Ahhoz képest egyébként, hogy mennyire sokszor ártottam már magamnak – akár véletlen akár direkt – kórházba nem nagyon járok. Valahogy mindig el tudtam magamat látni otthon, vagy sose sikerült olyan nagy kárt tennem magamban, hogy ahhoz el kelljen jönnöm a Szent Mungoba. S most mégis el kellett ide másznom, mert eltalált egy gurkó. Az már szinte lényegtelen, hogy direkt ugrottam elé, vagy esetleg tényleg véletlenül volt-e. Nálam amúgy sem lehet tudni. Bár én azért nem fogadnék arra, hogy véletlenül pont nem tűnt fel, hogy felém repül, hiába szóltak és persze pont a bal oldali bordáimat találta, hátha esetleg elég erős volt az ütés és az eltört bordám átlyukasztja a szívem vagy tüdőm, vagy passzolok! Abban sem vagyok egészen biztos, hogy ez lehetséges volt, hiszen nem orvosira járok. De persze csak annyi történt, hogy megrepedt, vagy ha el is tört, akkor komolyabb kárt nem tett bennem azon kívül, hogy most már ténylegesen is fájt élni. A varázstárgyak által okozott balesetek osztályán fekszem és várom az orvost. Tulajdonképpen miért is balesetek osztályának nevezik? Mi van akkor ha valaki szánt szándékkal okoz másnak sérülést? Mi van akkor, ha saját magának akar direktbe ártani?! Azt már nem lehet balesetnek nevezni. Mélyet akarok sóhajtani, ahogyan megállapítom – ismét –, hogy az emberek mennyire hülyék, de az oldalamba hasítok fájdalomtól inkább csak sírhatnékom van. Szerencsére megúszom annyival, hogy egy könnycsepp csordul csak ki a szememből. – Így tényleg lassan meghalok. – fordulok oda a nővérkéhez, enyhén jelezve, hogy igazán megkereshetné már azt az orvost! Ha gyorsan kimúltam volna, akkor most nem panaszkodnék azért, mert megváratnak, de szenvedni én sem akarok azért. Annyit még én is megérdemlek, hogy gyors és kegyes halálom legyen. Ezt viszont abszolúte nem. Szememet becsukom és csak arra próbálok ügyelni, hogy finoman vegyem a levegőt. Na nem mintha ez annyira lehetséges lenne, de talán át tudom verni az amúgy sem ép agyamat, hogy van rá esély. Közben pedig akaratom ellenére is újra eszembe jut a haverom halála és a kis jelenet azzal a fickóval. Valami Sily… Annyira vicces volt, hogy mikor kimondta a nevét egyből erre asszociáltam. Meg is maradt bennem. Meg az, hogy Londonban dolgozik. Nem mintha olyan könnyű lenne megtalálni ebben a hatalmas városban! De vicces lenne vele ismét összefutni. Ha annyira nagy isten meg mindenható, ahogyan azt állítja, akkor talán még a bordáimat is helyrerakhatná. Akkor még hűséget is fogadnék neki. S ha most nem csak szenvednék tőle, akkor erre a gondolatra még hangosan fel is nevetnék.
Amennyiben a mai napot kategorizálnom kellene, a “szörnyű” és a “katasztrofális” bélyegekkel illetném; s ilyenkor, egy-egy levegővétel közt rituálisan megkérdőjelezem egykori döntésemet, miszerint “nekem munkába kell állnom”. Mert ugyan élvezem a mások élete fölötti döntéshozatal adta hatalmat, élvezem azt, amikor rajtam múlik valaki sorsa, ám azt nem, amikor egyszerre húsz-harminc szerencsétlen fölött kell ítélkeznem, méghozzá gyorsan. Túlságosan kapkodnom kell, s nincs elég időm a sérültekre, mert míg egyiknek egy csonttöredék épp a tüdejét cirógatja, s csak egy rossz mozdulaton múlik, hogy átlyukassza azt, a másiknak súlyos agyrázkódása van és csak romlik az állapota. Ehhez egyedül kevés vagyok. Most mégis igyekszem többfelé szakadni. Ilyen az, amikor egy tömeges baleset áldozatait mind ugyanabba a létesítménybe szállítják ellátásra. Néhány órába beletelt, mire a súlyosan sérülteket stabil állapotba tudtuk helyezni, s habár egy részemet az első pillanattól kezdve egyáltalán nem érdekelte ezeknek a sorsa, mindent megtettem azért, hogy biztonságba kerüljenek és túléljék a napot maradandó károk nélkül. S most, hogy végre kezd lecsillapodni a helyzet, foglalkozhatok az azóta beérkezett betegekkel és sérültekkel is; többek közt azzal az egyénnel is, akihez kedves kolleganőm hívott be. Öltözetemet diszkréten megigazítva lépek be a kórterembe, s lám… Azonnal felismerem Liam Sjöberg arcocskáját. A Sors vicces játékot űz velem, amiért épp ide küldte őt. Vagy lehetséges volna, hogy nem is a Sors tette dolgát, hanem a fiú maga? – Elnézést kérek a várakoztatásért – mosolyodok el, ám elhatározom, hogy úgy fogok tenni mintha nem ismertem volna fel. Odalépek hozzá, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. – Lássuk csak, hogy érzi magát? – kérdezem barátságos hangsúllyal. Ó, hát ez fantasztikus… Hát megtalált! Hajt a kíváncsiság, vajon szánt szándékkal tévedt ide, vagy pusztán a véletlen műve lenne? Megannyi kérdésem lenne hozzá, de egyelőre nem tehetem fel őket. Most a sérülésére kell fókuszálnom. – Úgy hallottam, bordarepedésről van szó… Eltalálta egy gurkó, igaz? Ha nem bánja, vetnék rá egy pillantást. – Óvatosan felhúzom a felsője szélét, úgy, hogy közben ne okozzak neki fájdalmat. Viszont így nem igazán látom… Nehezemre esik visszatartani a vigyoromat, amikor az ötlet megszületik a fejemben, ám mindent megteszek, hogy ne látszódjon rajtam. – Hmm, inkább szabaduljunk meg a pólótól. Így nem igazán tudom kivizsgálni a sérülést. Fel tudja emelni a karjait? – teszem fel végül a kérdést. Ó, Liam… Ha tudnád, mennyire vágytam rá, hogy megtalálj. S így, hogy végre itt vagy, nem is tudom… Nem akarlak elengedni. Annyi mindent szeretnék tudni rólad…
Érzem, ahogyan időnként az oldalam hasogat, sőt egyenesen éget a fájdalom, de mégis néma csendben bírom. Ez sem sokkal rosszabb, mint mikor farkassá változom, csak éppen azon a területen még nem éreztem fájdalmat. Mondjuk kezdem úgy érezni, hogy igazából már meg sem hat… A lelki sérülések mindig jobban fájtak nekem, bár ez biztosan azért is van, mert mentálisan nem vagyok egészséges. Bőr nélkül élni… Kifejezetten találó azt kell mondjam. Minden fáj, minden megvisel és minden extrém módon hat rám. Ettől függetlenül persze a fizikai sérülések sem voltak kellemesek, sőt rettenetesen hasogatott jelenleg a mellkasom és időnként össze is rándult az arcom, de a nővér a kisujját sem mozdította volna értem! Ilyen az én formám… Szerencsétlen vagyok még a rendes halálhoz is. Bár jobb módot is választhattam volna, mint egy gurkó. Milyen röhejes halál volna az? Nem mintha a vegyszer ivászat annyival menőbb lett volna. Ahogyan telik az idő, úgy ordítanék rá végre a hölgyikére, hogy mégis hol marad már egy orvos – hiába tudom, hogy elfoglaltak –, de nem teszem. Érzem, hogy kezdek egyre dühösebb lenne, ezért is próbálok meg figyelni a légzésemre, egy pillanatra még a szememet is lehunyom, hogy megpróbáljak megnyugodni. Utálom az ilyen dühkitöréseket, főleg mikor nem bírom magam visszafogni és adott esetben tök ártatlan emberek fejét harapom le. Sokáig viszont nem kell visszafognom magam. Szinte zene füleimnek, mikor az orvos végre belép, mikor pedig felé fordulok… Hát ha eddig nem tudtam köpni-nyelni a fájdalomtól, akkor most még annyira sem tudok, sőt még a lélegzetem is eláll. Nem mintha olyan nagyon tudtam volna levegőt venni jelenleg… Nagyra nyílt szemekkel nézek csak rá és egy hang se jön ki a számon. Konkrétan csak pislogni tudok. A nevén akarom hívni, de épp az előbb jöttem rá, hogy el is felejtettem, hogyan hívják, így inkább ezt se teszem. Inkább elveszek az arcának a részleteiben. Itt most egyébként is másképp néz ki, mint múltkor a templomban. Továbbra is helyes, de a kisugárzása… Az a kis fénye, ami körbelengte mikor először megláttam, mintha visszatért volna. Olyan megnyugtató volt a közelsége, a fájdalomról is elfeledkeztem – bár azt lehet csak azért, mert az adrenalin szintem megugrott – és megint körbejárt az a kellemes érzés, ami a gyomromból indult ki. Mindez tartott addig, amíg a pólóhoz nem nyúlt, mire minden izmom megfeszül és egy picit odébb is mászok, illetve másznék, de az oldalamba hasít a fájdalom. – Oh nincs az a pénz! – Hogy én levetkőzzek?! Alapból utálom a gondolatát annak, hogy engem bárki ruha nélkül lásson, hát még ez a fickó, aki múltkor… Hát szeretném azt hinni, hogy flörtölgetett velem. – Nincs más megoldás? – Biztosan akad, az nem lehetséges, hogy csak a póló levételével tud megvizsgálni. Nem akarom, hogy lássa milyen kövér vagyok…
Bevallom őszintén, első találkozónk óta rengeteget gondoltam arra a különös fiúra; mintha kísértette volna az elmémet, folyton s folyvást csak az ő szavai visszhangoztak fejemben, az ő arca lebegett lelki szemeim előtt, s azon kattogtam, vajon miért veszítette el az élet iránti vágyát. Mi volt az oka annak, hogy ő, ott és akkor engedte volna, hogy elvegyem utolsó légvételét? Ahogy a sérültek közt jártam, kik folyosóimat elhalmozták s jajgatásuk visszaverődött a hófehér falakról, Liam Sjöberg fénytelen tekintetét láttam mindegyikük szemeiben, mintha csak az az idegen fiú nézett volna vissza rám rajtuk keresztül. Úgy hiszem, ha most ő feküdne itt arra kérne, hogy vessek véget a szenvedésének. S meglehet, ez a rengeteg gondolat, mely’ körülötte kavargott elmém legmélyebb bugyraiban, ez volt az oka annak, hogy őt találtam most az egyik kórterem zárt ajtaja mögött, s nem valaki egészen mást. Úgy hiszem, manifesztációnak nevezik az ilyesmit, habár nem hiszek benne, hogy pusztán a gondolataimnak ekkora erejük lenne. Képes vagyok orkánokat, viharokat, s tornádókat kavarni, kivonni az oxigént bármilyen élő szervezetből, ám arra még én sem vagyok képes, hogy az akaratommal megidézzek valakit. Nem-nem. Itt egészen másról lesz szó. Kifejezésén látom, hogy igenis felismer, tudja ki vagyok, emlékszik az arcomra, ám én szánt szándékkal úgy teszek, mintha ő is csak egy páciens lenne, mert hajt a kíváncsiság - vajon szóvá tenné e? De nem teszi, egyelőre nem, s ez frusztrál. Elvitte a cica a nyelvedet, ifjú Liam? Ám nem tehetem meg, hogy most beszélgetésbe elegyedek vele a közös találkozónkról, nem, most egy valódi sérülést kell ellátnom, ám ehhez jobban szemügyre kellene vennem a sérült felületet; de ő nem engedi. Reakciójából ítélve egészen megrémiszti a gondolat, hogy lekerüljön róla az a fránya póló. – Kedvesem, ha nem nézhetem meg, nem fogom tudni, hogy törés-e vagy csak repedés. Nem mindegy, hiszen ha utóbbiról van szó, de törés gyógyítására alkalmas bűbájt használok, annak súlyos következményei is lehetnek – magyarázom kellő komolysággal, s félrebiccentett fejjel várom, hogy ehhez mit fog szólni. – Tehát? – kérdezem, s egy kicsit közelebb hajolok hozzá. – Leveszi a pólót önként, vagy leégessem magáról? – Cinkosan elmosolyodok, ám ő ezt nem láthatja, hacsak nincs a halántékán egy-egy titkos szempár. Végül elhúzódom, s felsóhajtok. – Nincs mitől félnie, mmm… – kezembe veszem a kitöltésre váró kórlapját, mintha szükségem volna rá, hogy a nevét kiolvassam onnan. – Mr. Sjöberg. Ez egy egészségügyi intézmény, nap mint nap látunk öltözék nélküli pácienseket. Igazából nem vagyok benne egészen biztos, hogy a probléma a saját magáról alkotott képe volna, ám ha erről van szó, ha nem, szavaim teljes mértékben igazak. Nem kell tartania attól, hogy ítélkezni fogok alkata fölött, ahogy attól sem, hogy ki fogom használni a helyzetet. Utóbbit semmiképpen nem tenném egyébként sem, érdeklődésem ellenére képtelen lennék csak úgy ilyesmire vetemedni.
