Közvetlenül mögötte lépek ki az istálló folyosójára az üresen álló boxból, ahol ezt a beszélgetést lebonyolítottuk. Ő azonban egyből megtorpan én pedig nekiütközök a hátának ezzel meglökve őt a mellkasommal. -Ember..-hörrenek egyet rá, de feje fölött meg is pillantom a kiváltó okot. A tekintetem összeakad a barna szempárral és ugyan az én íriszeimet még rejti a napszemüveg, mégis olyan érzésem támad, mintha egyenesen a lelkemig látna. Argus úgy áll, mint egy idióta, így megadom neki az útjának folytatásához szükséges erőhatást a tenyeremmel a lapockái között, így ő minden egyéb nélkül, lehajtott fejjel kisétál. -Hölgyem..-biccentek egyet a lánynak az istálló széles bejáratához lépve ahol a vállamat az ajtófélfának vetve veszem szemügyre a felsorakoztatott abraxanokat, amik türelmetlenül prüszkölve, fújtatva, néhány a patájával a talajt verve szemtelenkedik a gondozójával a verseny előtti izgalom hevében. Még egy utolsó slukkot szívok a cigarettából mielőtt elnyomom a cipőm talpán és végül az ajtó mellett álló szemetesbe ejtem.
A társaságunk nagy része már kényelembe helyezte magát az elegáns páholyunkban. Sőt, egyesek már pezsgőt is bontottak, előre koccintva a remélt győzelemre, mások inkább teáznak, nekem azonban az előbbihez még korán van – nem csupán azért, mert a főbb futamokra még nem került sor – az utóbbihoz pedig túl amerikai vagyok. Meghagyom a teázgatást a briteknek, ahelyett úgy döntök, megyek, és személyesen nézem meg a lovamat az istállóknál, mielőtt még bemutatkozna a derbin.
Coal Hemera egy gyönyörű éjfekete versenykanca, akit évek óta edzenek azért, hogy ma itt lehessen, és sokak szerint nagyon jó esélyekkel indul. Az előző tulaja nem is szívesen vált meg tőle, de a nagyapámat ismerve nem is igazán kaphatott más lehetőséget, mint hogy egy szép kerek összegért lemondjon róla, hisz az öreg nekem szánta ezt a szépséget a tizenkilencedik születésnapomra. Ez csupán két hónapja történt, ami nem sok idő, de nyár van, nincs tanítás, így magam is egész sok időt rá tudtam szánni, hogy személyesen is részt vegyek az edzésein. Illetve természetesen most sem szeretném elszalasztani az esélyt, hogy meglátogassam, mielőtt még elérkezne a nagy pillanat. Így hát a többieknek átmenetileg búcsút intve hátra hagyom a páholyt, majd lesétálok az istállókig. Az épületbe belépve azonban beszélgetés hangja üti meg a fülemet. Ami alapvetően nem lenne furcsa vagy gyanús, és még csak nem is érzem úgy, hogy esetleg kihallgathatok valamit, ami nem rám tartozik, mert elsősorban csak a saját abraxanomra koncentrálok. Ám ahogy közeledek Hemera boxához, a lépéseim egyben egyre közelebb visznek a két ismeretlen férfihoz is, és hamar rájövök, hogy itt valószínűleg valami olyasmi történik, amihez nem szeretnének fültanút a beszélgetés résztvevői. De mielőtt eldönthetném, hogy inkább észrevétlenül visszavonuljak, vagy személyesen lépjek közbe, és akadályozzam meg a terveiket, már meg is jelennek közvetlenül előttem, a szomszédos üres box bejáratánál. Az első fickó, egy zsoké, először csak meglepetten pislog rám, majd a nyakát behúzva elsiet. A másik azonban még időzik az istálló végében.
- Nem kellene a lovak mellett rágyújtania - jegyzem meg a fejemet ingatva, miközben komótos, nyugodt mozdulatokkal, az ujjaimról egyenként lehúzva veszem le a kesztyűimet, hogy megérinthessem a lovamat. De valójában nem ez az, amit igazából mondani akarok. - Ugye nem arra készülnek, amire az imént hallottak alapján sejtem, hogy készülnek? - teszem fel a kérdést egyelőre csak óvatosan, hisz nem hallhattam mindent, akár félre is érthettem az elhangzottakat. Ennek ellenére szigorúan, csípőre tett kézzel, magabiztosan állok meg a férfi előtt, aki a cipőm sarka ellenére is legalább húsz centivel magasabb lehet tőlem, és gyanakvón méregetem őt a kalapom pereme alól.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Chevalier de Bayard, a palomino ménem, hiába rendelkezik hihetetlen képességekkel, ha fiatal kora miatt hevességében a verseny vége előtt egyszerűen kiég. Minden bizonnyal nem lenne szükségem ilyen jellegű ármánykodásra, ha meg tudnék fizetni egy, az igényeinek megfelelő, lovast, akivel megfelelően fel tudna készülni, ez jelen pillanatban azonban kivitelezhetetlen. Én magam lovagolnám a futamokon, ha ez nem juttatná jelentős hátrányhoz, hiszen magasabb és szélesebb is vagyok a zsokéknál, így a plusz súly csak nehezítené a fiatal állat munkáját, így csak rontanék az esélyeken. Nincs sokkal lemaradva a favoritok mögött, így a mai bebiztosított győzelme reális lehet az emberek szemében. Chevy vagy "mocsok", ahogyan én hívom mióta először belém csípett a fogaival még süldő, csikókorában ma a segítségem nélkül jó esetben a harmadik, ha túlontúl optimista próbálnék lenni akkor a második helyen érhetné el az utolsó karikát az égen. Argus a végső akadály az utamban, vele, illetve pontosabban az általa lovagolt abraxannal azonban már nem lesz Chevy útjában senki sem. Mielőtt azonban jól kiérdemeltem hátradőlhetnék egy árnyékos részen valahol a pálya szélénél egy friss probléma merül fel, ami egy csinos kis ruhát visel és éles arccsontja egy folyamatosan rideg ábrázatot kölcsönöz számára. Megadom a lehetőséget mindkettőnk számára, hogy a magunk dolgával foglalkozva ezzel a meglepetésszerű találkozással véget is érjen az ismertség, de Fortuna a jelek szerint duzzog ma rám és nem részesít a szerencse kegyében... legalábbis nem itt és nem most. Hangjára lassan fordítom az irányába a fejemet és válaszomat késlelteti, hogy megengedem magamnak a tekintetem legeltetését a frissen felszabaduló bőrfelületen, melyről oly könnyedén siklik le a kesztyű anyaga. Apróság tudom... mégis a részletekben rejlik a női nem varázslata és neki minden mozdulatából csöpög az elegancia. -Kegyed, sincs sokat lovas emberek közelében, ugye? Látott már valaha trénert a szája szegletéből kikandikáló cigaretta nélkül? Akkor aggódjon, ha olyan urak dohányoznak a friss szalma közelében, akik eddig még csak a tribünről láttak lovat.-talán kevesebb bajt vonzanék a saját nyakamba, ha egyszerűen az elnézését kértem volna és odébb álltam volna. Mégis valamiféle élvezetet lelek az ilyen élcelődésekben. A tekintetem követi a kezét, ami végigsimít a ló nyakán és akaratlanul megjelenik egy félmosoly az arcomon, ami egy árnyalattal sem halványul, ahogyan elém sétálva végül megáll és minden bizonytalanságot mellőzve von kérdőre egy hanyag mondattal. Ahogyan rám pillant a bájos kis kalap alól szórakozottan nevetek egy rövidet. Most ezt fenyegetésnek, figyelmeztetésnek vagy érdeklődésnek kellene vennem? Egy lusta mozdulattal lököm el magam az ajtófélfától jobban kiegyenesedve és emelem le a napszemüvegemet, hogy végül az ingem nyakába akasszam. -Sajnos elképzelésem sincs, hogy miről beszélhet a kisasszony, de jobb ha nem üti a csinos kis orrát az urak dolgába, mert még a végén..-végigfut rajta a tekintetem.-Bepiszkolja magát. Javaslom térjen vissza a páholyába, a gardedámja mellé, ahonnan biztonságban szemlélheti majd a futam alakulását. Van egy olyan érzésem, hogy ez most mindenki számára izgalmas és meglepő befutó lesz.-egy szórakozott mosollyal fúrom a tekintetem az övébe. Ki ez a lány?
