blood siblings | the ritual

Tudtam, hogy valami kialakulóban van. Kevés dologtól tudok félni igazán, de amikor az apámat mosolyogni látom, a hideg futkos a hátamon. Bizarr jelenet, hiszen ő sosem volt igazán boldog, vagy ha mégis, sosem mutatta ki. Ha nem tudja magában tartani az örömét, az valami rossz előjele. Történt valami. Azóta sejtem mit tervez, amióta bejelentette, hogy Kira meghalt. Azóta mintha lassan kicserélték volna, nem volt nehéz összerakni, hogy mi az amire készül. Hiszen már régen számolgatta, hogy mi a hiba az egyenletben, hogy csak egyetlen változót kellene kicserélni ahhoz, hogy az egyenlőség végén azt kapja amit szeretne. Most pedig napról napra közelebb kerülhetett hozzá. Bár még így sem hittem teljesen, hogy sikerülni fog, hogy illeszkedni fog az elképzelése a konzervatív nézetek közé - de sikerült neki. Fogalmam sincs a részletekről, a hogyanokról és mikéntekről, csak azt tudom, hogy egy nap hasonló örömmel érkezett, mint amikor Kira halálhírét hozta. Akkor már tudtam előre, hogy mit fog mondani.
Most pedig már itt vagyunk. Talán éreznem kellene valamit, bármit, de ez a nap is közel olyannak hat, mint a többi, csak egy újabb feladat, újabb teljesítésre váró kötelesség, újabb aminek meg fogok felelni. Az, hogy lennének-e aggályaim vagy kétségeim már rég nem számít, csak a célokat hagyhatom magam előtt lebegni, nem a többi szemetet. Kirával sosem voltunk annyira közel, hogy igazán gyászolni tudjam őt, feltehetőleg a lányoknak nehezebb lesz ez a rész. Az én kétségeim csak ott kezdődnek, hogy a tudatomba kell engednem őket, őket akik alig többek egy névnél és arcnál, egy pár oldalnyi feljegyzésnél, információknál amiket róluk kaptam. Készségek és képességek listája, miket tanultak, mik az ismert hobbijaik, miben voltak kiemelkedőek a Durmstrangban töltött éveik alatt. Egy adagnyi száraz adat és statisztika, amik igazán beszélnek róluk. A Durmstrangon belül csak arra figyeltem amire igazán kellett - és ebben ők is benne voltak. Nem hinném, hogy ők különösebben észre vettek volna engem, hiszen sosem volt okom kifejezetten felhívni magamra a figyelmet. Könnyedén elbújok az árnyak közé, leszek láthatatlan, észrevehetetlen, alig élő, csak létező, alkalmakra váró és számító. Kiszámított játék volt a mai nap is, bár kétlem, hogy a családom teljesen irányíthatta volna, abban teljesen biztos vagyok, hogy minden tőlük telhetőt megtettek ezért a napért. Nemet mondani sosem lett volna egy lehetőség erre.
Magunkra hagynak, és szerintem ez valahol egy hiba. De emiatt sem szólalok fel, csak némán követi a tekintetem a távozókat, és csak az után terelődik a figyelmem újra a lányokra, hogy az utolsó ember mögött csukódott az ajtó. Hárman maradtunk. Ebben a pillanatban pedig különösen mélyre süllyed bennem, hogy ők ketten lesznek azok, akiket az elmémbe kell engednem. Mindig is utáltam még a hagyományos megközelítést is erre, ez pedig… ennél idegesítőbb dolgot nehezen tudnék elképzelni. Mégis póker arccal figyelem őket, a kényelmetlenség legkisebb jelét sem mutatva. Éltem már át rosszabbat is, vakartak már le rólam ennél kényesebb részleteket is, ez is csak egy pillanatnyi szenvedésnek fog tűnni majd a jövőben.
Nikolina gyilkos pillantását is rezzenéstelenül állom, nem hinném, hogy valóban nekem rohanna, úgy ahogyan azt a tekintete üzeni felém, de ha mégis - jöjjön csak. Talán jobb gyorsan túlesni ezen a részén. És ha ez segít lenyugodnia… Még én is érzem, hogy mennyire feszült a levegő, és ha már nekem is feltűnik, akkor valóban rossz szokott lenni a helyzet.
Úgy látszik, nem csak nekem vannak kétségeim, de én vagyok az egyetlen, aki képes magában tartani mindezt. Figyelem ahogyan egymásra pillantanak, úgy látom, kihagynak egy körből, mégis Calysta szavaira határozottan bólintok. Tudom amit tudnom kell. És nem én vagyok az, aki folyamatosan kérdéseket tesz fel, hanem ők. Én én vagyok az, aki bizonytalanul pillant körbe, hanem ők. Nem én vagyok aki ellenezné ezt, hanem ők. Én tudom a feladatomat, de kezdem azt gondolni, hogy ők elfelejtették az elmúlt fél év során. Ez sokkal többről szólt mindig is, mint a szövetség egy-egy tagja külön-külön. Kezdem azt gondolni, hogy hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki igazán felfogja ezt…
Nikolina sértései is egyszerűen lebegnek a fülem mellett, csak arra gondolok, hogy ezt kell majd elviselnem? El tudnám, persze, csak egyszerűen idegesítőek, pedig még nincsenek is a fejemben.
Őrültség, ha nem egyenesen halálos ítélet lenne megkérdőjelezni a családjaink döntését ezzel kapcsolatban, hiszen tudjuk mi mindent jelent számukra ez a szövetség. Ez nem egy olyan lehetőség, amit kényünk és kedvünk szerint válogathatunk meg, ezért is pillantok Nikolinára amikor hozzám szegezi a kérdést, több pillanatnyi szünet után. Van egy olyan sejtésem, hogy több beszélgetés zajlik a teremben, mint amennyit észlelni tudnék… - Te miért nem mondtál nemet? - Kérdésre kérdéssel felelek, de ostoba volt a kérdés. Nincs ebbe beleszólásunk, és ezt tudja ő is, csak most mindkettőjükön felülkerekedni látszottak az érzelmek. Annyira, hogy ha nem fognám vissza magam, lealacsonyító fintorba rándulna az arcom. Gyászolják még a nővérüket, ami talán érthető, de már fél éve nincs köztük. Nem gondolhatták komolyan, hogy a halála miatt megszakad majd egy ilyen jelentős hagyomány a családjaink között.
Bár közel sem ennyire egyszerű, mint a kérdésem sugallná, igazából sosem mondtam volna nemet, igazából hajlandó vagyok elviselni őket, hiszen teljesen meg vagyok győződve arról, hogy náluk rosszabbon is túl vagyok már - de ha megcáfolnák sem gond. Szeretem a kihívásokat, Ruslan módszerei is azért voltak olyan hatékonyak rajtam. Rosszabbak tudnának lenni nála? Nem tudom, de őszintén érdekel a válasz a kérdésre.