Lehet ezért nem jártam amúgy szinte soha kórházba. Mindig le akartak vetkőztetni, én pedig gyűlöltem ezt. Nem szeretem a kinézetem, kifejezetten gyűlölöm az alakomat, hiszen… Kövér vagyok és biztosan csak kinevetnek, amiért nem bírok kevesebbet enni. Vagy többet mozogni. Holott én esküszöm, hogy igyekszem! Minden nap edzem, ha nem is sokat, de igenis szoktam, sőt hétvégenet igenis megyek keményen sportolni. Ráadásul vegán vagyok, tehát nagyon sok egészségtelen ételt eleve kilőttem a diétámból. Mégsem tudtam fogyni. De talán az még jobban zavar, hogy most ő akar engem felül meztelennek látni. Ennél kínosabb már nem is lehetne a szitu, hiszen múltkor… Én mondtam neki, hogy helyes, és úgy tűnt tetszik neki, hogy így gondolkodom róla. Lehet pont azért, mert esetleg én is valamennyire bejöttem neki – vagyis szeretném ezt hinni – de ha most meglát engem póló nélkül, akkor tuti ő is csak röhögni fog rajta. Lehet akármilyen helyes, ha a testem egy förtelem. Emiatt is húzódom odébb magam, hát hülye lennék engedni ezt neki! Inkább szenvedek! – Akkor legyen csak repedésre alkalmas! Elég lesz! – Bánom is én, hogy milyen lassan gyógyulok meg, csak ne kelljen vetkőznöm! Inkább nem veszek levegőt két hétig rendesen, de ezt nem teheti meg velem. Viszont nem hagy meg nyugságban, máris elkezd fenyegetőzni azzal, hogy leégeti rólam a ruhát. Az még jobban fájna… Ember! Vagyis… Isten! S az csak még jobban fáj, hogy nem is emlékszik rám. – Vasily… - mondom ki halkan, ahogyan ránézek. Talán ez az egész hülye helyzet idézte elő, hogy végül beugrott legalább a keresztneve, de legalább emlékeztem rá! Közben pedig környögő szemekkel nézek rá. Kérlek ne tedd! Nem akartam levetkőzni, de azt se akartam, hogy leégesse rólam a ruhát. Pillantásom végül a nővérre vetül. Valahol mélyen magamba reménykedem, hogy csak az ostoba nő miatt nem mer velem beszélni, hát nincs az a pénz, hogy elfelejtett igaz?! Elvégre az a jelenet… Neki is éreznie kellett azt a kis szikrát, ami ott volt kettőnk között. Ami miatt olyanokat mondott nekem, ami miatt életben akartam maradni. – Milyen nyelveken beszélsz? –kérdezem tőle, közben pedig reménykedem abban, hogy legalább egy nyelven én is fogok tudni beszélgetni vele, ami nem az angol. Itt Londonban kétlem, hogy tudna egy egyszerű nővér másmilyen nyelven. Így pedig elkerülhetjük azt, hogy hallgatózzon, aztán tudunk rendesen is beszélgetni. Esküszöm, ha hajlandó lesz befejezni ezt a játékot és beszélgetni velem úgy, mint a toronyban, akkor megteszem amit kér csak… Csak muszáj tudnom, hogy nem felejtett el! A szívem szakadna meg, ha azok után nem emlékezne rám. Pedig igazán különleges érzést adott nekem a közelsége.
– Hmm, úgy gondolja? Talán Ön is orvosnak készül? – pillantok rá egyszerű kíváncsisággal. – Ha bordatörésről van szó, de repedésre alkalmas kezelést kap, annak nagyon veszélyes következményei is lehetnek… Például egy rosszul összeforrt csont, amit egyetlen mozdulattal ismét eltörhet, vagy az problémát okozhat a lélegzésben. Sőt, annak is megvan az esélye, mivel lényegében vakon kezelném, hogy a rosszul célzott bűbáj miatt a törött rész belefúródik a tüdejébe és perceken belül életét veszíti – folytatom magyarázatomat, s közben kezeimmel gesztikulálok, mintha az megerősítené szavaim jelentősségét. – Egy szóval nem, sajnos nem fogja megúszni a póló eltávolítása nélkül. S most már el is feledkezem minden hátsó szándékomról; csak az érdekel, hogy azt a sérülést helyrehozhassam, ahogy azt egy jó doktornak tennie kell. Főleg, mert Liamről van szó. A fiúról, akit annyira érdekesnek találok. Ki volnék én, ha egy percig is hagynám, hogy tovább szenvedjen? Úgy fest, nem sokáig tudom titkolni, hogy felismertem őt - amint meghallom nevemet, s megérzem magamon a pillantását, arcomat eltakarom a nővér szemei elől a kezemben tartott kórlappal, s mutatóujjamat az ajkaimnak nyomva rámosolygok. – Sssh… – Ezt követően a nővérre mutatok, átadva az üzenetet, hogy nem kívánom vele megosztani a tényt, hogy mi ketten már találkoztunk. Túl sok kérdést tenne fel, s túlságosan feszültté válna a helyzet, ami pedig kedves páciensem sérült bordáinak határozottan nem tenne jót, ahogy a közérzetének sem. Könyörgő pillantása egyébként egészen megbabonáz, s annyira bűbájosnak találom érte, hogy szinte kedvem támad megkímélni őt a vetkőzéstől. Pedig nem tud meggyőzni… Az ő érdeke, hogy megmutassa a sérülését. Hacsak nem szeretné, hogy elfajuljon a helyzet és életveszélybe kerüljön… Ha jobban belegondolok, közös beszélgetésünk alatt is erősen szuicid hajlamot mutatott… Érdekelne a jelenlegi állapota mögötti történet. Vajon a véletlen műve volt, hogy a gurkó eltalálta? Nem tűnik egy kviddics kedvelő alkatnak… Ó, nem. Illetlenség volna következtetéseket levonnom. Most még. – Hmm… Angolul, oroszul, japánul és franciául. Óh, és az ólatint is kiválóan megértem, habár azt tudomásom szerint manapság senki nem beszéli – válaszolok kérdésére, közben úgy teszek, mintha a kórlapját olvasgatnám. Végül félreteszem, s ismét odalépek hozzá. – Tehát? Levesszük vagy elégetjük? – mosolygok rá, még mindig türelmet és nyugalmat árasztva magamból. Ilyenkor fontos, hogy a páciens kényelemben érezze magát és bízzon az orvosában, még akkor is, ha utóbbi “viccesen” azzal fenyegetőzik, hogy fel fogja gyújtani az öltözékét. Egyébként ha Liam még jól emlékszik a legutóbbi találkánkra, talán már sejti, hogy nem félek keményebb módszereket alkalmazni ahhoz, hogy elérjem amit akarok. Tehát teljes mértékben rajta múlik, hogy a következő néhány perc mennyire lesz kellemetlen; számomra édesmindegy igazából.
Megöl egyébként ezzel a magázódással! Mintha legutóbb nem ő nyomott volna a falhoz, nem ő ért volna hozzá és nem próbált volna meg meggyőzni arról, hogy márpedig van értelme az életnek. Közvetlen volt velem, most pedig… Úgy tesz, mint akit elfelejtett! Talán egyébként így is volt. Nem hagyok nyomott az emberben, ha pedig igen, akkor az is csak rossz lehet. Mégse akarom elhinni, hogy ő se emlékezett rám. Kérlek, mondd, hogy nem. Túl különleges volt a múltkori ahhoz, hogy csak így véget vessen neki. Mondandójára csak szemet forgatok, hiszen nem voltam orvos. Sőt, nem is akartam az lenni! Hiszen már az alkalmasságin elbuktam volna, miután nem vagyok épelméjű, oda pedig mentálisan stabil emberek kellenek. Bezzeg, hogyha növényekkel foglakozol, akkor lehetsz elmebeteg. Nem tudom mi ebben a logika, de nem panaszkodom inkább. Jelenleg úgyis az foglal le inkább, hogy ne vetesse le velem a pólómat. A pánik közepette végre beugrik a neve, s most már végre abbahagyja a színészkedést, hiszen lecsitít, mikor kimondom a nevét. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon az akaratomon kívül. Emlékszik! Bár azt még nem tudom, hogy számomra ez mennyire jó, vagy rossz. Akkor és ott nem tettem vele semmi rosszat, egyedül a szuicid hajlamaim kerültek napvilágra, de szerintem ezzel amúgy is a legtöbb ember, aki ismert tisztában volt. Bár sokan csak hisztinek gondolták, mert hogy sose tenném meg. Ők nem tudták, amit Karin igen, és nem látták a sebeket. Azokat, amiket most majd Vasily is meg fog pillantani, ha nem engedi meg nekem, hogy rajtam maradjon a nyomorult póló! -Marad az orosz akkor. – szólalok meg az említett nyelven, mert ennyi még nekem is ment. Legalább nyelvérzékem volt, ha már egyébként okos nem voltam. – Honnan jött a japán és franc… - Halkan felnyögök a fájdalomtól és az orrom alatt elmorgok egy svéd káromkodást még pluszba, majd mikor ismét tudok levegőt venni, akkor szólalok meg újra. – francia… - Nézek fel rá és eléggé fájdalmas fejet vágok. Éppen ezért kéne végre felhagynom a gyerekes viselkedéssel végre és hallgatnom a dokira – pláne mikor „szépe” kéri –, hogy vegyem le a felsőmet. – Kérlek ne nevess ki és ne ítélj el. – Nagy nehezen fogom magam és a fájdalomtól szenvedve kezdem el megemelni a karom, hogy végre vetkőztethessen. Remélem azért segít! Közben viszont végig remegek, egyenesen rettegek, hogy vajon mit fog hozzám szólni. Lehet, hogy ő ebben a helyzetben a munkáját végzi viszont én meg jogosan pánikolok, hogy mit fog szólni a testemhez, ha meglátja a hájamat és a karcolásokat a csuklóimon. Azok után, hogy úgy flörtölt velem múltkor, nem akarok beégni.