A hófehér kesztyűmet a szoknyám ráncai közé rejtett egyik zsebbe süllyesztem, mielőtt Hemerához fordulnék, hogy megsimogassam a nyakát. Mindeközben nem kell a férfi felé pillantanom ahhoz, hogy továbbra is érezzem a jelenlétét, vagy a figyelmét magamon. Szinte a mosolyát is hallom, mielőtt megszólalna, hogy lekezelő választ adjon a megjegyzésemre. Csak ekkor pillantok felé újra némileg lesújtóan.
- Nem tudom, hogy neked milyen trénerekhez szokott szerencséd lenni – kezdek bele a visszavágásba, és a lekicsinylő modorának hála már nem is töröm magamat azon, hogy tartsam az illendő magázódást - de az én abraxanom közelében egész biztosan nem szokott senki dohányozni. Főleg nem az istállóban. - Az megint egy kicsit más helyzet volna, ha a szabad ég alatt lennénk. Hisz, Merlin szerelmére, ezek mégis csak versenylovak, az ország legkiválóbb példányai. Nem kellene dohányfüstöt lélegezniük. Arról nem is beszélve, mi van, ha a szalma lángra kap, hiszen egy ilyen faépítmény pillanatok alatt leéghet. Kivéve, természetesen, ha én is jelen vagyok, tekintve, hogy a tüzet szerencsére kiválóan tudom irányítani.
A dohányfüstnél vagy tűzveszélynél azonban jelenleg jobban foglalkoztat az, aminek az imént fültanúja voltam. Hisz, ha nem tévedek, ez az alak épp az imént bundázta meg a futamot, illetve fenyegetett meg és fizetett le egy zsokét. Ezt pedig aligha hagyhatom szó nélkül.
- Elképzelése sincs, hát persze... - bólogatok, de nyilvánvaló, hogy nem hiszek neki. A mondandója végére pedig már az én arcomra kerül gúnyos, lekezelő mosoly. Imádom, amikor alábecsülnek, csak mert alacsony vagyok, vagy mert fiatal, ráadásul nő. - Nincs szükségem gardedámra, és általában azt sem bánom, ha egy kicsit be kell piszkolnom magamat... vagy a kezeimet - húzom ki magamat a mindössze 155 centimmel, és felvonom az egyik szemöldököm. Persze úrihölgynek neveltek, és a különféle harcművészetek tanulása mellett évekig táncoltam és balettoztam is – teszem még ma is néha, hogy a kiképzésem se tudja kiölni belőlem a légiességet és a kecsességet, illetve a ruhakölteményem, amit a derbi miatt magamra kellett öltenem, is megtévesztő lehet, de legalább ennyire jól érzem magamat túraruhában és bakancsban is, vagy mondjuk lovagló felszerelésben és csizmában.
- Lefizetted azt a lovast, nem igaz? - kérdezek rá inkább kertelés nélkül. - Lefizetted és megfenyegetted őt. Azonnal a Felügyelő Bizottsághoz kellene fordulnom. - Csak épp nincs bizonyítékom a félfüllel kihallott beszélgetésen kívül, ráadásul sem a ló, sem a tulaja nevét nem tudom még, így pedig aligha tehetnék konkrétabb intézkedéseket. Arra viszont kíváncsi volnék, a szembesítés miféle reakciót fog kiváltani a srácból, így hát egészen magabiztosan nézek vele farkasszemet, miután a napszemüvege lekerült róla.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Ha ő úgy dönt kapcsolatunk már elég mély ahhoz, hogy tegeződjünk ki vagyok én, hogy vitassam összemelegedésünk tényét... persze tudom én, hogy egyetlen mondattal sikerült máris az idegeit megpendítve diszharmóniát okozni a lelkében. Mi a baj, kicsi rigó? Az aranykalitkában nem érnek efféle külső hatások? -Olyanokhoz, akik még értik a lovat és nem csak a plecsniket vagy a papírokat lebegtetik.-pontosabban fogalmazva sátras cigányok, akik a whiskeytől és a dohánytól bűzlenek, de kilométerekről megmondják, hogy mi a baja a jószágnak, ha az eredmények elmaradoznak. -Szegény állat, már ezt is sajnálod tőle?-hanyag nevetéssel viccelem el az általa túlontúl komolynak bélyegzett problémát. Ha ismerne tudná, hogy az istállóban történő dohányzás a lehető legkisebb rossz, amit képes vagyok elkövetni, de hát mit is tudhatna ő ilyen dolgokról? Semmit. A jelek szerint a kisasszonyt nem csak végtelen szépséggel, de kíváncsisággal és intézkedési kényszerrel is megáldotta az ég, ami még okozhat nekem némi fejfájást, ezt a megérzésemet pedig néhány másodpercen belül alá is támasztja ahogyan elém állva próbál sarokba szorítani. Ahhoz korábban kellett volna kelned vagy születned, édes. -Nincs hát.-vonom meg a vállaimat az ártatlant adva, de tudom, hogy ez ide még kevés lesz, hiszen tudom, hogy elcsípte a beszélgetést, sőt még az is lehet, hogy a fenyegetőzésemet is. Az arcán megjelenő mosolytól az ajkaira kalandozik a tekintetem, de onnan hamar vissza is térnek a szemeire, megelőzve, hogy eltévedjenek a gondolataim. Észnél kell maradnom. Most vajon fenyeget? Magassarkúval együtt is alig látszódik ki a földből, de olyan nyugalommal beszél, mintha legalább 190 magas lenne és neki állna be a nyaka attól, hogy fent kell tartania a szemkontaktust velem. -Csak nehogy olyan mocsokba nyúlj, ami a kelleténél nagyobb foltot hagy rajtad... nem mindent lehet lemosni, kislány.-én már csak tudom. A nők egyszerűen nem ismerik a "következmény" fogalmát, ami még meglepőbb az az, hogy éppen azok hajlamosak erre, akikre konkrétan elég lenne teljes súllyal ráfeküdnöm ahhoz, hogy ki se tudjanak szabadulni. Harcias és ez tetszik, de az már kevésbé, hogy a bizniszemmel szeretne szórakozni. Kérdésére közelebb lépek hozzá csökkentve néhány centire a köztünk lévő távolságot, de még mindig nyugodtan és egyenletesen veszek levegőt, csupán a tekintetem sötétült el, jelezve, hogy borzasztóan ingoványos talajon jár. -Nincs semmi a kezedben, különben már ott lennél. Ezek így csak üres szavak és megalapozatlan vádaskodás, szóval hiába énekelnél, kicsi rigó, mindenhol csak falakba ütköznél.-vonom meg a vállaimat miközben le sem veszem a szemeimet az övéiről még mindig az illendőnél jóval közelebb állva hozzá, de én nem fogok ellépni. Megvárom, amíg ő teszi majd meg.