Azt hiszem értem, hogy a lányok miért csak most tudták meg a hírt. Az érzelmeik elöntik a termet, nekem pedig ez az egyetlen helyzet amit fogalmam sincs hogyan tudnék kezelni.
- Innen nézve úgy tűnik, már megállapodtatok erről. - Nincs a hangomban harag, sem gúny, semmi igazából, velük ellentétben én végig higgadt maradok, legfeljebb enyhén irritált a helyzet miatt. Csak egy egyszerű megfigyelés volt azokból a lopott meg kevésbé lopott pillantásokból köztük, és a hosszabbra nyúló hallgatásokról. Azt hiszem értem, miért önthetik el őket ennyire erős érzelmek, azt viszont mégsem, hogy hogyan nem kerekedik ezeken felül egyfajta kötelességtudat - vagy éppen túlélési ösztön. Még ha eddig nem is ennyire hasonló útra szántak minket, annyira mégis hasonló volt, hogy ráérezzünk a veszélyeire. - Gyakorlatban nehéz lett volna. - Értetlenre vált a tekintetem, értelmet keresek a kijelentésében, de nem találok. Nyilván nem lehet gyakorlati tudásom egy olyan dologról ami ennyire ritka, egy maroknyi ember tapasztalhatja csak. - Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnék alkalmazkodni hozzá. - Nincs más választás. Nyilván nem fogom feladni, mielőtt még elkezdődött volna. - Hogy ne tudnánk alkalmazkodni hozzá. - Sóhajtok halkan, miközben kiegészítem, bár úgy sejtem, bármit mondok, hibákat keresnek majd benne, ahogyan bennem is. De nem zavar a kritika, sem a harag vagy a lenéző pillantás. Tisztában vagyok a képességeimmel. Most egy betolakodó vagyok számukra, kicsit ők is számomra. Nem szeretek csapatban dolgozni. De az életem sosem arról szólt, hogy mit szeretek vagy szeretnék. - Én sem vagyok lelkes, de ez nem rólunk szól. - Ideje kimondani hangosan is, azt hiszem.