Reakciója láttán szinte érzem, ahogy elszabadul bennem egy löketnyi boldogsághormon - amennyiben nevezhetem így. Örül annak, hogy emlékszem rá, ez teljesen egyértelmű most már. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy számomra semmiféle örömöt nem okoz a tény, hogy ő is emlékszik rám… – Mmm, tudsz oroszul? – kérdezek vissza anyanyelvemen, mely sokkal természetesebben hangzik tőlem, mint az angol; legutóbb tett is az angol kiejtésemre egy megjegyzést, amiért azóta is érzek némi elégedetlenséget iránta. Mégis hogy merte ezt mondani nekem?!– A kiejtésed olyan… Nem a legjobb – fűzöm hozzá egy cinkos mosollyal, a hangsúlyát utánozva, mikor ő vágta ezt az én fejemhez. Természetesen csak játékból, elvégre engem annyira nem izgat a kiejtése egészen addig míg képes vagyok megérteni. Kérdésére szívesen adnék egy hosszan kifejtett választ, amiben a japán tradicionális kultúra iránti szeretetemet ecsetelgetem, s a francia nyelv édes hangzását, mely kiválóan használható manipulációs eszközként, ám mondata félbeszakad ahogy fájdalomtól eltorzult arccal hallat egy aprócska nyögést; s ekkor visszakapcsolok orvos üzemmódba és máris a fejemet csóválva veszem fel vele a szemkontaktust. – Ne erőltesd meg magad – szólok hozzá egy sokkal lágyabb hangszínt megütve. – Majd beszélgetünk, miután helyrehoztalak – teszem hozzá egy barátságos mosollyal, aztán némi erősködéssel sikerül rávennem végre a póló eltávolítására, s a győzelem érzetétől mosolyom kiszélesedik. – Ígérem, hogy nem foglak sem kinevetni, sem elítélni. – S ezt követően, finoman megragadom a felső szélét, hogy segíthessek neki eltávolítani azt az útból. Eredetileg a nővér dolga lenne, de tudja, hogy nem szeretem amikor belenyúlkál a munkámba, így ő most csak papírmunkával foglalkozik és gyógyszer receptekkel. – Most fel fogom húzni, rendben? – pillantok rá, ám csak néhány másodperc erejéig, hogy tudja, mit fogok tenni, aztán a lehető legóvatosabban eltávolítom a ruhadarabot és félreteszem. – Leeresztheted a karjaidat, de csak lassan. Igyekszem nem feltűnően megfigyelni felsőtestét. Nem egészen értem, miért hitte azt, hogy el fogom ítélni, hiszen ez is ő, minden egyes porcikája ő maga… S hogy is tudnék egy ilyen különleges ifjút elítélni? Bőre történeteket mesél, izomzata a beléfektetett energiáról és erőről tanúskodik, görbületei és apró hibái pedig emberi létét bizonyítják. Ebben nincsen semmi csúf, vagy torz. Csuklóin azonban sebeket fedezek fel, egymást követő csíkok mintáját, s bár nem hozom őket szóba, úgy sejtem, ezeket nem a véletlen művelte. Liam, kérlek áruld el… Miért bántod ezt a testet? Miért szégyelled? – Nem találok rajtad semmi elítélendőt – állapítom meg egészen halkan, majd a sérüléshez közelebb hajolva veszem azt szemügyre. – A-ha, már látom is. A gurkók alattomos kis dögök… De úgy tűnik, megúsztad egy repedéssel. Az izomzat körülötte megzúzódott, leginkább emiatt érezhetsz kellemetlen fájdalmat – magyarázom. – Ez most egy kicsit furcsa érzés lesz, de két pillanat és vége. – figyelmeztetem, majd tekintetemet a sérülésre fókuszálva kezdek koncentrálni. – Episkey – suttogom, s a méretes lila folt lassan elhalványodik. Elégedetten mosolyogva felegyenesedek. – Nos? Hogy érzed magad? Fáj még? Esélytelennek tartom, hogy bármiféle fájdalmat érezzen, elvégre eddig minden gyógyító bűbájom és kezelésem bevált, amit valaha végrehajtottam. Nem hiába vagyok abban a pozícióban most, amiben.
Tulajdonképpen tényleg semmi, de semmi máshoz nem értek, mint a nyelvek, meg a növények. Sokat olvasok, könnyen megjegyzem, ami érdekel és értem, de ennyi. A nyelvekhez, legalább érzésem van, ezért is tanultam meg annyi különbözőt. Kérdésére így csak bólintok, mert hát az orosz még folyékonyan is megy. Viszont a megjegyzésére csak elhúzom a számat.Tudom, hogy legutóbb én magam közöltem vele ezt az angoljára, de… Nem feltétlen akartam jelezni, hogy rossz, mert nem, hiszen tökéletesen megértem, egyszerűen rajta érződik, hogy nem angol. -Még mindig jobb, mint a te angolod. – mosolygok rá kedves és még kacsintok is rá. Legalább az arcizmaim nem sérültek, így ennyit fájdalom nélkül is meg tudok csinálni. Egyébként nem voltam biztos benne, hogy kiejtésileg mennyivel vagyok jobb, hiszen nem voltam anyanyelvű. A Durmstrang-hoz elég jó voltam. Most viszont fizikailag úgy éreztem, hogy romokban heverek. Minden egyes levegővétel egy szenvedés volt számomra. A fájdalom belenyilallt a mellkasomba, s hiába próbáltam tartani magam, csak sikerült túlerőltetnem magamat, ami miatt csak még nehezebb volt elviselni ezt. Valószínűleg nem beszéltem volna ennyit egy egyszerű orvossal, sőt! Meg se szólaltam volna. Viszont mellette nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, egyszerűen olyan lelkes lettem mikor megláttam – főleg, hogy emlékezett is rám – mint egy kiskutya, akihez hazajött a gazdija. – Ígéred…? – Végül csak ennyit kérdezek tőle. Szerettem volna itt tartani, akár egész napra, hogy beszélgessünk. Múltkor nem igazán jött össze, mert hamar lelépett, pedig… Pedig igazán elbűvölő volt. Mármint a szó szoros értelmében. Közben pedig engedem neki, hogy levegye a felsőm, s további ellenállás nélkül emelem fel a kezem, hogy le tudja rólam húzni. Olyan lassú volt a mozdulat és olyan finom… Talán ennél szebben még nem is bántak velem soha. Azt viszont látom, ahogyan néz rám, fejben pedig már el is képzeltem a jelenetet, ahol a következő pillanatban kinevet… Sőt nem is! Inkább el is fordul tőlem, hadd ne kelljen nézni, hadd ne lássa azt a gyenge és elhanyagolt testemet, amit hiába edzek, nem hajlandó izmosodni, és veszíteni a zsírtartalmából. Pedig én annyira igyekszem! Mégsem érkezik ilyen sarkos ítélet, sőt válasza egészen meglep, amit nem is próbálok leplezni. – De én… - Ronda vagyok! Minden kifogásolható rajtam, hiszen nem vagyok sem izmos, de még csak vékony sem! Arról nem is beszélve, hogy tökéletesen látszanak a vágásaim is. Hogy nem veszed észre őket?! Vagy talán csak ennyire nem érdekellek? Mondjuk logikus… Ugyan kinek kellenék pont én? Senkinek, pláne nem egy ilyen férfinak. A férfire alig figyelek, csak a hirtelen és gyors fájdalmat érzem meg a mellkasomban, mire halkan felnyögök. Nem is volt olyan rossz, inkább csak… bizsergető. Viszont egyáltalán nem mondanám kellemetlennek. – Fáj, de… máshol. – Nagyot nyelve nézek rá, mikor megválaszolom a kérdését. Valóban… Mondhatnánk úgy is, hogy egyenesen kínoz ez az érzés, s ha már ő itt ilyen nagyszerű orvos és istenség, akkor talán segíthet. Végre feltornázom magam – ha már egyszer ez legalább ment – és egyik kezét megfogva helyezem a mellkasomra a tenyerét. – Itt… - mondom ki halkan, miközben zavarba jövök és rá se merek nézni a férfire. Tulajdonképpen miért is csinálom én ezt?!
Kijelentését hallva tettetett döbbentséggel pillantok rá, ám azt a döbbentséget hamar felváltja egy mosoly, melyhez szemforgatás is kapcsolódik, s közben fejemet csóválom. A humor a betegek és sérültek fájdalomcsillapítója, sőt, mindenkié - s ahogy elnézem az ifjú Liamnek most nagy szüksége van valamire, ami elveszi a sérülésével járó fájdalmat. Kegyetlenség a sorstól, hogy így bünteti, de nem bánom, hiszen ennek hála újra találkozhattunk. Azonban nem hagyhatom, hogy tovább szenvedjen, s bármennyire is szeretnék vele beszélgetni vagy szórakozni, tudom, hogy ennek nem most van itt az ideje. – Ígérem – bólintok, s komolyan is gondolom. Egyébként is kijárna nekem egy kis szünet, hiszen órák óta mást sem csinálok, csak sérült szerencsétlenek jajgatását hallgatom, s ez még egy magamfajtának is eléggé megterhelő tud lenni. Ráadásul úgy hiszem, a következő páciensem egy kisebb seprűbalesetet szenvedett vénlány lenne, kinek az intézményünk felé intézett kritikus megjegyzéseit már az épület másik felében is hallani lehetett; s bármennyire is élvezem a munkámat, bármennyire is veszem komolyan, nem igazán szeretnék vele foglalkozni. Szánt szándékkal hagytam őt későbbre, hátha addig elviszi egy roham, avagy valamelyik kollégám átveszi tőlem. Habár a Sjöberg fiúval sincs túl könnyű dolgom; hosszadalmas győzködésnek árán sikerül rávennem arra, hogy engedjen dolgozni, s hagyja, hogy a felsőtestét takaró ruhadarabot eltávolítsam az útból. Makacsságának miértjét nem egészen értem, habár sejtéseim szerint az önmagáról alkotott képe tehet róla, ‘mely minden bizonnyal torzítja a valóságot s egyfajta önbizalomhiányt táplál a fejében. Mégis, bizalmát csak-csak belém fekteti, a póló pedig végre elkerül az útból. Halkan megjegyzem látványára, hogy semmi olyat nem találok benne, amiért el kellene őt ítélnem, sőt! Ha nem itt volnánk, a Szent Mungó falai közt, azt is merném mondani, hogy ő, s egész lénye kimondottan vonzó a szemnek. Vállai szélesek, izmai szépen kiéleződnek a mellkasán és a hasán, s dereka finom ívben keskenyedik; szinte olyan akár egy festővászon, melyre ujjaimmal örömest festenék görbéket s egyeneseket, habár efféle impulzív vágyat még talán sosem éreztem ezelőtt, mégis most úgy tűnik nehezemre esik megállni, hogy tisztán látható sérülése helyett inkább testének más pontjaira fókuszáljak. Szerencsémre, s talán az ő szerencséjére is, rendelkezem elég önkontrollal. S ő ugyan értetlenül áll hozzá bejelentésemhez, én egy egyszerű, jelentőségteljes pillantással nyugtázom, hogy valóban úgy gondolom, semmi kifogásolni való nincsen a külsejében. Egy egyszerű gyógyító bűbáj elmormolásával sikeresen rendbe hozom a repedt bordáit, s büszkén nézem végig, ahogy néhány pillanat alatt a lilás árnyalatú folt elhalványul, mintha sosem lett volna ott. S ahogy a gyógyulási folyamat befejeződik, kérdem, fáj-e még, avagy jól érzi-e magát; válasza azonban meglepő és felelni is szeretnék, de közben ő mozdul, így kezemet azonnal a hátára csúsztatom, hogy segítsek a felülésben. – Hol? – keresem a lehetséges sérüléseket szemeimmel, nézem hátha a dereka, a gerince, vagy bármely más testrésze szintén sérülést szenvedett, azonban ő megragadja a kezem s mellkasára vezeti. Tenyerem alatt érzem szívének lüktetését, ‘mely - talán a zavartól, vagy valami egészen más okból - kissé sebesebb az átlagnál, s csak tekintetét fürkészve próbálok olvasni kimondatlan szavai közt. – Magunkra hagyna, kérem? – szólalok meg angolul, s kolleganőm felé vetek egy pillantást, hogy tudja, hozzá intézem ezeket a szavakat. Ő egy bólintással megfordul s távozik, mögötte az ajtó halk kattanással csukódik be. – A szív fájdalmát nehéz gyógyítani, drága Liam – folytatom oroszul, s ismét Liam felé fordulok, enyhén közelebb hajolva hozzá. Kezemet elveszem mellkasáról, s finoman a hajára simítok. – De úgy hiszem, segíthetek rajtad… Ha ezt kívánod. Adhatok egy célt, amiért érdemes élned. – Arcomon megjelenik egy halovány mosoly. – Megmutathatom a világ szépségét, vezethetlek, taníthatlak, gondoskodhatok a jóllétedről és a kényelmedről, a boldogságodról. Mindössze egy dolgot kérek cserébe; a hűségedet. Mondj igent… Mondj igent, Liam, és megváltozik az életed. Istened a kegyeibe fogad. A szíveden ejtett seb pedig begyógyul.