Hitetlenkedve ingatom a fejemet, és úgy döntök, nem fogalmazom meg hangosan is a kérdést, hogy ha a büdös, bagózó trénerei valóban annyira jól értenek a lovakhoz, akkor mégis mi szükség van arra, hogy zsaroljon, fenyegessen, lefizessen másokat a győzelemért? És talán jobb lesz, ha az utóbbi, viccesnek szánt mondatára sem kérdezek vissza, hogy önmagáról beszél-e? Mert tőlem ugyan dohányozhat annyit, amennyit jól esik, csak maradjon távol az abraxanomtól.
- Te csak ne aggódj Hemera miatt, semmit nem sajnálok tőle, ami a javára válik, és biztosíthatlak, hogy hozzáértő lovászok foglalkoznak vele – felelem továbbra is humortalanul, mert én nem tartom viccesnek a megjegyzését. A mondat végén azonban küldök felé egy mézédes mosolyt, hisz tényleg próbálok úrihölgy maradni, egyelőre legalábbis.
Viszont túlságosan böki a csőrömet az, amit véletlenül kihallgattam ahhoz, hogy ne tegyem szóvá. És persze nem vártam, hogy majd megadva magát azonnal színt vall, és mindent jóvá szeretne tenni, elsősorban csak a reakciójára voltam kíváncsi. Nagyjából persze azt kapom, amire számítottam. Tagadás, pimaszság, burkolt fenyegetőzés, miközben alábecsül engem, és még csak nem is sejti, hogy emberére akadt.
- Most meg kellene ijednem? - billentem oldalra a fejemet kérdő tekintettel. - Ahogy már mondtam: nem ijedek meg egy kis mocsoktól - teszem hozzá, és bár mély levegőt veszek, amikor közelebb lép, határozottan fenyegető szándékkal, de nem mozdulok az eddigi helyemről. Felszegett állal viszonzom az átható pillantását. Aztán finoman, és éppen csak egy kicsikét, felfelé rándul a szám két sarka. Van valami szórakoztató, sőt, egyenesen izgalmas az elsötétülő szemeiben, és abban, ahogy veszélyt sugallva fölém magasodik. Éberségre sarkall és felpezsdíti a véremet a gondolat, hogy egy váratlan lépéssel épp annyira meglephet, sarokba szoríthat, mint én őt. Mert egy részem ugyan arra számít, hogy nem tenne semmi meggondolatlant egy előkelő ifjú hölggyel, főleg nem egy ilyen helyen, ugyanakkor van benne valami, ami azt sugallja, hogy talán mégis képes volna ilyesmire. És az ő fejében vajon megfordul akár egyetlen pillanatig is, hogy ez az előkelő ifjú hölgy valóban okozhat még neki komolyabb problémákat? Hogy talán veszélyesebb vagyok, mint amilyennek kinézek?
- És vajon meddig tarthat körbe kérdeznem, vagy megkeresnem a zsokét, akit megfenyegettél? Ha nem volt elégedett a “juttatásaival” - ejtem ki úgy a szót, hogy biztosan értse, mire célzok - vajon meddig tartana egy nagyobb összeget kínálva neki kiszedni belőle az igazságot? - vonok vállat. Végül is kémnek készülök. Egy kis nyomozás még jó gyakorlás is lehetne. Ám még mindig nem mozdulok egy tapodtat sem, nem lépek hátrébb, ugyanakkor az az aprócska, alig észrevehető mosoly továbbra is ott bujkál a szám sarkában, és arról árulkodik, hogy jobban élvezem a kialakult helyzetet, mint kellene.
- Kérlek, áruld már el nekem, ha a bagózó trénereid olyan jól értik a dolgukat, mégis miért van szükség ilyen piszkos húzásokra? - vonom fel a szemöldököm ismét kihívóan.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
-Mhm... és gondolom szóltak a csoda lovászaid és trénereid, hogy kovácsot kellene cserélni, mert ha az a barom, amelyik most csinálja ennyire visszaszedi a patáját, akkor fél éven belül sánta lesz... ugye?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet miközben végigmérem az arcát egy szemtelen félmosoly kíséretében. Kotnyeleskedésével még nem is tudja igazán, hogy mit is idéz elő, de nem vagyok rest azt az arcomat magamra ölteni, amit nőknek nem kifejezetten szeretek mutatni, de ha erre van igénye hát legyen. -Ha meg akarnálak ijeszteni, az nem így nézne ki.-ingatom meg a fejemet alig láthatóan, de az már valamiféle elégedettséggel tölt el, hogy hallom azt az egyetlen, óvatlan mélyebb lélegzetet, még akkor is, ha nem próbál menekülni a közelségemtől, de még csak meg sem rezdül. -Óvatosan az ilyen kijelentésekkel.-figyelmeztetem mély, érces hangon miközben a zsebembe süllyesztem a kezeimet ezzel visszafojtva a kísértést, hogy hozzáérjek, ami mérhetetlenül csábítóvá válik ahogy meglátom a szája szegletében azt a halvány mosolyt. Nocsak.. csak nem feljebb emelkedett valakinek a pulzusszáma a helyzettől? Olyan mocskos gondolatok indulnak el a fejemben, amik kissé még engem is zavarba hoznak... Merlinre de szeretném a vékony nyaka köré fonni az ujjaimat, hogy visszatereljem őt egy üres boxba és teljesen összegyűrjem azt a különös körültekintéssel élére vasalt ruháját. Le sem venném róla csak... oké... ezt fonalat itt engedem el. Az, hogy talán van alapja a magabiztosságának egy férfival szemben még csak meg sem fordul a fejemben. Mégis mit tehetne egy ilyen törékeny nő? Az állkapcsom megfeszül és a tekintetem megkeményedik, amikor az ő irányából érkezik meg a fenyegetés. A torkomat megköszörülve emelem fel a kezemet és egy óvatos mozdulattal emelem le a kalapját. -A helyedben nem tenném. Bár erősen kétlem, hogy megeredne a nyelve mert...-suttogom egészen közel hajolva a füléhez és a leheletem már a bőrén táncol.-Hát tudod, Argusnak van egy nagyon kedves kis családja... egy helyes kis asszonykája... két kicsi gyereke.. és van, amit nem tesz kockára az ember, még a te két szép szemedért, de a pénzedért sem.-újra felemelem a fejemet és odanyújtom neki a kalapját. -Kár egy ilyen csinos pofit egy kalappal rejtegetni.-még akkor is, ha a nők részéről ez az elvárt a derbyn. -Tréner ide vagy oda, csodát ők sem tudnak tenni, az abraxanom hiába jó képesség, ha fiatal kora a saját útjában áll... olyan erős kifejezés ez a "piszkos húzás"... tekints rá inkább úgy, mint... egy kis segítségre vagy bármire ami könnyebben csúszik le a.. torkodon.-vonom meg a vállaimat. Ekkor harsan fel a kűrt jelezve a futam kezdetét. -Ohh... milyen gyorsan repül az idő, ha az ember remekül mulat. Kár hogy már nem érsz vissza a díszpáholyba.-a francokat kár, így legalább mellettem marad, mert bármennyire is bosszant legalább annyira szórakoztat, hogy nem bírtam megfélemlíteni. -Kisasszony?-emelem a könyököm egy kicsit az oldalamtól, hogy belém karolhasson, ha akar. -Csak hogy ki ne menjen a bokád ezen a göröngyös talajon.-biccentek a pálya széle irányába.