Bármit is mond Nikolina, kétlem, hogy a kimenetelt befolyásolhatták volna ők, legfeljebb nehezítették volna, de szerintem ez határozottan túlnő rajtunk. Rajtuk is.
- Nem vártam. - Nem szándékszom hazudni nekik, hosszú percek, de csak percek kérdése és úgysem sok titkom maradhat így elsőre, csak percek vagy órák, és pontosan tudni fogják mit gondolok meg érzek erről az egészről. - Nem teszek fel felesleges kérdéseket. - Itt pedig felesleges lett volna miértek után kutatni. Bár ez azért is, mert láttam a jeleket, megsejtettem a terveket - hiszen egész életemben hozzá voltam hasonlítva. Azt hiszem, ha ezt megtudják, ismét kiborulnak majd. - A reakciótokból ítélve van egy sejtésem, hogy miért csak most tudhattátok meg. - Azt hiszem értem miért vannak kiborulva, mégis különösnek hat. Ha napokig dühönghetnek, az problémásabb lett volna, mint most megtudni, mikor már késő elmenekülni előle. Én nem szoktam menekülni az elől amit elém dobnak. Problémákat látok és megoldásokat keresek, anélkül, hogy annyira közel kerülnék a feladathoz, hogy az érzelmeim uralkodjanak felettem. Valamikor régen túlélő módba kapcsoltak, és mintha azóta sem lenne kiút ebből. Ha hibázok, meghalok. Ha túl gyenge vagyok, meghalok. Pótolható vagyok és ezzel teljesen tisztában is vagyok - velük ellentétben.

Nikolina szavai viszont elérnek hozzám, az eddig igenis nyugodt vonásaim megrezzenek, a testtartásom már nem csak a megszokott merev, van benne némi feszültség. - Tudom, hogy nem leszek elég jó. - Szintén kár tagadni, a tökéletesség hajszolásával az a gond, hogy a cél elérhetetlen, mert mindig lehet többet meg többet. De gyorsan kiderült, hogy ki a csapat leglobbanékonyabb tagja. Egész életemben alig voltam több, mint Kira árnyéka. Valaki, akit azért hajtottak, hogy jobb lehessen, mégsem lehetett, hiszen ő több volt. Születése óta többre szánták, nekem pedig ezzel kellett versenybe szállnom. A haragom lassan elönti az elmémet, alattomosan szivárog a felszínre, ahogyan a szavai elérnek viszont, szinte azonnal elönt. Nem kellett volna ilyen gyorsan ilyen gyenge pontra tapintania - bár ez annyira nem is meglepő. Nem szabad alábecsülnöm őket. Becsukom a szemeimet egy pillanatra, mély levegőt veszek, nem engedhetem meg magamnak, hogy a haragom irányítson. Lélegezni próbálok, mert tudom, hogy ez a legrosszabb pillanat arra, hogy elveszítsem a fejem. - Nem ismerjük egymást. - Fogalmam sincs mint mondhatnék, ha egyáltalán mondhatnék bármit is ami segítene. Nem az ilyen helyzetekre képeztek. De Nikita egyenesen a gyengémbe talált. - A nap végére úgyis megtudtok mindent. - Most először morranok rájuk, mert most először érzem a beszélgetésünk folyamán, hogy nem fér el a haragom a testemben. Megindulok lassan, mert képtelen vagyok egy helyben maradni. A lépteim csendesek, szinte nesztelenek, ahogyan a fal mellett haladok. Nincs érkezési célom az úttal, csak az idegeimet akarom lenyugtatni, mielőtt még valami meggondolatlant tennék vagy mondanék. A mozgásom viszont sokkal gépszerűbb, mint korábban volt, ha eléggé figyelnek, kiérezhetik belőle a bennem áramló feszültséget. Utálom. Nyilván utálom ezt a részét is, hogy mindent meg kell osztanom velük. - Nyilván nekem sem kellemes megosztani az elmémet másokkal vagy hagyni, hogy megtudjanak mindent. - Zárkózott vagyok, még a hozzám legközelebbi ember sem ismeri az életem több, mint felét. Ők pedig két idegen. - De a kötelességek elől egyikünk sem menekülhet el. - Nem tudom, hogy képes lennék-e bármiféle szimpátiát kiváltani belőlük, vagy egyáltalán jó úton haladok-e, vagy csak tovább rontok. De a haragom nem hagyja bennem a szavakat, ahogy rájuk pillantok, előbb Nikitára, majd Calystára. Utóbbin kicsit hosszasabban időzik a tekintetem, ebben a pillanatban ő a józanabb. Nem várom, hogy kimentsen a helyzetből, nem szorulok megmentésre, csak jó lenne, ha legalább egyikük vastag koponyáján és érzelmei homályos fátylán átmenne az értelem a szavaim mögött. Mielőtt még én is alábukok a haragomban...

