- Ha rajtam múlna, betiltanám a februárt - közöltem a húgommal, a hónak induló, majd földre érve csúszós latyakká változó képződményben tocsogva, ami most ellepte Roxmorts macskaköves utcáit. - Undorító egy hónap, tulajdonképpen a tél megcsúfolása a tavaszi újraé... - Cad, ha most elkezdesz filozofálni a nyomorult latyakról, Merlinre esküszöm, hogy itthagylak és soha többet nem állok szóba veled. - Calypso idegesen összevont szemöldökkel nézett fel rám, bár a szája szegletében ott bujkált egy elfojtott mosoly. - Micsoda veszteség lenne - forgattam a szemem, igaz, egy másodpercig sem gondoltam komolyan. Mindent összevetve, tényleg veszteség lett volna, még ha olykor Calypso kiállhatatlan is volt és hálás voltam a sorsnak, amiért csak a határozott öntudatra ébredése előtt kellett vele egy fedél alatt laknom. Hétéves koráig egészen édes volt, valahol utána szabadult el a pokol, bár nem volt ebben semmi meglepő, figyelembe véve, hogy apánk és anyánk még annyi időt sem tudott rá szakítani, mint például rám. Ez bizonyos szempontból áldásos helyzet volt, mert Marvolo Gaunt törődése az érzelmi intelligencia mínusz előjelű skálafelén mozgott - persze, ha valaki a koraközépkori líra hagyományairól akart vitatkozni járni tanulás közben, annak mindenképp egy álomapa volt -, anyánk virágnyelven "művészvénának" nevezett hangulatingadozásait pedig még saját maga sem tudta követni, ami aligha biztosított ideális környezetet egy gyereknek. A konstans elhanyagolás, egy adott szemszögből nézve végül is jobb. Egy másik nézőpontból szemlélve pedig egy túlzottan öntudatos legkisebb testvért eredményezett, de ez inkább volt a környezetének kellemetlen, mint neki. - Házasodj meg, akkor lesz, aki hallgatja a monológjaidat... vagy legalábbis muszáj lesz hallgatnia. És még Apáék is rettentő boldogok lesznek. - Szinte idegrángást kaptam a házasság említésére is, az utóbbi években többnyire erre korlátozódott minden személyes jellegű beszélgetésem a szüleinkkel. "Mikor házasodsz már meg?" és "láttalak az Akadémián egy nővel, jó családból való, igaz?"... Minden mondatuk felért egy dementorcsókkal és a hideg futkosott a hátamon tőle, ahogy a magánéletemben vájkáltak. - Hurrá... - Bekanyarodtunk az egyik ház mellett, újból kiérve Roxmorts főterére. A Mézesfalás előtt egy kisebb lánycsoport várakozott, akik erre heves mozdulatokkal integetni kezdtek a húgomnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. - Akkor én megyek is, köszi, hogy eljöttél, Cad, jó volt látni. - Calypso futólag megölelt, majd el is sietett a barátnőihez a szállingózó havas esőben. Éppen csak hátat fordítottam a húgomnak, hogy kiérve a roxfortos diákok forgatagából elhoppanáljak, amikor a szemem sarkából észrevettem a felém száguldó hógolyót, ami valamelyik vicces kedvű gyerektől származott. Még időben elhajoltam, mielőtt egyenesen fejbe talált volna - magamat is megleptem a gyors reflexekkel, annak idején nem véletlenül élveztem a kviddicsmeccseket csupán a lelátóról -, ezzel együtt viszont sikerült azzal a lendülettel meglöknöm valakit. Éreztem a kabátom ujjára fröccsenő forró italt, bár oda csupán pár csepp jutott belőle, a kávé vagy tea nagy része mind az olvadó, sárszerű hóba borult. - Merlinre, ne haragudj - fordultam az ital tulajdonosához. Szőke, nagyjából a húgommal egyidős lány lehetett, minden bizonnyal ő is a többi roxfortossal érkezett a faluba. Nekem pedig sikerült kiborítanom, bármit is vett magának. - Veszek neked egy másikat, bocsánat. Ragaszkodom hozzá - tettem hozzá, hiszen valószínűleg neki jobban hiányzott a zsebpénzéből az a néhány knút, amibe egy pohár forró ital kerülhetett, mint nekem.