“HORSE RACING IS A MIRROR OF LIFE. IT'S BEAUTIFUL. IT'S BRUTAL. IT'S PURE. IT'S REAL." - BOB NEUMEIER
Nem akarom megengedni, hogy a szavai hatással legyenek rám, mégis, ahogy azzal ijesztget, hogy a lovam a hozzá nem értő patkolás miatt lesántulhat, ijedten kapom arrafelé a fejem, majd lépek egy fél lépéssel közelebb is, hogy bekukkantva a bokszba jobban megnézhessem magamnak Hemera lábait. Kétlem, hogy jó ötlet volna elhinni, vagy komolyan venni akár egyetlen szavát is ennek az idegennek, de azért... csupán a biztonság kedvéért keresni fogok új lovászokat, akiktől másodvéleményt kérhetek. Ilyesmivel nem szórakoznék, és nem kockáztatnék. Ám ennek ellenére nem szólalok meg, nem akarom nyilvánvaló jelét adni annak, hogy megfontolom a tanácsait, így hamar vissza is vezetem a pillantásomat az előttem álló férfira, és csak összepréselt ajkakkal meredek rá.
- Valóban? Akkor mégis hogyan nézne ki, ha meg akarnál ijeszteni? - vonom fel szépen ívelt szemöldökeimet kihívóan. Bár őszintén, egyelőre nem is tudom, kettőnk közül melyikünk is vívja ki éppen maga ellen a sorsot. Meglehet, mindketten.
Fenyegetően lép közelebb, de én nem mozdulok, nem menekülök, épp csak a légzésem változása árulkodik arról, hogy nem voltam erre felkészülve. Mély, érdes hangon figyelmeztet, ami különös érzéseket kelt bennem, és talán már egy kicsi részem el is hiszi, hogy veszélyt jelenthet rám... Ám az a kicsi részem nem úgy reagál, mint ahogy mások tennék ebben a helyzetben, mert az a részem izgatottan remeg meg, a szívem pedig erősebb dobbanásokkal jelzi, hogy szorgosan munkálkodik a bordáim alatt. És ebben a pillanatban már nem tudom elrejteni azt az apró mosolyt sem, ami elárulja, hogy jobban élvezem ezt a helyzetet, mint kéne. Majd az az aprócska mosoly magabiztosabbá válik azt látva, hogy a fenyegetésemtől megfeszül az álkapcsa. Határozottan elértek hozzá a szavaim. De azonnal el is kerekednek a szemeim, amikor felém nyúl, és leemeli a kalapomat. A csodálkozástól kicsit el is nyílnak ajkaim, majd ezt fokozza azzal, hogy a fülemhez hajol. Egy ujjal sem ér hozzám, de forró leheletét érzem a nyakam érzékeny bőrén, amit tetőz a szavaival, és mindennek hatására finom, alig észrevehető remegés fut keresztül rajtam. Nem tudnám megmagyarázni, pontosan milyen hatással van rám. Egyrészről megvetem, amiért csalással próbál nyereséghez jutni, másrészt már-már lenyűgözőnek tartom, amilyen csevegő hangon közli velem a halálos fenyegetéseit. És van benne valami... valami izgalmasan veszélyes... Mindez pedig összezavar... zavarba hoz...
Azóta tanulok harcolni, hogy járni megtanultam, koromhoz képest figyelemre méltóan ura vagyok a tűzmágiámnak, közepes szinten már képes vagyok okklumenciára és legilimenciára, alapfokon pálca nélküli varázslásra is, mindig is kiemelkedő diák voltam a Durmstrangban, táncolni tanultam, illemtant... Mindenre felkészítettek a tanáraim és mentoraim, illetve a családom, csak arra nem, hogy mit tegyek, ha egy férfi ilyen hatással van rám. Vagy bármilyen hatással. Gondolom, mindig is az volt a terv, hogy amint abba a korba lépek, férjhez adnak, és emiatt sosem kell aggódnom. És most mégis úgy lépek hátrébb egy kisebbet, lesütött pillantással, mint akibe villám csapott, majd halkan levegő után kapok. Pedig őszintén, a legkevésbé sem érdekel a zsoké, vagy a családja, de még csak a futam eredménye sem. Azzal kezdettől tisztában voltam, hogy a mait nem Hemera fogja megnyerni, hisz ahhoz még nem elég tapasztalt a derbyn, túl fiatal, szóval nem is erről van szó.
Dacos mozdulattal veszem vissza a kalapomat, majd igazítom azt vissza a hajamra. Legszívesen átalakítanám egy bűbájjal, mert engem is zavar a széles karimája, és egyébként sem szívlelem az efféle kiegészítőket, de már csak azért sem változtatok rajta, mert úgy tűnne, hallgatok a tanácsára. Apró ráncba szalad a homlokom, és picit elfintorodom az utóbbi szavaitól, mert van bennük valami... mocskos... Aztán mély levegőt veszek, és sóhajtok. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan a fenyegetéseit, de talán tényleg nem ér annyit ez az egész, hogy a lovas és családja életét kockáztassam.