Ha nem lenne önmagában elég kellemetlen pontja az egész szövetségnek, a két lány mintha szándékosan akarná még nehezebbé tenni. Csak azt nem értem mi ebben a jó számukra, legfeljebb az lehet, ha azt remélik, hogy valamilyen módon elrémiszthetnek… de erre semmi esély. Teljesen felesleges harcba kezdenek, ráadásul olyanba amit egyikünk sem nyerhet meg igazán. A döntés eleve nem a miénk, az ilyen dolgokban sosem.
Elkapom Calysta fintorát is, de nem sülyledek arra a szintre, hogy megjegyzést tegyek rá, helyette csak érdektelenül bámulok a szemébe. Nem fognak intimidálni sem, vagy akármit terveznek igazából. Az is lehet, hogy nincsenek is terveik, egyszerűen sértettek és duzzognak - de akkor meg a maradék tiszteletem is odavesz feléjük. Nem tudom megérteni a kötődésüket Kirához.
Egyedül Nikolina szavai lesznek azok amik végül célt érnek, akkor is ha nem akarom, mert pontosan azokat a gondolatokat fogalmazza meg amik már hosszú ideje kísértenek engem is. A legrosszabb, hogy igaza van, mert pontosan úgy kezelnek, mintha sosem lennék elég jó, és mindig cserealkatrész lennék, aki önmagában nem elég, de ha más nincs akkor tökéletesen elvégzi a dolgát. Helyettesíteni viszont kevés, nem akarok ennyi lenni, túl akarok nőni ezen az egészen… ahhoz viszont játszanom kell ezeket a játékokat. A vérszövetség egy jó lehetőség bizonyítani, és ezt is tervezem, akkor is ha most érezhetően ellenem vannak. Az elbukás sosem volt igazi lehetőség, és most sem lesz másképp. Csak még egy pár órára kell megőriznem a hidegvérem, utána meg kiadhatom magamból a haragomat amikor senki sem figyel. Most viszont óvatosnak kell lennem a lépéseimmel, ezért is próbálom másképp levezetni a feszültséget amielőtt az túlnőne rajtam. Tudom milyen az amikor elborul az agyam, és az összes helyzet közül ez lenne rá a legrosszabb. Ezért próbálom összeszedni a gondolataimat, rendezni őket és átgondolni minden szót ami elhagyja az ajkaimat. Főleg mikor látom, hogy Nikolina szándékosan játszadozik velem. Nem vagyok senki játékszere.

- Még úgy egy órán keresztül semmit sem tudsz rólam, csak amit látni akarsz. - Állom a tekintetét ahogyan közelebb hajol hozzám a lány, nem fog megrémiszteni, csak feldühített. Erről árulkodik még a tekintetem, túl őszintén mutatja a haragomat felé és némi megvetést, bár utóbbinak kérdéses, hogy ki is a tényleges tárgya… vagy mi. De itt ég most bennem, így el kell halkítanom mielőtt késő lenne. Szándékosan akar a bőröm alá mászni, igyekszem erre emlékeztetni magam. Csak állnom kell a támadásait amíg végigjutunk ezen a napon… és a következőn, és ki tudja még hányon. - Elégedett vagyok magammal. - Itt téved, mert nem a saját elvárásaim amik szétnyomnak, hanem az ahogyan másokhoz mérnek fel s közben elnyomják a saját érdemeimet. Nem vagyok Kira, de lehetek több, mint Kira. Most a pótalkatrésze vagyok, de ez nem lesz mindig így. Csak játszanom kell a szerepem, és ebből még ők sem rázhatnak ki. Viszont nem áll szándékomban tovább hergelni Nikolinát, nem az a fajta vagyok aki keresi a konfliktusokat, akkor sem, ha ennyire ki akarja érdemelni, nem szaladhat ki belőlem amit érzek. Nem érezhetek semmit sem. Nem érzek semmit sem. Csak a tények számítanak, azok pedig nem mind idegesítőek; arra kell koncentrálnom ami most kevésbé zavar… akármennyire is terelne a másik irányba. Én irányítom a haragomat és nem fordítva. - Mindenki akarhat többet. - Lassan felvonom a szemöldökömet, az egyetlen mozzanat amióta közelebb hajolt, mert biztos lehet abban, hogy nem én hátrálok meg előbb. Nem fogok visszavonulót fújni, ha támad, nem menekülhetek már első nap. Főleg nem első nap. A haragom még mélyről fortyog a csontjaimban, de azért állom a helyem. Nem ingatnak meg könnyedén.