nottan, mégis kedves, diplomatikus mosollyal hallgattam Selena lelkesedéstől túlfűtött, ámbátor nem kevésbé csapongó gondolatait a fiúkról, ruhákról, testvérekről és tulajdonképpen mindenről, ami hirtelenjében eszébe jutott. Elég volt csak megpillantania egy, a kirakatba kirakott sálat és már mesélte is, hogy az anyukája milyen darabot is kapott karácsonyra, hogy mennyire utálja és hogy Polly néni - aki talán maga az ajándékozó volt, talán csak valahogy belekeveredett szegény a csúnya kiegészítő históriájába - ízlése is megér egy, de legalább két misét. Nem neveztem volna magunkat barátoknak, évfolyamtársak voltunk mindössze, akik néha egymás mellett ültek mágiatörin, Selena mégis olyan lelkesedéssel karolt belém a csoport indulásakor, mintha születésünk óta ismernénk egymást. Tipikus kedves, ártatlan hugrabugos volt, akivel csodának csodájára nem kezdtek ki a mardekárosok, pedig nem volt sem aranyvérű, sem pedig igazán jó családból való. Csak olyan... átlagos. Valamikor az előbb említett Polly néni és Herman bácsi harmadik házassági próbálkozásának gallyra futása környéken - mert Merlinre, még legalább egy esküvői történetet végig kellett volna hallgatnom, mivel ez a két jó és problémás ember éppen a mézesheteit töltötte valahol a varázs-Bahamákon, sokadszor ugyan, de kiszámolta már azt - váltam el a lánytól arra hivatkozva, hogy van egy megbeszélt találkozóm. Ebből persze valahogy az kerekedett ki, hogy randira megyek; titkos, romantikus találkozóra egy fiúval, akiről nem beszélhetek, én pedig nem cáfoltam rá. Egyszerűbbnek tetszett így, mint kitalálni egy valósnak tetsző, mégis hamis indokot. Így voltaképpen nem is hazudtam, ő hazudott magának, én csak előzékenyen nem javítottam ki. Megkönnyebbülés volt végre egyedül és a gondolataimmal maradni, csak járni a kis falut, nézni a koszos, latyakos utcákat és… csak lenni. Útközben még egy sütőtökös forró csokit is megengedtem magamnak, hiába volt drága - mert a font varázs valutára történő átváltása meglehetősen magas áron mozgott, Apuék jövedelme nem sokat ért ebben a világban, örültek, hogy az elérhető támogatásokkal az éves tandíjra futotta -, egyszer-egyszer belefért, mondjuk két havi zsebpénzembe egy darab. Amúgy is, szezonális termékről beszéltünk, csak a hónap végéig forgalmazták, utána megint hosszú hónapokat kellett várni, hogy kapni lehessen. Ahogy kifordultam a mellékutcából nyíló bejárati ajtón egyből a főtéren találtam magam, ahol pár diák - elsősorban Griffendélesek és Mardekárosok, annyira jellemző - ádáz hócsatába kezdtek, mintha csak a nyolc évvel ezelőtt eseményeket kívánták volna újrakreálni a maguk mondják. Bosszantónak találtam, hogy ezt itt, mindenki előtt, mindenkit zavarva kellett csinálniuk, nem valahol a falu szélén inkább, azonban az sokkal, sokkal bosszantóbbá vált, hogy valaki úgy, olyan ügyetlenül nekem ütközött, hogy az imént vett italom egyszerre áztatta a saras, havas földet