- Nevezd, ahogy akarod, a lényeg, hogy igazságtalan előnyhöz juttatod az abraxanodat. De legyen így! Nem szólok róla senkinek, bár ezzel, azt hiszem, az adósommá váltál - billentem oldalra kissé a fejemet, és enyhén feljebb vonom a szemöldökeimet, miközben igyekszem hamar újra magamra találni. Ekkor azonban felharsan a futam kezdetét jelző kürt, és rájövök, hogy tovább időztem itt, mint terveztem. Valóban nem érnék vissza időben a páholyba. Ha látni akarom, mi történik a pályán, muszáj eljutnom a közeli korlátig. A fickó felajánlja nekem a karját, én pedig legszívesebben kibújnék a cipőimből, és egyedül tenném meg ezt az utat, de az nem volna úrihölgyhöz méltó. És azzal vajon mennyire kerülhetek bajba, ha férjezett nőként egy ismeretlen férfi oldalán látnának a lóverseny alatt? Megforgatom a szemeimet, majd mielőtt meggondolhatnám magamat, belé karolok. - Menjünk! - Lehetőleg minél előbb, mielőtt a lovasok itt lesznek a lovainkért, és akadályoznánk őket a munkáikban.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Tekintete az abraxanjára vándorol, nekem pedig néhány másodpercre mosoly bújik meg a szám egyik sarkában, hiszen tudom mennyire nem akar hitelt adni a szavaimnak, ahogyan azt is, hogy legkésőbb a holnapi nap folyamán intézkedni is fog az üggyel kapcsolatban. Ezt pedig jól is teszi. -Mit szeretnél? Meséljem el.... rajzoljam le.... mutassam meg?-kérdezem mindegyik lehetőség után rövid szünetet hagyva miközben éppen csak egy gondolattal billentem oldalra a fejemet. -Mindkettőnk érdekében remélem, hogy nem az utolsót választod.-bár az első kettő aligha lenne hiteles, én pedig egyébként sem az az ember vagyok, aki kísértethistóriákkal riogatja a fiatal lányokat... ha arra kerül a sor.. én életre keltem a poklot, hogy mindenki a saját szemével láthassa és a bőrén érezhesse a démonok karmainak cirógatását, akikkel én éjjelente a tábortűz körül táncolok whiskeyt kortyolgatva. Ő pedig már érzi is, hogy nem azzal a férfival néz farkasszemet, aki lassú keringőbe vezetné, üres szavakat suttogva, mi Shelbyk viszont az Ördög körtáncát járjuk, és ha nem is tudja a kis fekete rigó, hogy kivel áll szemben a lelke mégis érzi. A nagy barna szemekben lángoló dac, ami nem engedi, hogy meghátráljon egyszerűen lenyűgöző... azt az érzést kelti bennem, mint amikor az alkohol végre megkönnyebbülést hoz a léleknek és átmelegíti a testet. Szinte eufórikus amikor a kihívásban lelek megnyugvásra, így nem hezitálok még egy tekeréssel szorosabbra feszíteni az egyébként is pattanás határán álló húrt. A leheletem a bőrén táncol, miközben végtelen nyugalommal játszadoznak szavaim ember életekkel.. figyelmeztetés? Fenyegetés? Ígéret? Elhintett információ? Ő mégsem rezzen, de a borzongás, ami alig észrevehetően libabőrössé teszi őt a szemem láttára izgatottságról árulkodik, ez pedig talán őt is meglepetésként éri, hiszen meghátrál... de nem a fenyegetéstől, a szavaim súlyától... hanem a közelségemtől. A kelleténél indulatosabban veszi ki a kezemből a kalapját, amit betudok annak, hogy valószínűleg konkrét fizikai diszkomfortot okozott a számára, hogy valaki ki bírta billenteni az évek alatt tökéletesített és rendíthetetlenül viselt érinthetetlen szerepköréből. Az elégedettség ami átjár mosolyra húzza az ajkaimat, ami nem gúnyos, nem is öntelt, inkább olyan mint egy gyereké aki, aki egy hosszú téli játék után belekortyolhat a jól megérdemelt meleg kakaójába. -Az élet nem az igazságosságról szól, hanem arról, hogy ki mer benyúlni a fogaskerekek közé, hogy a maga javára mozgassa őket. Nem tűnsz egy naiv kis csitrinek... ne is viselkedj úgy... ha nem én, akkor valaki más ugyanúgy megtette volna ezt ma vagy egy másik futam alkalmával. De lásd a jó szándékom.. legyen.. maradjunk abban, hogy az adósod vagyok.-csakis azért, mert ezzel most nincs időm újfent vitába szállni, hiszen látni akarom, hogy minden a megbeszéltek alapján zajlik majd a földön és az égen. Duzzog és valószínűleg gőzerővel mérlegel, hogy elutasíthassa felajánlott karomat, de jobb és egyéb lehetőség híján kénytelen elfogadni a segítségemet. Kár lenne ezt a ruhát összeporolni és azt a vékony bokát kificamítani csupán azért, hogy bizonygassa önállóságát, amit egyébként senki sem kérdőjelez meg. A korlátig kísérem, ahol gondolom egyébként is sebesen szakadna el tőlem, így leengedve a karomat hagyom, hogy a kezei inkább a fehérre festett fán találjanak támaszra. Még vetek egy pillantást a vállam felett a hátam mögé, hogy lássam Chevy elhaladó alakját, a többi állat között ahogyan indulnak a lovasaikkal a hátukon a startgép irányába, ami biztosítja, hogy egyikőjük sem vágjon neki a pályának idő előtt. Az ajkaim közé illesztek egy cigarettát és lustán gyújtom meg, miközben visszaveszem a napszemüveget. A világos színű szemeket és a verőfényes napsütést nem egymásnak találták ki. -Milyen szép nap ez egy jó versenyre..-pillantok rá félszemmel még egyszer megrángatva a türelmét mielőtt előre dőlve a korlátra könyökölök a jobb rálátás érdekében, holott úgysem az első pillanatok a döntőek, minden a levegőben dől majd el, no nem mintha bármilyen meglepetésre kellene számítanom. -Remélem nem buksz majd túl sok pénzt... vagy már a fogadás is túl alantas?-kérdezem egy szórakozott félmosollyal anélkül, hogy ismét ránéznék.
“HORSE RACING IS A MIRROR OF LIFE. IT'S BEAUTIFUL. IT'S BRUTAL. IT'S PURE. IT'S REAL." - BOB NEUMEIER
Nagyjából csupán három másodpercig tépelődöm a három felsorolt lehetőségen, majd lassan elmosolyodom. - Sejtelmem sem volt, hogy tehetséges művész is vagy... - Tényleg, amúgy ki a fene ez az ember? - A rajzot választom - A mosolyom szinte őszinte, kedves, csak ha igazán figyel, fedezheti fel a gúnyt mögötte. Ez a fenyegetőzés kezd egyre inkább játéknak tűnni. Nem azért, mert ne hinném el, hogy képes volna ártani másoknak, ha akarna. Sőt! Ettől azonban csak izgalmasabb a dolog, és már nem is próbálom igazán leplezni, hogy élvezem a helyzetet. A kihívást benne. Illetve a tényt, hogy ő nagy valószínűséggel még mindig csak egy ártalmatlan fiatal lányt lát bennem. Vagy talán mostanra már egy félbolondot, aki képtelen észrevenni a veszélyt az orra előtt. Pedig én nagyon is észreveszem, és lelkesen szippantok belőle egy nagyot.