Mégiscsak nagyon örülök, hogy az a gurkó eltalált… És nem ölt meg. Pedig eredetileg szenvedtem, hogyha már képes voltam megsérülni, akkor miért is nem pusztulok bele a sérüléseimbe, de így most már egészen elviselhető. Jó… Piszkosul fáj az oldalam, komolyan elgondolkozom azon, hogy esetleg csak ne vegyek levegőt, hátha elájulok végül és akkor nem szenvedek, de most… Őt látva – meg azt az aranyos mosolyt – nem tudom azt mondani, hogy nem élvezem a helyzetet. Nyilván jobb lenne repedt borda nélkül… Teszem azt egy… Egy asztalnál, gyertyafénnyel… Valami finom cukkini spagettivel és zöld curry-vel… Csodás lenne! Mosolyom viszont elhalványul, ahogyan ebbe belegondolok, hiszen… Miért is történne ez meg? Nem fogunk randizni, nem vagyunk olyan szinten és soha nem is leszünk. Feleslegesen meg nem akarom magamat hitegetni. Sose származott belőle semmi jó. Inkább már az elején feladom. Viszont ezt ritka nehéz úgy, hogy közben ennyire azt mondja, amit hallani akarok. Ígéri… A szívem olyan hevesen kezd el verni, a vér pedig az arcomba szökik és én nagyjából úgy nézhetek ki, mint valami érett paradicsom most. Oké, eddig talán tudtam titkolni még magam előtt is, de ez egyértelmű most már… Tetszik nekem! Az egy dolog, hogy helyes, de amiket mond azok túl jól esnek. Az első alkalommal is, mikor megláttam már éreztem magamban a késztetést, hogy jobban meg akarom ismerni. Most pedig itt van ismét, én pedig egyszerűen könyörgöm azért, hogy maradjon velem. Képes elérni, hogy elviseljem saját magamat és mosolyogjak. Nekem ez kell! Ő kell nekem. És hát emiatt is adom be a derekam – meg a fenyegetése miatt – és végül leveszem a felsőm. Vagyis pontosítok, hagyom, hogy ő levegye. Egy pillanatra lázba is hoz ez az egész mozdulatsor, talán ha nem fájna annyira az oldalam, akkor ennek látványosabb eredménye is lett volna, de szerencsére megúsztam. Pedig már majdnem intimnek tudtam volna nevezni, főleg akkor, ha a nővérke nem lett volna itt. Ez egy másmilyen helyzetben… Bele se merek gondolni! Sose tapasztaltam még meg és félek, hogy egyébként nem is fogom. Mert hiába jön be nekem, ha amúgy… Ő nem érez így. Végül a kezelésen túlesek és kimarad azon szörnyűséges jelenet, ahol elhányja magát, mikor rám néz. Ezen őszintén meglepődök, sőt azon még inkább, hogy tényleg úgy gondolja, nincs mit kifogásolnia rajtam. Ezt nem akarom elhinni – de valahol egyébként mégis – hiszen nem vagyok tökéletes, nem úgy, mint ő. Viszont ha annyira nem undorodik tőlem, akkor nem hagyom annyiban, s mikor végre képes vagyok magamtól is felülni, inkább kitalálok valami ostoba indokot, ami miatt még mindig foglalkoznia kell velem. Megígérted, hogy maradsz! Ahogyan ülőhelyzetbe tornászom magam, megérzem az érintését, ami miatt egy pillanatra ki is billenek az egyensúlyomból és megremegek. Szerencsére segít nekem egyenes helyzetbe kerülni, így nem esek hátra, de… Te jó ég, én újra érezni akarom! Végül én vezetem tovább a kezét a mellkasomra. Annyira jól esik a keze melegsége a bőrömön, igazából egész nap el tudnám ezt viselni, most hogy nem szenvedek tovább. Nem merek ránézni, így is épp elég, hogy konkrétan önként és dalolva vallom be neki most, hogy mennyire tetszik, hiszen… Ő is érezheti, mennyire hevesen ver a szívem. Mikor pedig a nővér is magunkra hagy… - Lassan egy szívrohamot is el kell látnod. – kezdek el erőltetetten nevetni. Viszont amint ismét megszólal… csak némán nézek rá. Nem elég, hogy a hajamba túr, de én… Teljesen megbolondulok most már tőle, de nem mutathatom ki nagyon. Elijeszteném! -Boldogságom…? – kérdezek vissza halkan. Akkor most ő… Szóval ő… Gyakorlatilag felajánlotta, hogy randizzunk?! Hülye lennék kihagyni egy ilyen lehetőséget, de most komolyan. – Ígérem, hogy amíg élek, hűséges leszek hozzád… Gazdám? – kuncogok fel halkan. Ha már egyszer úgyis kutya vagyok…
Az ifjú Liam váratlan megjelenése csak egy dolgot bizonyít: kettőnk sorsát összeköti valami, s csak a mai nap végkimenetelén múlik, hogy hova torkollik majd történetünk folyója; ha ezek után is látjuk egymást, s most már szánt szándékkal, akár valami pozitív eredmény is születhet belőle. Ha pedig eldöntjük, hogy búcsúzunk egymástól, úgy gondolataim szárnyán a rege folytatódik majd, ám valósággá sosem alakul. S kár volna, nagy kár volna, ha utóbbira kerülne sor. Megeshet, hogy az előbbi opció megtörténésében reménykedem, s ezért is ígérem meg neki, hogy a kezelés után folytatjuk a beszélgetést; mert szeretném, ha e két történetszál összefonódna, vágyom rá, hogy ez a fiú továbbra is úgy nézzen rám, ahogy most, ezekben a percekben… Mert az a mélybarna tekintet, amely tele van keserűséggel, most mintha reménytől csillogna; s e reményt meg akarom tartani benne, mert így annyival szebb, annyival ragyogóbb. Az emberi világ szépségeire emlékeztet; a napsütötte hegyoldalakra, a régi romok legendáira, az utcai jazz ritmusára, a segítő kézre, ‘mely felhúz a hideg betonról, a táncra, s a nevetésre - a mézédes, színtiszta nevetésre. Mindenre, ‘mely őt emberré teszi, s mindenre, mi számomra oly’ idegen… Kíváncsiságra késztet, mohóságra és vágyra. És úgy fest, ő maga is vágyakozik, akar valamit, ‘melynek hiánya szívét fájdítja, s kéri, némán kéri, hogy gyógyítsam meg, hogy szűntessem meg e fájdalmat és töltsem ki a mellkasában keletkezett űrt. Tegyem őt boldoggá, hogy keserűség ízét sose kelljen többet éreznie, és el is felejthesse azt az idő múlásával. S ki volnék én, hogy ezt megtagadjam tőle? Mikor ő annyira más, mikor valami így elkülöníti őt a tömegtől, oly’ egyedi és rejtélyes, elkeseredett és intenzív… Hogyan is mondhatnék neki nemet? – Ha előbb saját szívem nem ránt engem a sírba – felelem egy apró nevetéssel, s arckifejezésem némileg ellágyul, hisz’ érzem, hogy a mellkasomban lüktető, ökölnyi gépezet épp oly’ zavaros ritmusban verdes, mint övé a tenyerem alatt, s épp annyira izgatottan pumpálja a sötétvörös vért az egész testemben. S ahogyan rám néz, egészen megbolondít, mert érzem… Érzem, hogy ezekben a percekben mindkettőnk élete lassan megváltozik. Hogy jobb vagy rosszabb irányba, azt még egyelőre nem tudom megállapítani, de talán nem is szükséges így előre gondolkodnom kettőnk jövőjéről, hisz’ a holnap eljövetelében sem lehetek elég biztos. Egyedül az idő, s annak rejtélyei fölött nincs hatalmam. Most még. Új becenevem hallatán kuncogok, s finoman megragadom a kezét. – Ígéretedet nagy becsben fogom tartani, Liam, és bizalmadat sosem fogom eljátszani – nyomok egy puha csókot a kézfejére. – Hűségedért cserébe ígérem, hogy védelmemet élvezheted minden ellenségeddel és rosszakaróddal szemben, s megkaphatsz mindent, amire vágysz. Még most, ebben a látszólag gyengéd pillanatomban is a hatalom édes íze kerülget, selymes felhőként simítja bőrömet, s elmémet boldogság esővízével záporozza; mert mostantól az ifjú Liam sorsa az én kezemben van, s most nem csak életről vagy halálról dönthetek felette, hanem bármiről, mihez kedvem támad. S megkapom a hűségét, szolgálatát, és ki tudja, egy nap talán a szeretetét is. Ennél többet nem is kívánhatna magának egy magamfajta magányos jelenség. Lassan elengedem kezét, s a levetett pólójáért nyúlok, hogy aztán azt átadhassam neki. – Öltözz fel. Nem venném sok hasznodat, ha most megfáznál. – Hangszínem most egy kissé erősebben hat, ám még mindig érződik benne némi törődés, s a korábbi gyengédség maradványai. – Ha időd engedi, akár folytathatnánk ezt a beszélgetést máshol is. Valami kevésbé… "Kellemetlen" helyen.
Most már teljesen felesleges hazudni magamnak. Nem arról van szó, hogy soha senki nem tetszett még nekem. Inkább csak arról, hogy sose lett belőle semmi. Persze… Akadtak olyan emberek – férfiak és nők vegyesen – akikre ránéztem, esetleg beszéltem is velük és egyből éreztem a kis pillangókat a gyomromban. Csodálatos volt! Még akkor is, ha nem jött össze sose, egyszerűen csak szerettem, ha kedvelhetek valakit. Ha volt kiért rajonganom és vágyakoznom. Vasily viszont ezt egy új szintre viszi. Nem egyszerűen csak kedvelem és szeretnék vele időt tölteni… én akarom őt! Ez teljesen már. Kicsit… kicsit úgy érzem, hogy nem bírok betelni vele. A mosolya ragyogásával és azzal a finom érintésével… Igaz elsőre csak a felsőmet vette le, de nekem egyből egy ágyas jelenet jut eszembe. Sőt még az se kell nekem, itt a kórházban is jó lenne, csak menne ki az az ostoba nővér, hogy végre kettesben legyünk. Nem is tudom honnan jön ez az egész… Megszállottság, hiszen ez az tulajdonképpen. Az érzés, amelyet ad, megmelengeti a szívemet. És egy pillanatra… Olyan, mintha nem lenne semmi bajom. Elfeledkezem a csuklóimon éktelenkedő vágásokról, arról hogy esetleg… Nem vagyok az a vékony természet, sőt még a nyomasztó gondolatok is eltűnnek. Mintha a nap erősebben sütne és a madarak is szebben csicseregnének odakint. A világ 180 fokos fordulatot vesz, én pedig nem sötétségben vagyok jelenleg, amiben évek óta élek, hanem körbevesz a ragyogás, az ő fénye. Tényleg Isten lenne?! Csak ez az egy magyarázat van rá, nem? Talán ezért is vagyok ennyire ostoba most. Elveszi a józan eszemet és én gondolkodás nélkül csak fogom magam és a kezét a mellkasomra rakom, ezzel pedig felfedem neki, hogy mennyire is vonzónak találom. Hiszen nem a félelemtől ver ilyen gyorsan, hanem érte. Viszont a szavai… Szemeimet egyből ráemelem és én egy pillanatra komolyan elkezdek reménykedni. Most végre először, valaki talán tényleg kedvel. És nem úgy, mint egy barátot. Ugyan mégis miért ölné meg őt a szíve, ha… Ha nem azért, mert ugyanolyan bolond, mint az enyém?! A nevetése zene a füleimnek és én komolyan boldog vagyok. Túl szép… Egy aprócska hang a fejemben folyamatosan ezt szajkózza, mióta bevallottam magamnak, hogy igenis gyengéd érzéseket kezdtem táplálni a férfi iránt, aki annyira titokzatos volt. Ismeretlen ismerős, ha mondhatom így. Nem tudom ki ő, vagy micsoda pontosan, hiszen ezen kívül még csak egyszer találkoztunk, ugyanakkor most, hogy itt vagyok és ennyire komolyra fordult a helyzet… Mintha egyébként mindig is ismertem volna. Ez az egész helyzet nevetséges, hiszen kvázi két idegen épp most vall szerelmet egymásnak, aminek semmi esélye sem lehetne. Pont azért, mert azt se tudják, hogy ki a másik. Én viszont nagyon is szívesen élek ebben a hazugságban! Végre most az egyszer úgy érzem, hogy egy pillanatra, de szeretve vagyok. A kézcsókot követően – ugyan remegve – de finoman az arcára simítok. El se hiszem, hogy megtettem! – A te boldogságod a legnagyobb vágyam… - S az a baj, hogy tulajdonképpen komolyan is gondolom. Nem akarok mást, csak hogy boldog légy mellettem és ne hagyj el… Nem teheted! Most, hogy végre találtam valakit, aki elvisel, nem fogom elengedni. Viszont a nagy gyengédség egy pillanat alatt eloszlik, én pedig kissé értetlenül nézek rá. Elveszem a pólómat egy halvány mosollyal az arcomon. – Köszönöm… - mondom ki halkan, mert nem értem mi folyik itt. A szavai nem olyan kedvesek, mint eddig, viszont… Én érzem a törődést. Vagyis szeretném. – Ha a társaságomra vágysz… Úgy éppenséggel ráérek. – bújok bele a felsőmbe egy gyors mozdulattal és leszállok végre. – Igazából… Nem tudom ettél-e már… De haraphatnánk valamit. Farkas éhes vagyok. – És nem csupán azért, mert közeleg a telihold.