és az ismeretlen kabátját. - Fi… -Figyelhetne jobban is, egy bocsánatkérés a minimum, akartam mondani egyből, abból kiindulva, hogy manapság ez emberekbe kevés jó modort, ám annál több gőgöt neveltek. A férfi azonban megelőzött. Nem is akárhogy! Az “Amennyiben ennyire sajnálja, esetleg meghívhat egy újra és akkor el van felejtve, meg van bocsájtva.” mondatom már el sem tudtam kezdeni, ugyanis a férfi magától ajánlotta fel. - Maga legilimentor és olvas a gondolataimban? - emelkedett magasba kérdőn az egyik szemöldököm, miközben az üres papírpoharat a mellettünk lévő szemetesbe hajítottam. Minek fogdossam ha a tartalma mindenhol volt, csak abban nem. - De köszönöm, az ajánlatát. Igazán gáláns, főleg a mai világban. Nagyon szívesen elfogadom. A sarkon vettem, abban az édességboltban. Ott - intettem a hely felé, hogy egészen biztosan tudja melyikről is van szó. Persze, lehettem volna álszent, elhagyhatták volna olyan frázisok is az ajkaim, hogy erre semmi szükség, semmit sem tesz az egész. Voltaképpen nem nevezhettem nagy veszteségnek - még ha nekem az is volt -, ellenben ahogy végig mértem a férfit, könnyűszerrel állapítottam meg, hogy nem szegény, igazán tehetős; ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondom, hogy a kabátja többet ért, mint a ház, amiben az Apukáimmal laktunk. Nem volt bűntudatom azért, mert élek egy lehetőséggel, mindezt úgy, hogy a másiknak feltehetően semmi kárt nem okozok vele. - Jöjjön - nyúltam sóhajtva a kabátjának (tiszta) ujja után, hogy indulásra bírjam -, ha csak itt ácsorgunk a végén vagy fejbe találnak minket ezek a bolondok vagy nekimegy még pár embernek és mire észbe kap, felvásárolhatja a fél falu élelemkészletét, mert olyan ügyetlen volt.
A szürke szövetkabát anyaga bámulatos gyorsasággal szívta magába a kávét vagy forrócsokoládét, amorf, barna foltot hagyva a drága anyagon. Lehettem volna indulatos, hibáztathattam volna az ismeretlen lányt - könnyű másokon levezetni a haragunkat, különösen akkor, ha az illető nincs abban a pozícióban, hogy érdemben reagáljon -, de távol álltak tőlem az efféle heves érzelmek. Csak egy kabát volt, egy élettelen ruhadarab, a tisztítóbűbájok pedig csodákra voltak képesek. Vagy ha mégsem, bármikor vehettem magamnak egy új, tiszta kabátot, igazán felesleges lett volna értékes perceket pazarolni az életemből dühöngésre, és végképp arra, hogy megzavarjam vagy akár tönkretegyem egy másik ember napját. Cad és a birkatürelme - mondták volna a testvéreim a jelenet láttán. - Nem, sajnos ilyen képességeknek nem vagyok a birtokában. De ezek szerint másoknak hasznára válna, ha máshogy nem jut eszükbe kárpótolni valakit, nem igaz? - Tisztában voltam vele, hogy a társadalom nagy részéből kiveszett a jó modor és a segítőkészség, bár ezen aligha segített volna a legilimencia. - Gáláns? Nem túl nagy szó ez egy ilyen semmiségre? Végigjártatva a tekintetem a téren dobálózó fiatal fiúkon, megfogalmazódott bennem, hogy talán Roxmortsban most tényleg statisztikailag minimális esélye volt annak, hogy bárki kifizessen egy kiömlött forró italt, ahogy azt az illem megkívánta volna. Apám erre mondta volna, hogy a társadalomból kiveszett minden erkölcs - azonban én szerettem nála optimistább szemüvegen át szemlélni a világot, és lehetőleg nem annyira felülről, magas