Bár lehet, hogy kicsit túlságosan is elbízom magamat, hisz hamar kiderül, hogy a veszély valójában nem arról az oldalról fenyeget, amerről vártam. Ahogy közelebb lép, a fülembe súg... próbál rám ijeszteni, igen, de ezzel nem pont úgy hat rám, mint ahogy az várható lenne. El kell hátrálnom tőle, mert a közelsége olyan meglepő reakciót vált ki belőlem, amelyekre jelenleg a legkevésbé sem álltam készen. Ám az, hogy az elégedett mosolyából ítélve, ő ezt apró győzelemnek könyveli el, csak még morcosabbá és dacosabbá tesz.
- A saját szerencséd kovácsa vagy, értem én... De ne merészeld még egyszer megmondani, hogyan viselkedjek... vagy ne viselkedjek – tartom fel a mutatóujjamat fenyegetően felé, a szavakat pedig épp csak hogy nem fogcsikorgatva ejtem ki. Nem fogom eltűrni, hogy egy ismeretlen senki így beszéljen velem. Valóban nem vagyok naiv csitri, de hagy döntsem el, mit szeretnék tenni!
Aztán bólintok, és ismét mosoly kerül az arcomra, amint elfogadja, hogy az adósommá vált. Nem biztos, hogy bármikor lesz alkalmam azt be is hajtani rajta, hisz még a nevét sem tudom, de ettől még elégedettséggel tölt el a tudat, hogy beletörődött.
Ám amíg mi egymás idegein táncolunk, az idő észrevétlenül múlik, és hirtelen már el is érkezik a futam kezdete. Bármennyire is ellenkezem gondolatban, el kell fogadnom a férfi segítségét, hogy időben a korláthoz érkezzek, hisz nem akarok lemaradni Hemera első versenyéről. A pálya széléhez érve azonban már van mibe kapaszkodnom, és lehetőségem újra felvenni a kellő távolságot.
- A lóverseny fogadás valóban nem az én stílusom - ingatom a fejemet, és megállom, hogy ne forgassam a szemeimet a kalapom széles karimája alatt. - Ez a lovam első derbyje, és jobban foglalkoztat, hogyan szerepel majd, mint hogy melyik esélyes abraxan fut be először a célba - árulom el egy könnyed vállvonással, ha már úgyis muszáj csevegnünk. Egy-két pillanatig azt figyeljük, amíg elvezetik a lovakat, aztán újra a férfi felé pillantok. - Nos, ha már ilyen civilizáltak igyekszünk maradni, illene bemutatkoznunk végre: Calysta vagyok - nyújtom a kezemet kézfogásra.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Nem célom a hölgyet valósan megijeszteni, de valami azt súgja, hogy ahhoz, hogy ezt ténylegesen megtegyem igen komoly erőfeszítéseket kellene tennem, hiszen magabiztossága nem csupán felszínes álca. Ez pedig arra enged következtetni, hogy nem egy hétköznapi jómódú nővel van dolgom. Bár ebben eddig sem kételkedtem. -Sajnos momentán nincs láttam se penna sem pedig papír, de ha megadod a címedet a baglyom a napokban kézbesíti majd a művet.-gúnyra szarkazmussal válaszolok. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szórakoztat és nem élvezem ezt a folyamatos oda-vissza játszmát, amibe akaratlanul, de kifejezetten természetesen csöppentünk bele mind a ketten. Nem tudom nem észrevenni, hogy az, ami egyébként megfélemlítésként működne másoknál arra neki kitágulnak a pupillái és hallom ahogyan a légzése is megváltozik miközben a fülébe súgom a szavakat. Az sem kerüli el a figyelmem, hogy nem tetszik neki, hogy a teste és ezek az apróságok elárulják. A magának megengedett hangnemére és felháborodását jelző szavaira, amikkel kikéri magának, hogy én bármibe is beleszóljak jóformán elsötétül a tekintem és a nyelvemmel megnedvesítem az ajkamat mielőtt a korábbinál is szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon. Érzem, hogy a mellkasom egy gondolattal gyorsabban emelkedik és süllyed és minden lelki erőmre szükségem van, hogy ne essek neki mindenki szeme láttára. Pedig annyira kíváncsi lennék, hogy széttett lábakkal is ennyire harcias maradna-e a viselkedése. -Mert különben mi lesz? Felállsz lábujjhegyre, hogy könnyebben a szemembe tudj nézni és félelmetesebbnek tűnj? Édes, amikor valaki olyan próbál fenyegető lenni, akire elég lenne ráfeküdnöm, hogy ne kapjon levegőt.-Hogy mitől küzdene a lélegzetéért azt kifejtetlenül hagyom és vigyorogva elhessentem az arcomba tartott ujját. Az adósságom úgy tűnik ismételten megenyhíti legalábbis annyira, hogy hajlandó legyen belém karolni, amíg elkísérem a pálya széléig. Nem csalódok, amikor az első és leghamarabbi adandó alkalomnál máris lemond a támogatásomról és inkább a korlátba kapaszkodik. Nem tévedtem abban, hogy a fogadás nem az ő világa, bár azt már rég megtanultam, hogy soha nem lehet tudni, hogy kinek mi a bűnös élvezete. -Örülök, hogy legalább miattam nem kell ma csalódnod az első hellyel kapcsolatban.-könnyed mosollyal vetek rá egy újabb pillantást. Annak ellenére, hogy minden el van simítva, még nem engedhetem meg magamnak, hogy ne kövessem majd figyelemmel a futamot. Tudnom kell, ha valaki nem tartja magát a tervhez. -Calysta...-ismétlem szinte ízlelgetve a neve csengését az ajkaimon miközben megfogom a kezét, hogy feljebb emelve adhassak rá egy csókot. -Harvey Shelby. Igazán örvendek.-közben már elengedem a törékenynek tűnő ujjakat az én széles tenyeremből. Ha ismeri a családomat, amire lássuk be igen nagy esély van, hiszen a legtöbbször megelőz a hírünk, akkor gondolom minden korábbi már kevésbé lesz meglepő a számára. A pálya helyett pedig most őt figyelem, hogy ez mégis milyen reakciót vált ki belőle. Az eredmény mindig a két szélsőség szokott lenni. Gyűlölnek vagy éppen kifejezetten vonzónak találják, hogy valaki olyannal állnak szemben, akinek a hírneve... nos... nem a legtisztább.
“HORSE RACING IS A MIRROR OF LIFE. IT'S BEAUTIFUL. IT'S BRUTAL. IT'S PURE. IT'S REAL." - BOB NEUMEIER
Őszinte érdeklődés csillan a tekintetemben, miközben megegyezünk abban, hogy egy művészi alkotás keretein belül fogom megkapni a fenyegetését, amivel az volna a célja, hogy rám ijesszen. Vajon tényleg megtenné? Kipostázna valami hátborzongatót, ha megadnám neki a valós címemet? Szinte szeretném, hogy megtegye, és komolyan kíváncsi vagyok, mi volna az, amivel leginkább ábrázolni tudná, hogy mire is képes... vagy mit tenne... velem. - A Roxfort. - Jelentem ki aztán néhány pillanatnyi néma tépelődés után. - Már csak napok kérdésre, és ismét az lesz az otthonom, úgyhogy oda akár el is küldheted nekem az elkészült műalkotást - bólintok egész határozottan nézve a férfi igézően kék szemeibe.