Nem ez az első alkalom, hogy vágyat érzek valaki iránt - ám ez az első, hogy az a vágy ily’ intenzív, ily’ váratlan és hirtelen, s voltaképpen megmagyarázhatatlan. Idegenek vagyunk egymás számára, aligha tudunk bármit is a másikról, mégis azt akarom, hogy ő hűséges legyen hozzám, mellettem álljon és hagyja, hogy vezessem. Adja nekem a bizalmát, a szeretetét, bízza rám életét és sorsát. Nem szokásom megszánni az elveszett lelkeket… Mégis, szeretném őt szárnyaim alá venni, s a szívfájdalmát meggyógyítani. Magamhoz láncolni őt, célt adni létezésének és megvédeni mindentől. Fogalmam sincs miért… De úgy fest, ő maga is épp annyira szeretné ezt, mint én. Szándékaim felfedését követően látom a reményteli fényt megcsillanni tekintetében, s ez az, ami megerősíti bennem az elhatározást, miszerint segíteni fogok neki, magam mellé fogadom és egyengetem az útját. Elvégre ez volna a dolgom… Utat mutatni. Szeretni. Vezetni. Biztonságot és élvezetet nyújtani. Örömet okozni. S ha kell, büntetni, kínozni, pusztítani. Véget vetni mindannak, mi helyét és értelmét elveszítette. Meglehet, mindketten hazudunk saját magunknak, s csak hisszük, hogy ez a hirtelen fellángolás maradandó; ám szeretném ezt a hitet erősíteni benne, kívánom, hogy ne legyen alaptalan, s ha minden úgy megy, ahogy azt tervezem, az ifjú Liam valóban életem szerves részévé válik és az is marad míg halandó léte a végére nem ér. S ha így lesz, ha hűségesen szolgálja céljaimat és isteneként szeret, én valóban megadom neki a biztonságot, a szeretetet s minden egyebet, mit szeme, szája és szíve megkíván, és ahogy azt ígértem is, belém fektetett bizalmát sosem fogom megtörni. Személyemben kényelemre és megnyugvásra találhat; egy vállra, ‘melyen könnyeit hullajthatja, egy szívre, ‘mely övét megdobogtatja, s egy pajzsra, ‘mely őt védi, s ellenségeit föld alá kényszeríti. Érzem reszketeg érintését az arcomon, s alig egy momentum erejéig szemeimet lehunyva veszek mély levegőt, ‘melyet aztán lassan kifújva ismét a fiúra pillantok; a szavakat, ‘melyek elhagyják ajkait, nem tudom kérdőre vonni. Elég lélektükreit vizsgálnom, s máris látom bennük őszinteségét, bizonyítván, hogy tényleg másra sem vágyik csak jómagam boldogságára. Hah! De hisz’ már most boldog vagyok. Ki ne volna az, amikor valaki ily’ fogadalmat tesz neki? – Már azzal boldoggá tettél, hogy hűséget fogadtál – felelem egészen halkan, mert úgy fest, e lágy hangszín különösen megérinti szívét, s gyengéden arcára simítok közben. Ám a finomkodásnak is megvan a maga ideje, s lassan a mostani alkalom véget ér; azaz véget kívánok vetni neki, mielőtt a nővér visszatérne, hogy vessen ránk egy ellenőrző pillantást. Habár nem sejtheti, hogy bármiféle szándékaim volnának egy idegen férfiúval, nem kockáztathatok. Köszönetére óvatosan biccentek, s megvárom míg felöltözik, közben magamhoz veszem a kórlapját s a szokásnak megfelelően odafirkantok néhány szükséges szót és mondatot az üresen hagyott részekre. Végül visszateszem azt a helyére, s úgy fordulok a fiú felé ismét. – Remek – mosolygok rá. – Akkor vehetjük úgy, hogy a műszakom ezzel véget is ért – fűzöm hozzá. – Hmm… Mi jár abban a szépséges fejedben? – lépek hozzá közelebb. – Van valami preferenciád? S ha a helyet sikerül kiválasztania, úgy egyetlen lépés marad hátra; igazság szerint egyedül engem érint, de azt hiszem egyértelmű, hogy nem kívánok úgy elmenni innen bárhová is, hogy még mindig ezeket a borzasztó kórházi göncöket viselem - elvégre sem varázslók, sem varázstalanok körében nem túl vonzóak az egészségügyi dolgozók egyenruhái, ráadásul nem is alkalmasak egy közös étkezés megejtéséhez, így… – Találkozzunk öt perc múlva a főbejárat előtt – javaslom, habár válasza úgy hiszem nem sokban fogja befolyásolni döntésemet. – Illendő volna átöltöznöm ugyebár… Főleg egy ilyen hosszú nap után – teszem hozzá, majd egyetlen újabb lépéssel egészen elé is kerülök, s egy cinkos mosolyt villantva finoman az állába csípek. – Hacsak nem szeretnél elkísérni…
Tisztában vagyok a betegségem egyik legidegesítőbb velejárójával… Bárminek a függőjévé tudok válni! Embereknek is. S mivel pontosan tudom, hogy mennyire el tudom veszíteni a fejemet, ha valaminek igazán a megszállottja leszek, így legtöbbször csak ellököm magamtól azt, akit túlságosan megkedvelnék. Most viszont érzem, hogy talán… Talán ez az egész szenvedély a másik iránt kölcsönös lehet, hiszen ő is annyira közvetlen volt akkor ott fent a toronyban, most meg aztán még inkább. A kezemre adott csók, a szavai… Minden arra utal, hogy ő sem érez közömbösen irántam én pedig… Elgyengülök. Engedek a csábításnak, hogy egyszer végre én is megízlelhessem a szerelem édes ízét, amiből sose jutott ki nekem. Hiszen senki nem akar egy bolond szörnyeteggel kikezdeni. A kezem remeg, hiszen sosem értem még így máshoz. Hiába kedveltem valakit, egyszerű ismerősnél sosem lehettem több, nem úgy, mint most, amikor láthatóan tetszik neki. Szemeit behunyja, én pedig ajkamba harapva próbálom visszafojtani vigyoromat. Olyan… varázslatos ez az egész. És már szinte hihetetlennek lehetne mondani, hiszen hogyan is lenne lehetséges, két idegen ennyire keveset beszélje és mégis annyi mindent kimondom szavak nélkül is. Lelkitárs lenne esetleg? A borostája enyhén szúrja a tenyeremet, mégis kellemes érzés megérintenem őt. Azonban a pillanat nem tart sokáig, amint rám emeli tekintetét, én elveszem a kezem, nyugodtan mondhatjuk, hogy kissé megijedtem. Nem akarom elrontani semmivel sem ezt az alig kezdődő románcot, így jobb ha túlzásokba sem esem. Viszont ennek teljesen ellentéte is lehetne, mikor kibuknak belőlem az őszinte szavak, miszerint csak ő boldogsága fontos nekem. Ostobaság, a legtöbb ember el se hinné, hogy igazat mondok. Pedig tényleg így volt. Szerencsére nem vette rossz néven, s most ő ér hozzám – ismét – mire elmosolyodom és az arcomon enyhe pír jelenik meg. Csak egy kis ideig élvezhetem ezt a gyengédséget, de addig is kihasználom, bújok a kezéhez, a szavait és mosolyait pedig elraktározom a szívem egy különleges pontjába, hiszen… Nyugodtan mondhatjuk, hogy ő életem első szerelme, és én mindig emlékezni fogok erre a pillanatra. A pillanatra mely túl gyorsan is tűnik el, s én zavarodottan pillantok rá, de inkább nem szólalok meg. Szépen lassan… egy baba lépés egyszerre… Ezzel próbálom nyugtatni magam, így ahelyett, hogy a hirtelen hangulatváltozásnak teret adnék és dührohamban törnék ki, inkább csak mosolygok rá, s úgy teszek, mintha még mindig ugyanolyan szerelmesen viselkedne velem, mint eddig. Nem akarja elkapkodni. Biztosan ő is azért fogja vissza magát. Meg a munkahelye miatt, hiszen… Biztosan furcsán néznének rá, hogy az egyik páciensével ennyire kavar. Persze nem tudhatják, hogy kőkemény egy alkalommal már találkoztunk. Így jön a menekülési ötlet, hogy inkább máshol folytassuk ezt a kis… Minek is hívjam? Ismerkedés? Flörtölés? Tulajdonképpen mindegy, amíg ő mellettem van és mosolyog rám. Elolvadok tőle… Meg a közelségétől. Elsőre egy hang se jön ki a számon, majd mikor megtörténne, akkor pánikolva majdnem egy BBQ ebédet javaslok. Jobban belegondolva pedig csak elfog a hányinger. – Bármi lehet, amíg van vegán opció. – Felőlem kertészsalátát is ehetek, gyanítom sokat úgyse fogok tudni, mert a gyomrom végig görcsben lesz, hogy csak el ne szúrjam a randinkat. Utolsó dolog most, amit fel tudnék dolgozni, ha egy ilyen főnyereményt hagynék kicsúszni a kezeim közül. A szívem kihagy egy ütemet, mikor meghallom, hogy el akar menni mellőlem, még akkor is, hacsak átöltözni menne. Le akarsz már most rázni! Csak kifogást keresel! S míg ezen gondolkozom, észre sem veszem, milyen közel van hozzám, csak szavai rántanak vissza a valóságba. – Hát… De csak azért, hogy biztosan el ne hagyj útközben. – Vagy úgy bármikor is innentől. Mosolyogva indulok meg mellette, s követem őt. Igazából nem gondoltam én ebbe bele… Kicsit be is vagyok feszülve, nem tudom mit kéne tenne. Szívesen fognám meg a kezét, ahogyan a párok szokták, de mi nem járunk most még… Viszont így nem tudok magammal mit kezdeni, így jobbnak látom, hacsak zsebre vágom a kezeimet és úgy megyek tovább. Közben nézelődök, erősen kerülöm a szemkontaktust, mert… Zavarban vagyok a francba is!
Meglehet, épp ezekben a pillanatokban vesztettem el józan eszemet, s ennek következménye az, hogy itt állok, s ennek a lényegében vadidegen fiúnak odaígérem a világot, a védelmemet, mindenemet. Ám ha valóban így van, s egy bennem megkezdődő őrület az okozója cselekedeteimnek, hát nem bánom. Ugyanis az ifjú Liam olyasfajta örömet nyújt nekem, ‘melyet azelőtt senki más, mert ahogy rám néz, s ahogy figyel, hallgat, beszél, az oly’ más… Mintha valóban az isteneként tisztelne és szeretne, s mindent megtenne azért, hogy engem boldoggá tegyen. Hisz’ ahogy mondta is, számára a boldogságom az első. S most, hogy egyezségünket ígéretek formájában megpecsételtük, ideje volna beszélgetésünket egy sokkalta kellemesebb helyszínre költöztetnünk, valahova, ahol nem zavarnak a nővérek, a páciensek, a különböző zajok és eszeveszett kiabálások, ‘melyekkel egy ehhez hasonló egészségügyi intézmény megtelik; s ahol nyugodtan élvezhetjük egymás társaságát, s végre némileg kiismerhetjük a másikat. Mindent, de mindent tudni akarok róla. Mert ő különleges, érzem, tudom… – Mmm… Van egy csodás kis étterem az Oxford Circus közelében. Varázstalanok viszik, de remek hely és többnyire vegán – javaslom, s már érzem is a túlságosan egészséges ételek ízét a számban. – Ismerem a séfet, úgyhogy garantáltan lesz helyünk – teszem hozzá, hiszen mégiscsak egy népszerű helyről van szó, s általában asztalfoglalás nélkül nem lehet bejutni…. Ám én némi előnyben részesülök így, hogy vannak kapcsolataim. Már csak öltözetemtől kellene megszabadulnom, hiszen nem lenne túl kényelmes avagy előnyös ezekben a göncökben megejteni első közös programunkat, ráadásul színben s szabásban is borzasztóan eltérnek attól, amit én hajlandó volnék magamra húzni a hétköznapokban; így teszek is egy javaslatot, ám úgy fest az ifjú Liam attól tart, lerázom őt mielőtt még közös történetünk kezdetét vehetné. – Sosem vetemednék ilyesmire – csóválom a fejemet, ám közben mosolygok, innen sejtheti, hogy valóban nem hagynám őt csak úgy magára, főleg azok után, hogy épp most tettem neki egy komoly ígéretet. Megragadom ismét az állapotáról szóló iratokat, s tenyeremet a hátára fektetem, hogy így vezessem ki az ajtón. Menet közben ahogy meglátom a nővért kezébe nyomom a papírköteget s szó nélkül ott is hagyom, csak haladok tovább a fiúval, s amint elérjük a staff öltöző ajtaját behúzom rajta a karjánál fogva. S így esik meg, hogy most vészes közelségbe kerülünk, s a mögötte becsukódó ajtó jelzi, hogy most már kettesben is vagyunk, a késztetés pedig ott bizsereg a tarkómban, szólít, hogy érjek hozzá, hogy tegyek tökéletesre faragott emberi testével olyasvalamit, ‘melyet illetlenség volna egy kórház öltözőszobájában megtenni, de nem lehet. Hiszen még csak most találkoztunk másodjára, s az embereknek ennél több időre volna szükségük ahhoz, hogy ilyesféle bizalmat fektessenek a másikba. – El sem tudod hinni, drága Liam, hogy milyen jól jött most a felbukkanásod – kuncogok, s inkább igyekszem rávenni saját magamat arra, hogy végre a szekrényekhez sétáljak… Pedig itt és most olyan jó, lábaim teljesen a padlóba gyökereznek. – Megmentettél egy nagyon hosszú, nagyon idegesítő műszaktól. S ha már a szekrényeket említem; kikérem magamnak…! Egy egész öltözőt kellett volna a nevemre írniuk. Csillogó márvány csempével, privát zuhanyfülkével és káddal, masszázsfotellel, sőt, koktélbárral ellátva! S rózsás arcú fiatalokkal, kik minden szavamon csillogó szemekkel csüngnek, akárcsak az ifjú Liam. Ez volna egy istenséghez méltó bánásmód, nem ez a vacak szekrény, ‘melynek ocsmány sötétzöld színe is kopottas, s épp csak azért nem gyűlölöm teljes szívemből, mert egy tágító bűbájnak hála odabent is kényelmesen át tudok öltözni. Mégis… Megalázó!