hippogriffről, ahogyan ő tette. - Igen, attól tartok, több elkerülő manőverre nem lennék képes, kész csoda, hogy először sikerült. Habár valami azt súgja, hogy hamar el fog fogyni a türelme valakinek és rövidre zárja ezt a csatát - böktem a fejemmel a Szárnyas Vadkanból előcsörtető pultos irányába, aki éppen egy jól irányzott Immobilus bűbájjal megállított a téren minden repülő hógolyót és az arcán megránduló izom arra engedett következtetni, hogy csak másodpercek választották el a háborúzókat egy alapos fejleüvöltéstől. A kioktatást és tizenhét év alattiak verbális abúzusát inkább nem vártam meg, a Roxmortsban összegyűlt diáktömeg miatt különben is hosszas sorban állásra számítottam az üzletben, amire az imént rámutatott a lány. A bolthoz érve kitártam az ajtót és magam elé engedtem - gálánsan. Az ajtó feletti szélcsengő jelezte az érkezésünket, mielőtt beálltunk volna a kiszolgáló pult előtt kanyargó sor végére. A barista háta mögött színes krétával teleírt tábla hirdette a szezonális különlegességek listáját, amelyek közül a "sütőtökös forrócsoki - 5 ezüst sarló" vörös vonallal áthúzva szerepelt, egyértelműen jelezve, hogy elfogyott. - Remélem, nem egy pohár sütőtökös forrócsokit borítottam ki... - jegyeztem meg kínos mosollyal, bár a lelkem mélyén nagyon is éreztem, hogy úgyis dehogynem válasz érkezik majd. - Azt hiszem, ez nem a mi szerencsenapunk. Mivel engesztelhetnélek ki? Nem szerepelt a hétvégi terveim között egy ismeretlen diáklány megbocsátásának kergetése, de nem akartam az adósa maradni és szembement minden erkölcsi alapelvemmel, hogy egy vállrándítással elintézzem a dolgot és kisétáljak innen, "most már úgyis mindegy" alapon. Még akkor sem, ha egy olyan csekélységről volt szó, mint egy pohár forró ital. - Bár hozzá kell tennem, hogy szerintem rémesen pocsékul hangzik a sütőtök és a csokoládé együtt. Lehetséges, hogy valójában hősként megmentettelek egy borzalmas élménytől.
iztos valami ősi, posh családból származik, ahol fáról szedik a pénzt, döntöttem el egyből, ahogy megszólalt. Volt valami a hangjában, az a tipikus gazdag, felsőbbrendű akcentus és hanglejtés keveréke, amit lehetetlen volt tanulni, csak az anyatejjel magunkba szívni; akár akartad, akár nem, ott volt. Ha kicsit kevesebb az önbecsülésem, lehet szégyelltem volna a magam, tisztán Kelet-Londoni kiejtését, de nem erre neveltek. Apa és Apu mindig azt mondták, hogy legyek büszke arra, aki vagyok, de sosem felejtsem el azt, hogy honnan jöttem. Hát nem is akartam! Arról nem is beszélve, hogy lehetett volna rosszabb is, például Birmingham. – Igen és nem – válaszoltam rövid lényegre töréssel. Ő láthatóan szeretett hosszú, kacifántos mondatokkal kommunikálni – egy újabb pont a posh származás mellett – én viszont még véletlenül sem. Felesleges cicomának tartottam csupán, lehetett (és kellett is!) gyakorolni a jó modort felesleges manírok nélkül is. – A legtöbben a maga helyében Rám ripakodtak volna, Rám fogják a történteket és modoros nagylelkűséggel még nekem kellett volna hálásnak lennem, hogy elengedik a kabát tisztításának vagy megvételének díját – vázoltam fel azért a helyzetet, mert minél többet beszélt és minél inkább próbáltam kicsit értelmezni a metakommunikációs jeleket, annál biztosabb lettem, hogy ez a férfi és én