Azt hiszem, az első pillanattól sorozatosan kihívások elé állítjuk egymást, és mondhatnám, hogy ez nincs ínyemre, de hát az hazugság volna. Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor nem örülök annak, amilyen reakciókat kivált belőlem. Vagy mégis? Ha úgy nézzük, ezzel is magamat tehetem próbára, ami az egyik legkedveltebb elfoglaltságom. Egyébként pedig mestere vagyok annak, hogy bármilyen érzést átforgassak haraggá, megvetéssé vagy undorrá. Mondhatni ezt teszem most is, amikor kikérem magamnak a szavait, és persze a visszavágása sem hagy hidegen. Épp csak két szempillantásnyi időre akaszt meg az általa ábrázolt kép arról, hogy elég volna rám feküdnie, minek okán tehetetlenül hagyom, hogy félre legyintse a karomat az arcából... Ám aztán hamar rendezem a vonásaimat, és némi gúnnyal a tekintetemben mosolyodom el.
- Miért kellene lábujjhegyre állnom? Ez olyasmi, amit egy mugli mondana... A varázsvilágban nem kell ahhoz méretesnek lenni, hogy valaki valóban veszélyes legyen. - Talán a muglik világában sem, de én arról mit sem tudhatok. - Ha azt feltételezed, hogy valaki teljesen ártalmatlan, csak mert alacsony, máris hátrányból indulsz. - És tehetnék valami fenyegetőt, amivel nyomatékosítom az állításomat, de nem áll szándékomban feleslegesen felhívni magunkra a figyelmet. Meg egyébként sincs okom ártani a pasinak, hisz nem tett semmi olyat egyelőre, amivel kiérdemelte volna. Ellenkezőleg, hajlandó elismerni, hogy az adósommal vált a hallgatásomért cserébe, és még a pálya széli korláthoz is segít eljutnom. Ezután már megfelelőnek tűnik az idő arra, hogy végre be is mutatkozzak, a kézfogásra nyújtott kezemet azonban úriemberhez méltón az ajkaihoz emeli. Majd hirtelen ez az udvarias gesztus groteszk módon éles ellentétet képez a névvel, ami bemutatkozásképpen kiejt a száján. - Shelby... - ismétlem meg én is a nevét, de vele ellentétben én nem egyszerűen csak ízlelgetem a szót, hanem szinte elborzadva szólalok meg. Majd egy kecses, de határozott mozdulattal elhúzom tőle a szabaddá vált kezemet, és közben arcomra ösztönösen kiül az elnyomhatatlan undor a felismeréstől. Egy Shelby. A fajtája nem szimplán félvérekből áll, sárvérűek leszármazottjaiból, de ők ráadásul azok között is a legrosszabbak. Bűnözők, részben romák, azoknak minden különös mágiájával.
- Volt szerencsém együtt kviddicsezni az elmúlt évben egy-két rokonoddal. - Nem lehetek benne biztos, hogy Hollyn és Hugh a testvérei, vagy csupán kuzinjai, hisz úgy hallottam, népes társaság az övék. - Talán már te is hallhattál tőlük rólam és a családomról egy keveset. Calysta Munter-Graves a teljes nevem. - Valójában Calysta Juniper Veronica Munter-Graves, de ettől most talán tekintsünk el, szerintem most ennyit is elég tudnia. És ezzel, gondolom ennek a kis közjátéknak véget is vethetünk, mert még ha csupán félinfók is jutottak el hozzá rólam attól a közönséges Shelby lánytól, aki valószínűleg szívből utál, biztos vagyok benne, hogy Harvey innentől pont annyira nem vágyik a társaságomra, mint én az övére.
“I don't pay for suits. My suits are on the house, or the house burns down.”
Szóval a hölgy tényleg számít valamiféle alkotásra. Ám legyen. Rajtam ne múljék, főleg ha már ilyen készségesen elárulja hol is lesz ő fellelhető. -A Roxfort? Kiváló. A következő hét végig számíthatsz egy bagolyra.-eszemben sincs elárulni, hogy jómagam is a tanulmányaim folytatása céljából napokon belül visszatérek az iskola falai közé. Legyen ez meglepetés, hiszen így vagy úgy, de rá fogok találni majd a jól ismert kőfalak között is. Merlin kegyelme, hogy ezzel a maival nem ér véget majd az ismertségünk. Mások meghátrálnak a puszta erőfitogtatástól, a hangom hideg élétől vagy éppen az elsötétülő tekintetemtől, őt viszont éppen ez csigázza fel, szinte táncra kéri, és ő boldogan lép a parkettre, ha az erőszak és a megfélemlítés dallama csendül. Csak akkor bicsaklanak meg léptei ebben a szédítő táncban, amikor más jellegű utalásokat teszek. Furcsállom, hogy éppen ezektől bizonytalanodik el.. ha egy ilyen nő lenne a karjaim között már olyanokat tapasztalt volna, hogy kevés dolog lenne képes zavarba hozni őt... de ugye nem mindenki egyforma. -Valóban? Azt gondolod én lennék hátrányban? Talán képes lennél meglepni, de sajnos az a feltételezés, hogy fair play módon játszom igen gyorsan a vesztedet jelenthetné... ahogyan az az illúzió is, hogy lehet bármi elképzelésed arról, hogy milyen trükkök lapulnak a tarsolyomban.-már pedig a találkozásunk körülményei az eleven bizonyítékai annak, hogy én sosem bízok semmit a véletlenre. A pálya széléhez kísérem, ahogyan az illik, hiszen amíg ő nem akar véget vetni ennek a beszélgetésnek, addig én sem teszek így. Túlságosan élvezem ezt az eszmecserét.. már rég álltak velem szembe ennyire bátran. Az urakhoz illő viselkedés, amit momentán produkálok főleg a helyszínnek szól, na meg persze neki, hiszen ebbe a közösségbe valahogyan be kell olvadni, így kézfogás helyett kézcsók jár a hölgynek, amit ugyan láthatóan gond nélkül fogad.. egészen addig, amíg be nem mutatkozom neki. A keze gyorsan illan el az enyémből és nem csak a vonásai, de még a hangszíne is megváltozik, amikor megismétli a vezetéknevem. -Shelby.-bólintok egy szórakozott, halk és rövid nevetéssel. Talán éppen most, éppen ezzel állt össze benne teljesen a kép, hogy eddig nem a levegőbe beszéltem. -A testvéreimmel... gondolom.-bár elég sokan vagyunk és a kviddics igen kedvelt az egész család körében, hiszen minden, ami egy bizonyos fokú agressziót igényel az tökéletesen illeszkedik az alaptulajdonságainkhoz. -Ahhh! Szóval Munter-Graves.-bólintok miközben széles mosolyra görbülnek az ajkaim. Régi eszméket zengő, vérnáci az összes megalomániás hajlammal fűszerezve. Már mindent értek.... csak azt nem, hogy a generációkon átívelő belterjesség ellenére, hogy sikerült Calysta ilyen gyönyörűre. Hollyn előszeretettel szidta sokszor azt a bizonyos Graves lányt, akivel nem egyszer gyűlt meg a baja... vagy csak felhúzta magát a puszta létezésén. Szerintem drága húgom sosem említette nevén őt, ezért nem kapcsoltam egyből, jobban szerette tarka, cifra jelzőkkel illetni... már amikor egyáltalán szóba került. -Most arra számítottál, hogy elsétálok a másik irányba, kicsi rigó? Arra várhatsz.. én nem az a Shelby vagyok.-hanyagul megvonom a vállaimat. Talán másoknál megszólalt volna a riasztó amint meghallják, hogy kihez/kikhez tartozik a lány, de bennem valahogy éppen az ellenkezőjét váltotta ki a frissen megszerzett információ. -Csak vigyázz.. a férjed meg ne tudja, hogy milyen alakok közé keveredtél az ő óvó tekintetén túl. Azt meg főleg... hogy éppen egy Shelby billentett ki a fene nagy önbizalmadból.-tagadhatja, de érezte én pedig láttam azokat az apró árulkodó jeleket. -Remélem azért nem fog túlságosan belefájdulni a csinos kis buksid, hogy pont én tudtam beférkőzni a bőröd alá.-empátiát színlelek, de belül mást sem kívánok jobban, mint hogy még napokig ez járjon majd a fejében.