Egy átlag embernek talán nem hangzik furán… Na jó de. Mindenkinek túl hülyén hangzik, hogy én vegán vagyok. Néhányan azért néznek rám kérdőn, mivel tudják, hogy vérfarkas vagyok, kik köztudottan embereket szaggatnak apró cafatokra teliholdkor. Mégis, ha éppen nem én játszom a szörnyeteget, akkor egyszerűen elhányom magam a hús ízétől a számban. Arról nem is beszélve, hogy mivel magam is egyfajta állat lettem, így még bűntudatom is lesz, ha állati eredetű tápanyagot fogyasztok. S mégis, ez a férfi… Vasily nem néz hülyének, nem kérdez, hanem egyből felajánl egy helyet, amit… Nem ismerek, bár itt nagyjából semmit. – Ha szerinted jó hely… Gazdám. – kacsintok rá, majd rögtön nevetni kezdek. Úgy vettem észre, hogy tetszik neki ez a megnevezés, nekem pedig… Igazából én sem bántam, hogy így hívjam, hiszen lényegében az is lehetne. Ha ennyire a hűségem kellett neki, és én magam egy farkas vagyok, akkor tényleg a gazdimmá fogadhatom. Vajon mit fog szólni, ha kiderül minden? Alapból hozzá vagyok szokva, hogy nem érdeklek senkit. Nem vagyok vicces, se helyes, se semmi különleges. Amiben pedig kitűnök, az mind negatív. Boderline személyiségzavaros vérfarkas. Ennyit tudok én, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok képes magam visszafogni, nem tudom kezelni az indulataimat és még teliholdkor pánikolhatok, hogy ne jöjjön rám egy dühroham, ami miatt a gyógyszer ellenére is szét fogok szedni valakit. Nem merem ezt vele közölni, inkább tartom titokban, ameddig tudom, mert… Félek elveszíteni őt. Így is már megrémiszt, hogy az átöltözés csak egy ostoba indok volt részéről, valójában pedig máris el akar hagyni. Szerencsére viszont hamar megnyugtat, s így én egy nagyobb levegőt fújok ki, amit egészen eddig bent tartottam úgy fest. Pedig már nem is fáj az oldalam. – Soha ne mond, hogy soha. – Egy ostoba közhely, ellenben igaz. Főleg velem szembe. Nem ismer, nem tudhatja, hogy milyen rémes is tudok lenne, s mennyire nehéz engem kordában tartani. Egyedül a haverom volt rá képes és most… Már ő sincs. Talán ő küldte maga helyett ezt a férfit? Lehetséges, hogy a túlvilágon annyira nyomasztotta, hogy magamra hagyott, hogy összehozott vele? Köszönöm. A tenyerének melegét megérezve ismét csak azt eredményezi, hogy a hideg kezd futkosni a hátamon. Akarom… még… Jobban örülnék, ha most még nem lenne rajtam a felsőm, pedig én voltam az, aki annyira ellenkezett először… Most pedig egyenesen vágyom arra, hogy a meztelen felsőtestemen őt érezzem. S kezdem azt hinni, hogy Vasily valójában legilimentor, mert amint elérjük az öltöző ajtaját és behúz, olyan közel kerül hozzám az arcra… Meg úgy lényegében az egész énje. Testemet elönti a forróság és késztetést érzek, hogy ahelyett, hogy végig a szemébe nézek, inkább az ajkaira vándoroljon a tekintetem. Éppen csak vissza tudom magam fogni pedig… Olyan tökéletes ez a pillanat most. Ha nem félnék annyira megszegni az „öt randis” szabályt, akkor megcsókolnám, de nem tehetem. Nem itt és nem most. Helyette csak nagyot nyelek, szívem pedig újra zakatolni kezd, mintha épp most ittam volna meg két monstert egymás után. -Majd akkor köszönd meg, ha jól is érzed magad. – mosolygok rá. – Amúgy is te gyógyítottál meg… Ezek után én tartozom hálával, nem? – Felőlem aztán úgy hajtja be rajtam, ahogyan szeretné. Sőt! Egyenesen könyörgök neki, hogy találjon ki valamit. Szívesen teszek eleget a… Khm… Kéréseinek.
Nem nevezném szerelemnek azt, mi köztünk hirtelen fellángolt, nem… Sokkal inkább egy kölcsönös vonzalomnak s megértésnek, ‘melyre talán mindketten épp olyan erősen s kétségbeesetten vágytunk. Arra a társra, arra az egyetlen személyre az egész mocskos világban, ki képes meghallani minket, ki érti a vágyainkat s azoknak örömest eleget tesz, mert elszánt, mert odaadó, mert hűséges. Mert őt nem rémíti meg másságunk. S úgy hiszem, számomra Liam lesz az, aki ezt a szerepet betölti életemben. Ezt már akkor sejtettem, amikor Svédországban összeterelt bennünket a sors, s ő úgy sietett fel hozzám a templom óratornyába, mintha csak saját szemeivel akart volna meggyőződni létezésemről, s mint akit ösztönösen vonzott a közelségem, mert tudta, hogy bennem otthonra lelhet… S úgy hiszem megadhatom neki az otthon érzetét, és az isteni kezet ‘melybe kapaszkodhat. Megmenthetem a szívét felfaló sötétségtől, amely aznap arra késztette őt, hogy tárt karokkal várja a megváltó halált, s amely most is önnön teste iránti unszimpátiáját táplálta. Megmenthetem… S meg is fogom menteni. – Tetszeni fog… Kicsi szolgám. – Szemeim felcsillannak, s még nevetéssel is megjutalmazom, hiszen kedvelem ezeket az új beceneveket, s a dinamikát, ‘mely kialakulóban van kettőnk közt. Ha ebbe az irányba haladunk, úgy valóban elérkezhetünk egy olyan kapcsolat szintjére, ‘mely messze meghaladja a filmek által közvetített ostoba, naiv, túlromantizált illúziókat. Mi ketten őszintébb, igazibb, és felsőbbrendű köteléket alakíthatunk ki. Tudtam, tudtam, hogy ő más! Nem zavar, hogy velem akar tartani, s hogy nem akar szem elől téveszteni; bevallom, viselkedése egy lelkes kölyökkutyáéra emlékeztet, amit egészen elbűvölőnek találok, s kimondottan élvezem is, hogy ilyen kivételes bánásmódban részesít. – Majd idővel megtanulod, hogy amit én megígérek, azt meg is tartom. S ha azt mondom soha… – Óvatosan igazítok a felsőjén, mivel itt-ott meggyűrődött a felsőtestén. – Az azt jelenti, hogy soha. Megértem bizalmatlanságát, s nem is hibáztatom érte, ám tisztában vagyok saját elveimmel, ahogy azzal is, hogy árulásra sose vetemednék ok nélkül; így csupán az ő hűségén múlik, hogy a soha valóban soha lesz e, s az ígéretemet megszegem-e avagy sem. Ujjbegyeimmel finoman ki tudom tapintani pólója alatt rejtőzködő hátizmait, érzem azok mozgását, a bőre melegét, s mintha bizseregne is a pont ahol ő és én érintkezünk; lehetséges, hogy vonzalmának szikráit érzem? Azok csipkedik ily’ óvatosan a tenyeremet? Hajt a kíváncsiság, vajon intenzívebbek volnának e szikrák, ha máshol érinteném meg? S ha a ruhaanyag nem volna útban? Az idő múlásával ez erősödni vagy gyengülni fog? Megannyi kérdés, de egyikre sem lelhetem meg a választ egyelőre. Talán épp ezen érdeklődés az oka annak, hogy az öltözőbe érve váratlanul megtöröm kettőnk közt a távolságot, s most oly’ vészes közelségben állok előtte, hogy éppen csak előrébb kellene hajolnom, hogy ajkaink érintkezhessenek; és vágyom rá, meg szeretném ízlelni, de nem tehetem, hiába érzem azt, hogy talán az ifjú Liam is épp ezzel a dilemmával küzd… Nehezen, iszonyúan nehezen tudom megállni, hogy pusztán beszéljek hozzá, s ne tegyek semmi egyebet. – Hmm, igazad van. Akkor megtartom a hálámat későbbre – megeresztek egy cinkos mosolyt. – Igaz is, hiszen semmi sincs ingyen, főleg nem tőlem. Érdekelne – a füléhez hajolok –, hogyan tervezed meghálálni, hogy a Gazdád a segítségedre sietett? – Ujjaimat finoman a vállára simítom, s annak vonalán végigvezetem őket, habár semmilyen intim jellegű köszönetet nem várok tőle most még… Ám válaszára nagyon is kíváncsi vagyok.
Milliórszor elképzeltem már magamban egy olyan jelenetet, ahol járok valakivel. Bár abban nem szerepelt olyasmi, hogy… A legjobb haverom temetésén fogok összefutni vele. Sem az, hogy konkrétan megpróbál megölni az első találkozásunkkor. Az a részlet is kimaradt, hogy azért találkozunk újra, mert egy gurkó eltalált és éppen ő az orvos. Persze ezért nem nyavalygok, mert… Egy szexi orvos pasi mindig kell a családba, nem? Mondjuk így el se merem képzelni a korkülönbséget kettőnk között, az is igaz, hogy az csupán egy szám, semmit nem jelent. Nekem csak az a fontos, hogy tényleg kedvelhet, ha egyszer ilyen gyengéd és romantikus velem. Vagyis egészen eddig az volt. Komolyan regénybe illő volt ez az egész. Hogy a sors újra összehozott minket, ő látott el és… Viszonozta az érzéseimet! Ez a legfontosabb az egészben, hogy ő viszont kedvelt engem. Viszont a nekem szánt becenév nos az… Nem igazán volt átlagos. Nem azt mondom, hogy a drágám, szerelmem, vagy édesem jobb lett volna… De jobb lett volna. Azonban nem mutatom ki a nemtetszésem, inkább nevetek vele együtt. Csak viccnek szánta gondolom, hiszen ki hívná így a randi partnerét? Minden bizonnyal csak szórakozott, ahogyan én is azzal, hogy időnként gazdámnak szólítottam. Elvégre ténylegesen nem leszek a kiskutyája. – Azért… - egy lépést hátrálok és összemérem magunkat. – Max korilag lehetek kisebb. – mosolyogva forgatok szemet, elvégre a magasságunk ahogyan elnézem közel azonos. -Ahh… Ne mondj nekem ilyeneket. – Teljesen elpirulok mikor elkezdi igazgatni a felsőmet, sőt még át is ölelem magamat zavaromban. Nem akarom elhinni, hogy tényleg sose szegné meg a szavát. Hiszen, ha ez így igaz, akkor… Nem ítélne el azért, ami vagyok. Ha elmondanám minden hibám… Ha nem lennék elég erős… Mondd meg őszintén Vasily, ugyanennyire szeretnél? Enyhén megrázom a fejem. Hiszen nem is szerethet, maximum kedvelhet. Pont azért, mert semmit sem tud rólam. Illetve a nevemet és azt, hogy tűz elementalista vagyok. Ragyogó. Én meg a családnevét el is felejtettem. Úgyis az öltözők felé haladunk, ott pedig biztosan fel lesz írva a neve. Addig viszont eléggé eltereli a figyelmem, mert hát… Az érintésétől ismét furcsán reagál a testem, és most már a fájdalom sincs jelen, ami miatt esetleg vissza tudnám magam fogni. Egyrészről mázli, hogy rajtam van a póló, másrészről pedig legszívesebben messzire hajítanám, hogy ismét közvetlenül a bőrömre helyezze a kezét. Nem kérek többet most még, csak azt, hogy hadd érezzem őt. A szobába érve, ahol meg már tényleg csak kettesben vagyunk, s a távolság is minimalizálódik kettőnk között, én csak arra tudok gondolni, hogy vajon mennyire puhák lehetnek az ajkai. Az ölelése pedig… Biztosan jól esne, gyanítom azt kívánnám bár sose engedne el. Ez pedig most rögtön akarom, nagyon szeretném őt magamhoz húzni és a hajába túrni. Gyakorlatilag minden porcikáját felfedezném most már. Ha pedig nem vigyázok, akkor tényleg egy ilyen helyzetbe kerülünk – bár őszintén nem bánnám – hiszen hasonlóan a múltkori alkalomhoz, a fülemhez hajol és úgy suttog a fülembe. Halkan felsóhajtok, ahogyan lehunyom a szemem és csak hallgatom a mély hangját. – Mondd mit kívánsz és megkapod! – S ha már ő ennyire szeretne a közelembe lenni, úgy én is felbátorodom és finoman átölelve a derekát nézek fel rá ismét. – Mint mondtam… A te boldogságot és elégedettséged a legfontosabb számomra. – mosolygok rá halványan. – Viszont ha így haladunk, akkor lassan téged eszlek meg… - Ah fúj! Soha! Hús… ehw.