már-már világokban léteztünk; nem feltétlen az azonnal szembetűnő anyagi különbségek okán. Kicsit hunyorogva pillantottam körbe, mert először nem értettem, hogy miről és kirőlt beszélt, aztán megláttam a dühös tulajdonost, ahogy előrelépett, így a háta mögött láthatóvá vált egy betört ablak, vagyis… inkább annak a maradványai. Kellemetlen, mit ne mondjak! Egy részem, egy ne tagadjuk, határozottan kárörvendő részem szívesen végig nézte volna, hogy mi következik ezután; noha nem gyötörtek tévképzetek. Biztos voltam benne, hiába a dühöst ordítozás és kioktatás, a fiúk semmit sem fognak változtatni. Sosem tették. Komolyan, néha nehezen hittem csak el, hogy ők és én egyidősek voltunk, hovatovább: többségük idősebb nálam és a tizenöt évemnél. De nem bántam, hogy lemaradok a műsorról, ha igazak voltak az előre jelzéseknek, még három-négy havas hét várt ránk, ami azt jelentette, hogy ez a jelenet még legalább annyiszor meg fog ismétlődni. Meg amúgy is, sokkal jobban csábított a limitált, szezonális sütőtökös forrócsoki, mint a dráma. Már szinte a kezeim között éreztem az újabb poharat, a nyelvemen pedig azt a fenséges, édeskés ízt, amikor is a vágyaim egy szempillantás alatt törtek apró, szilánkos darabokra. – Nem, nem az volt… – préseltem ki magamból nagy nehezen, olyan határozottsággal, hogy biztos voltam benne, hiába próbálom menteni a menthetőt és nem bűntudatot kelteni a férfiban, feltételeztem legalábbis, hogy ha megtudja, hogy az volt, akkor így fog érezni, tűnt annyira normális fazonnak, ez nem igazán sikerült. Enyhén szólva sem. – Mindegy, nem olyan fontos, ez csak egy forrócsoki – ráztam meg magam, mert bár sajnáltam, Merlinre, mennyire nagyon sajnáltam, a Föld forgott tovább a tengelye körül. Apuék sem arra tanítottak, hogy pár másodpercnél tovább gyászoljak valami italt. – Hát...igazából – néztem körül a boltban az ajánlata hallatán, volt itt sok minden csábító, nagyrészt olyan terméket, aminek az árát nem engedhettük meg magunknak; mugli fontban számolva ez a forró csoki is eszeveszett drága volt és a legolcsóbb dolog a boltban, ha a darabra árult cukrokat figyelmen kívül hagytam. Tudtam volna amúgy választani és a férfi, volt egy olyan érzésem, hogy nem ellenkezett volna bármit is kérek, de… – nem akarok visszaélni a kedvességével – pillantottam rá egy halvány, féloldalas, talán kissé zavartnak tűnő mosollyal –, mármint ez hülyén hangzik tudom, tudom, én is hallom magam, de nem érezném helyesnek, ha mást kérnék "kárpótlásúl" – mert egyszerűen nem ugyanaz volt kérni azt, ami elveszett vagy attól valami teljesen különbözőt; adott esetben drágábbat. Egyszerűen tényleg igazságtalannak éreztem, már pedig a férfi fair volt velem, így nekem is annak kellett lennem, még ha Merlinre, nagyon nehéz is éreztem. – Azért köszönöm… öm… nem tudom a nevét – döbbentem rá hirtelen, hogy a nagy izgalomban, mert az, hogy elfogyott a limitált kiadású, sütőtökös forrócsoki igen is az volt, ezzel senki sem szálhatott vitába, elfelejtettünk bemutatkozni a másiknak. – Isabella – töröltem meg a kezem a kabátomban mielőtt kinyújtottam volna felé – Isabella Fleming – tettem hozzá a családnevemet, mintha mondania kéne neki valamit, hovatovább: fontos lenne; én annak éreztem és csak az számított.. – De a legtöbben csak Izzynek hívnak.