“HORSE RACING IS A MIRROR OF LIFE. IT'S BEAUTIFUL. IT'S BRUTAL. IT'S PURE. IT'S REAL." - BOB NEUMEIER
Arcomon széles mosollyal bólintok, jelezve, hogy rendben, várom az említett baglyot. Úgy tűnik, valóban komolyan gondolja, hát kíváncsian várom, mi fog ebből kisülni. Azt azonban el kell ismernem, a következő szavaival, már nem először, némileg sikerül kibillentenie a magabiztosságomból. A korábbi kijelentéseimet komolyan gondoltam, és továbbra is hiszem, hogy tudnék neki néhány kellemetlen meglepetést okozni, mert közel sem vagyok olyan ártalmatlan és ártatlan, mint ahogy azt ránézésre mondanák rólam - kivéve talán egy bizonyos dologban. Ám valóban nem egészen számoltam azzal, hogy ez a fickó is több annál, mint amit mutat magából. Én magam sem okvetlenül játszom mindig tisztességesen, legalábbis nem mindenkivel, mert szentül hiszem, hogy a cél szentesíti az eszközt. De a találkozásunk apropója a nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy az előttem álló varázsló sem retten el attól, hogy aljas módon irányítsa a szerencséjét. Nem mondom, hogy ez tényleg megijesztene... erről szó sincs. De egy halk vészjelzés azért mégis bekapcsol bennem, és arra figyelmeztet, hogy legyek okosabb és óvatosabb, mint eddig. És a fenébe is, bárcsak ennyi valóban elég lenne, hogy tartsam a távolságot is, de én sajnos nem így vagyok összerakva. Az a típus vagyok, aki egy kis izgalomért néha örömmel rohanna a vesztébe. Jó, ez így talán nem igaz. Nem vagyok sem vakmerő, sem meggondolatlan... ám a hétköznapi dolgok olykor valóban untatnak... eléggé ahhoz, hogy kockáztatni akarjak valami újdonság, némi izgalom reményében.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy mindketten tudnánk egymásnak meglepetéseket okozni? - És már nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Nem áll szándékomban vitatni, hogy a trükközésével képes volna meghökkenteni, de közben szinte vágyom is rá, hogy egy harc során egymásnak feszülhessünk, és kiderüljön, képes volnék-e ellenállni... felülkerekedni... Egy... harc során... Enyhén meg kell ráznom a fejemet, mert az érzéseim és a gondolataim kellemetlen módon összekuszálódnak. Szerencsére nem tart egy pillanatig sem visszatérnem a jelenbe... ami hamar kissé zord valósággá válik.
Harvey Shelby. Kell egy-két pillanat, amíg értelmet nyer bennem a bemutatkozása, illetve amíg ez a név és az előttem álló férfi egyé válik a fejemben, és minden korábban elhangzott mondata a helyére kerül egy képzeletbeli kirakósban. Ennél fogva először kissé zavarodottan pillantok rá a rövid, egészen jókedvű nevetését hallva. Aztán azt feltételezem, elég csak bemutatkoznom, hogy innentől el is váljanak útjaink. Csakhogy nem ez történik. Persze Shelby félreérti az iménti célzásomat. Vagy talán szándékosan magyarázza félre. Az az igazság, rendszeresen irigylem a bátyám, Nero összeszedettségét, udvariasságát, nyájas, simulékony modorát, azt, ahogyan másokkal - például a diákjaival - képes beszélni, rangtól, származástól függetlenül. Neki ez olyan könnyen megy. Képes látszatra levetkőzni az arroganciáját, hogy belesimuljon egy közegbe. Tudom, hogy ezt nekem is meg kell idővel tanulnom, másképpen nem lehetek majd sikeres sem a választott szakmámban, sem úgy általában a társadalomban betöltött szerepemben. Próbálom időnként gyakorolni, kedvesebb lenni az arra kevésbé méltókkal is... de még hosszú út áll előttem, mielőtt ezt a képességet tökéletesíthetném. Most mégis megpróbálkozom vele, hogy ne megvetéssel az arcomon válaszoljak, ahogy kihúzva magamat enyhén közelebb lépek az előttem álló félvérhez.
- Kicsi rigó? - vonom fel a szemöldökeimet lesajnálóan. - Először is: nincs szükségem arra, hogy a férjem vigyázzon rám. - Sokszor inkább úgy érzem, nekem kellene őt óvnom és féltenem. Nem mintha nem tudna magára vigyázni, de a múlt már bebizonyította, hogy mennyire bonyolult dolog lehet a vérszövetségből házastársat választani. De egyébként, ha valóban szükségem volna védelemre, akkor sem Sven segítségét kérném, hanem a vértestvéreimét. Elég volna egy gondolati úton elküldött segélykiáltás, és perceken, talán pillanatokon belül itt volnának, hogy megvédjenek. Ahogy ezt én is tenném fordított helyzetben. Az viszont valóban vethetne fel kérdéseket a családom körében, ha híre menne, hogy egy Shelby társaságában láttak. - Másodszor: tévedésben vagy, a legkevésbé sem zökkentett ki a nyugalmamból semmi, amit mondtál vagy tettél, tehát... megnyugodhatsz, egy pillanatig sem fog fájni a fejem miattad – villantok rá egy édes mosolyt. Legalább ezt most sikerült összehoznom. Hmm... némi gyakorlás, és én is profi leszek. - És harmadszor: nem feltételeztem, hogy menekülőre fogod a nevem hallattán. De a bemutatkozásunk után, azt hiszem, nyilvánvalóvá vált, hogy két igen különböző világ vagyunk, nincs bennünk semmi közös, ami okán folytatnunk kellene ezt a társalgást - tárom szét a karjaimat egy kecses vállvonással, majd hátrálva tőle egy lépést inkább a korlát és a lóversenypálya felé fordulok, hiszen a futam éppen kezdődik.