Amikor viszont már mozdulhatok, szükségem van a térre, a mozgásra, valami monoton ütemre ami ténylegesen enyhíti a haragomat, mert nem tagadhatom örökre. Némán pillantok vissza Nikolinára, amikor kifejezi a hamis örömét. Nem bízom benne. Mondjuk a másik lányban sem. Nem véletlen, hogy nem szeretek csapatban dolgozni, jobb nekem, ha nem kell másokkal számolnom. Most viszont rögtön két partnert is kaptam… két olyat, akik kevés esélyt mutatnak az együttműködésre.

Calysta legalább egy higgadtabb magatartást mutat, bár nem hinném, hogy valahol nem hasonló dolgokat él át, mint Nikolina, csak másképp kezeli őket. - Mire gondolsz? - Értheti sok mindenre, de ahhoz, hogy válaszoljak, tudnom kellene mire. - Nem mintha sok titkolnivalóm maradna. - Szóval ha hallani is akarják, csak tessék, ez így vagy úgy, de akkor is kényelmetlen lesz a későbbiekben. - Az eddigiek alapján az egyetlen, ami számotokra kiborító lehet, hogy az apám mennyire örült Kira halálának, vagy hogy mennyi ellenszenvem van iránta. Nem voltunk közel. - A bátyját jobban ismertem, Kira pedig mindig egy konkurencia volt inkább, egy nehezen elérhető ideál, valaki akit túl kell szárnyalnom. - Az összes ember közül, az ő helyére kerültem volna a legkevésbé. - Nem csak számukra kellemetlen ez, de velük ellentétben én nem fogok panaszolkodni róla. Nem szeretek panaszolkodni, az nem old meg semmit és nem változtat semmin sem. Viszont ha ennyire fel tudja zaklatni őket még mindig az unokatestvérem elvesztése, akkor talán jobb, ha tudják előre, hogy az emlékeim közt egészen más formában szerepel a lány. Más kétlem, hogy sokkolná őket - nem hinném, hogy a nevelésünk olyan sok részletben különbözne egymástól.

- Biztos vagyok abban, hogy kaptatok már erről egy összefoglalót. - Most először látnak majdnem mosolyogni, s ezt is csak ezért, mert nem is mosoly, inkább csak gúny jelenik meg az arcomon, de legalább olyan gyorsan el is tűnik, s újra egészen kifejezéstelenné mosódik. Nem vagyok olyan ostoba, hogy nyíltan szidjam azokat akiknek a kezében a sorsunk van. - Föld elementalista vagyok. Jól bírom a fájdalmat, nehezen törnek meg, pontosan teljesítem amire kérnek. Nem érzek annyi felesleges dolgot, amik hátráltatnának a kötelességeimben. Jó megfigyelő vagyok, az erősségem az információ szerzése és megtartása. Több harcművészetben van alapom, értek a vadászathoz... nem csak állatokra. Tapasztalatom van a kínzásban is. - Vállat vonok, mert biztos vagyok abban, hogy ezekről hallottak, meg arról, hogy milyen jó katona vagyok, mert nem félek. Kevés dolog maradt ami miatt képes lennék még félni, igazából, szinte semmi amivel szemben valóban tehetetlen lennék. De mit mondjak magamról? Mindet megtudnak úgyis, szóval teljesen feleslegesnek érzem ezt az egészet most. Lehet, hogy kíváncsiak, de az utolsó egy óra már igazán elviselhető lehetne erre. - A Durmstrangon belül már fél éve a Magic is Mightnak dolgozom. - Nem olyan részlet, amit elárulhatnék alapból, de mint sok más, ez sem fog titokban maradni sokáig.