Szinte vele egyszerre futtatom végig pillantásomat rajta, s állapítom meg, hogy valóban majdnem teljesen egy magasak vagyunk; tökéletes, így nyakfájásnak semmi esélye. Ám téves, hogy fizikális értelemben hívtam őt kicsinek vagy a kora miatt; nem, mindössze azért, mert ő ember, s az emberek törékenyek, ő pedig mostantól az én apró kincsem, mire úgy fogok vigyázni, akár szemeim fényére. Ezért kicsi ő, habár ezt nem hiszem, hogy el tudná tőlem fogadni magyarázatként. Most még nem. – Ne értsd szó szerint… Ez csak egy buta becenév – forgatom szemeimet. Zavarát látván kissé elcsodálkozom, hiszen teljes mértékben komolyan gondoltam mindent, amit mondtam; az ígéretemet soha nem szegem meg, s amit mondok, az úgy is van. – Miért? Nem hiszel nekem? – ráncolom a homlokomat, s finoman megragadom az állát, hogy figyelmét magamra vonhassam. – Nézz a szemembe, Liam. Szerinted hazudok? – S ha valóban lélektükreimre vet egy pillantást, láthatja, hogy őszinteség csillog bennük, elvégre miért is áltatnám azzal, hogy mellette maradok, ha szánt szándékom magára hagyni őt? Isten vagyok. Kívánságát meghallgattam, s teljesíteni akarom azt. Egy istenség nem méltó a hatalomra, ha nem képes bajbajutott alattvalóin segíteni. S ha ezt letisztáztuk, úgy el is viszem magammal az öltözők irányába, hiszen velem kívánt jönni, s ezzel szemben nincs semmi ellenvetésem; sőt, kimondottan örülök a társaságnak, s a bujkálás okozta adrenalin löketnek is. Ám nem csak az adrenalin környékezi meg testemet, hanem az a furcsa, intim jellegű feszültség is, ‘mely közénk telepszik, ahogy a négy fal rejtekében a távolságtartás megszűnik, s itt állunk egymáshoz oly’ közel… Drága Liam, miféle vágyakat ébresztesz bennem? Szinte magamra sem ismerek. Ez a plátói románc, ez az új, s felfedezésre váró út ‘melyre közösen léptünk teljesen idegen számomra, mégis élvezem, s alig várom, hogy többet és többet megkaphassak belőle, belőled. S engedek a kísértésnek, közelebb hajolok, vállára kellő óvatossággal simítok s úgy duruzsolok fülébe; válaszul érkező szavai pedig némi elektromosságot indítanak el bennem, s gondolkozom, vajon mit is kérhetnék tőle? Bármely kívánságomat hajlandó volna teljesíteni? Itt és most? Megérzem karjait a derekam körül, s most bizsergek, oly’ furcsán, olyannyira furcsán… De ez az érzés jó, s annyira nehezemre esik emlékeztetnem magam az átöltözésre, és arra, hogy megbeszéltünk egy közös étterem látogatást, mert inkább maradnék, itt, vele… Elszórakoznék, megérinteném, megőrjíteném, bezsongatnám… S ez a feltételes mód az, ami zavar, hiszen felsőbbrendű vagyok, azt teszek amit csak akarok, mégis most visszafogom magam. – Liam, újra és újra lenyűgözöl… – viszonzom mosolyát, s finoman végigsimítok az oldalán, lentről felfelé, majd hátára és vállára, gyengéden, hogy épp csak érezze érintésemet. – Nem ellenezném, ha itt és most felfalnál – kuncogok, s aztán alig észrevehetően az alsó ajkára simítok hüvelykujjammal. – De az ilyesmit ki kell érdemelni… Szóval bármit kívánhatok, igaz? – Mosolyom most vigyorrá szélesedik, s közelebb hajolok, hogy ajkaink még pont ne érjenek egymáshoz, de az a néhány milliméternyi táv már zavaró legyen számára, s ösztönösen meg akarja szüntetni. – Akkor segíts átöltözni. Annyira fáradt vagyok… Nehezen menne egyedül – adom ki az utasítást egy édes sóhajjal, s hangommal úgy játszok, hogy érezhető legyen benne a flörtölés, s ne értse úgy, hogy ténylegesen fáradt vagyok. Dehogy vagyok az! Sőt, inkább kezd visszatérni belém az életerő, hiába a sok munka, hiába a rengeteg sérült és sürgős eset, most úgy fest, tele vagyok energiával. Ez is az ő műve… Ezé a különleges fiúé.
Tudtam én, hogy nem gondolhatja komolyan ezt a becenevet. Húzta az agyam, amit… Nem bántam! Vagyis azt hiszem. A Fejemben a tökéletes pár olyan… Romantikus volt. Persze nem nyálasan, csak olyan elegánsan. Nem kellett nekem itt ki tudja hány üveg bort venni, hogy levegyen a lábamról, elég volt nekem az is, hacsak megölelt. Mondjuk egy szál rózsát is elfogadtam volna, nem fogok hazudni. Viszont a humor is fontos volt, hogy jól tudjuk magunkat érezni. Így őszintén, tetszett, ahogyan volt egy kis piszkálódás is most kettőnk között. Meg egyébként a gyengédség mellett azt se bántam, hogy ő ennyire magabiztos volt velem szemben. Ahogyan megragadja az állam és kényszerít, hogy ránézzek, elég szexi volt. A szemeit fürkészem, amik olyan… Gyönyörűek voltak és egyszerűen ragyogtak. Én pedig képes lettem volna elveszni bennük akár hosszú órákra is, ha éppen nem kérdezett volna és nekünk nem ebédelni kéne menni. – Nem hiszem… Talán tudnál nekem hazudni? – Szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként igen, képes lenne rá. Viszont engem nem érdekel, ahogyan az sem, ha nem fogja ezt a kérdést őszintén megválaszolni. Tulajdonképpen sokkal szívesebben éltem volna egy hazugságban, ahol egy ilyen férfi belém szeret… Második látásra, utána pedig az enyém marad. És csakis az enyém! Túl szép, hogy igaz legyen, de teszek rá! A remény sugara viszont ismét rám vetül, ahogyan az öltözőben elkap engem – de szerintem őt is – az a bizonyos bizsergető érzés. Egyre inkább vágyok rá, pláne azok után, ahogyan néz rám. Érzem, ahogyan itt helyben felfal a tekintetével! És én egyébként nem állnék ellen neki. Nincs tapasztalatom, ötletem sincs mit, vagy hogyan kéne csinálnom, de elég gyorsan tanulok, így biztosan könnyen felvenném vele a ritmust. Vágyaimat tovább fokozza az, ahogyan odahajol hozzám és ismét megérint – bár még mindig jobb lenne a póló nélkül. Próbálom visszafogni magam, megálljt parancsolni minden porcikámnak, viszont nem tudok teljesen uralkodni magam, és hamarosan már ölelem őt, sőt egyenesen húzom magamhoz szorosan, mintha csak attól rettegnék, hogy bármelyik pillanatban elrohanna. A valóságban viszont csak szeretném minimalizálni a kettőnk közötti távolságot a ruháink ellenére is. Kezeim alatt viszont érzem, hogy most ő az, aki megremeg, s ez elégedettséggel tölt el, hiszen… Ennél jobban semmi más nem tudja mutatni, hogy tényleg kedvel. Nem hiszem el! -Megleplek…? – Nem értem mire gondol, de befejezni se tudom, amit akarok, mert szaporábban kezdem venni a levegőt, ahogyan az ujjait megérzem. Merlinre… Akarom őt! Még az ujjára is egy apró csókot lehelek, pedig igazán nem állt szándékomban. Elveszi a józan eszem, már nem is gondolkodom, csak ösztönösen cselekszem. Megőrülök! -Bármit Gazdám… - suttogom, ahogyan mélyen a szemeibe nézek. Tényleg nem tudom már követni mit teszek, pláne nem akkor, mikor az ajkai olyan közel kerülnek az enyémhez. Lassan tényleg a szívroham fog elvinni, vagy egyszerűen felrobban a kis gépezet a mellkasomban. Kínzás! Szörnyűséges kínzás, amit tesz velem, de nem csókolhatom meg… Vagy igen?!Épp csak egy hangyányit hajolok közelebb, hogy az ajkaink súrolják egymást, de ne kapjam le még csak véletlenül se. Dönts helyettem Vasily, én… Én nem tudok! Vagyis tudnék, de félek nem tetszene neki a választásom. Kezeim a kérésére hirtelen elindulnak a hasa felé, majd pedig feljebb kúsznak végig a mellkasán, egészen a nyakáig , ahol pedig az orvosi köpeny alá simítok. – Kérésed számomra parancs!
Mélyen szemeibe nézek, s tekintetem őszinteséget áraszt, pedig tudnék hazudni neki, képes volnék rá, ám csak akkor tenném ha az ő, s az én érdekeimet egyaránt szolgálná. Azon morfondírozom, mit is kellene válaszolnom; valljam be, hogy igen, avagy tegyek úgy, mintha nem? – Mindenki hazudik élete során, kedvesem – felelem végül kellő lágysággal. – Még egy isten is, olykor… De ígérem, hogy most csak az igazat mondtam – fűzöm hozzá, s reményeim szerint e válasz kielégíti majd, hisz’ csak őszinte vagyok, s őszintén bevallom azt is, hogy képes lennék hazudni neki, hezitálás nélkül. Főleg, ha hazugságom a boldogságát szolgálná. Ám az öltöző falainak rejtekében újabb pillanatnyi őszinteséget mutatok a fiú felé, ahogy egészen közel kerülve hozzá elkezdek vele ismét flörtölgetni, s nem tagadom, vágyom rá, az érintésére, a fizikai kontakt bármely formájára… Igyekszem visszafogni magam, de a kísértés erős, s nem engedi, hogy kibújjak a lehetőség alól, így mégis megteszem, hozzáérek, megsimítom vállát és fülébe suttogom a szavakat; s ő közelebb húz magához, testem pedig egyetlen méhkasként reagál az érzésre, ahogy bizonyos pontjai összetalálkoznak az övéivel, s most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ha ezt tovább folytatjuk, itt fogunk ragadni hosszú-hosszú órákra. – De meg ám… – adom meg a választ vágyakozva, s kezeim ismét vándorútra indulnak izmos felsőtestén; látom, hogy tetszik neki, hogy élvezi az érintésemmel járó puha, libabőrkeltő érzést, s ez arra késztet, hogy folytassam, s hogy végül ajkait is megkísértsem egyetlen gyengéd simítással. Az a kis csók pedig mintha invitálna, hogy mégiscsak vessem félre korábbi megállapodásomat saját magammal, s inkább támadjam le, használjam ki a testében rejlő lehetőségeket, és itt és most tegyem magamévá, mert az istene vagyok, és mert megtehetem… Ő az enyém, mostantól csak az enyém. Azt mondja, bármit kérhetek tőle. Újabb kísértés, újabb kihívás elé állít, hiszen most kellene eldöntenem, hogy mégis milyen formában kívánom behajtani az adósságát, s ezek után mi mást is kérhetnék, mint valami olyasmit, ‘mellyel még több érintés és még több fizikai kontakt jár? Liam, olyan gondolatokat ébresztesz bennem, ‘melyek nem istenhez méltóak… Inkább démonhoz. Most is, ahogyan még közelebb kerülünk egymáshoz, s érzem, hogy valóban elég volna egyetlen mozdulat ahhoz, hogy ajkaink csókban forrjanak össze… Tényleg fel akarom falni, most rögtön. De egyelőre nem teszem meg, játszok tovább, kérem, hogy segítsen kényelmetlen munkaruhám eltávolításában, s ő azonnal neki is kezd, de a távolság nem szűnik meg, s egyre csak feszültebbé teszi a levegőt, s bőrömet felforrósítja minden ponton, ‘melyet kezeivel érint… Várok, hogy a köpeny a földre kerüljön, s abban a pillanatban ahogy megtörténik megragadom a fiú pólóját, erősen belemarkolok s átlépve a köpenyt hátrálni kezdek az egyik szekrény felé, magammal húzva őt is. Hátam nekiütközik a hideg fémnek, ajkaimmal pedig az övét támadom, s mielőtt még szabadulni kívánna, egyik kezem a derekára csúszik s úgy húzom magamhoz közel, mert muszáj vagyok újra érezni azt a bizsergést, kell nekem… Önzőség volna? Vagy van rá esély, hogy ő is épp annyira szerette volna, hogy most eljussunk erre a pontra? Az nem lehet, hogy egyedül én vágytam erre. Képtelenség. De ha így is volna, ő már hozzám tartozik.
Most egyébként valahol értékelnem kéne hogy ennyire nagyon őszinte velem. Pozitívan kéne ehhez hozzáállnom, én pedig csak… Azt kívánom, bár hazudott volna. Nem akartam tudni, hogy komolyan képes lett volna nekem kamuzni. Azt akartam hallani, hogy sose lenne ilyesmire képes velem szemben. Bár azt hiszem ezen a szinten még nem tart a kapcsolatunk, hiszen… Nincs is köztünk semmi. – Rendben… Elfogadom. – mosolyog rá halványan. Mondjuk én sem vagyok vele teljesen őszinte. Hiszen nem tud sem a betegségemről… Sem arról mi vagyok, s ez így jó, hiszen ha megtudja, akkor az egy instant szakítást jelenteni. Komolyan le kell állnom! Nem járunk… Én pedig már automatikusan úgy kezelem, mintha a pasim lenne. Szerencse, hogy nem lát a fejembe. Mondjuk így is tökéletesen tudja olvasni a gondolataimat és vágyaimat. Pontosan tudja mennyire akarom őt, hogy mennyire imádom az érintését – bár lehet azért, mert feltűnt neki a testem által adott automatikus reakció – és így lyukadunk ki ott, hogy mikor már senki sem zavarhat minket, egymásnak esünk. Illetve pontosítok… Most még csak kóstolgatjuk egymást, miközben végre nyilvánvaló tesszük a másik számára is, hogy igenis kívánjuk a másikat. Mert érzem én, hogy mikor átölelem, akkor az ő hátán is futkos a hideg, ami miatt elégedetten vigyorgok rá, s már érzem is a győzelem ízét a számban. Meglepem őt, vagyis ezt állítja, pedig nem áll szándékomban. Valóban, sose csináltam még ilyet, minden annyira új és idegen számomra, viszont rendkívüli boldogsággal tölt el, hogy vele fedezhetem fel ezt az egészet. Nem ismerem, nem tudom hány kapcsolata volt már előttem viszont… Azok alapján, amit érzek iránta, keresve sem találtam volna jobb első szerelmet. Annyi mindent akartam tenni vele, kezdve azzal, hogy az ujja helyett, inkább az ajkait támadja be egy csókkal, amit… Szintén nem csináltam soha, de nagyon is szeretném! Lehet szörnyű leszek mondjuk. Egy pillanatra elhagy a nagy magabiztosságom, kedvem lenne visszatáncolni ebből a helyzetből, viszont már nyakig benne voltam, elvégre most már arra kér, hogy vetkőztessem is le. Nekem pedig eleget kell tennem a gazdám kérésének… Igyekszem is hamar megszabadítani a köpenyétől, hogy aztán a többi ruhadarabját is levegyem, mert már tényleg nagyon éheztem Hogy rá vagy ténylegesen valami ehetőre, azt már nem tudtam… Viszont most ő okoz számomra egy nagyobb meglepetést. Szemeim kipattannak, mikor a felsőmbe markol és lekezd magával rángatni. Hagyom, hogy húzzon, egy pillanatra sem állok ellen, bár ez alapból lehetetlen lenne azok után, hogy mennyire ledöbbentett ezzel. Azt hittem, hogy csak húzni akarja az agyam, vagy hogy ő is még kivárna, de nem… Amint a szekrénybe ütközik, s én némileg ráesek, ajkaink végre találkoznak és én… Egyből felveszem a ritmust, mohón csókolom őt, abba pedig csak reménykedni tudok, hogy nem vagyok túl béna ebben. Kínos volna. Kezeim lassan simítanak végig az oldalán, majd pedig az arcát két kezem közé fogom és úgy csókolom tovább. Nem tudom mit tervezett… Nem úgy tűnt, mint aki mostanában el akar engedi, bár ha így is lett volna, úgy én nem kívántam elszakadni tőle. Mégiscsak jó lesz az az itt és most.
Sokáig abban a hitben voltam, hogy az efféle testiségekre sosem leszek képes, hiszen ők emberek, s én én vagyok, s mi nem vagyunk egy szinten, így hogy is kívánhatnám azt, hogy egy alacsonyabb rendű lény bemocskolja testem? Aztán az idő teltével adtam egy esélyt neki, s mostanra megtanultam, hogy bizonyos formában ez művészet, s a művészet szépségét minden lehetséges módon ki kell élvezni. És most, hogy megtaláltam méltó partneremet, végre teljes mértékben felfedezhetem s elmerülhetek az érzésben, ‘melyet nyújthat nekem… Nekünk. Habár nem kívántam rögtön az elején ezzel kezdeni, hiszen még bőven van időnk kiismerni egymást, s a rohanásnak semmi okát nem látom; ráadásul tudom, hogy egy komoly kapcsolat kialakításában fontos szerepet játszik a türelem s a lassú, megfontolt lépések megtétele, a hirtelen felindulásból megtörtént intimitás pedig nem szerepel ezen lépések hosszúra nyúló listáján. Mégis, az öltöző által nyújtott privát szféra, s a levegőben felgyülemlő szexuális feszültség kezdi kibontakoztatni mindkettőnk vágyait, ‘melyek egy óvatos kóstolgatásként indulnak… Egy-egy apró érintés, néhány édes szó, egy kis játék, s porhüvelyem egyes funkciói bekapcsolnak, véremben keringeni kezd az izgalom okozta hormontömeg, eszemet pedig elveszi a fiú közelsége. Meglehet, a lebukás veszélye is bizsergeti fantáziámat, s ennek következtében kezd el őrülten zakatolni szívem, hiszen imádok tilosban járni, s ha ő is partner a rosszalkodásban, úgy bizony nem szabadulunk innen egyhamar. Meglep, valóban meglep minden egyes újdonság ‘melyet megmutat nekem, beleértve ölelését is, engedelmességét és szavaim iránti éhségét, hiszen elég arra kérnem, hogy segítsen megszabadulni idegesítő öltözékemtől, hogy kellemesebb göncökbe bújhassak, s ő máris megteszi. Egészen eddig a pontig azt hittem, képes leszek fékezni magam, de nem, ahogy a köpeny lecsúszik vállaimról s halkan suhogva a földre hullik, máris letámadom őt, magammal ragadom s húzom az első biztos pont felé, ‘melyet találhatok; s ahogy koppanok a szekrényen vadul csókolom, éhesen és szenvedélyesen, mintha évekig vártam volna rá. Ajkai édesek akár a méz, puhák és selymesek, keze nyomán testem megborzong, s ösztönösen csuklóira szorítok, ahogy ő kezei közé fogja arcomat. Aztán ujjaim felsimítanak mindkét karján, majd vállára, s onnan szép lassan lefelé, egészen addig, míg el nem érik pólójának szélét, hogy aztán alattomosan, akár két kígyó, bekússzanak az anyag alá s forró bőrét érinthessék. Kitapintják a szépen kidolgozott izmokat hasán, a derekára szorítanak, majd feljebb vándorolva mellkasát is megvizsgálják, s egyikük érzi hevesen pumpáló szívének ritmusát. Őrület; forró, izgató, pezsgő őrület. Végül óvatosan eltolom őt magamtól, de épp csak annyira, hogy csókunk megszakadjon és szemeibe nézhessek; cinkosan elmosolyodok, s finoman megcirógatom a hasa alsó vonalát, ahol a legpuhább a bőre, közben másik kezemet kihúzom a pólója alól s inkább a tarkójára simítok vele. – A többit is vedd le. Annyira kényelmetlen…
A fene se gondolta volna, hogy egy egyszerű kórházi látogatásból ez lesz. Alig 20 perce még azt kívántam, hogy bárcsak inkább meghaltam volna, csak ne szenvedjek ennyit a gurkó okozta sérüléstől, most pedig… Egy istennel flörtölök. Mert tudom, hogy az, most már magam is érzem és egyszerűen imádom! Sose volt párkapcsolatom, mindig csak vágytam rá, most viszont egy ilyen férfi kikezdett velem, s én valahol a fellegekben járhatok emiatt. Az elején még csak egy egészen ártatlannak tűnő beszélgetést folytatunk, a szavaink ugyan sejtetik, hogy akarjuk egymást, de nem mondjuk ki egyenesen, hogy mit is szeretnénk. Az érintések viszik tovább az egészet, sőt egy olyan irányba terelik, amit talán nem kellene megtennem. Illetve nem ilyen hamar. Próbálom visszafogni magam, de basszus! Férfi vagyok, túltengnek bennem a hormonok, s még a telihold is közelít, ami még inkább megbolondít. Persze, hogy nem bírok ellenállni a csábításának, s minden egyes apró érintés, amivel jutalmazna, valójában csak olaj a tűzre, én pedig szépen lassan elveszítem magam fölött a kontrollt. Mondhatjuk, hogy nem baj, hiszen nincsen semmi rossz abban, hogy ki akarom használni az alkalmat, és belemennék egy ilyen jellegű kalandba. Az egyedüli dolog, ami miatt mégis ott van bennem a félelem, hogy nekem ez az első alkalmam lenne. Nem lennék jó, ez egészen biztos, meg talán… nem egy kórházi öltözőben kéne túlesnem rajta. De mit számít ez?! Hiszen annyira vonzó, annyira magával ragadó – mármint tényleg – és mikor magával húz, már én is látom, hogy felesleges megálljt parancsolni magamnak, úgysem tudok nemet mondani neki. Helyette inkább vadul falom az ajkait, mert… Te jó ég, egyszerűen imádom! Nem finomkodni, semmi gyengédség nincs benne, hanem durva, s ez más testrészeimet is mozgásra készteti. Arcát a kezeim közé fogom, így akadályozom meg, hogy elmozduljon. Még akkor sem hagynám, hogyha most azért fog a csuklómra, hogy elrángassa magát. Kell! Akarom! Viszont a vártnál egy sokkal kellemesebb csalódás ér… Egész testem megremeg, ahogyan végigsimít a karomon, s halad tovább fel, majd le. A csók közben kissé megugrok, mikor a pólóm alatt érzem meg ismét az ujjait, viszont egy pillanatra sem szakadok el tőle. Igen! Erre vágytam! Automatikus harapnék is a számra, hogy visszafojtsam a mosolyomat, viszont ezzel csak annyit érek, hogy véletlen a férfi alsó ajkát találom meg. Upsz? Viszont a hirtelen eltolás miatt azt hiszem rosszat teszek, s ereimben megvagy a vér mindaddig, míg rám nem veti a sugárzó mosolyát és nem kér meg arra, hogy tovább vetkőztessem. – Igenis Mester. – kuncogok és ismét közelebb hajolok hozzá egy csókra, miközben a nadrágját próbálom levarázsolni róla. Közben pedig leszek annyira bátor, hogy a szájától elszakadva apró puszit nyomjak az állásra is, majd pedig a nyakára. Olyan édes… mint valami sütemény. Kedvem is támad beleharapni, mikor… Bevillannak azok az emlékek, ahol én… Én megharaptam azt a fiút! Szívem megint hevesebben kezd verni, viszont most már nem a jó értelemben. Elhúzódva tőle kapok a mellkasomhoz, a légzésem pedig szapora lesz, mintha… Mintha rohamom lenne.
